Új Néplap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-23 / 19. szám
1999. január 23., szombat 5. oldal Körkép ____________Nézőpont I genis, bánt a szemét Indulatok ütköztek egymásnak a héten Kengyelen, a közmeghallgatáson, amelynek témája a veszélyeshulladékmegsemmisítő mű építése volt. Az indulatok és félelmek persze nem csillapodtak a fórum befejezésével, maradnak még sokáig. Az ügyben kulcsfontosságúnak érzem a félelmet, bár ezzel az igazi szakemberek - akik értenek egy ilyen veszélyeshulladék-megsemmisítő műhöz, és megfelelő tapasztalataik vannak a működését illetően - nyilván nem értenek egyet, ők a félelmet egyszerűen nem érzékelik. Csupán a lakosok egy részének ellenállását, akik nem, nem és nem akarják ezt a beruházást. Persze a félelem nem tényező, nem is lehet az szakmai szempontból. Márpedig valós, mert beköltözött az emberek leikébe. Félnek attól, hogy megépül a mű, és nem tudják, hogy nem veszélyezteti-e őket az életükben, egészségükben. Akik viszont árnyaltabban gondolkodnak, attól félnek, mi lesz, ha nem épül meg ez a megsemmisítő mű és a többi tervezett hulladékkezelő létesítmény. Mi lesz akkor az árokpartra, a szántóföldekre, a jó minőségű termőföldekre(l) kihajigált akkumulátorokkal, autógumikkal, rovarirtó szerekkel, vegyszerekkel és még sorolhatnánk tovább. Valaki fölvetette a fórumon, hogy a hulladékkezelésnek állami feladatnak kell lenni, és többen helyeseltek. Úgy láttam, hogy az emberek még mindig leginkább az államban bíznak meg, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben jó néhányszor átverte őket. Jobban átgondolva viszont azt mondom, van benne igazság. Megoldást csak az jelenthetne, ha egy államilag átgondolt koncepció szerint létesítenének területileg arányosan elosztott hulladékmegsemmisítőket, -lerakókat, állami garanciával a működésüket illetően. Persze ehhez hozzátartozna az is, hogy nem hagynák az útszélen a veszélyes hulladékot belerohadni a földbe, és borsos bírságokkal segítenék a magánemberek és cégek környezetvédelmi szemléletének formálását. Amíg ez nem így működik, marad a félelem. Attól a szeméttől, ami nap mint nap köröttünk keletkezik. XuXc°u <\ PAULINA ÉVA Tiszaszentimrei tagóvoda Üjszentgyörgyön A leépítés árnyékában A közigazgatásilag Tiszaszentimréhez tartozó Üjszentgyörgyön már csak egy-két közintézmény működik. Ezek közül is talán az óvoda az, amely egy életképes kistelepülés intézményének jegyeit viseli. Mindez azonban nem kis erőfeszítésébe kerül az ott dolgozóknak. Ráadásul mostanában Tiszaszent- imre intézményi létszámleépítéseinek tervei is okoznak számukra álmatlan éjszakákat. Két gyermekkel, munka nélkül, egy lerobbant albérletben Ami másnak természetes, náluk luxus Fiatal ember, még innen a harmincon. Albérletben él, egyedül neveli gyermekeit, lakása sajnos olyan, hogy az apróságoknak szüleinél kell aludniuk. Munkája nincs, sőt egyelőre kilátása sincs arra, hogy elhelyezkedjen. Ő mégis bizakodik. Spisák Mihályné tagóvoda-vezető elmondta: egy vegyes csoportban húsz gyermek jár hozzájuk. Ez már „ideális” létszámnak számít, hiszen előfordult olyan esztendő, amikor tizenhárom óvodásuk volt. Az anyagiak azonban évről évre komoly gondot okoznak a sokszor munka nélküli szülőknek. A kedvezőnek mondható 138 forintos napi ellátás - amely háromszori étkezést tartalmaz - egy-egy nehéz körülmények közt élő család számára megterhelő, sőt olykor megoldhatatlan kiadásként jelentkezik. Az óvoda anyagi körülményei sem sokkal jobbak, habár a tiszaszentimrei önkormányzat - lehetőségeihez képest - mindent megtesz a nehézségmentes fenntartás érdekében. Ennek köszönhetően eddig még sikerült fennmaradniuk, a kiegészítő költségeket - például az eszközvásárlást - pedig pályázatok és rendezvények bevételeiből megoldaniuk. Az óvodai programmal már elkészültek, annak előzetes véleményezése sikeresen lezajlott. A koncepcióban megfogalmazott szakmai céljuk a hátrányos helyzet leküzdése, valamint a gyerekek alapvető szociális felkészítése. Mindezt jelenleg két óvónő és két dajka végzi, illetve segíti. A kérdés csak az - és az aggodalmak is erre irányulnak -, hogy lehet-e, szabad-e ezt a létszámot még tovább csökkenteni? -bjMezőtúron, az Újvárosban lakik Cseh József. Régebben hízókkal foglalkozott, de ez a katonaság miatt abbamaradt, és leszerelése után tőke hiányában nem tudta újrakezdeni. Feleségétől külön él, ne firtassuk, élete társa miért hagyta el egyik napról a másikra. A gyermekek Józsefnél maradtak, mind a három. Egy ideje azonban csak két csemete van otthon, a középső fiút - mint fogalmaz - felesége visszacsábította. Lehet, nem is kellett olyan nagy dolgokat ígérni az apróságnak, hiszen nagyon nehéz körülmények között élnek. Az albérlet, amiért havi ötezer forintot fizet, földpadlós, a fatüzelésű kályhával nehezen fűthető. Víz sincs, ezért a kicsik a szüleinél alszanak. Nehéz az élet, számukra pedig különösen, hiszen bár József a kisebbik után még néhány hónapig kapja a gyest, de ezen kívül csak a családi pótlék és a gyermekvédelmi támogatás marad. Ez pedig igen kevés. Bár az apuka igyekszik, hogy gyermekeinek mindent megadjon, sok dolog, ami másnak természetes, náluk luxusnak számít. Persze igyekszik a pénzt megfogni, amikor csak lehet, keresi az alkalmi munkákat, s legtöbbször éjszaka sikerül valamit dolgoznia. De az elmúlt hetekben A két jó barát ötletéből azóta százötvenkilenc ember ment évente többször erőt, általában négy-öt kiránduláson vehetnek részt a tagok. Az öt esztendő alatt 112 magyar és 74 határon túli település nevezetességeivel ismerkedett meg a művelődési kör, s hogy a tapasztalatok ne vesszenek kárba, ismertető füzetek, videofelvételek készültek minden útról.- Akármelyik régi magyar nevezetesség kerül szóba a tanítási órákon, csak elő kell venni a videokazettát, s máris megmutathatunk mindent részletesen - ecsetelte a kirándulások utólagos előnyeit Hegedűs Mihály. - Az élmények, az, hogy tudjuk, kik vagyunk, hová tartozunk, mindennél többet ér. Minden egyes utunk előtt elkaerre sem volt lehetősége, eltört a lába, így ágyhoz volt kötve hosz- szú ideig. Volt korábban közmunkán is, de most, hogy az iskola elkezdődött, nem tudja vállalni, mert vinni kell a két kicsit óvodába, iskolába. Nem jár a hivatalba segélyért, nem szokott kérni, de ha valaki bármilyen csekély segítséget ajánl, azt köszönettel veszi. Kérdésünkre nehezen tudja megfogalmazni, mi is lenne a megoldás, a kiút ebből a reménytelen helyzetből. Először talán egy olyan lakást, albérletet szenyarodik a busz az új városházánk előtt, s ezzel a képpel indulunk neki a túráknak. így sokkal jobban tudjuk értékelni a nálunk zajló pozitív változásokat. Ha látjuk a hozzánk hasonló települések lehetőségeit, többre értékeljük Martfű virágzását. A boszniai háború után két szétlőtt, zömmel magyarlakta település képeit sugározta a Magyar Televízió, Kórógyét és Szentlászlóét. Hegedűs Mihály és Tóth András nem tudott nyugodtan ülni, addig szervezkedtek, amíg jelentős mennyiségű könyvvel útnak nem indulhattak.- Nincs szörnyűbb látvány egy szétlőtt településnél - vette át a szót Tóth András. - Mi már semmi értelmét nem láttuk retne, ahol gyermekeivel mindig együtt lehet. Az önkormányzattól már kapott ígéretet, miszerint ha talál megfelelőt, a város segít a költségekben. Jó lenne egy biztos munkahely is, az serp lenne baj, ha éjszaka. De ez szakképzettség nélkül majdnem reménytelen. Mondhatnánk, hétköznapi a történet de József számára nem az. Mindennapi harc azért, hogy megélhessenek, hogy élhessenek. Segélyt segítséget kérni szégyell, pedig - még ha közhelyként is hangzik - a szegénység nem szégyen, hanem egy állapot, amiből a legtöbben ki akarnak tömi, mint ahogy Cseh József is erre törekszik. De félő, támogatások nélkül nem hoz eredményt erőfeszítése. Garancsi Gábor volna, az élet újrakezdésének, ám egy mozgássérült ember erőt öntött belénk. A háza romokban hevert, de ő azt mondta, igenis újra kell kezdeni mindent, mert még a madarak is visszatértek, ők pedig csak akkor jönnek ide, ha az élet nem vész ki végleg. Megfordult a martfűi csapat Técsőn is, a Tisza áradása által pusztított faluban is, hogy átadják lakóhelyük tíztonnás adományát.- Segítettünk, mert ezt kívánta a tisztesség. Büszkék vagyunk arra, hogy egyre szélesebb és magasabb körökben érdeklődnek tapasztalataink közkinccsé tételéért - summázta az eltelt öt évet hegedűs Mihály. - Az ötéves évfordulóra készült füzetünkbe Pokorni Zoltán oktatási miniszter, valamint Hámori József kulturális miniszter is írt pár sort. Emellett úgy gondolom, az a leglényegesebb, hogy magyarnak érezzük magunkat, s ezzel a jó érzéssel egyre több személyt ismertetett meg civil szervezetünk. PE Ha kitervelem, nem kapnak el Manapság már nem is számít igazán különleges eseménynek, ha valamelyik közintézménybe egy ismeretlen telefonáló bejelenti: bomba fog robbanni. Vannak olyan helyek, ahol - az esetek gyakorisága miatt - a dolgozók már egykedvűen, különösebb méltatlankodás nélkül veszik tudomásul, hogy egy időre el kell hagyniuk az épületet Ilyenkor persze mindenki sejti: bombáról szó sincs, csak megint „szórakozik” valaki. Vajon kik és miféle célból választják a „szórakozásnak” ezt a módját? Ezt a kérdést, mivel a „bomba- robbantók” igyekeznek inkognitóban maradni, csak ritkán lehet megválaszolni. Adódhatnak azonban olyan alkalmak, amikor mégis sikerül a telefonálót tetten érni. Ez viszont csak úgy lehetséges - természetesen ezzel nem tippet akarunk adni -, ha a bejelentő „tudatlanságból” vagy bármi más okból nem hagyja el a helyszínt, az egyébként könnyen és gyorsan lenyomozható nyilvános telefonfülkét, illetve annak környékét. így történt ez január 13- án egy tiszaföldvári utcai telefonfülke közelében is. A telefonáló maradt, a rendőrök pedig jöttek. Úgy tűnik, a néhány nappal később már elsőfokon öt hónap fogházra ítélt férfi nem túlságosan büszke, ahogyan azt a bíróság előtt maga is jellemezte, „tréfás” tettére.- A nevemet ne írja meg, még kezdőbetűvel sem - kérte az ítélet kihirdetését követően a bíróság folyosóján. Persze, nem a név számít, sokkal inkább érdekes az, hogyan jut eszébe egyáltalán ilyen az embernek.- Előtte ittam egy kicsit, majd hirtelen jött az egész. Csak tréfának szántam a dolgot. Azért azt a rákóczi- újfalui szórakozóhelyet fenyegettem meg a rendőrség ügyeleti telefonján, mert éppen az jutott az eszembe: Torony bisztró, jó neve van - vallotta a minap a bíróság előtt is.- Ha nem titok, árulja el, miért maradt ott a fülkénél és várta meg a rendőröket a helyszínen? — próbáltam magyarázatot kérni a furcsa esetre.- Mert nem volt kitervelve. Ha kitervelem, akkor biztosan nem kapnak el - hangzott a válasz. Horváth Győző A Kárpát-medence martfűi kincskeresői Öt esztendővel ezelőtt a martfűi szakközépiskola két tanára, Hegedűs Mihály és Tóth András egy kicsiny kirándulócsoportot alakított, ami azóta jóval többet jelent egy pusztán a táj szépségéért élő csapatnál. A Kárpát-medencei Magyarság Művelődési Köre felvállalt szőkébb és tágabb hazánk megismerésén túl olyan tevékenységet is, amiről csak a tisztelet hangján szólhat bárki. Cseh József és gyermekei a szegényes albérletben fotó: t. a. Erzsi, a kofaasszony Deliné Erzsébet, a szolnoki piac jellegzetes kofája fotó: m. j. Vadászpénz fölálltakra A kisújszállási Földtulajdonosok Vadászati Jogközössége (FVJ) - képviselője Cs. Nagy András - legutóbbi közgyűlésén úgy döntött, hogy a vadász- társaság által kifizetett területbér 85 százalékát, 418 ezer forintot a közútnak minősülő földutak karbantartására - melyre az elmúlt években nem sok pénze volt a városnak - utalják át az önkormányzatnak. Mint Palágyi Gábor polgármestertől megtudtuk, az összeg azóta meg is érkezett. Amennyiben a földtulajdonosok úgy ítélik meg, hogy jogaik érvényesítését a fenti döntéssel nem látják biztosítottnak, úgy az FVJ- nél jelenthetik be kifogásukat. Amennyiben ott a korábbi döntéshez képest másképp határoznának, az önkormányzat az új döntés szerint fog eljárni az átutalt díjjal. -deU gy hozzátartozik a szolnoki piachoz, akár zárhoz a kulcs, hajnalhoz a reggel vagy éppen a kereskedéshez az árusok. Noha Deli Károly né Csapó Erzsébet a neve, csak Erzsiként ismerik, nevezik, hívják. 1976. május 1-jén állt legelőször Szolnokon az asztalkája mögé, és azóta a megyeszékhely adok-veszekének egyik elválaszthatatlan tartozéka. Hogy egy kofa legalapvetőbben miben különbözik mondjuk egy őstermelőtől, Erzsi szerint legfőképpen abban, hogy mindent el tud adni. A jót, a még jobbat éppúgy, akár a kevésbé jót. Eredetileg csemői: családjában a nagyszülőknek az átlagosnál több földjük akadt, ami az ötvenes, hatvanas esztendőkben nem számított pozitív emberi tulajdonságnak, tényezőnek. El is vettek tőlük jószerével majdnem mindent, és a nulláról kellett kezdeniük. Pia- coztak, Pestlőrincre hordták a szőlőt, krumplit, paprikát, almát, mikor minek volt a keletje. Tizennégy évesen már belekóstolt a piacok, vásárok akkori mindennapjaiba. Később változott a helyzet, ahogyan drágultak a szállítás költségei, új árusítóhelyeket néztek Cegléden, majd Szolnokon. 1976 őszén házasságot kötött Deli Károllyal, és azóta úgy a hétköznapok, mint a hét végék a szolnoki piachoz láncolják. Később született egy fiuk is, aki ma Nagykőrösön tanul. Időközben Erzsi félje, a fiú édesapja meghalt, és azóta egyedül viszi, vezeti az üzletet. Esetleg hét végén segít a nagyfia. Egyébként fogadott eladókat is, de azok apránként kilopták a szemét, így megvált tőlük. Abban, hogy végül a piacon gyökeret vert, sokat köszönhet Deák Bandi bácsinak, aki a bajban mellé állt, és sok mindenben segítette. A piackorszerűsítés őt érintette legérzékenyebben, hiszen L alakú árusítóhelyének a fele a zárt csarnokon kívülre került, így egyszerűen megszűnt. Ha minden igaz, március 11-én lesz ötvenéves, vagy ahogyan ő fogalmaz, fél évszázados, ami az ember életében legfeljebb egyszer ha előfordul. Hobbija, szórakozása, mindene a piac. Jószerével névről, arcról ismeri a törzsvásárlókat, hiszen a huszonhárom esztendő nem semmi. És ő azóta figyeli az embereket, szolgálja ki azokat, akik nála szeretnének valamit vásárolni. Mert áru az mindig van: ilyen is, olyan is, amolyan is. Csak rá- való legyen, nem igaz? D. Sz. M.
