Új Néplap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-07 / 5. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. január 7., csütörtök A tiszteletadás szép példája Kedves és megható ünnepség színhelye volt a karácsonyi ünnepek előestjén a szolnoki Szé- chenyi-lakótelep Zöld iskolája. Az intézmény munkaközössége látta vendégül a szolnoki nyugdíjas pedagógusklub tagjait. A megbecsülés és tisztelet szép példája volt ez a meghívás. Az ünneplőbe öltöztetett előcsarnokban tanárok és tanulók fogadták a vendégeket, hogy felkísérjék őket az előadóterembe, ahol a szívélyes és meleg hangú köszöntő után a tanulók igen gazdag és színvonalas programmal kedveskedtek a megjelenteknek. Volt ott versmondás, éneTcszám, karének, népi és modem tánc, balett, pásztorjáték és egyéb jelenetek. A tanulók produkciójukkal meggyőzően bizonyították, hogy ebben az iskolában igen komoly és eredményes oktató-nevelő munka folyik. Az előadást - a tanulók által készített, kedves kis ajándékok kíséretében - meghitt társalgás és vendéglátás követte. Szép karácsonyi ajándék volt ez valamennyi megjelent számára. Olyan igazi ünnepre hangoló. Békét és nyugalmat ültető, különösen azok szívébe, akik már egyedül várták a szeretet ünnepét, mindenből talán a legszebb az, hogy újra láthatta a sikerélmény hatására felcsillanó, ragyogó gyermekszemeket, mert nincs is ennél feleme- lőbb érzés! Meg még valami: az a megnyugtató, jó érzés, hogy jó kezekbe adták át a stafétát. Saffer Veronika Szolnok Tartózkodó képviselők Karácsony előtt az alkotmányt módosító törvény felett döntöttek az országgyűlési képviselők, méghozzá nyilvánosan, név szerinti szavazással. Kétszáznégyen igennel, tizennégyen nemmel szavaztak, a többiek tartózkodtak, így nem fogadta el a parlament az alkotmánymódosításról szóló törvényjavaslatot. Nem akarom én megváltoztatni a szavazók meggyőződését, minden embernek becsülöm a véleményét, átnevelni sincs szándékomban senkit. Sőt! Azt kérem a tartózkodó képviselő uraktól, erősítsék hitüket, és a későbbiekben is tartózkodjanak. Tartózkodjanak a pénzes borítékok átvételétől és mindattól, amit földi jónak nevezünk! így talán megéljük, hogy végre csak azok maradnak a közéletben, akiknek konkrét véleményük van, és dönteni is tudnak az igen és a nem között. Id. Kanta Gyula Berekfürdő Köszönet a boldog karácsonyért Az Új Néplap egyik decemberi száma családom karácsony előtti szomorú hétköznapjait mutatta be. Sorsunk sok ember lelkét megérintette. Családok, vállalkozók, a takarékszövetkezet, a Tiszamenti Vegyiművek dolgozói, a Debreceni Hírközlési Felügyelőség, sok-sok ismeretlen (akik névtelenül küldték el ajándékaikat), az Agapé Gyülekezet, az önkormányzat - s talán nem is volna szabad neveket írnom, oly sokan küldték el szívük melegével a szeretet ajándékát -, hogy nekünk szép karácsonyunk lehessen. Voltak, akik személyesen jöttek el hozzánk (és nem üres kézzel), s megbizonyosodván körülményeinkről, úgy búcsúztak, hogy bármikor számíthatok rájuk, csak „üzenjek”. A posta forgalma is megnőtt, hiszen naponta ezen az úton is érkeztek csomagok, a szerkesztőségbe eljuttatott ajándékokat pedig a cikk írója hozta el nekünk. Voltak, akik pénzzel segítettek minket, éppen karácsonykor mondtak le róla értünk, amikor mindenki a családjára gondol. Szentestén elmentem a templomba. Hálát adtam mindazoknak, akik segítettek rajtunk, megköszöntem a Mindenhatónak, hogy lehajolt hozzám, kicsit felemelt, hogy a szeretet ünnepét gyermekeim boldogságban tölthették. Nehéz megfogalmazni, ahogyan gyermekeim megélték e napokat. Soha még ilyen szép ünnepünk nem volt. Még ennyi szaloncukor a fánkat nem ékesítette. Optimista ember vagyok. Nem szabad feladnom, hiszen a gyermekeimet fel kell nevelnem, el kell indítani őket az életben, ők jelentik nekem az életet. Egy anyának adassék meg a hit, a szeretet, a remény - és a könny is -, hogy képes legyen elviselni a nehéz időket is. Az életünk még fordulhat jóra. Hiszek abban, hogy mindenkinek meghálálhatom, amit értünk tett. Nagy Györgyné Varró Ilona Szelevény Álmukban lepte meg őket a Latorca Munkácsi gyerekek Homokon Fiatalok, de már tapasztaltabbak jó néhány felnőttnél. Tízéves orosz, ukrán és magyar gyerekek. Kárpátaljáról, Munkácsról érkeztek húszán a Homoki Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonba, hogy a téli iskolai szünidőben szervezett tíznapos tábor némileg feledtesse velük a novemberi nagy árvíz során átélt megpróbáltatásokat. Mert azon a lidérces éjszakán bizony a Latorca folyó szennyes áradata úgy hömpölygött végig a munkácsi utcákon, mintha soha nem akarna visszatérni a medrébe. Van olyan fiú, aki olyan helyen lakott, ahol sorra omlottak ösz- sze a vályogépületek.- A mi házunknak magas a fundamentuma - mondja az egyik kislegény, mégis feljött a szobában a víz. Szaladtunk az udvarra. Láttam, amint dőltek össze a házak. Autók úszkáltak, sodródtak az áradatban.- Hasonló élményem volt 1980-ban - mondja Anna, a csoport egyik kísérője, pszichológus-francia nyelv szakos tanárnő - de a mostani árvíz sokkal nagyobb károkat és szenvedést hozott. Most úszott minden. Halálesetek is voltak.- Éjjel jött a víz - mondja a hetedikes Juhász Zoltán -, sietve felöltöztünk, aztán menekültünk. Busszal jöttek értünk. Reggel mondták, a mi házunk is összedőlt. Zoli testvére, Ágnes, a drámai éjszakán a nagymamánál aludt. Az utolsó pillanatban egy teherautóval őket is kimentették. Az édesanyja sokáig kutatott, mire megtalálta őket.- Mi lesz a árvízkárosultakkal? - kérdezem Annát.- Az árvíz utáni harmadik napon már kiutalt az önkormányzat hat üres lakást, ami a városé volt. Egyébként rengeteg az üres ház Munkácson, tulajdonosaik külföldön vannak. Szeretné ezeket a város megvenni és odaadni a károsultaknak, akik most kollégiumokban, szállodákban laknak. Az iskolai tanítás zavartalan, a gyerekek ingyenesen étkeznek. A csoport és kísérőik a karácsonyi szentestét is Homokon töltötték. Nagy örömmel, felszabadultan élték meg a szeretet ünnepét, amit külön emlékezetessé tett a megyei vörös- kereszt öt-ötezer, összesen százezer forintos adománya, amit a szolnoki karácsonyi faluban költhettek el, magukat megajándékozva valamivel.- Nagyon hálásak vagyunk a homoki pedagógusok törődéséért, szeretetteljes vendéglátásáért, akik mindent megtettek értünk, hogy mielőbb elfeledjük azt a gyötrelmes éjszakát - mondja elérzéke- nyülten Anna. Kákái Nagy István homoki igazgató pedig - aki a kecskeméti játszóházba is szervezett a gyerekeknek programot ,— már tervezi a nyári vendéglátást is, hogy az önzetlen törődéssel még inkább feledtesse a kárpátaljai gyerekek lelkét nyomasztó emlékeket. E. József, Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, a mondanivaló tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Szép volt a december Az újszászi Kastélyotthonban szép volt a december. Nagy készülődéssel vártuk az ünnepeket. Elsőként a Mikulás érkezett meg. Minden lakó ajándékot kapott: egy pár zoknit, csomagot és két gitáros lakótársunk jóvoltából egy-egy szép dalt. Karácsony a szeretet ünnepe. Igazgatónk minden szobában meglátogatta a lakókat, s kívánt nekik boldog ünnepeket. Jólesett nekünk a figyelem, ezúton is köszönjük jókívánságait. A szentestét a társalgóban töltöttük, együtt. Olyan szép volt, hogy családunk sem hiányzott annyira. A nők egy- egy melegítőalsót, a férfiak inget vagy pizsamát kaptak. Könnyeinkkel küszködve köszöntük az ajándékokat. Hálával gondolunk Anettka és Magdika nővérekre, akik oly nagy szeretettel rendezték meg nekünk a szentestét, hogy elfeledkeztünk bajainkról, s köszönet a konyha dolgozóinak, akik finom ételeikkel igazi karácsonyt varázsoltak asztalainkra is. Özv. Donkó Lajosné, az otthon lakója Szó-játék A mezőtúri Rákóczi Úti Általános Iskola magyamyelv- és irodalomtanárai az idei tanévben másodízben hívták szójátékra a 10-14 éveseket a környező településekről. Hívó szavuk a fővárosba, sőt Jugoszláviába is elért. Százhetvenkilenc háromtagú csapat nevezett be és játszott, közülük a döntőbe tizenöt kapott meghívást. A közönség is a meghívottak köréből került ki: huszonegy háromtagú csoport alkotta, amelyek a legjobb tizenöt csapatot követték a rangsorban a második fordulóban. A döntőről egyetlen meghívott sem távozott üres kézzel. Mindez Mezőtúr és Mesterszállás önkormányzatának és annak a harminc vállalkozónak köszönhető, akik támogatták a rendezvényt. Míg a „tizenötök” egymással írásban mérkőztek - Cs. Nagy Pálné kolléganő volt segítségükre -, addig a közönség Salánki Anikó tanárnő furfangos kérdéseire válaszolt. Mert bizony a tanárnő hol azt kérdezte: ki (mi) vagyok én? - s ő volt a malomkő a Toldiból vagy épp a rózsaszál Iluska sírjáról -, máskor meg azt tudakolta, hogy igaz vagy hamis az állítása. A verseny idején a Rákócziban édes anyanyelvűnk volt a közösségteremtő erő a több mint száz jelenlévő számára. A helyezettek jutalmul könyvvásárlási utalványt kaptak. Könyv? Az elektronika világában? Igen. Mint ahogyan Vadné Árvái Ilona, a gyermekrészleg könyvtárosa mondotta, idézve Gárdonyit: ,A könyv szeretetet ad és szeretni tarnt.” E szavak - mindannyiunkhoz szóltak. Csajbók Ferencné tanár A jelen adóssága Ötvenhatra ki-ki saját meggyőződése szerint emlékezik. Ez szíve joga. Egyet azonban nem értek: amilyen egységes volt 1956-ban az ország, ma annyira érdektelenül kezeli az egykori eseményeket. Különösen szomorú ez azért is, mert még mindig nem kapott méltó emléket egy szolnoki kis egyetemista, aki a pesti harcok első napjaiban vesztette életét - kinek fiatal testét a szolnoki köztemetőben helyeztük örök nyugalomra, szeretteinek el nem múló fájdalmától kísérve. A másik Dane si József. Két évvel ezelőtt a Járműjavító kultúrháza bejáratánál Dancsi emlékére egy márványtábla elhelyezését javasoltam. Emléktábla azóta sincs. Dancsi hosszú évtizedeken át a szociális gondolkodás, cselekvés harcos képviselője volt. Az ötvenhatos eseményekért többévi börtön letöltésére a megyei kórházból hurcolták el. A hosszú börtönévek alatt összetört. Egy megalázott, súlyosan beteg ember tért haza. Csak a régi jó munkatársak és a fűtőház akkori vezetői segítsége tartotta benne a lelket még egy pár évig. Nemrég elsétáltam hamvaihoz. A pislákoló gyertya fényénél eszembe jutottak az ’56. novemberi vendégek, akik könyörögve kérték, ne vonuljon vissza a Bán-telep legkisebb házába (mondták, reá hallgat a nép). Vállalta a Munkástanács elnöki tisztét is. Nem is lett véráldozat. A nehéz napokat átvészeltük. Később a Fővárosi Bíróságon tanúként voltam idézve, ahol Dancsi novemberi látogatóit a vezető bíró szinte meg sem hallgatta. Kár volna negyvenkét év után különválasztani a személyeket. Akkor egy szekértáborba tartoztak. Maradjon meg az utókor számára minden ugyanúgy, ahogyan akkor volt, mert mindenki egyet akart: a független, békés Magyarországot. De a hősök emlékét megőrizni kötelességünk. Id. Sándor János Szolnok Elfelejtett ígéret Negyvennégy évet és tizenegy hónapot dolgoztam a vasútnál. Innen mentem nyugdíjba tizenhat évvel ezelőtt. Dédapám, nagyapám és édesapám is a vasutat szolgálta, mert mint mondták, a vasút biztos megélhetést, nyugdíjas állást jelentett. .Arccal a vasút felé!” - s építettük is lelkesen. És bár nem osztogatott magas béreket a MÁV, tisztességgel megéltünk belőle. Részt vettem Szolnok újjáépítésében, kapáltam cukorrépát, szedtem markot aratás idején, ott voltam, ahol szükség volt a szorgos kézre. A dolgos hétköznapokban két gyermekünk az iskolában, míg én a feleségemmel a munkahelyünkön kaptunk ebédet. Jószerével csak este ért haza a család, költségeink tehát relatíve alacsonyabbak voltak, mint most, amikor nyugdíjasként egész nap itthon vagyunk, főzünk, világítunk, mosunk, fűtünk. Megöregedtünk, s ezzel együtt több lett a bajunk és a kiadásunk is. Gyógyszerekre is szükségünk van. Több évtizedes munkánk után a nyugdíjunk csak nagyon szerény életvitel mellett fedezi a kiadásainkat. Egyre inkább kezdek hinni a mondás igazságában: a nyugdíjasnak nincs jövője, a múltja nem ér semmit, a jelene kilátástalan. Sok évtizeden át dolgoztunk az országért, s öregségünkre nem tudunk benne megélni. Én még jól emlékszem a „telefonos” választási ígéretekre, többek között a 20 százalékos nyugdíjemelésre - feltéve, ha „rájuk” szavazunk. Megtettük. A győztesek magabiztosságával hozott döntés értelmében elég lesz nekünk az ígéret fele is! P. F., Szolnok Besemyszögön ötvenéves házassági évfordulóját ünnepelte Hegedűs Ferenc és felesége, Nyeső Mária. Az aranylakodalom alkalmából a jubiláló házaspárt köszöntette fia, lánya, menye, veje, unokája és a rokonság. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) Hivatkozva a szerzett jogra... Érdeklődéssel olvastam az „Örök vesztesek a nagy átlagba nem tartozók?” című olvasói levelet. Én sem örülök a nyugdíjemelésről hozott döntésnek: az egyedül élő, nyomorgó nyugdíjasok elleni támadásnak érzem, amit a kormány elhatározott. Mese habbal az egy számjegyű infláció; egyik helyen átlagosan 15 százalékos inflációs áremelkedésről olvashatunk az év első tíz hónapjára vonatkoztatva, másutt tízről. Ebből a háztartási energia több mint 19 százalék, amit most ismét emelni akarnak. Már allergiás vagyok a Postabank konszolidálására is; azok ellen is fel kellene állítani egy „bankrendőrség”-et, akik rosszul helyeztek ki hiteleket, meg azok ellen is, akik tartozásaikat nem törlesztik. Minden kormány kiépítheti saját erőszakszervezetét, csak ennek az a következménye, hogy közben a lakosság elszegényedik, nyomorog. Nagy szükségünk lett volna szerzett jogaink tiszteletben tartására és átlagosan a 20 százalék nyugdíjemelésre, hogy élni tudjunk. Úgy vélem, a legnagyobb baj az, hogy a nagy kalapba folynak be a járulékok - no meg a magánnyugdíj-pénztárakba, amely tőkefedezeti jellegénél fogva nem közcélokat, hanem magántakarékoskodást szolgál. Ezt a kiesést kellene finanszíroznia az állami költségvetésnek, nem a Postabankot, így jutna fedezet a korábban beígért nyugdíjemelésre is. Azt gondolom, hogy egy polgárbarát kormánynak a törvények tiszteletben tartása is feladata és kötelessége lenne! Egy nyugdíjas köztisztviselő
