Új Néplap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-22 / 248. szám

1998. október 22., csütörtök 1956-ra Emlékezünk 7. oldal A múlt még a jövő ködébe vész Megtorlás - egy egész ország ellen Dr. Kutrucz Katalin, a Történeti Hivatal elnökhelyettese hatalmas aktatömeg felett ül. A jelenleg még a Belügy­minisztérium pincéjébe zárt dokumentumhegyek rész­ben arra várnak, hogy a hivatal végleges helyére, az Eötvös utcába szállítsák őket, de még inkább arra, hogy hozzáértő kezek kinyissák, osztályozzák, és végre köz­kinccsé váljék.- Mint a rendszerváltás egyik szereplője, az 1989. évi, a koncepciós pereket felül­vizsgáló bizottság tagja, Ön már korábban is ismeretséget kötött jó néhány titkos ak­tával. Hogyan lehet ezekből kihámozni a múltat, az ország, mindannyiunk történel­mét?- Jogászként is, politikusként is, s mos­tani szerepkörömben, állami hivatalnok­ként is csak azt mondhatom: rendkívül óvatosan szabad csak kezelni és értékelni a különböző dossziékban található adatokat. Ennek több oka is van. Az első ok az, hogy rendkívül terjedelmes, szövevé­nyes, s ugyanakkor meglehetősen hiányos iratanyag fölött rendelkezünk. Bár a dossziék keletkezésének idején is ér­vényben voltak bizonyos iratkészítési és archiválási szabá­lyok, ezeknek a nyilvánossága erősen korlátozott volt, s a különböző időszakokban és a különböző szolgálatoknál nem egyformán tartották meg őket. A fenntartások emellett azért is szükségesek, mert mint említettem, az iratanyag meglehetősen hiányos, s a kutatóknak, a történészeknek a meglévő dokumentumok alapján kell kikövetkeztetniük azt is, hogy mi lehet a már megsemmisült, megsemmisített, vagy éppen még lappangó iratokban. Az óvatosság legfőbb indoka mégis az, hogy a dossziék és egyéb titkos iratok, amellett, hogy a kor által diktált szellemben íródtak, s tar­talmukkal is, puszta létükkel is a diktatúra létjogosultságát kellett igazolniuk, a történészek által felhasználható infor­mációkon kívül rengeteg dezinformációt, téves adatot, és szándékos ferdítést tartalmaznak. Hogy ne mondjam: ha­zugságot.- Tehát a Történeti Hivatal „alatt" fekvő iratanyag olyan, mint a bomba? Akár fel is robbanhat?- Inkább úgy mondanám, hogy érzékeny anyag, amelyet elővigyázatosan kell kezelni. A Történeti Hivatalt életre hívó törvény azonban leúja azt is, mit és hogyan kell gyűj­tenünk, osztályoznunk, kutatnunk, s kutatásra, publikálásra biztosítanunk. Nekünk, a hivatal vezetőinek és munkatársa­inak ennek a törvénynek a szövegéhez kell igazodnunk: meg kell tartanunk és meg kell tartamunk azt.-Az iratokban, dossziékban egy bizonyos nézőpontból megközelítve megragadható az elmúlt évtizedek, a kommu­nista diktatúra története, legalábbis annak egy-egy jel­lemző része, például az erőszakszervezetek működése. Mégis, a részletek mintha nagyon lassan kerülnének a fel­színre, a nyilvánosság elé. Még mindig tart a titkolózás?- A törvények bizonyos mértékig korlátozó rendelkezé­sei mellett az anyag egészének nyilvánosságra hozatalát a már említett okok is hátráltatják. A hivatal még alig egy éve dolgozik, egy nagy költözködés előtt állunk, a létszámun­kat még mindig nem sikerült teljesen feltöltenünk, rengeteg és kevéssé rendszerezett, ám ugyanakkor hiányos is a ren­delkezésünkre álló anyag. Erőnkhöz képest igyekszünk fo­lyamatosan számítógépre vinni az adatokat, s ez a munka belátható időn belül annyira előrehalad, hogy jelentős mér­tékben megkönnyítse a hozzánk forduló kutatók és magán- személyek igényeinek kielégítését. Tehát a létező fékező hatások ellenére úgy gondolom, egyre több és egyre érde­kesebb anyag kerül felszínre, folyamatosan segítve az or­szág és a térség múltjának jobb megismerését. Azt gondo­lom, a jelenleg még feltáratlan dokumentumokból megsze­rezhető tudás előbb-utóbb a helyére, a történelemköny­vekbe kerül majd.- A negyven - egynéhány éven keresztül meghatározó dik­tatúrának voltak keményebb és „puhább ” szakaszai. Ho­gyan helyezné el ön, az iratok kiváló ismerője az 1956 utáni megtorlás éveit ezen a szigorúsági skálán ?-A korszakot magánemberként is megtapasztaltam, mint az ország lakói közül oly sokan. Édesapám egy Sop­ron környéki, határmenti kis falu Nemzeti Bi­zottságának elnöke volt 1956-ban. Akkoriban az egész falu egyet akart, egy véleményen volt - egyetlen ember, a párttitkár kivételével. A forradalom utáni véres megtorlás - valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán - a mi családunkat elkerülte. Arra már csak az iratok kutatása közben találtam bizonyítékot, hogy mennyire orwelli világban éltük le ezeket az évtizedeket. Nemcsak a szigorúan vett meg­torlás éveit, amelyeket az 1963. évi, úgyneve­zett „nagy” amnesztiával sokan lezártnak te­kintettek, hanem mind a negyvenöt évet, amely a háborútól a békés rendszerváltásig telt el. A dossziékban ugyanis nemcsak konk­rét személyekről, „gyanús”, rendszeresen megfigyelt emberekről találtunk anyagot, hanem minden határmenti faluról, minden nagy- és számos kisebb üzem­ről, lakókerületekről, munkahelyekről, esetenként egész városokról is. Hatalmas mennyiségű és sokszor egészen semmitmondó anyagot. Az iratok ismeretében szinte azt mondhatnám: nemcsak az ügynökök figyeltek minket, de egy egész kis önkéntes hadsereg, amelynek „katonái” sok­szor névtelenül, ám mégis tevőlegesen járultak hozzá az el­nyomó rendszer fenntartásához, zökkenőmentes működé­séhez. Ami pedig az 1963. évi amnesztiarendeletet illeti, arról is megvan a saját véleményem: szerintem ez a világtörténe­lem egyik legaljasabb amnesztiája volt, mert nemcsak a szerencsétlen áldozatok egy részét mentesítette a további jogkövetkezmények alól, hanem ugyanakkor felmentette azokat a valódi bűnösöket is, akik a diktatúra védelmében követték el tetteiket, közöttük gyilkosságokat is. Ezeket az embereket sem addig, sem azóta soha senki sem vonta fele­lősségre.-A forradalom utáni megtorlás rengeteg névtelen kis­embert is sújtott, köztük többnyire munkásokat és paraszto­kat, akikre egyébként mint legfőbb támaszára hivatkozott a rendszer. Az ősorsukat is nyomon lehet követni a dossziék­ban?- A rendszer egyik legnagyobb hazugsága az volt, hogy a munkás- és parasztrétegek képviselőjének vallotta magát. Éppen az 1956-os forradalom, s annak résztvevői bizonyí­tották be a legélesebben, hogy ez egyáltalán nem igaz. De a munkások és a parasztok megfigyelése, internálása, bebör­tönzése, kisemmizése, emberi jogaik lábbal tiprása már jó­val hamarabb elkezdődött. Ez ma már széles körben ismert, s ezt támasztják alá az általunk őrzött dokumentumok is.-Az áldozatok számosán voltak, sokuknak a nevét is is­merjük, másokról pontosan tudjuk, hogy mely társadalmi csoportok tagjai, s hogyan büntették meg őket. De kik vol­tak a valódi bűnösök, s vajon megismerhetjük-e valaha a bűneiket? Azt már nem is kérdezem, hogy nekik miért nem kell bűnhődniük.- Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, hogy mi itt, a hivatalban a politikai-rendőrségi anyagokat őrizzük. Ezeket azok a politikai rendőrök, köznyelven szólva ávósok készí­tették, akik a megtorló gépezet kulcsfigurái voltak, de többnyire csak végrehajtók. A fő bűnösök nyilvánvalóan a politikusok, a hierarchia magasabb posztjain állók voltak. A közéleti szereplők nevét ismerjük, korabeli tetteik is egyre világosabban állnak előttünk. Az alacsonyabb beosz­tású végrehajtók - a vonatkozó törvény értelmében - több­nyire meg tudták őrizni névtelenségüket, akárcsak az alig­hanem százezres nagyságrendű besúgóhad .közkatonái”. Ami pedig a büntetőjogi felelősséget illeti: az egyetlen, ma is felelősségre vonható rétegbe azok tartoznak, akikre rábi­zonyosodik, hogy emberiség elleni bűntettet követtek el. Ma is folynak ezzel kapcsolatos perek, például az úgyneve­zett sortűz-perek. A többi néma csend. Tardos János Negyven-egynéhány esztendő után hej, de sok változáson ment keresztül 1956. október 23-a és az ezt követő másfél hét. Ha csak a színeit nézzük, a kezdeti ri­kítókat folyamatosan felváltja a fekete, aztán a nagy-nagy szürkeség. Az in­kább ne beszéljünk róla, mint hogy szívünk szerint válaszolunk féle álláspon­tok jellemezték sokáig 1956 ezen heteit, hónapjait. Vajon közei az ezredfordu­lóhoz miképpen él a különböző életkorú, foglalkozású, vüágnézeti beállított­ságú emberek szívében ez a dátum? Nem gondolt bosszúra, munkával bizonyított Katona István tősgyökeres tiszafüredi­ként tapossa életének 75. évét A birtok­levelek arról árulkodnak, hogy ősei már Mária Terézia idején ebből a tiszai föld­ből éltek meg. Abból a földből, amelyet Katona István egy hatgyermekes család sarjaként korán megtanult tiszteim. „Az lesz igazán a tiéd, amiért a saját veríté­kedet adtad” - így szóit ugyanis hajda­nán az apai intelem. Úgy látszik, ez a földszeretet az apai útravalóval együtt mélyen beivódott Pista bácsi gépjeibe, hiszen még ma is gazdálkodik a messze földön ismert dinnyés gazda. A 20 hek­tárra rúgó családi birtokon főleg a fele­sége, s Füreden élő lányának a férje je­lenti számára a legnagyobb segítséget Dolgozik: pontosan és szépen, mert hagyják! Ám, mint az történetünkből kiderül, ez nem mindig volt így... Példamutató gazdából osztályidegen? Apjának 29 kisholdnyi mintabirtokán test­véreivel hamar hozzászokott a kemény munkához, ami egészen a fordulat évéig hagyta nyugalomban boldogulni a nagy­családot. A Rákosi-éra azonban gyorsan kimondta rájuk a penitenciát, s felkerültek a kuláklistára, amely nem mérlegelte, hogy kinek hány gyereke van. Csupán azt tar­totta számon, hogy a föld hány aranykoro­nát ér, a hatalom szája íze szerint ki­mondva, hogy ki a kulák és osztályidegen. Katona István már ezzel az örökséggel ala­pított családot - felesége egy híres Csányi dinnyésgazda lányaként került Füredre - 1950-ben. A ’50-es évek persze még tartogatott meglepetéseket számukra. Előbb szétverte és kifosztotta a „Katona-birtokot” a kulák- gyűlölő és dölyfös diktatúra, majd a népbí­róság szinte egy időben zárta börtönbe Pista bácsi apját és öccsét. Az ok nagyon is ismert: a kötelező beszolgáltatás elmulasz­tása, akkor is, ha már nem volt miből, és a föld parlagon hagyása, akkor is, ha azt már nem volt mivel és kivel megművelni. Fiatal házasként Pista bácsinak az volt a büntetése, hogy szó szerint keresnie kellett a megélhetést. Amellett, hogy 1,5 kovátán (kb. 3 kishold) dinnyézhetett, fuvarosként dolgozott a gátépítésen, s próbált elhelyez­kedni szövetkezetekben, egyetlen kincsét, dinnyés szaktudását felajánlva. 1956 már Kócsújfalun érte, hiszen a hor­tobágyi munkatábor feloszlatása után itt nagyon sok munkáskézre volt szükség. Dinnyésként neki is ajánlott munkát az ál­lami gazdaság. Csábító volt az ajánlat, hi­szen lakást is kínáltak a vezetők az ekkor már többgyermekes osztályidegennek (egy fia és két lánya mellett ma már kilenc unoka és egy dédunoka is bearanyozza a „papa” életét). Itt, a Jusztustanyán rögtön bizonyított: mézédes dinnyéi, csengő ba­rackjai nem csak neki, hanem a gazdaság­Kinek mit jelent ma 1956 októbere? Görögh Sándor akkor történelem sza­kos tanárként dolgozott.- Kunhegyesen, ahol éltem és most is élek, szerveztek néhány tüntetést, össze­jövetelt. Elsősorban az akkori vezetők el­len, a vízgépészeti vállalatnál, illetve a községháza előtt. Azután ledöntötték a tanácsháza előtti díszkertben a szovjet hősi emlékműveket, amelyeket később visszaállítottak. Emlékszem, az utcákon fegyveres, nemzeti színű karszalagos őrök cirkáltak, és néhány napra az akkori helyi párt és állami vezetőket kivitték ré­pát szedni. Ezt követően máig is tisztá­zatlan körülmények között meghalt egy ember, néhányat pedig elítéltek. Köztük a Kossuth iskola tanárait: Bényi Árpádot ís Korom Kálmánt. Sajátságos lett a helyzet, mert gyéren jöttek a hírek. Tele­vízió még nem volt, csak a rádióra szo­rítkozhattunk, meg az olykor-olykor megjelenő újságokra. Szóval a nagy bi­zonytalanságra. Ifjú Vizdák Károly Mezőtúron lakik, de Szolnokon tanul:- Mivel még csak tizenhét éves le­szek, hallomásból, illetve a nyolcadikos történelemórái tanulmányaimból isme­rem ezeket a napokat. A fegyveres harc főleg a szovjet csapatok és az ávósok el­len irányult, és ekkoriban Nagy Imre ta­lán az események egyik legjelentősebb embere. Meggyőződéses kommunista lé­tére váltani, változtatni tudott nézetein. Azután tudom, hogy rengeteg ember nyugatra disszidált: részben a kaland­vágy miatt, hiszen néhány hétig nyitottak lettek a szigorúan őrzött határok, részben pedig a megtorlástól való félelem­től. Gavaldik Mihály Jászladány- ban nyugdíjas.- Akkor a KTSZ helyi elnöke voltam, és november elején a For­radalmi Bizottság kirendelt minket a Hő­sök terére. Voltunk vagy százötvenen, beszéd hangzott el, majd gyászmisére invitáltak a templomba. Ketten szóltunk hozzá, hogy aki akar, menjen oda, aki meg nem, a kultúrba. Noha én akkortájt vezetőnek számítottam, el kell monda­nom, nem bántottak, semmiféle rendbon­tás, leszámolásféle nem történt nálunk. De azon azért csodálkozom, hogy mife­lénk is akadt néhány köpönyegforgató, aki akkor hősnek adta ki magát, azután ellenforradalomnak nevezte az esemé­nyeket, legújabban természetesen egyet­ért azzal, hogy nem volt más, mint nép­felkelés. Nekem az a véleményem, hogy 1956. októbere-novembere úgy marad az emberek szívében, ahogyan ők azt akkor megélték. Polónyi Géza nyugdíjas.- Korábban 14 hold földön gazdái­nak is jó hasznot hoztak. Ez a kócsi idill azonban csak addig tartott, míg az új igaz­gató kukoricával nem vetette be a követ­kező esztendőre kiszemelt dinnyeföldjét. Már gyalogmunkásként kazlazott, amikor jött a hír: Pesten lövöldöznek, kitört a for­radalom. Ettől megpezsdült az egykori de­portáltak földje is! A góré majorból, a Vil- langóból, a Jusztustanyáról szekerekkel és gyalog ment a nép a Lovasi kúriához, ahol a hangadók kiadták a verdiktet: végezni kell a vezetőkkel! Ötvenkét évesen mehetett először az SZTK-ba Végül nem volt vérontás. Csupán egy fel­bőszült gulyás vett elégtételt vaslánccal az őt .megrövidítő” személyzetisen. Pista bá­csi, akinek egyébként ezer és egy oka lett volna a bosszúra, csendesen átélte az ese­ményeket, s ha tehette, dolgozott. Míg no­vember 4-én, Debrecen felől meg nem je­lentek a szovjet tankok. Úgy érezte, jobb, ha visszamegy Füredre, ahol nagyanyja házában telepedett le családjával. Bízott abban, hogy - ha hagyják - lesz mindig elég kenyérre való munkája. Ugyan elkerülte őt a forradalmat követő megtorlás, de osztályidegenségét még na­gyon sokáig éreztették vele. Járta a téesze- ket - Új úton, Dózsa, Hámán Kató -, hogy ,részesként” dinnyézhessen. Ám minél jobban dolgozott, annál több irigye akadt. „Többet keres nálunk is” - mondták a háta mögött azok, akik hallani sem akartak ar­ról, hogy rendes téesztag lehessen az osz­tályidegenként megbélyegzett gazda. Pedig Pista bácsi tag akart lenni. Első­sorban azért, hogy legyen nyugdíja, s be­tegsége esetén őt is ingyen lássák el az SZTK-ban. Erre azonban csak 1978-ban nyílott lehetőség, miután elkerült dinnyés­nek a besenyőtelki gazdaságba. Amikor a fehér Is fekete A tagságra várni kellett nyolc évet „Mond­jon a fehérre is feketét, ha főnökség úgy kí­vánja” - kapta a gerincpuhító jó tanácsokat a kulák priuszosként még mindig nyakas dinnyés, aki azonban most is munkával ke­rülte ki a konfliktusokat. Csendesen bizo­nyított tizenhét évig. Végezetül az hozta meg számára az igazi megbecsülést, ami­kor kamatmentes hitelt tudott adni a veze­tőségnek. Ekkor már megbecsült téesztag- ként próbálták teljesíteni Pista bácsi min­den kérését a vezetők. A legfurcsább mégis az az egészben, hogy pont azok szólították mindenütt Ka­tona elvtársnak, akiknek az „elődei” ládák­ként meghurcolták apját, és fivérét bebör­tönözték. Minderről így vélekedik a békés dinnyésgazda: „Az a legszomorúbb, hogy ma is fél­nek még az emberek. Azért, mert a kom­munizmus öröksége, az elmúlt 50 év bei­degződése még sokáig velünk fog létezni. Én azért kimegyek 23-án az '56-os kop­jafához, ami az élő ál­dozatok emlékeiért is állíttatott a Kossuth téren. ” Percze Miklós kodtam, így beválasztottak a munkásta­nácsba. Ezért a forradalom letiprása után értem jöttek, és pár hónapot lehúztam a szolnoki rácsok mögött. Többször meg is vertek. Azután kiszabadultam. Ma is állí­tom, ha akkor nem avatkoznak be a szov­jet csapatok, úgy alakul az ország hely­zete, olyan lesz, akár Ausztriáé. Szóval nem itt állnák, negyvenéves lemaradás­sal. Amikor később elvették a földet, az asszony lett téesztag, én pedig a Volán­nál kötöttem ki. Vezetőnek alkalmaztak, mégpedig gépkocsivezetőnek. Lehúztam néhány évtizedet, balesetmentesen meg­tettem egymillió kilométert, és több ki­tüntetést átvettem, mint szocialista bri­gádvezető. Pedig nem voltam párttag. Azóta visszakaptuk a földet, szóval van, ami megvalósult 1956 szelleméből. Nagy Katalin eredetileg Mezőtúron végezte a középiskolai tanulmányait, de a szülei Jászberényben laknak, miközben ő Sze­geden utolsó éves böl­csészhallgató.- Én is már csak a könyvekből meg az idősebbek visszaemlé­kezéseiből ismerem 1956-ot: Anyuék csa­ládjában párttitkár is volt, ő ellenfor­radalomnak nevezte az eseményeket. Apuék gazdálkodtak, az ő környeze­tükben mindig forradalomnak számí­tott. Nekem ez a néhány nap a szabad­ságot jelenti. Azt, hogy lehetett viselni a nemzeti színeket, a Kossuth címert, hallgatni a nyugati adókat, szabadon véleményt mondani a politikáról, szidni az akkori muszkabarát vezető­ket. Most 180 fokot fordult a világ, az oroszok barátsága helyett a nyugat a példakép. Akad ebben jó is, meg több rossz is. Jó a technikai haladás, a vé­leménynyilvánítás, rossz a tömeges munkanélküliség, a bűnözés, sokszor a kilátástalanság. Hitelesebb egyensúlyt tartani; innen is, onnan is a számunkra jót átvenni. Nekem, mint 23 éves ma­gyar egyetemistának, ez 1956 máig érvényes üzenete. D. Sz. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents