Új Néplap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-08 / 236. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1998. október 8., csütörtök Természetbarát játékok A szolnoki 12. Számú Óvodai Intézmény kertvárosi óvodájának udvarán tavasz óta folyamatos a munka. Mihályfalvi István, a Monori Erdőszöv Rt. vezérigazgatója faanyagot adott az óvodának, hogy kicserélhessük a vasból készült játékokat természetbarát, esztétikus faeszközökre. A munkákban sok segítséget kaptunk a szülőktől. Gyermekeink és a dolgozók nevében is köszönjük mindenkinek az önzetlen segítséget és támogatást. Molnár Tamásné tagóvoda-vezető A megyeszékhely legnépesebb lakótelepén Araszolgatunk, kukucskálunk Eddig csak füstölögtem magamban, de most már szólnom kell arról, hogy mindennapos jelenséggé válik a Széchenyi- lakótelepi úgynevezett „kis” Orosz és „nagy” Orosz utca közötti szakaszon az autótörmelék, az üveg-, lámpa- és mű- anyagmaradványok látványa. Természetesen mindig az az autó sérül jobban, amelyik szabályosan, körültekintően közlekedik. Ha ugyanis a tízemeletes ház előtti kanyarból jönnénk ki a garázssor felé, a fától, bokroktól egyáltalán nem lehet belátni a jobbra kanyarodó utat; addig kell araszolgatni. amíg az autó eleje jócskán „belóg” az egyenesen haladó autók útjába. Ebből pedig csak karambol lehet. Itt annak lenne elsőbbsége, aki a Fényes Adolf út felől jön, de kénytelen lassítani, mert nem látja, hogy a kanyarból akar-e valaki „kirontani” - sokan ugyanis lassítás, körültekintés nélkül száguldanak ki a beláthatatlan kanyarból. Naponta járok arra. Mögöttem az ülésen két kisgyerek. Csak azon imádkozom minden alkalommal, hogy megúsz- szam ütközés nélkül. Jó lenne, ha időnként erre is elautó- káznának az illetékesek, hogy lássák, mi itt a helyzet, és milyen megkönnyebbülés megúszni egy ütközést! (Név és cím) Éppen ötven esztendeje, hogy mi, egykori karcagi polgáristák búcsút vettünk iskolánktól, kedves tanárainktól, osztálytársainktól. Fél évszázad múltán ismét találkoztunk. Tíz egykori osztálytárs jött össze a jubileumra. Márkin Istvánné, Berekfürdő Tizenhét település gondján segítünk A lap október elsején megjelent Kétséges a városőrség jövője című cikkében Mészáros Gábor, a szolnoki városőrség vezetője nyilatkozik. A pontos információ érdekében az elmondottakat szeretném kiegészíteni. A megyei munkaügyi központ szolnoki rendeltsége és a város önkormányzata közötti együttműködési megállapodás értelmében 1996 augusztus óta folyamatosan nyújtunk támogatást a közalapítványnak közhasznú foglalkoztatás formájában városőrök alkalmazásához. A két év alatt 154 munkanélkülit közvetítettünk ki, ebből hatvankét munkavállalónak megtörtént a foglalkoztatása. 1996 augusztusa óta a közalapítvány tízmillió-hatszázkilencvenhá- romezer forint támogatásban részesült. A városőrség ez év májusában, júliusában és augusztusában harmincöt városőr alkalmazására adott be közhasznú foglalkoztatás iránti kérelmet, ebből huszonkét munkavállalónak biztosítottuk a támogatást — több mint négymillió forinttal. Kirendeltségünk illetékességi területe tizenhat Szolnok környéki településre is terjed. Feladatunk, hogy ezeken a településeken is hozzájáruljunk a lakosságot érintő közfeladatok ellátásához, segítsük a munkanélküliek közhasznú elhelyezkedését, javítsuk ne csak Szolnok, hanem a környező települések munkaerő-piaci helyzetét is. Egyetértek Mészáros Gáborral abban, hogy a jövőben szponzorokat is keresni kell, illetve helyi vállalkozókat is meg kell nyerniük a városőrség további működéséhez. Kirendeltségünk a jövőben is részt vállal a munkaerő-piaci gondok enyhítésében, pénzügyi lehetőségei függvényében támogatni kívánja mind a Szolnokon, mind a környező településeken élő állástalanok közhasznú foglalkoztatását. Dr. Tóth Éva kirendeltségvezető Ki mit tud? - gyermekeknek Az aranyminősítéssel díjazott gyermekek csoportja A megye úttörőcsapatainak versenyzői mérték össze tehetségüket a szolnoki Kölcsey Ferenc Általános Iskolában, a közelmúltban rendezett gyermek Ki mit tud? megyei döntőjén. A harminc produkciót a zsűri arany, ezüst és bronz minősítéssel értékelte. A győztesek; vokális zene: Ország Beatrix (Kölcsey ált. iskola) és Kovács Ildikó (martfűi Martos Flóra isk.); hangszeres zene: Hám Bertalan (Tószeg) és Bontovics Melinda (Szajol); vers, próza, mese: Karsai Dávid (martfűi Mártírok úti iskola), Serfőző Tímea (Martos Flóra Általános Iskola) és a volt nyolcadikosok közül Csasztvan Nikolett (Kölcsey); formációs tánc: a martfűi Mártírok Úti Általános Iskola ugrókötélcso- portja; egyéb kategóriában a Kölcsey Ferenc Általános Iskola bábcsoportja ért el arany minősítést. Ezek a produkciók képviselik megyénket a fővárosban november 20-22-én megrendezendő országos gyermek Ki mit tud?-on. Vargáné Vígh Veronika Judit a megyei űttörőszövetség ügyvivője A szegény embert földig húzza az ág Tíz évvel ezelőtt élettársa lettem egy embernek. Volt már egy gyermeke az előző házasságából, nekünk is született egy közös. Négyévi együttélés után a párom meghalt. Tisztességgel eltemettet- tem, a kiskorú ellen nem léptem fel hagyatéki hitelezőként az örökösödési eljárásban. A párom halála óta eltelt hét esztendő. Kilencéves kisfiámmá! éltük a szegények mindennapjait. Csendes életünket azonban pár napja váratlan esemény zavarta meg. Két férfi és egy nő (akik közül csak egy volt hajlandó igazolni magát) jelent meg főbérlős albérletünkben, arrogánsán követelve, hogy fizessek vagy foglalnak, mert néhai páromnak még 1986-ból 2425forint járulék- tartozása van. Elképedtem a követelésen, hiszen abban az időben még nem is ismertem a páromat, de egyébként sem értesített engem soha senki a tartozásról, s azt sem kérte, hogy fizessek elhunyt élettársam helyett. A végrehajtó kioktatott „jogállásomról”, mondván, én vagyok a kiskorú képviselője és vagyonának kezelője, tehát jogos az eljárás. Jogos vagy nem, egy biztos: a kiskorú semmit nem örökölt, és én is csak a kiskorút örököltem. Hasztalan volt érvelésem, s hiába kértem a részletfizetési kedvezményt - ha már el kell fogadnom ezt a helyzetet-, megkaptam a felvilágosítást, hogy erre nincs mód, mert a másik gyermek törvényes képviselője ezt már megkapta, viszont a mai napig nem törlesztett. Ezért fizessek, vagy foglalnak! Elvitték a kenyérrevalómat. Egyúttal figyelmeztetettek, hogy ezer forintos illeték mellett 8 napon belül kérjem a kamat eltörlését, mert ez az összeg csupán a tőke fele. Hogy miből, nem tudom, mert a horribilis rokkantnyugdíjam csak a hónap közepén, jóval a nyolc nap elteltével érkezik majd meg. A látogatás okát, a katonás intézkedést végighallgatta főbérlőm, és végignézte kilencéves kisfiam, akinek tátva maradt a szája. A következő munkanapon felhívtam a hivatalt, bízva megértésükben és emberségükben; a vezető szabadságon volt, akivel beszélhettem, kioktatott, hogy én azt nem tudhatom, az ügy elévült-e vagy sem, egyébként is ő nem azért van, hogy a magyarázkodásomat hallgassa, írjak kérelmet. A végrehajtóknál sem értek rá velem foglalkozni, menjek vissza máskor. Büszke lehetek arra, hogy hozzájárulhattam az egészségbiztosítás sokmilliárdos hiányának pótlásához - még ha azóta kölcsönből veszek is kenyeret a kisfiamnak. Tudom, az én pénzem csupán csepp a tengerben, de sok kicsi sokra megy, tartja a mondás -sa hozzám hasonló kicsikből van éppen elég! (Név és cím) A Édesanyánk Úton-útfélen hallom a fiataloktól a szót: „anyám”. Talán nem vagyok egyedül a véleménnyel - különösen a hangsúlyt is figyelve -, hogy sértő a megszólítás. S ha fennhangon még azt is hozzáteszi egyik-másik ifjú (talán jópofáskodásból), hogy „bolond”, egészen elképedek. Mi lehet az oka, hogy - tisztelet a kivételnek - így minősítik a fiatalok az édesanyát? A kor szelleme, a nevelés hiánya vagy egy „újfajta” szülői tisztelet? Nem tudom. Azt viszont állíthatom, hogy a mi gyermekkorunkban nagyobb tisztelet övezte a szülőket. Mi öten voltunk testvérek, mindany- nyian fiúk; szüleinket édesanyámnak és édesapámnak szólítottuk, pedig a sors nem volt kegyes hozzánk. Édesanyánk a háború előtt kénytelen volt menhelybe adni bennünket, hogy cselédnek állhasson, ezért két évig szétszórtan éltünk. Felnőttként, gyermekes családapákként is édesanyámnak szólítottuk őt. Húsz éve vesztettük el, most lenne nyolcvannyolc éves. Klein Imre, Szolnok Cél: az egészséges életre nevelés A szolnoki Gépipari, Közlekedési Szakközép- és Szakképző Iskola I. sz. tagintézménye tavaly csatlakozott az Egészségesebb iskoláért hálózathoz. A mozgalom célja a tanulók egészséges életmódra nevelése, és az egészséges iskola kialakítása. Ennek érdekében rendszeresen szervezünk előadásokat, hisz az időben érkezett információk megelőzhetik az esetleges problémákat. Szeptember végén, folytatva az előző tanév programját, dr. Veres Edit főorvos - aki a Hetényi Géza Il-es kórháza kardiológiáján dolgozik - tartott értékes előadást a szív- és érrendszeri betegségek kockázati tényezőiről. A közeljövőben több orvos előadóként lesz iskolánk vendége. G. M., Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Mit ér az ember, ha tanító? „.. . volt tarsolyomban, míg elébük álltam. Látom ma is szemükben azt a fényt. S nem tudom, bennük - elúsztak az árban -, fölvillanok-e olykor fáklyaként?” (Kónya Lajos: Fáklyaként) Szeptember az iskolai találkozások ideje. Nemcsak a gyerekeké, hanem azoké is, akik újra meg újra szeretnék látni, tudni, hogy régi osztálytársaik közül ki hogyan él, mit ért el az életben, egyáltalán, életben van-e még. Egy ilyen találkozón vettem részt ez év szeptemberében én is. Itt elmondtuk egymásnak, hogyan telnek nyugdíjas napjaink, köszöntöttük a most sorainkba lépő kollégákat, és egy-egy könnycsepp is kicsordult, amikor tudomásul vettük, hogy a teremtést betakarító Nagy Kaszás már ezt és azt a kollégánkat is elvitte sorainkból. Az ilyen találkozók örömét azután igencsak beárnyékolja a sok panasz: kinél a betegség, szeretett párja elvesztése, kinél a nosztalgia. Az adakozókhoz kezdjük magunkat hasonlítani ilyenkor, aki - miközben rótta a szolgálati éveket - egyre csak adta a tudását, a lelke kincsét, az egészségét a megállás nélkül sorjázó újabb és újabb nemzedéknek, amíg el nem érkezett az út végére, és ki nem ürült a tarisznyája. És ekkor felteszi magának a kérdést: érdemes volt? Mit ér az ember, ha tanító? Valóban megható ez a kép, tele önsajnálattal, de azt hiszem, pontatlan és hiányos, ezért hamis is. Természetes, hogy az élet alkonyán jelentkeznek a nosztalgiák, amelyek sok ember életében indokoltak - már aszerint, ki hogyan élt -, de azt hiszem, a tanügyi munkás azokhoz a boldogokhoz tartozik, akinek, ha teljesítette a kötelességét, nincs oka sajnálni az elfutott időt. Egyszer én is, úgy kíváncsiságból és nosztalgiától űzve, ellátogattam egy kis Dráva menti faluba, ahol valamikor - negyvenvalahány évvel ezelőtt - kezdő tanító voltam. Egy családot kerestem, amelyre még emlékeztem, de nem találtam fel magam a megváltozott faluban. Találomra bementem egy házhoz érdeklődni. A háziasszony, középkorú asszonyság, valahonnan a baromfiudvar mélyéről került elő, jött felém, azután mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, egyszerre csak összecsapta a kezét, és felkiáltott: „Tanító néni, hát visszajött hozzánk!” Ebben a pár szóban - legalábbis számomra -, benne volt a tanítói hivatás legszebb, legnagyobb elégtétele és egyben jutalma is. Az, hogy a gyermekből felnőtt lesz, szülő, nagyszülő, de te az ő számára mindig tanító néni maradsz. Ezért én a tanító útját nem az adakozókhoz, inkább a magvetőkhöz hasonlítanám. A tudás, a szeretet magvetése pedig hajt és virágzik, nem egy életen, hanem életeken át, amelyek időben a miénket messze meghaladják. Ha tehát valakinek nincs oka sajnálni az elfutott időt, az minden bizonnyal: a tanító! Amikor ezeket a szavakat mondom, úgy mondom őket, mintha magamnak mondanám. Mert mi, akik ebben az évben is összejöttünk, valamikor együtt ültünk az iskolapadokban, majd évtizedeken át együtt jártuk a tanügyi munkások útját - olykor közeli munkatársként -, osztozva a tanítás és nevelés örömén és bánatán. Most, amikor azon gondolkodom, hogy a jó egészségen és a viszontlátáson kívül mi szépet kívánhatnék még volt kollégáimnak a további nyugdíjas évekre, úgy válogatok a jókívánságok között, mintha magamnak válogatnék. És akárhogy válogatok, akárhogy töprengek, egyre inkább csak egy mondat marad a kosaramban, visszhangzik tudatomban. Az a mondat, amelyet abban a Dráva menti kis faluban hallottam: „Tanító néni, hát visszajött hozzánk!” Ezt kívánom szívből minden kedves kollégámnak a nyugdíjas évekre továbbra is, és higgyék el, szebbet nem is kívánhatnék. Kívánok mindannyiuknak minden napra egy-egy ilyen találkozást, hogy a felnőtté vált gyermek szívében dédelgetett emlék és szeretet melengesse mindig a szívüket és mindig újra meg újra, megerősítse mindany- nyiukban a tudatot és hitet: hogy mindenki megöregedhet, de a Tanító soha! magister Saffer Veronika nyugalmazott főiskolai tanár
