Új Néplap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-28 / 98. szám
1999. április 28., szerda Európai Uniós Melléklet 5. oldal „Technológiai rabszolgává válhatunk!”- Ha Magyarországon rövid időn belül nem változik a kutatás-fejlesztés támogatási rendszere, néhány év alatt technológiai rabszolgává válhatunk saját országunkban - jelentette ki PungorErnő akadémikus a minap a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán tartott előadásában. A főiskola Közművelődési és Felnőttnevelési Tanszékének szervezésében megtartott előadáson az akadémikus a hazai kutatás-fejlesztés helyzetével foglalkozott. Mint mondta, országunk iskolarendszere mindig jó volt a „szürkeállomány kinevelésében,” hiszen ő maga is 13 Nobel-díjas „indulásánál” bábáskodott. A kutatás-fejlesztésre viszont soha nem jutott elég pénz. Már Eötvös Lóránt is úgy tartotta, Magyarországon csak az fogjon kutatáshoz, akinek elég pénze van, mert az államtól nem sok segítségre számíthat. Sajnos a helyzet azóta sem változott. Jelzésként az előadó kiemelte: míg Ausztriában a bruttó hazai termék másfél százalékát fordítják a kutatásokra, addig országunkban ez az arány csak 0,6 százalék. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Ausztriában négyszer nagyobb az egy főre jutó GDP, mint hazánkban. Ráadásul nálunk a kutatóknak juttatott ösz- szegek felét adó formájában vissza kell fizetni az államkasz- szába. A támogatás tényleges összege így a GDP mindössze 0,3 százalékát teszi ki. Ennek a gyakorlatnak az akadémikus y szerint gyökeresen meg kell változnia rövid időn belül. Hazánknak az Európai Unió felé haladva javítani kell műszaki fejlettségén. Ha ezt nem sikerül megoldanunk, a nemzetközi cégek továbbra is csak arra használják az országot, hogy a máshol kifejlesztett műszaki és egyéb cikkeket mi magyarok - olcsón - összerakjuk. Pungor Ernő hozzátette: a kormány elképzelései szerint 2001-2002-re a hazai kutatás- fejlesztésre fordított összegek elérik azt a bizonyos másfél százalékos értéket. Most már csak abban kell reménykednünk, és azt kell elősegítenünk, hogy a jó szakemberek addig az országban maradjanak ... Banka Csaba A régiók megkérdőjelezik a megyék létét el tudják látni a megye feladatát. Mindazonáltal az Európai Unió nem ragaszkodik a megyék megszüntetéséhez és a régiók kialakításához, azaz nem teszi kötelezővé a nagyobb téregységek létrejöttét. Ugyanakkor a különböző térségi programokra kiírt uniós pályázatok a magyar régiók méretére ideálisak. Ezért célszerű a régiók kialakítása. A professzor emlékeztetett arra, hogy hazánkban már a ’20- as években felvetődött a „régió- sítás” gondolata, de ez akkor a trianoni határok elfogadását jelentette volna, így nem valósult meg. Aztán a ’60-as években gazdasági körzeteket alakítottak ki, vagyis már akkor léteztek - igaz, csak statisztikailag - régiók. Az akadémikus kijelentette: nem lenne célszerű kistérségekre bontani az országot, hiszen az még nagyobb káoszhoz vezetne, mert a települések végleg nem tudnák eldönteni, hol lenne jobb helyük. A már felvázolt régióviszonyok szerinte meglehetősen jó kompromisz- szumok. Enyedi György aláhúzta, jól ismeri a Jászság idegenkedését az észak-alföldi régiótól, mondván, mi köti össze Nyíregyházával vagy Debrecennel? Úgy látja, az idegenkedés attól ilyen nagy, hogy a kistérségek túlzottan nagy szerepet tulajdonítanak a régió- központok esetleges pénzelosztó szerepének, vagy szabadon felhasználható pénzt remélnek. Ezek a félelmek, várakozások azonban nem igazak. Az Európai Unió ráadásul nem is a gazdaság, hanem az infrastruktúra és a környezetvédelem fejlesztésére ad pénzt, amit csak összefogással lehet megvalósítani. Mindezeken túl azt is figyelembe kell venni, hogy régióknak az is a hasznuk, hogy még egy megyében is kevés az a szellemi kapacitás, amely egy uniós pályázatot képes gond nélkül megoldani ... Tóth András Három éve épül Szolnok központi szennyvíztisztító telepe, amelynek kapacitása 32 ezer köbméter naponta, így lehetővé teszi, hogy a város környezetében lévő 10 település szennyvizét is fogadja. Az EU PHARE programja a technológiai szerelést, illetve a befejező munkálatok egy részét finanszírozza. A támogatás mértéke egymillió 700 ezer ECU, melyet a kivitelezésre legjobb ajánlatot tevő szolnoki Sinus Kft.-nek folyósítanak. Képünkön a központi kapcsolószekrényeket szerelik a Sinus Kft. dolgozói. FOTÓ: M. J. Enyedi György akadémikus volt a közelmúltban a Klub Szolnok vendége. A nemzetközi tekintélyű, Széchenyi-díjas professzor - aki egyebek mellett a Magyar Unesco Bizottság elnöke - kutatási területe a területi és települési egyenlőtlenségek keletkezésének vizsgálata. A professzornak a klubtagok - a helyi gazdaság fejlődéséről szóló előadását követően - kérdéseket tettek fel. A legtöbbeket foglalkoztató téma a régiók kialakítása volt: kell-e ez nekünk, szükség van-e régiókra, szükséges-e megyénknek éppen az észak-alföldi régióhoz tartoznia? Enyedi György válaszában kifejtette: a régiók célja, hogy bizonyos fejlettségi szintre emelje a térségeket. Természetesen ebben a „felállásban” megkérdőjeleződik a megyék szerepe, de a professzor hangsúlyozta: a mai, korszerű távközlési rendszerek segítségével a megyéknél nagyobb területek is Megmenekülhet a magyar cipőipar A magyar cipőipar a válságból egyetlen kiutat talált a nyolcvanas években: a bérmunkát Azóta ez a tendencia erősödött, mára a teljes hazai termelés nyolcvanöt százalékát a bérmunka teszi ki. Uniós csatlakozásunk azonban komoly aggályokat vet fel, hiszen az integráció velejárója az emelkedő életszínvonal és a növekvő bérköltségek, eddig pedig az olcsóságunk volt az egyik legfőbb vonzóerő a nyugati cipőgyárak számára. A cipőiparnak van jövője - ezt támasztja alá a Salama- der új üzeme Martfűn fotó: mészáros j. Ezeket az aggályokat eloszlatni ugyan nem lehet, de talán mérvadó lehet két cipőipari cég vezetőjének véleménye. Erik Iliig a Salamander egyik magyarországi vállalatának, a Saltisznek az ügyvezetője, Berényi Ferenc pedig a Tisza Cipő Rt. vezér- igazgatója. A két martfűi szakember nem fél attól, hogy végképp ,Jdhalna” ez az iparág Magyarországon. A Salamander cég 1980 óta érdekelt Magyarországon a bérmunka révén. Részt vett a privatizációban is. Tavaly márciusban vették át a termelést a Tisza Cipő Rt.-től. A németek időközben Európa legmodernebb gyárát varázsolták a kis városba, s jelenleg 820 munkás napi 4500 pár cipőt állít elő itt. A tervek között szerepel, hogy a termelést napi nyolc-tízezer párra növelik, ezzel további háromszáz embernek tudnának munkát adni.- Az a célunk, hogy a következő húsz évben is cipőt készítsünk Martfűn - beszélt a magyar befektetésről Erik Iliig.- Tudjuk, Magyarország már nem olcsó, de ez nem egyedüli szempont egy befektetésnél. Ha csupán ez lenne mérvadó, akkor Romániába mennénk, ahol a magyar tizennégy pfenniges percmunkadijjal szemben csupán kilenc pfenniggel kellene számolni, nem is beszélve Ázsiáról! De itt adott a szakértelem, a megfelelő iskolák és a minőség. Abból kell kiindulnunk, hogy nem a vevő keresi meg a cipőinket, hanem mi őket. Ehhez pedig a tökéletes minőség elengedhetetlen. Tartósan jó árut kizárólag szakképzett munkaerő képes csinálni. Hasonló véleménye van Berényi Ferencnek is.- Harminc éve végez a martfűi gyár bérmunkát, annak idején az Adidassal kezdtük. Az biztos, hogy ez hosszú távon nem lehet kitörési pontja a magyar cipőiparnak, ezért folyamatosan növelni kell a saját márka arányát a termelésben. A Tisza Cipőnél erre nagyon odafigyelünk. Ha csak az olcsóság döntene, akkor a külföldi cégek rögtön Ukrajnába, a Balkánra, vagy éppen Ázsiába mennének. De ezeken a területeken még legalább öt évig nem lesz stabil a politikai és a gazdasági helyzet, éppen ezért vagyunk versenyképesek. Egy bizonyos, a dolgozók szempontjából aligha kívánhatunk nagyobb csapdahelyzetet. Számukra az a cél, hogy a nyugati kollégáikkal szembeni óriási fizetési szakadék csökkenjen. Márpedig ha a munkavállalók jelentős javulást érnek el ezen a téren, akkor veszélybe kerülhet a bérmunka! Ezért azt mondom, hogy öt-nyolc évre minden biztosnak látszik, ez pedig a divatszakmában igen jelentős időintervallum. Pókász E. Béfyes politikai eszköz a nemzetiségi konfliktusok kezelésére Eurorégiók: a béke szigetei? A történelem számtalanszor bizonyította: nemzetek, kisebbségek viszályait erőszakkal megoldani csupán időlegesen lehet. Ennél jobb megoldás is létezik, melynek eredményeként történelmi kiegyezések születhetnek. Úgy hívják: eurorégió. A témával kapcsolatban nemrégiben Budapesten tartott előadást Thomas Schreiber, magyar származású francia újságíró és katonai szakértő. Mint kifejtette, a határok két oldalán - vallási, területi, etnikai, vagy egyéb okokból - szemben álló népcsoportokat , kézzel fogható közelségbe” kell hozni egymáshoz. Fontos elérni, hogy az elvi alapokon szemben állók felmétjék: bár ellentétes oldalon, de egymásra utalva kell élniük, és boldogulásukhoz a másik fél is szükséges. Mindez nem csupán ideológia. Az európai integráció hőskorában már a legjelentősebb célok, feladatok közé tartozott a határok gyakorlati felszámolása és elvi megerősítése. A cél jelenleg is ugyanez: 15-20 év múlva olyan egységes kontinens létrehozása, ahol az erőforrások a válságok kezelése helyett a gazdaság fejlesztésére, az életkörülmények javítására fordíthatók. Az eurorégiók olyan együttműködési övezetek, amelyek nagy része a határok két oldalán élők kezdeményezésre születnek. Az elsők között volt az Alpok-Adria közösség, amelynek hazánk délnyugati megyéi is részései. E régiók lakói szoros kulturális, gazdasági és társadalmi kapcsolatban állnak egymással, amely segít áthidalni a határok ellentétes oldalán élők problémáit. Hasonló kezdeményezéseknek nagy jelentősége lehet a nemzetiségi viszályok kezelésében is. A szoros kapcsolatok természetes úton formálják a szemben állók szemléletét, így a következő generációkban a nemzeti mellett immár egy európai identitás is kialakul. A tapasztalatok mindezt példákon keresztül igazolják, hiszen olyan konfliktusok „aludtak ki” az eurorégiók életre keltése nyomán, mint a spanyol-baszk vita, az angol-ír viszály pedig a megoldás küszöbén áll. Az eurorégiós kezdeményezés nem csak tagországok között válhat be. A csatlakozást követően, a schengeni egyezmény hatályba lépésekor felbecsülhetetlen segítséget nyújthat a környező országok magyarlakta területeivel való kapcsolattartásban is. Ráadásul egy tagország és a ,kívül maradt” közösségek effajta együttműködése jelentősen javíthatja a csatlakozásra váró államok integrációs esélyeit. Bugány János Tiszta vizet a pohárba! (?) Újabb jelentős „erőpróba” elé állította - többek között - hazánkat is az Európai Unió azzal, hogy különösen megszigorította az ivóvíz arzén határértékét: januártól ugyanis már nem 50 mikrogramm/liter az elfogadott érték, hanem 10. Az új előírás teljesítése hazánknak súlyos milliár- dokba kerül majd. Lapunk az ügyben megkereste dr. Csanády Mihályt, az Országos Környezet-egészségügyi Intézet (OKI) vízhigiénés osztályának vezetőjét. A szakember elöljáróban elmondta, az EU annak figyelem- bevételével állapította meg a határértéket, hogy mennyi arzént vesz fel az emberi szervezet az élelmiszerekkel. A legtöbb arzént nyugaton a tengeri eredetű élelmiszerek - csigák, kagylók, halak - tartalmazzák. Felvetődik tehát a kérdés, a magyar ember mikor eszik oly’ gyakran például kagylót? Erre az az egyszerű felelet, hogy az Európai Unióban szabad költözés van, tehát ha nálunk mondjuk egy francia letelepszik, és továbbra is ragaszkodik a tengeri ételek fogyasztásához, akkor minél jobban csökkenthesse a bevitt arzéntartalmat. A még bevihető arzén mennyisége egyébként fejenként 100 mik- rogramm/nap. A vonatkozó számítások szerint a nyugati országokban ennek 80 százaléka élelmiszerrel, 20 százaléka pedig vízzel kerülhet a szervezetbe. Az európai szokásoknak megfelelően ha egy ember napi két liter vizet fogyaszt, akkor egy liter vízben 10 mikrogrammnyi lehet az arzén mennyisége. Csanády Mihály a továbbiakban kifejtette, hazánkban mintegy 400 település ivóvizének arzéntartalma nagyobb, mint 10 mikrogramm literenként. Megyénkben két település van, ahol jelenleg nagyobb 50 mikrog- rammnál, ez pedig Tiszabő és Jászivány. Öt helységben - Jász- jákóhalmán, Jászkiséren, Kisújszálláson, Tiszaburán és Puszta- taskonyon - az arzéntartalom 30-50 mikrogramm, míg 25 településen 10 és 30 mikrogramm között van literenként. A többi városban, faluban az arzén 10 mikrogramm alatt van. A megyei összkép tehát nagyon kedvezőtlen, hiszen településeink közel felében nagyobb az arzéntartalom az EU-ban elvárt 10 mikrogramm/litérnél. De az országos helyzetkép sem túl rózsás. Ezért is javasolják a magyar szakemberek, hogy hazánkban a határértéket 30 mik- rogramm/Uterben határozzák meg. Hiszen ha a már említett 80 százaléknyi élelmiszerrel bevitt arzéntartalmat a magyar ember „nem használja ki” (mivel úgysem eszik naponta tengeri kagylókat és csigákat), akkor eleve több lehet(ne) a vízzel bevihető arzéntartalom is. A 30 mikrogrammos határértéket egyébként az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO el is fogadná. Nem úgy az Európai Unió, amely nem hajlandó semmiféle kompromisszumra! A jelenlegi jogi szabályozás szerint halasztást is csak kétszer három évre kaphatunk, miközben a már EU-tagok jobban járnak, mivel ők eleve öt év tűrési időt kaptak, plusz még nekik is rendelkezésre áll a kétszer három év halasztás. Mi lehet a megoldás? Kétféle eljárás ismert az arzéntartalom csökkentésére. Az egyik a korszerű technológia, a másik új kutak fúrása, amelyekkel a már meglevő kutak vizét „hígítani” lehet. A szakember szerint eddig csak laboratóriumi körülmények között sikerült az arzéntartalmat egy bizonyos technológiával a 10 mikrogramm/liter alá csökkenteni. A technológia egyébként - ezek után elképzelhető - roppant drága, ráadásul a kiszűrt arzéniszap veszélyes hulladék, tehát úgy is kell(ene) kezelni. Az új kutak fúrása lehetőséget jelent, de nem biztos, hogy az adott helyen van olyan újabb vízadó réteg, amelynek vizével csökkenthető lenne az arzéntartalom. Máskülönben az arzén új határértéke csak „csepp a tengerben”, más egyéb gond is adódik az ivóvizes területen. Mégpedig az, hogy a vasra, a mangánra és az ammóniumra vonatkozó határértékek is jelentősen szigorúbbak az EU-ban, mint az eddigi hazai értékek. A vízellátásért felelős szervek szakemberei ezért kezdeményezik, hogy mielőbb készüljön vízminőség-javító kormány- program, hiszen a helyzet megoldása több tízmilliárd forintba kerül. Ehhez természetesen kormánytámogatás is szükségeltetik, és az összeg felhasználására fontossági sorrendet kell felállítani. Tóth András
