Új Néplap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-17 / 165. szám

1999. július 17., szombat 5. oldal Körkép Nézőpont Mit rejt az árok? Úgy tűnik, mostanság jól teszi az em­ber, ha jövet-menet jól kinyitja a sze­mét, és odafigyel arra, mi is van az út szélén, az árokban. Mert ha úgy hozza a sors, akkor nemcsak haszontalan, meg­unt és eldobott ócskaságokra, rozsdás holmikra, bűzös szemétre, állati hul­lákra lelhet, hanem fontos iratokra is. Mint például a fővárosi földhivatalból kikerült okiratokra, postabankos üzletfelek papírjaira, a honvé­delmi minisztériumi szerződésekre vagy éppen részvétnyilvání­tásokat tartalmazó emlékkönyvekre. A hivatalok hézagos vé­delmén át ugyanis a látszat szerint mindezek kézen-közön el­tűnhetnek, hogy aztán az út mentén ázva, széltől sodortatva vál­janak hírré. És amíg egyes esetekben kiderült, hogy például el­bocsátott dolgozó bosszújáról volt szó (mint a földhivatali papí­rok esetében), vagy éppen politikai színezetűnek látszik az ügy (postabankos papírok), addig igencsak elgondolkodtató és ép ésszel nehezen felfogható, hogy miként kerülhettek a Jászárok- szállásról Gyöngyösre vezető út árkába a lengyelországi és a kairói magyar nagykövetségen vezetett úgynevezett kondoleáló (részvétnyilvánító) emlékkönyvek. Azok az emlékkönyvek, amelyekbe Magyarország első szabadon választott miniszterel­nöke, Antall József elhunyta alkalmából fejezték ki részvétüket politikusok, diplomaták, művészek. Tényleg felfoghatatlan, hogy ezektől vajon szándékosan vált meg valaki, vagy pedig szállítás közben hagyták el őket. Ezekre egyelőre nincs válasz. És szégyen, igenis szégyen, hogy ilyen iratok az árokparton köthetnek ki! Sajnos azt kell hogy mondjam, mindez joggal sérti a néhai miniszterelnök emlékét és a családot is. Hiszen ki örülne, ha példának okáért a hozzátartozója elhunyta alkalmá­ból érkezett részvéttáviratokat valahol egy út menti árokban ta­lálnák meg?! Mit mondjunk akkor egy korszakot jellemző, egy országot a demokrácia igen nehéz és buktatókkal teli útján elin­dító politikus esetében, akinek történelmi érdemei vannak. Akit mégiscsak ez az ország választott meg. Ez bizony kegyeletsér­tés, bármilyen okból és módon kötöttek ki az út széli árokban az emlékkönyvek. És az is elgondolkodtató, hogy ahol ezeket őriz­ték, ott vajon mikor tűnt volna fel, hogy elvesztek az iratok. Még szerencse, hogy olyan ember találta meg őket, aki tisz­tában volt vele, hogy ezekkel az emlékkönyvekkel nem lehet üzérkedni, bár kínáltak értük pénzt a megtalálás után szinte azonnal. Értesítette hát a hatóságokat, és annak rendje-módja szerint átadta az emlékkönyveket végül is az MDF jelenlegi el­nökének. Persze nem kell különösebben heroizálni az esetet, de tény, hogy kevesen cselekedték volna meg ezt, ebben biztos vagyok. Ézért illeti hát dicséret és elismerés a megtalálót, a jászárokszállási László Gábort. Én pedig, levonva a tanulságot az esetből, bármerre is járok gyalog, kerékpárral vagy autóval, ezentúl odafigyelek arra, mit rejt az út menti árok. Mert ki tudja ezek után, mit emelhet ki egy nejlonzacskóba rejtve belőlük az ember . . . JwiMyt Már megírta vasdiplomás beszédét A nyolcvanhét évet is betöl­tötte már Zemlényi Zoltán, de ma is aktívan dolgozik, verset ír, sőt, nemrégiben kezdett bele az olasz nyelv tanulá­sába. Zoltán bácsi hosszú utat tett meg, míg Mezőtúron letelepe­dett. Előtte 38 évig másutt taná- roskodott, először két évig Vá­tapasztaltak is jó példát adtak számára. Miután nyugdíjba ment, lá­nya, aki Mezőtúron tanított, in­vitálta, költözzön oda. Jött, s nem bánta meg, tetszik jelenlegi lakhelye. Hogy ne unatkozzon, hiszen egyedül él, ma is tanít, gimnazistákat oktat Pitagorasz és egyéb nagy tudósok tételeire, törvényeire. S mivel ez sem vi­Zemlényi Zoltán szeret verseiből felolvasni sárosnaményben, majd pedig 36 esztendeig Tiszafüreden. A Ti- sza-parti városban először a pol­gári iskolában, majd pedig a gimnáziumban dolgozott. Mint mondta, reméli, neki is szerepe volt abban, hogy a középfokú tanintézet a városban megala­kulhatott. Hogy is lett matematika-fi- zika-kémia-testnevelés szakos tanár? Nem volt a családban pe­dagógus, de számára megada­tott, hogy már ifjúkorában gyermekekkel foglalkozzon. Volt cserkészőrsvezető, ahol a fiatalabbakat kellett okítania, felügyelni, s a piarista iskolában szí el az egész napot, kereszt- rejtvényt fejt, sőt, verset ír. A költemények általában alkal­makra készülnek, de nem hagy­ják hidegen Zoli bácsit a káros jelenségek, mint például a fiatal lányok dohányzása sem. Nemrégiben egy városi ün­nepségen a közeljövőben át­adandó vasdiplomája alkalmá­ból köszöntötték. A 65 éves ta­nári pályát bizonyító okirat átvé­telére is készül, beszéde min­denesetre már papíron van. Természetesen, nmekbe szedve. S hogy még hasznosabban telje­nek a napok, elkezdett olasz nyelvet tanulni. „Eljutottam arra a pontra, hogy azt mondom: érdemes élni” / Ébredő remények a tiszasülyi anyaotthonban Az utóbbi időben nem csak a tiszasülyi Családok Átmeneti Otthonának lakói panaszkodhattak hányatott sorsuk felől, maga az intézmény is nehéz időket élt meg. Ha szó esett az ott­honról, ez többnyire valamilyen negatív eseménnyel kapcsola­tosan történt meg, jóllehet a házon belül zajlott az élet a maga talán soha sem megszokható kerékvágásában. Most, hogy az intézmény körül elcsendesedni látszanak a viharfelhők, és a gondok most már leginkább „csak” a lényeg: a lakók boldogu­lásával függenek össze, kíváncsiak voltunk arra, hogyan élnek ma az anyaotthon lakói? rültünk, majd az elsők között jöttünk ide Tiszasülyre - kez­Jelenleg harmincnyolc lakója van az otthonnak, a Tiszasüly szélén talál­ható épület­ben tíz anya talált magá­nak és gyer­mekeinek át­meneti mene­déket.- Ezzel gyakorlatilag telített is a létszám, ugyanis az otthon maxi­málisan 40 fő befogadására alkalmas - tudtuk meg az intézet vala­mivel több mint egy év­vel ezelőtt ki­nevezett új vezetőjétől, Csor­dás Máriától. Különös, de az épületbe be­lépve nem érződik, valójában milyen okból is élnek ott kény- szerűségből együtt az emberek. Talán a gyerekzsivaj, a termé­szetközeli falusi környezet és a készülő ebéd illata teszi ezt, a kívülálló számára mindenesetre úgy tűnhet, hogy egy szeré­nyebb kivitelű pihenőhelyre toppant be. Ez az érzés azonban szőrén-szálán megsemmisül az otthon apró, de a körülmények­hez képest mégis barátságos szobácskáiban csemetéikkel él­degélő asszonyok sorsát taglaló elbeszélések hallatán. Marianna a legtragikusabb sorsú anyák egyike. Öt az itt élőkre általában jellemző gon­dokon túl többféle súlyos be­tegség is sújtja. - Öt éve neve­lem egyedül a fiamat, aki már 14 éves. A házasságom tönk­rement, mivel az az elvem, hogy ennek ne a gyerek igya meg a levét, otthagytuk Mis­kolcot. Először Budapestre ke­dődött a fiatalasszony, az ott­honlakók között különlegesnek egyáltalán nem nevezhető tör­ténete. Korábban úgy tűnt, megoldódnak a gondok, az asz- szony ugyanis egyik lakótársá­val közösen boldogulásuk egyéni módját keresve albér­letbe költözött ki. Csakhogy a bajokat a Mari­annára rázúduló betegségek is tetézték. Leszázalékolták, ko­moly műtétek és kezelések so­rozatán esett át, lakbérre nem futotta már, az anyaotthon tehát újra befogadta a szinte remény- vesztett anyát. A csontig lefo­gyott, bot segítségével bicegő, mindennek dacárá mosolygós asszony azonban hihetetlen lelki erejéről tett tanúbizonysá­got: - Nem adom fel, nem ad­hatom fel! Itt a gyerek, fel kell nevelnem, felelősséget vállal­tam érte amikor megszültem. Egyébként pedig eljutottam arra a pontra, hogy azt mon­dom: érdemes élni - fedte fel a nyilvánosság előtt is legmé­lyebb gondolatait. Marianna nem titkolja, mennyire szorosan kötődik az intézethez. Az ittlét nemcsak otthont, hanem a társak révén lelki támaszt is nyújt neki. Re­ményeiben ma már addig „me­részkedik”, hogy terveket is sző: - Álmom van, de még messzi a megvalósulás - tartja egyelőre magában. Mária sokkal szerencsésebb: ő egészségesen hagyta el alko­holista volt férje elől mene­külve dunántúli otthonát gyerme­keivel. À tét azonban esetében sem kevesebb, mint hogy becsü­letben felnevelje a gyerekeit. A nagyok egyike már dolgozik, a másik harmad­éves a műszaki egyetemen, de ő is képes gondos­kodni magáról ösztöndíjainak köszönhetően.- Tíz évig ment a cirkusz odahaza - emlé­kezik az asszony - valóságos megváltás volt az számunkra, amikor Sülyre kerültünk. Leg­alább a gyerekek felől nyugodt lehettem: ha este lefeküdtek, nyugodtan alhattak reggelig. A család is a régi lakók egyike, megismerték a falut. Mária, aki szintén a „civil” Ha most nem sikerül, jövőre újra pályázunk - mondja Csordás Mária életre törekszik, nem is akar a településsel szakítani. - Szere­tek itt lakni, úgy érzem, befo­gadtak bennünket az itt élő em­berek, nincs értelme másfelé menni - vallja. A családanya dolgozik és spórol. Egy nagy vágya van, hogy egyszer saját otthonuk legyen. Ábban re­ménykedik, hogy „szocpol” támogatással egyszer építeni tudnak majd egy házat. De ez egyelőre távlati terv, a megva­lósulásig nem marad más szá­mára sem, csak a remény. Arról, hogy a házban rend­ben menjenek a dolgok, Csor­dás Mária intézményvezető gondoskodik. A határozott, felsőfokú egészségügyi szakképesítéssel rendelkező asszony minden­napjai az otthon ügyeinek és persze lakók életének jobbra fordulásának jegyében telnek. Oszt, szoroz nap mint nap, hogy a működésre rendelke­zésre álló keretből lehetőleg fussa mindenre. A legnagyobb gond mégis az - mondta -, hogy nem tudnak megfelelő végzettségű dolgo­zókat, szociális munkásokat, mentálhigiénés szakembereket felvenni, márpedig ez év végéig teljesíteni kell ezt, mint a mű­ködéshez szükséges feltételt. Mária azt is elmondta, nagy megkönnyebbülés számukra, hogy pszichológusuk már van, és maguk mellett tudhatnak egy jogászt is, kevésbé jó viszont, hogy az intézet körül zajlott zű­rös ügyek elriasztották a támo­gatókat, így jóformán csak az állami normatíva jelenthet biz­tos megélhetési formát, az pe­dig nem sok. Éppen ezért igyekeznek megragadni minden olyan lehe­tőséget, ami lendíthet helyzetü­kön. Készült pályázat a minisz­tériumhoz, egy holland alapít­ványhoz. Ha nyernek, korszerűbbé te­hetik az épületet, rendbe tehet­nék az emeleti részt, egyszóval jobb életkörülményeket te­remthetnek a lakók számára. Hogy sikerül-e vagy sem? Ez a nyár végén eldől. Áddig pedig Csordás Mária sem tehet egye­bet: bízik a sikerben. Horváth Győző Fotók: Csabai István Élet költözik a tájházba Az arra járók már észreve- hették, hogy az utóbbi hetek­ben megszépült a kisújszállási tájház, melyet a későbbiek­ben műemlékké szeretne nyilváníttatni a város. A millenniumi évfordulóra ké­szülve a városi nyugdíj asklub fel­ajánlotta, hogy bemeszeli az épü­letet, újrafesti az ajtókat, ablako­kat, a 13. városszépítő tábor diák­jai pedig a kiállítási tárgyakat tet­ték rendbe. így most már minden adott ahhoz, hogy a helyiek mel­lett a turisták is megismerkedhes­senek Kisújszállás múltjának kin­cseivel. Hogy ez minél hitelesebb lehessen, ahhoz a régi parasztház belsejét bemutató tájházba a mű­velődési és ifjúsági ház szakem­berei még fogadnak újabb búto­rokat. S ugyancsak itt kell előre bejelenteni a látogatási szándékot is. A nyugdíjasok a szüleik, nagy- szüleik életét bemutató bútorok között mindig örömmel idézik fel az egykori tanyázásokat, a le­vesbe való tészták készítését. A házban a jövőben tartandó ha­gyományápoló foglalkozásokon pedig a közösen főzött slambuc és paprikás krumpli mellett folytat­ják a múltidézést. Az épületeben egyébiránt szalmafonó szakkört vezethet majd Balogh Károlyné szalmafonó is. Pályáztak és nyertek Pénz a millenniumi készülődéshez A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nemrég jelen­tette meg millenniumi programfüzetének első kötetét. Ebben többek között olvasható, hogy a millennium alkalmából meghirdetett pályázatok résztvevői közül kik, müyen célra, mekkora összeget nyertek. Ennek alapján megnéztük, hogy megyénk milyen mértékben részesült az eddigi pályázatok során kiosztott összegekből. Az eddig bel- és külföldről beérkezett 3800 pályázat kö­zül a tárca 1186 pályaművet tartott támogatásra alkalmas­nak. „Az épített örökség meg­óvása, felújítása” programban van a legtöbb megyei nyertes, összesen tizenegy, 34,5 mil­lió forinttal. Az abádszalóki református templom külső felújításának második üte­mére, majd belső felújítására egymillió forintot, a jászapáti római katolikus templom fel­újítására ötmilliót, a jász­árokszállási római katolikus templom szobrainak restaurá­lására egymilliót, a jászberé­nyi Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett ferences rendházra hárommilliót, a jászdózsai tájházra félmilliót, a jászki- séri mozira egymilliót adtak. A kunszentmártoni zsinagó­gára tízmillió, a szolnoki vá­rosházára ötmillió, a szolnoki Belvárosi templom felújítá­sára, restaurálására ötmillió, a tiszaigari református temp­lomra egymillió, a tiszaroffi református templomra pedig kétmillió forint jutott. Az „Épületkutatáson ala­puló kiviteli tervek támoga­tása” pályázaton a kunhe- gyesi zsidó templomra a kép­viselő-testület kétszázezer fo­rintot kapott. A „Kastélyprogram”-ban két megyei település részesült támogatásban: Mezőtúr a Bolváry-kúriára ötmillió fo­rintot, Tiszafüred a Kiss Pál Múzeumra nyolcmilliót ka­pott. A „Történeti kertek, par­kok, temetők, emlékhelyek megóvása” címmel meghirde­tett pályázat nyertesei közül Csépa a Szentháromság-szo­borra 1,7 millió, Jászjákó- halma a Mária Immaculata szobor és környezete rendbe­tételére 2,9 millió forintban részesült. A „Régészeti műemlékek feltárása és kutatási eredmé­nyeinek közzététele” pályá­zatnak nincs megyénkbeli nyertese, igaz, a kiadványból nem állapítható meg, hogy je­lentkező volt-e. Van viszont két szolnoki nyertes a „Szellemi örökség program” pályázaton: a me­gyei levéltár levéltári forrás­együttesek kiadásra történő előkészítésére és megjelente­tésére négyszázezer, a me­gyei múzeumok igazgatósága új forrásközlő kiadványsoro­zatra nyolcszázezer forintot kapott. A CD-ROM pályázatnak nincs megyénkbeli nyertese, a „Könyvkiadói pályázat­nak viszont több is van: a Fényszaruiak Baráti Egyesü­lete a Szállástól a mezőváro­sig című könyvre háromszáz- ezer, a jászladányi Gaál Ist­ván Jászladány történetének kiadására százezer forintot kapott. A további, támogatott kiadványok: Karcag a magyar művelődés történetében, Jó- zsa László: Megszentelt kö­vek (Kunszentmárton), Seres Katalin: Pusztai vadóc (Mes­terszállás), Szolnoki Téka című kiadványsorozat. ■* A legfontosabb mindenképpen az apróságok nyugalma

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents