Új Néplap, 1999. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-11 / 35. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. február 11., csütörtök II Ötéves az asztmabetegek egyesülete Eredményes éve volt a .tavalyi az asztmabetegek megyei egyesületének. A közel öt éve működő szervezet legfőbb célja a betegséggel összefüggő problyázaton szerezzük meg. Egy belégzőkészüléket az „Emberiség Egymásért Tiszatenyő” Alapítványtól kaptunk, térítés- mentesen. lémák megbeszélése, a betegoktatás és a rehabilitáció segítése. Az elmúlt évben megtartott orvosi előadások és az asztmabetegek kelet-magyarországi találkozóján elhangzott információk, ismeretek haszna abban is mérhető, hogy az egyesület tagjai jobb egészségi állapotban „élik meg” betegségüket: rendszeresen járnak úszni, légzőtornára, aminek anyagi fedezetét különböző páEddigi munkánk elismeréseként a Cégbíróság elfogadta kérésünket, és múlt év január elsejétől közhasznú szervezetnek nyilvánította egyesületünket. Év végi összejöveteleinken kedves műsorukkal rendszeresen fellépnek a Tallinn Általános Iskola diákjai, táncosai, kellemes perceket szerezve betegeinknek. A felvétel is egy ilyen alkalommal készült. Szabó Ferenc elnök Kevesebbet ér a munkánk, mint tavaly Elkeseredetten olvastuk a február 4-i lapban az „Eltérő időben jutnak emelt bérükhöz a pedagógusok” című cikket. Ebből megtudtuk, hogy a közalkalmazott technikai dolgozók nem számíthatnak béremelésre. Nem kapunk fizetésemelést, ráadásul az új adózás miatt a tavalyi nettó bérünk is kevesebb lett januártól. Nemcsak mi vagyunk így persze. Minden olyan családban kénytelenek lesznek kevesebből gazdálkodni, ahol a nagy magyar átlagot elérte a jövedelem (ami eddig is kevés volt a tisztességes élethez). Aki bérből és fizetésből élt, mindig megfizette az adót az utolsó forintig, s most újra azzal kell szembenéznünk, hogy a szerény jövedelműektől vesznek el, hogy megtöltsék az állam kasszáját. A választáson győztes Fi- desz-MPP nem ezt ígérte! Az átlag magyar család napi harcot vívott eddig is az életben maradásért. Ilyen körülmények között nevelte gyermekeit, fizette költségeit, a rezsit (aminek megemelésével nem késlekedtek januárban). A kormány döntése nyomán még több lesz a szegénységbe taszított család, népesedik a hajléktalanok tábora, és rohamosan nő a kilakoltatottak száma. Nem akarunk koldulni, segélyért sorban állni. Tisztességes munkáért tisztességes fizetést várunk és olyan adózást, amely nem veszi még el azt is, ami eddig a miénk volt. Gyermekeinkből szeretnénk egészséges, tanult embereket nevelni. Nyugodt, súlyos anyagi gondoktól mentes családi életre vágyunk, hogy megadhassuk számukra, ami alapvető igényük: esélyt a tanuláshoz és az egészséges élethez. Tovább romló életszínvonalunk egyre kevesebb reményt hagy nekünk. Egy munkáját hivatásának tekintő közösség A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, a mondanivaló tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Szeretik-e a szolnokiak Szolnokot? A rend és a szolidaritás szinte egyenértékű alapelv Hogy szeretik-e a szolnokiak Szolnokot? - a kérdésre aligha lehet - és nem is lenne igaz - igennel vagy nemmel válaszolni, hisz ez tény(kérdés). A tények pedig köztudottan makacs dolgok. Ám a megalapozott érvek is fontos szerepet játszanak annak feltárásában, megismerésében és bizonyításában, hogy például a szolnoki állampolgárok lokálpatrióták-e vagy sem, szeretik-e városukat, kötődnek-e a fontos, magyar településhez, és mindennapi életükben, tetteikben miként azonosulnak a város érdekeivel, értékeivel, mindazzal, amivel ma azonosulni lehet és szükséges azért, hogy a város hatékonyan és igazságosan működjön az állampolgárokért, hogy jobbá, otthonosabbá tehessük az életünket. Számos pozitív, közérzetet gyarapító aktivitás mellett a sokoldalúan tájékozott alpolgármester véleménye szerint Szolnokon kevés a lokálpatrióta, és a lakosság általános passzivitását érzi, tapasztalja. Úgy ítéli meg, hogy Szolnok jelenlegi lakói közül sokaknak az érzelmi kötődéssel van problémájuk. Am látni kell azt, hogy az érzelmi kötődések - oldások és kötések - nem önálló értékek, hanem az érdekek, értékek stb. által motivált tettek, magatartások kísérő-erősítő-fékező lelki jelenségei. így például a testvériség, vagy szeretet, vagy szolidaritás mint társadalmi érték érzelemvilága egyéni, családi, munkahelyi, települési szinten egyaránt működve érdekfüggő is, ami ha nem működik igazságosan, csak papíron, ott s akkor legyengül e szintek más értékeivel történő azonosulás is. Például a szolidaritásnak mint társadalmi értéknek az állampolgárok mindennapi életében érvényesülnie kell egy demokráciában nemcsak egyéni, családi szinten, hanem települési, önkormányzati szinten is. Hiszen a rászorulókon segíteni kell lent és fent egyaránt. Egy otthonteremtést felvállaló önkormányzat eddig is sokat tett s a jövőben is tennie kell - az alpolgármester szerint is - a lakosok jobb közérzetéért, melynek számos embert érintő, befolyásoló értékeleme a települési szolidaritás. Am az így megvalósuló gondoskodó szolidaritás a városi, családi rend, a béke és a nyugalom értékeit is gyarapítja. Mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy azok is szeressék Szolnokot, akik nem szerették, kevésbé ismerték fel - s el - létező értékeit. Hisz a szóban forgó értékek nemcsak azért értékesek az állampolgároknak, mert anyagi, szellemi, érzelmi szükségleteiket elégítik ki, hanem azért is, mert viszonyulásukat is pozitív módon változtatják a környezetükhöz, így jobban magukénak érzik Szolnokot is. Egy nyolcvanezer lakosú iskolavárosban pedig a rend és a szolidaritás szinte egyenértékű alapelv kell legyen egy kitömi, felemelkedni, önmagáról is egyre inkább gondoskodni akaró városban. Egy kis faluban vagy egy kis mezővárosban is fontos érték a rend, a fegyelem és a szervezettség, ám egy-egy nagy létszámú, zsúfolt, sok szerepet, funkciót betöltő, válságtól sújtott megyei jogú városban kiemelt várospolitikai érték. Dr. Bálint Sándor, Szolnok Az „Alföld Pápájától” búcsúzunk Pályatársak, kortársak, barátok, ismerősök, munkatársak és tisztelők mély részvéttel búcsúztak el Szolnok köztiszteletben álló polgárától, dr. Pápa Aladártól, a Nagyalföldi Kőolajipari Vállalat nyugalmazott vezérigazgatójától. Gazdag életművet, töretlen életutat ajándékozott neki a sors. Sokszor mondta: „Nem az a fontos, öcsém, honnan jössz, hanem hová mész!” Pályáját a zalai olaj- és gázmezőkön kezdte, itt tanulta meg a szakma gyakorlati fortélyait. Amikor 1966-ban, búcsút intve a zalai tájnak, elindult az Alföldre, tudta, ígéretes jövő áll előtte, iskolát, alkotóműhelyt teremthet. Korát is meghaladva menedzser volt a szó igazi értelmében, fogékony a fejlesztésekre, kutatásokra, a gazdaság és a környezet kihívásaira. Az új iránt vonzódó mérnök, a konfliktusokat megoldó menedzser mellett ott lakozott benne a tudás megszerzése iránti vágy is. A kiváló feltaláló, az Állami Díj és más rangos elismerések birtokosa egyetemi doktori címet szerzett. Sokat tett az olajbányászatban érintett települések fejlesztéséért, s még többet a bányászok sorsának javításáért. Sugárzó embersége, egyszerűsége, közvetlensége, jó kedélye erőt adott a nehézségek leküzdéséhez. Életének hatvankilencedik évében, január 31-én érte a halál. Ő volt az „Alföld Pápája”. Ember, út, jármű A biztonságos közlekedés három alapvető feltétele, hogy ember, út és jármű hibátlan legyen, tökéletesen megfeleljen a követelményeknek. Hogy a biztonságos közlekedés megteremtésében hány ember vesz részt, nem tudom, azt sem, hányán tennék a szívükre a kezüket, hogy ők eleget tettek a reájuk háruló feladatoknak. Azt viszont naponta látom, hogy a mostani ködös időben, a csúszós utakon hány kerékpáros lavírozik, s az országutakon kerekeznek lámpa nélkül kora reggel és szürkület után - jóllehet ilyen időben a lámpára még napközben is szükség lenne. Azt is látom, hogy gyakorta a megengedett sebességet jóval meghaladva száguldanak az autósok úti céljuk felé - ahová a kevésbé szerencsések soha nem érkeznek meg. Jó lenne mindent újra átgondolni, átszervezni, az előírásokat szigorúan betartatni, hogy minél kisebb legyen az esélye egy olyan tragédiának, mint amit a közelmúltban éltünk át a tizennyolc fiatal halálával. Nincs rá szó, ami a szülők fájdalmát enyhíthetné, marad a néma kézfogás és a figyelmeztetés, hogy még jobban oda kell figyelni, még nagyobb megbízhatósággal végezze mindenki a dolgát a biztonságos közlekedés érdekében e hármas együttesben: ember, út, jármű. Molnár Ferencé, Szolnok nyugdíjas ápolónő Ködösítünk? Jó volna olyan naivnak lenni, mint amilyennek Pelikán László tettette magát (mint az együgyű paraszt Szent Jóbi Szabó László versében). Ellepték a Teve utcai épületet az árusok (ma, amikor mindenhol biztonsági őrök vannak?); nem tartozik senkire, hogy mennyiért és mit vásárolt (ha közülünk bárkit elkapnának, az ilyen választ nem nagyon díjaznák a rendőrök); nem sajnálja, hogy vásárolt a zugáruból (biztosan megérte); arra meg nem is emlékszik, fizetett-e, nem tudja, mennyi pénze volt (én ha tíz forintot elköltők, azt is észreve- szem); nem ismeri a házaló kereskedelmet tiltó rendeletet (furcsa megközelítése a tagadásnak). El kellene hinnünk, hogy egy magas rangú főtiszt nem ismeri a törvényeket? Ennyire leértékelnek minket? Arról meg már ne is beszéljünk, milyen nehezen született meg a döntés állása felfüggesztéséről. Vajon miért? Nem gondolják politikusaink, hogy a már bohózatba illő botrányok egyáltalán nem szó- rakoztatóak? Tanulsága azonban vitathatatlan: a politikában nem változott semmi, bizonyos körökben minden megtörténhet. G. B. Szolnok Becsaptak minket Kormányunk bennünket any- nyira szenilisnek vagy alulképzettnek tekint, hogy feltételezi, nem tudjuk kiszámítani, menynyi az annyi? A választási propaganda során 20 százalékos nyugdíjemelést ígérgettek még a telefonhívásokkal is, ami a hatalomra jutás után mindjárt differenciált nyugdíjemeléssé változott át, és a többségnek mindössze 11-13 százalékot eredményezett. De még ebből is lefaragnak különböző összegeket - nekem például havi 800 forintot, másoknak hatot, négyet, anélkül, hogy tudnánk, miért. Azt gondolom, azért tették ezt velünk, mert biztosak voltak abban, hogy mi nem megyünk az utcára tüntetni. Furcsállom és meglepő, hogy nem volt a kormánytagok között egyetlen ember sem, aki azt mondta volna: „Álljunk már meg, uraim! Ezeket az összegeket apáinktól, nagyapáinktól vesszük el, akik minket taníttattak, neveltek a kevés keresetükből.” Gondolják el a fiatalurak, meg azok, akik a több százezres fizetésekben dúskálnak, miként tudnának megélni havi 24-29 ezer forintból! Rászedtek, szemérmetlenül becsaptak minket. B. V. M., Újszász Filmkölcsönzési szokások és videofilm-ajánlatok a szakember szemével A Szerkesztőség postájában magister Sajfer Veronika nyugalmazott főiskolai tanár írásait nagy érdeklődéssel olvastam. Bár számos dologban egyetértek a szerzővel, a videotékákról alkotott summás véleményét feltétlen meg kell cáfolnom. Elsősorban nem a magunk védelmében, hanem a videotékába járó kölcsönzők és nem utolsósorban a tényszerűség és a helyes értékrendek tisztázása érdekében. A filmek műfaji összetételét tekintve a Tisza Mozi Kft. húszezer-ötszáz kazettájából 22 százalék a vígjáték, 19,5 a krimi, 17,7 az akció-, 10,6 ajá- ték- (művész, dokumentum, dráma), 7,2 a mese-rajz, 6,2 a kaland-, 5,7 a sci-fi, 4,6 az erotikus-pornó, 3,4 a horror-, 0,9 a karate-, 0,8 a western-, 0,8 a zenés, 0,6 a katasztrófafilm. A kölcsönzőbe járók korosztály szerinti megoszlása: 14 év alatt nem jellemző (kb. 1-2 százalék), 20 százalék a 14-20 évesek, 60 a húsz-harmincéveseké és 20 százalék a 30 év felettiek aránya. A kölcsönzők 70 százaléka egyedül jár a tékába, 30 százalékban jönnek ketten vagy többen, 20 százalékban szülő gyerekkel. Az összes kölcsönző 60 százaléka férfi, 40 százaléka nő. Mind kölcsönzési darabszám, mind bevétel tekintetében a pornó- és horrorfilmek aránya az összbevétel szempontjából elenyésző. Bár cégünk kezdettől fogva törekszik a filmkínálat összeállításánál az értékterjesztésre, és gyakran vásárolunk csak rétegigényt kielégítő, művészi értékű videofilm-kazettákat is, nem tartom valószínűnek, hogy az országos átlag a mi kínálatunkhoz képest jelentősen eltérne. Ennek több oka is van. Az elmúlt néhány évben mintegy háromezer mozi szűnt meg. A filmnézők többsége - főleg vidéken - a videotékákból kölcsönzi (szerencsére többségében legális kiadványon) a mozifilmek jelentős részét, így nyilvánvaló, hogy a kölcsönzők legnagyobb forgalmát a mozikban bemutatott filmek jelentik a videotékák számára. Cégünk a videotékák mellett mozikat is üzemeltet, több mind harminc filmszínház műsorát állítja össze, s igen jelentősen részesedik a műsoros videokazetták eladásából, ennélfogva rálátásunk van a lakosság filmnézési szokásaira. Mi is úgy látjuk, fontos lenne szembenézni egy-két nem elhanyagolható tendenciával, a döntési helyzetben lévők figyelmét is felhívni a nem mindig kedvező irányokra. A mozi például ma már nem a széles néprétegek szórakozását és kikapcsolódását szolgáló intézmény. A folyamatosan emelkedő helyárak és a lakosság kultúrára, szórakozásra fordítható, egyre apadó jövedelme miatt teljesen eltűntek a nyugdíjasok, lemorzsolódott a cigányság és a munkanélküliek is. Rendkívül egysíkúvá vált a filmkínálat (95-98 százalékban csak amerikai filmet lehet látni), és ami nem mellékes, senki nem figyel oda a korhatáros rendeletekre. A mozizás - és egyáltalán egész kulturális életünk - szempontjából beláthatatlan következményeket hozhat a bevásárló- és szórakoztatóközpontok terjedése, ahol a multiplex mozik, játéktermek, McDonald’s-ok, shopok fogják a közízlést alakítani. Ideje lenne szembenézni ezek várható hatásával, és valamilyen alternatív megoldást találni az egyoldalú kínálattal szemben. A filmnézési szokások változását jelzi az a tény is, hogy ma már a lakossági műsoros videokazetta-eladás piaci részesedése nagyobb, mint a kölcsönzött kazettáké. Ezen a téren elsősorban a mesefilmeknek van nagy piacuk, a „sztárszereplős” filmeknek, a szórakoztató és zenés magyar alkotásoknak, a természet-, ismeretterjesztő és útifilmeknek. Ma még nem rossz a magyar filmek helye a lakossági videopiacon. Aggasztó azonban, hogy az utóbbi időben nem készülnek olyan új, magyar rajz-, mese- és játékfilmek, amelyek biztosítani tudnák, hogy a most még meglévő kedvező piaci egyensúly ne boruljon fel véglegesen (a külföldiek javára). Talán ezen a helyzeten javíthatna némiképp, ha az évtizedek óta készülő magyar filmtörvény elkészülne végre, egységes keretbe foglalva a - közvetítő csatornáktól független - mozgóképi alkotások létrehozásának és bemutatásának rendszerét, és mindezt elsősorban a néző, mindannyiunk érdekében tenné. Véleményem e helyen csak röviden tudtam kifejteni, bár fontossága miatt megérdemelne egy hosszabb elemzést is. Demeter István a Tisza Mozi Kft. ügyvezetője
