Új Néplap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-20 / 167. szám
1999. július 20., kedd Riport 7. oldal / Elet a halott hidak mellett a gyorsbüfésnek is le kellett húznia a rolót a népharag következményeképpen. Mindketten külföldi munkavállalás lehetőségén gondolkodnak, hiszen egyetemi diplomával a kézben sem kecsegtetőek a rájuk váró lehetőségek. Élnek rokonaik az anyaországban, de már nagyon lazák ezek a szálak is. A bombázások idején sok minden szünetelt az életükben, gimnáziumba sem jártak. Élőben láthatták, egy 12. emeleti lakásból, osztálytársuknál a Zse- lezicski-híd összeomlását. Egyébként ennek a hídnak kizárólag csak a pillérei bukkannak elő a Dunából. Lélekvesztőkön át a Dunán A Duna-parton amúgy már csak nekünk jelentett borzongató érzést egy másik híd ócskavas- tömege. Az újvidékiek már rég alkalmazkodtak mindehhez. Hátborzongató látni a péter- váradi erőd és a város között ingázó víziladikokat és a katonai uszályok csapatait. A lélekvesz- tőkre a jegy 5 dinárba kerül. A ráérősebbeket nyolcvanasával úsztatták át a túlpartra a Jugoszláv Néphadsereg pontonhídelemekből összeállított hadiuszályai. Az összezsúfolódott városlakók többsége már láthatóan feldolgozta a hidak elvesztéséből és a megaláztatásból hidat. A hídelemek 19 embert temettek maguk alá, ahogy az újvidéki televízió Fruska Gorán - a szemközti hegyen - tornyosuló székháza is modern kori sírhanttá alakult. Vajdasági benyomásainkat a magyar és a világ televíziói által Néhány héttel a NATO-bombázások leállítása után látszólag minden a megszokott rendben zajlik Jugoszláviában. Újvidéki utazásunk során a legkisebb jelét sem tapasztaltuk annak, hogy háború sújtotta országban jártunk. Autóstoppal és vonattal érkeztünk a vajdasági fővárosba egy borongós júliusi hétköznapon. Az újvidékiek számára már nem megdöbbentő látvány a Dunába merülő, csonka híd. De hogy megszokták volna...? A Indáitól megfosztott Újvidék jelképe: tömeg várakozik az átkelési lehetőségre. Szemben a péterváradi erőd. FOTÓK: POZSGAI ÁKOS Életünket a határtól alig néhány kilométerre éljük, mégis szorongva léptük át a tompái határátkelőn a bűvös piros határvonalat. A benzin most is jegyre kapható, havonta csak húsz liter igényelhető. A piacon így 2 német márkára szökött fel a „fekete arany” árfolyama. Szabadkára stoppal érkeztünk. Sofőrünk egy huszonéves magyar fiú, aki tartalékosként Palics környékén teljesített szolgálatot. Elmondta, hogy a pali- cSi üdülőközpontot lezárták, mivel a háború heteiben több szárnyas rakéta csapódott - célt tévesztve -, a szomszédos radarállomás melletti tóba. A szabadkaiakkal szemben az Újvidéken élőknek igazán kijutott a háborús hétköznapokból. Pezsgő élet Újvidéken A 110 kilométerre délebbre fekvő nagyvárost másfél órás „zöty- kölődés” után értük el. Ha útikönyvet írnánk, akkor a következőket jegyezhetnénk fel: precíz pályaudvari rend, koszos szerelvények, megvesztegethető kalauzok és egyhangú látnivalók. Kukorica- és napraforgótáblák végtelensége, megszakítva néhány lerobbant állomással. Újvidéken viszont meglepetések vártak bennünket. A vajdasági székváros lakossága mára már 300 ezresre duzzadt a délszláv konfliktusokat követő exodusok hatására. Pedig már a korábbi másfélszázezres létszámmal sem volt igazán működőképes. A központi pályudvar leginkább egy repülőtéri terminálra emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy utasokat csak elvétve láttunk a jegypénztáraknál. A pályaudvartól a városba vezető sugárúton lépten-nyomon építkezésekbe botlottunk. A forgalom már-már világvárosinak tűnik. Parkgondozó munkások, útburkolati jeleket festő közutasok, a nem fizető autósokat síppal figyelmeztető parkolóőrök, tömött buszok és munkába siető emberek forgatagában haladtunk az Oslobodenja Bulevaron. A kialakításában a bukaresti elnöki palotához vezető sugárútszármazó sokkot. A „hajóká- zás” után a Szlobode (Szabadság)-híd bejárása sem jelentett akadályt. Az épen maradt szakaszon csak néhány bicikliző srác száguldozott. A szövetségesek rakétái négy darabra szakították a valamikori impozáns közvetített képekkel összevetve, egyáltalán nem éreztük azt, hogy Milosevics rezsimje egyik napról a másikra összedőlhetne. Ettől függetlenül egy hosz- szú, forró nyár okozhat még váratlan meglepetéseket a jugoszláv mindenapokban. T. A. P. Ahol az út véget ér. Csöndesen csepereg az eső a lebombázott híd tövében. hoz hasonlatos Bulevaron egymás után váltakoztak a különféle üzletek és stílusos kávézók. Újvidék egyébként, a történelmi városmagot leszámítva, nem kimondottan szép város, szinte csak 10-12 emeletes házgyári tömbökből áll, és láthatóan a szemét eltakarítása sem erőssége a hatóságnak. Meglepő volt viszont, hogy a 48 USA dolláros (11 000 forintos) átlagfizetések és a súlyos munkanélküliség ellenére a különféle kávézók teraszain mindig rengetegen szi- esztáztak. Angol popzene kontra műdal Ahogy hallani azt is, hogy angolszász slágerek törik meg a forgalom zaját, szemben a határ menti, nacionalista műdalokat sugárzó kricsmikkel. De nemcsak a kávézók voltak dugig, hanem az üzletek is bőséges választékot kínáltak. A nyugati márkakereskedésekben az autóktól a hajszárítókig minden megtalálható. A zöldség- és gyümölcsárusok választékában sem lehet kivetnivalót találni. A magyarországi árakhoz képest a kinti élelmiszerek, szolgáltatások árszínvonala hihetetlen különbséget mutatott, természetesen a jugó árak javára. A füstölnivalóból viszont hiány mutatkozott. Lépten-nyomon pakli cigarettákat kínálgató emberek szólították le a járókelőket. Hiány volt a Magyar Szóból is. Csak egy helyen láttuk az újságosstandra kihelyezve a helyi magyar nyelvű napilapot. Magyar szót azért hallani a város utcáin. A Szabadság téren figyelmesek lettünk két nemrég érettségizett, bűbájos magyar lány beszélgetésére. Itt még néhány nappal korábban a változásokat követelő demokraták tartották első tüntetéseiket. A szőke hajú Andrea ősztől jogot, míg barátnője, a barna hajú Nóra közgazdaságtant tanul az egyetemen. Mindketten magyar tagozatra jártak és egymás között kizárólag csak magyarul beszélnek. Most már nyíltabban szólhattak az elmúlt hónapokról az újra üzembe állított Mc’Donalds előtt. A bombázások időszakában megszólták őket, ha magyar szó hagyta el az ajkukat, ahogy A zsebpénz jól jöhet ebben a szegényes világban. Saját játékaikat árulgató 8-9 éves gyerekek az újvidéki lakótelep tövében. Elfújta a forró szél Tompán mesélte el a minap egy vajdasági magyar egészségügyi dolgozó a következő képtelen történetet. 1991-ben, a polgárháború elől menekülve, az anyaországban kértem és kaptam letelepedést. Feleségem és két gyermekem nem jött utánam. Nem akartuk megszakítani taníttatásukat, pedagógus nejem számára akkor egyébként is nehéz lett volna munkát találni. Dolgoztam, és amikor már lecsendesetett az ágyúdörgés, hétvégeken hazajártam. A megkeresett pénzből fedeztem a délvidéki ház és a család rezsijét, biztosítottam számukra a mindennapi betévő falatot. A hosszú különlét miatt már-már a válás veszélye fenyegetett. Ezért költöztem vissza és helyezkedtem el újra szülővárosom kórházában. Itt ért ez az utóbbi, március 24-i NATO- bombázás, vagyis a 80 napos háború. Négy nappal az első légi csapás után katonarendőrök jöttek értem. Felmutattak egy mozgósításra feljogosító papírt és azonnal vittek, egyenesen le Koszovóba. 40 napot töltöttem a poklok poklában, amiről nem kívánok beszélni még a hozzám legközelebb állóknak sem. Túléltem. Leszereltem és most évi szabadságon vagyok, ami abból áll, hogy hetente kétszer ingázok a határon túlra. El kell tartani a családot. Seítelek. Katonatársaim a minap megkérdezték tőlem, mennyi zsoldot kaptam, hiszen ők csak 30 napig voltak mozgósítva és ezért kevesebb mint egyhavi bért kaptak. Elmondtam, hogy nekem egy lyukas garast sem fizettek eddig. Ok beszéltek rá, menjek fel a katonaügyosztályra és követeljem a zsoldom, meg a hadi pótlékot, mert nekem az jár. Ekkor ért a hideg zuhany. Az ügyintéző azt kérdezte tőlem, milyen zsoldról, milyen hadi pótlékról beszélek? Nála az van a nyilvántartásban, hogy én még 1991-ben kijelentkeztem az országból. Nevemet törölték a nyilvántartásból. Tehát engem nem mozgósítottak. Nyoma sincs annak, hogy lent jártam Koszovóban. De hát a társaim tudják igazolni, fegyvert, egyenruhát vettem át és adtam le... Kiderült, ennek sincs nyoma. Megkérdeztem: mi történt volna, ha odaveszek? A válasz ez volt: Hogyan veszhetett volna oda, ha ön 8 éve Magyarországon tartózkodik?! Menjen vissza a maga NATO-országába, ahová kivándorolt. Örüljön, hogy nem állítom hadbíróság elé, hiszen ön nem védte, hanem támadta a hazáját - e szavakkal bocsátott utamra az illetékes tiszt.”
