Új Néplap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-09 / 7. szám

1999. január 10. Közelről Hetedik oldal Nem olvastam statisztikai kimuta­tást arról, vajon hány mázsa hal, pulyka, bejgli, virsli és hány hekto­liter pezsgő Jutott év végén az ün­nepi asztalokra. Azt viszont a két szememmel láttam, mi került a sze­métbe. Eredetileg kukavizitre indul­tam. Végül egészen más körvonala­zódott helyette... Jómódúak lakóhelye verőfényes délutá­non. Többen is gyűjtögetnek. Két hajlék­talan férfi csakis vissza­váltható üveget.- Évek óta ebből veszünk enni-innivalót. Higgye el, mindenre futja. Szállás­hoz egy ajtó felfeszítésé­vel jutottunk, de nem bántunk semmit, csak nem akarunk megfagyni. Nehogy sajnáljon! Ne­künk jó, szabadok va­gyunk! - nevet egyikük. Eufórikus kaca­gását sokáig hallom. Arrébb egy pár gyűjtöget. Kiskocsit tolnak maguk előtt.- Kiszedünk minden használhatót, aztán jön az úr a nagy autóval és megveszi, ami kell neki - így az asszony. - De ide nem jö­het ám akárki! Itt valóságos maffia van, kérem - teszi hozzá a férfi majdnem fe­nyegetően. Nem hiszem. Néhány nap többször arra kerülök. Egyszer a felső kategóriás autóból felaranyozott úr száll ki. Valamit vesz, papírpénzt nyújt érte. Megszólítom, kinyitja a csomagtartó te­tejét. Gobelin, porcelán, rézmozsár a ha­lom tetején.- Meghalt a nagymama, a hozzátartozók a kukába dobták a „lomjait” - mondja, majd nevet. Ötezerért kínál egy porce­lánt. Tudom, a fővárosi bolhapiacon leg­alább háromszorosa lenne, mégsem vá­sárolok. Belvárosi irodaház előtt világos nappal. Két harmincas, ápolatlan férfi turkál a szemét között. Whisky-(!), sör-, bor-, pezsgőmaradékot kortyolnak egymás után. Nem akarnak beszélgetni velem, de nézhetem őket.- Mi van, ha nem szesz van az üvegben?- próbálkozom. Felröhögnek. A sebhe­lyes egész közel jön hozzám. Erősen im­Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dolgoztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. bolyog, majdnem rámesik. - Akkor vége ennek a rohadt életnek. Érti?! - Értem, és jobbnak látom elbúcsúzni. Távolodóban még látom-hallom, a borostás zöld folya­dékot talál. - Kivi - olvassa hangosan. - Mi az a kivi? - kérdezi a sebhelyes arcútól. Nem tudja. Utánam szól. - Azt nyugod­tan megihatják - válaszolom. Két másod­perc múlva hangos fújozás hallatszik. A flakon az úttesten landol, onnan egy jól irányzott rúgással a szemközti ház alap­ján. Nagyot reccsen, a zöld lé a hóra szi­várog. Este tíz óra a négyemeletesek mögött. A férfi csakis sötétben dolgozik, az ut­cai lámpák fényénél, hogy ne csúfolják a gyerekeit. Botot vesz elő, kesztyűt húz, és megkezdi a kincsvadászatot. Főleg ruhaneműt, használati tárgyat keres. A gyerekek az iskolában esz­nek, anyja is főz mindennap, ezért csak kifogástalan állapotú élelmiszert visz haza. Az kerülhet az erős, csíkos szatyorba, ami átmegy az érzék­szervek többszörös szűrőjén. Most sütemény, narancs, al­ma, krumpli. Kissé csalódott, majd hirtelen felkiált: - Ez pont jó lesz a kislányomnak! - Szürke overallt tart a kezében, olyan 8-10 éves gyerekre valót. Né­zi, tapogatja. Látszatra teljesen jó. Si­et vele haza, hátha ébren találja még a gyereket. Kora este a városközpont egyik üzlete mellett. A nyugdíjas néni zavartan tekin­get jobbra-balra. Kis idő múlva egy bácsi valamit tesz a kétfülű műbőr táskájába. Bácsi el, néni tovább toporog. Nemsoká­ra ismét jön az öreg újabb csomaggal. Ez többször megismétlődik. Aztán a bácsi elveszi párjától a barna táskát, és kézen fogva, apró, tipegő léptekkel elindulnak. - Miért? - kérdezem. - Vásárol­ni voltunk - mondja az anyó automatikusan, aztán elismeri, a kutyának, macskának a ku­kából szereznek ennivalót. - Meg magunknak is - teszi hoz­zá az apó halkan. - Ez nagyon jó környék ám! Nem hiszi el aranyos, mi-mindent kidobnak az emberek. Párja tekintete fel­csillan, aztán elkomorodik. - Ha ezt nem csinálnánk, hó végére éhen halnánk. Mindketten negyven évet dol­goztunk, mégis éhezünk és fázunk. De még soha nem tartoztunk. - A nyár, az jó - sóhajt az öreg. - De legjobb odafent len­ne már - mondja az anyó, és elered a könnye. Szolnok egyik legelegánsabb része déli harangszókor. A farmeröltönyös, fekete sísapkás, meghatározhatatlan korú férfi feltépi a konténer tetejét. Nem sokáig ku­tat. Tömi magába a kenyérdarabot, félig lerágott combot, a barna, erjedő banán­darabot. Elemi éhsége megdöbbent. Nem tudok mit kérdezni... Emberek. Megélnek. Ki jól, ki csak ten­gődik. Emberek. Még élnek. Mások sze­metéből... Járvás Viktória és Renáta most nagyon jól érzi magát. Nap mint nap új dolgokkal Ismerkednek, soha nem látott vidékeken járnak, játszanak, kirándulnak. Alig néhány hete azonban bőven volt okuk a félelemre, családjukért, társaikért is ret­tegtek. A lányok Kárpátaljáról érkeztek egy negyvenfős csoporttal Szolnokra, két hetet töltenek el a Ko­dály Zoltán Ál­talános Is­kola ven- dégel- ként. Renáta és Viktória (ülnek) a Napsugár Gyermekház programjaival is megismerkedett Orgova Renáta ugyan Beregszászon jár iskolába, de a néhány kilo­méterrel távolabbi Kígyóson lakik. Falujuk egy kis folyócska, a Vér­ke partjára települt, amely a Tisza egyik mellékvizébe, a Borsába ömlik. A Tiszán lezúduló vízözön miatt azonban mindkét megáradt folyó „megfordult”, így a kígyósiak házai veszélybe kerültek. A máskor oly szelíd Vérke elmosta a veteményeskerteket, alámosta a vályogházakat. A folyóhoz közeli utcákat elöntötte a víz, de szeren­csére Renátáék háza messzebb épült. Ők elsősorban tyúkfarmjukat féltették, hiszen a család fő megélhetési formája, kilencezer barom­fi rekedt ott. Az árvíz első éjszakáját így rettegésben, de munkával töltötte Renáta, sőt kishúga is. Mindketten segítettek menteni az ál­latokat és a tojásokat. Akkoriban néhány napig szó sem lehetett ró­la, hogy iskolába menjen, bár valószínűleg a kényszerű szünetet akár dolgozatírással is szívesen felcserélte volna. Mostanra azért né­miképp helyreállt a rend a faluban, bár jelenleg a kiszáradó vályog­házakat kell félteni az összeomlástól.' Késely Viktória beregszászi, így őt közvetlenül nem érintette az ára­dás. Nagyszülei azonban Mezőváriban élnek, házukat elöntötte a víz. Félig összeroskadt, csupán egyetlen lakható szobájuk maradt. Keresztanyjáék vették volna magukhoz őket, ám a nagypapa úgy döntött, ott marad, ahol egész életét leélte, nem hajlandó költözni. A sok segítségnek köszönhetően Váriba is visszatért a mindennapi élet, a Magyarországról érkezett csomagokkal átvészelték az első megpróbáltatásokat, azóta pedig az ukrán kormány is kiutalt segé­lyeket, kölcsönöket, amelyből futja a felújításra. Renáta, Viktória és társaik most néhány napig moziba, színház­ba, múzeumba járnak, kirándulnak, játszanak, ismerkednek a ma­gyarországi gyerekek hétköznapjaival. Azt a néhány szörnyű na­pot azonban a legnagyobb jóakarat sem tudja kitörölni emlékeze­tükből... szilvási Az áradás gyermekei A nagy utazás Először még örülök is, hogy elhoz Szolnokra. így, autóval félórás az út, ha viszont busszal, vonattal kellene jön­nöm, két órába Is beletelhet, amíg visszajutok. Beülök hát a jólmenő vállalkozó kocsijába, és még csak nem Is sejtem, mit zúdítok magamra ezzel. Elindulunk. Becsületesen ad a gázpedálnak, lakott területen me­gyünk vagy nyolcvannal. Megszólal a mobiltelefon. Persze kihangosító nincs, így egyik kézzel vezet, a másikkal a telefont tartja. Közben gyakorlottan szlalomozunk az országúton az autók között. Előzünk, akit csak lehet.- Halló! Mi az, aranyszívem? Hogyhogy nem megy? Borikám, csil­lagom, hát nem megmondtam már, hogy tűnjenek a francba az­zal az áruval? Ki az az állat? Nem magának szóltam, csillagom, egy barom előzött meg éppen. Mennek ezek az úton, mint a va­dak, kultúra, az semmi. Hogy megy a megrendelés? Mennyit küldjünk? Várjon csak, írom! Lebukna, hogy papírt keressen, mire pánikszerűen kinyitom a kesztyűtartót, és odaadok egy jegyzettömböt. Mielőtt a kormányt elengedve írni kezdene, felajánlom, hogy jegyzetelek én inkább.- Borika, aranycsillagom, most mondja, hány vagonnal küldjék! Figyeljen ide, kisszívem, ez így nulla. Beszélek a főnökével. Újabb telefon, újabb előzés.- Éz meg miért nem takarodik el előlünk? - dühöng. - Hát akinek ilyen járgánya van, az ássa el magát, ne merjen kijönni az ország­úvá. Halló, Kiss úr! Tessék? Hogy nincs Kiss úr? Hát akkor ki a franc van? Miért nem mész már, te tetű? Bocsi, bocsi, nem oda szóltam, kisszívem. Akkor Nagy urat hívjam? Rendicsek. Újabb telefon Nagy úrnak, aki azt mondja, nem az ő asztala, és ad egy újabb telefonszámot.- Na akkor felhívjuk, de előtte megelőzzük ezt a járgányt. Ez a ba­romi kamion meg miért jön szembe? Na hál’ istennek! Mondtam én, hogy jó kocsim van nekem! Ez volt az utolsó telefon. Leteszi. Sóhajt. Egy világ terhét rakja le a válláról. Mosolyogva hozzám fordul.- Látja, milyen szörnyű ember vagyok? Egész úton telefonáltam, és még csak meg sem kérdeztem, hogy van. Tényleg: hogy van? Köszönöm, jól. Ugyanis megérkeztünk. - paulina ­Ugye, milyen sokszor halljuk vagy mondogatjuk e mondatot az óév utolsó pillanataiban? Önök nem? No és az Ismerőseik? A válaszok sokfé­lék lehetnek, mint ahogyan számta­lan formában léteznek az újévi foga­dalmak Is. Ml ezúttal annak jártunk utána, hogy a megye néhány Ismert személyisége vajon milyen fogadal­mat tett az új esztendőre - ha tett egyáltalán... Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnöke:- Nem vagyok babonás, sem fogadkozó tí­pus. Számomra a következő év soha sem január elsején dől el. Ilyen módon - mint általában - idén sem kezdtem fogadalmak­kal az évet. Ettől függetlenül vágyaim, el­várásaim persze voltak és vannak is. Ezek egyrészt természetesen a hivatásomra vo­natkoznak, és arról szólnak, hogy szeret­nék mások és a magam szemszögéből is minél eredményesebb, sikeresebb mun­kát végezni. Másrészt személyes jellegű­ek, amikor arra vágyom: milyen jó volna több időt töltenem a családommal. Mind­ezek teljesülése viszont többnyire nem szent elhatározások, hanem pillanatnyi döntések függvénye. Lakatos Józsefné, Tomajmonostora pol­gármestere:- Mielőtt a település vezetője lettem, messze földön nevezetes voltam arról, mi­lyen jóízűeket tudtam nevetni. Gyermeke­im még magnószalagon is őriznek egy „példányt” a kacagásomból. Az elmúlt évek sokszor nyomasztó terhei, felelőssé­ge miatt viszont valahogy kiveszett belő­lem ez a képesség. Ezért már a családom is sokat pirongatott, úgyhogy elhatároz­tam: idén megpróbálok többet nevetni! Schwajda Györgyöt, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatóját és a Nemzeti Színház építéséért felelős miniszteri biztost egy fá­rasztó nap estéjén értük utói, ezért nem csoda, ha félig tréfásan így kezdte vála­szát:- Megfogadtam, hogy nem adok interjút. Persze látom, hogy ez már az év első nap­jaiban is kivitelezhetetlen feladat. Egyéb­ként én nem a Gergely-naptár szerint élek. Számomra a színházi évaddal kezdődik és zárul az esztendő. Nem vagyok fogadkozó alkat, de az évad végén mérleget vonok, és az új évad sem talál tervek nélkül. Emel­lett régi, de hasztalan elhatározásom, hogy leszokom a dohányzásról. Talán azért sem izgat ennek eredménytelensé­ge, mert rendszeresen mozgok. Ha tehe­tem, akár egy-másfél órát és 10-15 kilomé­tert is lefutok naponta. Orosz Gyuláné, Nagyiván polgármestere:- Megfogadtam, hogy idén nem teszek fo­gadalmat. Tavaly ugyanis elhatároztam, hogy leszokom a dohányzásról, de nem sikerült. Azóta úgy gondolom, amihez lesz akaraterőm, azt úgyis megvalósítom, és még újévi fogadalom sem kell hozzá! Dr. Magyar Levente, Jászberény polgár- mestere:- Én sem vagyok más, mint a többi ember, tehát szilveszterkor értékelek és mérleget vonok. A legutóbbi alkalommal ennek eredményeként szentül megígértem ma­gamnak: többet fogok mozogni-sportolni. A gondolat soha nem állt távol tőlem, hi­szen a szép emlékű diákévek alatt aktívan futballoztam, kosaraztam és kézilabdáz­tam. Később a tenisz következett, immár hobbiként, utóbb pedig az íróasztal. A „nagy visszatérés” szándéka tehát már él, csupán az aggaszt, hogy hasonló fogadal­maim mindig nagy lendülettel születtek és idővel rendszerint csendben elhalványul­tak. Azért bizakodó vagyok. Talán most nem így lesz... A szolnoki Lévai Istvánná (Klárika né­ni) neve sokak számára ismerősen cseng. Kinek innen, kinek onnan. Min­denesetre ő Orbán Viktor miniszterelnök anyósa.- Minden évben megfogadom, hogy pon­tosabb, lelkiismeretesebb leszek, de én már nemigen változom. így vagyok a do­hányzással is. Húsz éve mindennap úgy veszem meg a cigarettát, hogy „ez a do­boz az utolsó”. Máskülönben nem nagyon nyugtalanít, mi vár rám az új évben. Ugyanazt csinálom, mint eddig, és ugyan­az vagyok, mint azelőtt. Csupán az bánt egy kicsit, hogy már nincs akkora munka­bírásom, mint pár évvel ezelőtt, de ebbe bele kell törődnie az embernek. Nekem és a férjemnek már nem is annyira az a lé­nyeg, hogy a mi vágyaink teljesüljenek, hanem hogy a szeretteink számára egész­ségben és sikerekben gazdagon, boldogan teljen el az új esztendő. Bugány János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents