Új Néplap, 1998. december (9. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

1998. december 24., csütörtök 7. oldal Békés, Boldog Karácsonyt; Levélírást kért, teljes támogatást kapott Karácsonyi ajándék Németországból Már nagyon várt ajándékot kapott a karácsony jegyében Kovács András és családja a napokban Mezőtúron. Sajná­latos módon mind ő, mind a felesége és láiwuk is betegek, mozgásszervi problémákkal küzdenek. így az átadott betegemelőt és a tolószéket nagyon jól tudják majd hasz­nálni. Kovácséknak csaknem hu­szonegy évvel ezelőtt szüle­tett meg a leányuk, akiről egészen nyolc hónapos ko­ráig úgy tudták, egészséges. Akkor egy viszonylag szok­ványos betegségnél kiderült, nagy baj van. A gyermek ugyanis Little-kórban szenved, ami azt jelenti, a saját erejéből soha nem lesz képes beteg­ágyából felkelni . . . Ápolták, gondozták szere­tettel a leányt, de közben sa­ját egészségük is megrom­lott. Először a feleséget ope­rálták meg gerincproblémá­val, majd rá néhány évre a. férj is hasonló" gondokkal került a műtőasztalra. A gyermeket pedig továbbra is gondozni, fürdetni, emel­getni kellett. Kovács András tavaly ér­deklődött, hogyan lehet be­szerezni egy betegemelő szerkezetet. Mint megtudta, csak külföldön gyártják, és nem kaphat rá támogatást. Arra gondolt, embertársai segítségét kéri, de nem tudta megfogalmazni a szöveget a hirdetéshez. Megkereste Barna Lászlót, a helyi RÁFI BBP Kft. ügy­vezetőjét, azt a céget, ahol mint portás dolgozik, segít­sen a fogalmazásban. Az ügyvezető elmondta, úgy gondolta, kéri az anya- vállalat, a német RÁFI se­gítségét, ezért levelet írt Gerhard Schenknek, támo­gassa valamilyen módon a bajban lévő családot. A partner rendkívül segítőké­szen állt az ügyhöz, amit je­lez, a levél után két és fél hónappal már Túron voltak az eszközök. Nagyon kellemes megle­petésként ért a hír - mondta Kovács András -, hiszen ekkora segítségre nem szá­mítottam. Beszélgetésünkkor még nem látta a két szerkezetet, de mint mondta, alig tudja elhinni, hogy valóban meg­vannak. Az emelő leánya ápolásában nagyon nagy se­gítséget jelent majd. Nem az ajándék pénzbeli, hanem er­kölcsi értéke a hatalmas - hangsúlyozta.- Nagyon, de nagyon kö­szönöm, amit tett Papp Fe­renc, Barna László és Ger­hard Schenk. Barna László, miután talál­kozott a családdal, és megis­merte körülményeiket, elhatá­rozta, mindenképpen segít. Nagyon örül, hogy végül az anyavállalat támogatásával karácsonyra már mindez sike­rült. -garancsi­A sokat segítő eszközök fotó: takács A volt hegymászó hatvan éve szimpatizál a magyarokkal Nem bánta meg, hogy a Platán lett az otthona A 90 esztendős Theresa Herzog ma a tiszafüredi „Platán” gondo­zási központ egyetlen külföldi lakája. Ez a kuriózum még abból a szempontból is érdekes, hogy a felettébb agilis és friss - csak a fü­lére rest egy kicsit - német hölgy biztos egzisztenciával hagyta maga mögött müncheni otthonát Amikor meglátogattuk a Pla­tánban, éppen ünnepi képeslapjait címezte Németországba, ahon­nan volt munkahelye, a Deutsche Automobil Schutz (DAS) 1000 márkát küldött - Theresa nyugdíjba vonulása óta, 30 éve rendsze­res ez a figyelmesség - volt szakalkalmazottjának karácsony előtt. Ezek után arra voltunk kíváncsiak, hogy miért éppen Magyaror­szágot választotta öt évvel ezelőtt a német hölgy? Beszélgetésünk során kiderült, hogy az egykori biztosítási szakember már a II. világháború előtt barátságot kötött a magya­rokkal. A szimpátiát először az a Münchenben dolgozó magyar orvosasszisztensnő válthatta ki, aki négy hónapos odaadó ápo­lással és Magyarországról hoza­tott vérkészítményekkel gyógyí­totta ki súlyos vérmérgezéséből- egyik karját amputálni kellett- az ekkor már féijezett és gyermekes Theresát. Áhogy az öreg hölgy elmesélte, a gyógyu­lását segítette hobbija, a hegy­mászás is - az Alpoktól kezdve a Dolomitokon át, a Gross- glockner megmászásán keresz­tül, egészen a Kaukázusig, Nor­végiáig, Új-Zélandig és a Hima­lájáig jutott el egészen egészsé­ges szenvedélye révén -, ame­lyet még fél karral is űzött. Ám visszatérve a magyarok iránti szimpátiára: a második vi­lágháború idején nagyon sok magyar család, vendégmunkás élt Münchenben, akikkel szintén tartotta a kapcsolatot. A világ­égés után pedig a levelek jöttek- mentek, de a személyes vizit a hidegháború enyhüléséig késett. Ám ezek után egyre sűrűbb lett. „Az oroszok kivonulása után jött meg igazán a kedvem” - mondja mosolyogva. A 90-es évek elején már fel­vetődött benne a gondolat, hogy Magyarországon éli le öreg nap­jait. Először a nyugati országha­tár közelében, Pápán és Győrben vizsgálódott, majd egy szeren­csés véletlennek köszönhetően mégis Tiszafüredet választotta. Vendéglőjében ismerkedett meg Czakó Gyula vállalkozóval, aki ajánlotta neki a Platánt. Az aján­latot erősítette, hogy a városka akkori polgármestere is java­solta válaszra a kényelmes, jól felszerelt és szép otthont. És Theresa asszony a Platánt vá­lasztotta. Döntését azóta sem bánta meg. Mindenesetre az tény, hogy a 90 éves hölgy elégedett a való­ban otthonos otthonnal. „Jól tel­Csak az a baj, ritkán beszélhet németül (középen Theresa) nek itt a napjaim, csak az a baj, hogy ritkán tudok beszélni né­metül egy olyan jót, mint magá­val” - említi, amikor persze az is kiderül, hogy olyan nagy baj azért nincs a kommunikációval, hiszen a gondozók is „törik” a legszükségesebb mondatokat, és az ambiciózus helyi pedagógu­sok is kihasználják azt a társal­gási lehetőséget, amely jól pallé­rozza német tudásukat. Hálával beszél azonban Sey- bert Götz-ről, a tiszafüredi UHU Kft. német tulajdonosáról és magyar menyasszonyáról, Kati­káról, akik a legmelegebb szív­vel, már-már családtagként segí­tenek hetente többször is, hogy kellő lokálpatriotizmussal éljen tovább Theresa „Hoch-Deutsh”­os kötődése. Tiszafürediként már itt váltotta meg sírhelyét is. A kellemes időtöltések so­rát persze szaporítják a vi- szontlátogatások is, amikor szívesen időzik Theresa Götz úr nemrég megnyitott füredi vendéglőjében is. Persze karácsony előtt megkérdeztük a matuzsálemi korában is fiatalos hölgyet, hogy mit kíván lapunk olvasó­inak. „Azt, amit magamnak” -felelte. „Békességet, nyu­galmat, s olyan melegszívű barátokat, akik segítenek ab­ban, hogy az ember elérjen minden olyan általa kitűzött célt, ami boldoggá teszi” - mondta Theresa asszony. Percze Miklós Esztergályosból lett mézeskalács-készítő A karcagi Andrásy Mihály mézeskalács-készítő műhe­lyében kellemes fahéj-, vaní­lia- és kókuszillat csapja meg az ember orrát, a kemencéből épp most szedik ki az asszo­nyok a mézespuszedlit, de aki mézeskalács szívet vagy ép­pen huszárt keres, az is ked­vére válogathat. S hogy lett az esztergályosból mézeskalács­készítő? Erről beszélgettünk a családfővel. Mint kiderült, Andrásy Mihály egyáltalán nem édesszájú, 1985-ben mégis édességkeres­kedő lett. Munkája során talál­kozott debreceni, jászberényi mézeskalács-készítőkkel, akik beavatták a szakma fortélyaiba. Tíz éve úgy gondolta, megpró­bálkozik ő is ezzel. Megépítette kemencéjét, ki­faragta egyedi mézeskalács nyomóformáit, és belevágott. A hatféle ízesítésben készülő mé- zespuszedlijének sikeréhez pe­dig nagymamája receptjei segí­tették. Andrásy Mihály szeret új termékekkel megjelenni a pia­con, most épp egy 150 éves hu- számyomó minta másolatát fa­ragja. Az eizolással készült mé­zeskalács szívei, huszárjai, ba­bái is mind egyedi díszítésűek. Ma már Budapesten, Eger­ben, Nyíregyházán és a Horto­bágyon is ismerik puszedlijeit, melyet kilenc alkalmazottjával készít. Az ismert fahéjas, vaní­liás mellett, ha a vevőnek bor­sos-, lekváros-, mákos mézes­kalács kell, annak elkészítését is vállalják. S mi kerül náluk ma a fára? Természetesen mézeskalács dísz, mert nincs annál csodála­tosabb, amikor fenyő-, fahéj-, vanília- és kókuszillat kevere­dik, az asztalon pedig az általa faragott, zsűrizett tálcán kínálja magát kicsiknek, nagyoknak a mézespuszedli. Daróczi Erzsébet Ma sok család asztalán ott lesz az Andrásy-műhelyben ké­szült mézespuszedli Megszökött, hogy lássa újszülött fiát Az igazi karácsonyi meglepetés ott a hegyek haván.” Ami azt il­K arácsony a legszebb családi ünnep: a Megváltó születésé­vel, Mária és József viszon­tagságos boldogságával, a háromkirályok örvendezésé­vel, a remény, a megbocsátás és a szeretet szimbóluma. A gondoskodás és összetartozás erejével együtt! Ezt szeretné bizonyítani az a történet, ami nagybátyámmal „esett meg” 1944 telén. Amikor már az ország „hasra esett” a há­ború jegén. 1944 nyarán még vígan masíroz- tatták a leventéket. Abban a re­ményben, hogy ők még talán fel­támaszthatják Magyarországot, és dicső frontharcosként megál­lítják az előrenyomuló oroszo­kat. Hogy így, a kicsiként „nem országból”, nagy „menny or­szág” lehessen! Az oktatók hite mindenesetre hivatalból rendít­hetetlen volt, mert vezénysza­vukra az akkor 17 éves édes­apám így harsogta énekét a haj­dúdorogi sportpályán: „Levente vagyok, a bátyám katona / Kárpátokban harcol az apám/ Ha őt látom, büszke piros lesz az arcom / Mint apám vére lett, csak annyiban nem volt csa­ládi-dokumentum értékű ez a versike, hogy az én békés termé­szetű nagyapám az első világ­égés idején sínylődött a Kárpá­tokban. A másik megrázó él­ménytől az fosztotta meg, hogy betöltve a hatvanat. végleg kéz­hez kapta obsitját. Ám a „bátyám katona” rész kiállta volna az apámra kötött hazugságvizsgáló gép minden fortélyát, hiszen mindkét fivére harcolt. Még­hozzá „valahol Oroszország­ban”, mint azt Karádi Katalin súgta-búgta keservesen szívtépő fájdalommal az ország fülébe. A leventeoktatók nótás kedve azonban csak őszig tartott. A ha­sonló tartalmú slágerek betanítá­sáról a dicsőséges szovjet hadse­reg előrenyomulása szoktatta le őket, melynek révén novemberre a „muszkák” Hajdúdorogon is bekvártélyozták magukat. A há­borús zenei toplistán ekkor már a Kalinka és a Szulikó volt a slá­ger. Ebben talán csak az volt az örömteli, hogy pelyhedző állú, de harcra kész „ősömnek” már nem kellett tovább tartania híres­hírhedt SAS behívójától. Ám a felszabadítók háborús illemkó­dexének megismerésével ará­nyosan nőtt a falu félelme! Az ismert túlkapásokon túl - „capcara”, lányok-asszonyok erényének kiszolgáltatottsága - ez azt is jelentette, hogy a vélt, vagy valós ellenségek közül pá­ran málenkij robotos szibériai társasutazást nyerhettek. Apám jussa szerencsére csak az lett, hogy két suhanc molnár társával együtt napi 300 zsák lisztet kel­lett őrölnie az oroszok kifogyha­tatlan búzarekvirációiból. Ápá- mék azonban minden rossz elle­nére, mint minden más dorogi család, alkalmazkodtak a „meg­hitt” körülményekhez, és várták a karácsonyt. Kicsi, szoba-kony- hás, tisztaszobás és pitvaros há­zukban, amely a kor ínségére fittyet hányva képes volt „felne­velni” öt gyereket. Helyet adva gyakran több generációnak. így volt ez akkor is, amikor az egyik unokatestvérem megszüle­tését orosz katonalányokkal és „malagyecekkel” együtt ünne­pelte a Percze família hátország­ban maradt része. Jánoska öröm­teli megérkezése így valóban megváltás volt, hiszen a család ha kifosztott éléskamrával is, de megúszta a kalasnyikovos muszka turisták vendégeskedé­sét. Ezzel együtt békében ké­szülhettek a karácsonyra, hiszen a szenteste idején a vendégek már a Tisza túloldalán kergették Berlin felé a németeket. Nagybá­tyámat, Gyuri bácsit egészen Pécs környékéig zavarta vissza Voronyezstől ez a mindent el­söprő orosz invázió, ő így nem sokat tudhatott arról, mi is törté­nik otthon. Viszont sejthetett valamit, mert eldöntötte: ha törik, ha sza­kad, megnézi személyesen, hogy gyarapodott-e a család. Erre jó és rossz oka is volt, hiszen két gye­rekét árván hagyva, elvitte a jár­vány első feleségét. Korábbi szabadsága idején két gyereké­nek is keresett így istápolót. A parancsnoka megmentéséért ka­pott vitézi kereszt, s az ahhoz dukáló két hét idején új asszonyt vitt a házhoz. Pécs mellett talán éppen azt a levelet forgatta ké­sőbb, amiben Magdus néném - nagybátyám lassan három éve, hogy eltávozott az élők sorából, de nagynéném, aki egyébként még öt gyermeket szült Gyuri bátyámnak, és több mint ötven déd-, ük- és „rendes” unoka nagymamája, még velem együtt tud emlékezni - leírta, hogy ka­rácsony előtt érkezik Jancsika! Nagybátyám határozott: irány Hajdúdorog! A problémát csak az jelentette, hogy a felszabadí­tott országrészbe ekkor már nem lehetett szabadságos papírral el­jutni. Szöknie kellett! Legyen bármilyen szigorú a retorzió, ő látni akarta a családját. Szeren­csére erre több alkalom is adó­dott, hiszen ekkor már elég nagy volt a fejetlenség a permanensen menekülő hadtestnél. ’44 telén ugyanis nem csak képletesen esett hasra Magyarország a há­ború jegén. így Gyuri bátyám a távozás jéghideg mezejére lépett. Bújt magyar, német, román és orosz katonák elöl egyaránt, míg falujáig eljutott. Itt azonban majdnem lebukott. Egy három­száz főnyi magyar különítményt - köztük szökött katonákat is! - tereltek az oroszok Debrecen irányába. De szerencsére nagy­bátyámat elrejtette egy földije a szekerén. Ekkora szerencse után nem is lehetett volna szebb a karácsonyi koreográfia: szent este volt, mi­kor a vert falú szülői ház ablaká­hoz ért. Azon benézve látta, hogy szülei, apám, két lánytest­vére és újdonsült felesége, ölben az alig egy hónapos Jancsikával, ülik körül a karácsonyfát. Beko­pogott, s leírhatatlan volt az öröm, amikor a háziak felismer­ték a pécsi „túrakezdet” óta teljes átalakuláson átment civil ruhás nagybátyámat, akinek ekkor már nagyon fájt a jutazsákba csavart mezítlába. Talán ez volt a Percze család legboldogabb karácsonya. Angyali türelmű és jóságú nagymamám jóvoltából még mákos és diós bejgli is spanolta az örömöt! Ki spórolta valahogy az orosz rekvizítumból. Persze, ahogy a nagyit később megis­merhettem, tudom: biztosan adott volna a sütiből a muszkák­nak is, hiszen karácsony volt, a remény, a szeretet és a megbo­csátás ünnepe ... Percze M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents