Új Néplap, 1998. szeptember (9. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-12 / 214. szám

1998. szeptember 12., szombat 5. oldal _______________Nézőpont • • Ünnepelt Koltó Petőfi-ünnepség volt egy hete az erdélyi Költőn. Nem először, nem is utoljára - ám a mostani rendezvény mindenképpen maradandó emlékű lesz, hiszen összekap­csolódott egy jeles eseménnyel: felavat­ták Petőfi Sándor-Szendrey Júlia közös szobrát. Hogy mekkora akaraterő, kitartás kell ahhoz, ha valaki szobrot szándékozik felállítani a környező országok magyar­lakta területén, innen, az anyaországból, csak az tudhatja igazán, aki végigjárta az ötlettől a megvalósulásig teijedő bizony elég rö­gös utat. Minderről bőven beszélhetne Ferenci Tibomé, a Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Nyugdíjasok Kulturális és Érdekvé­delmi Egyesülete elnöke, akihez maga a kezdeményezés fűződik. No és a jó rételemben vett kalapozás is, mert tény: a szoborra - Po­gány Gábor Benő szolnoki szobrászművész alkotására -, a kivite­lezés, felállítás költségeire még most sem gyűlt össze a teljes ösz- szeg. Adakozókban pedig nem volt hiány. Támogatták kisebb-na- gyobb összegekkel a kivitelezést sokan - főleg kispénzűek, ma­gánemberek, de vállalkozók, cégek is. Csak valahogy azoknak (s itt elsősorban jól menő társaságokra vállalatokra gondolok) nem nyílt meg a bukszája, akik-amelyek részéről a leginkább elvárható lett volna a bőkezű mecénás szerepe. Manapság, amikor határainkon tűi és sajnos idehaza sem dúská­lunk a múltunkat, nemzeti-irodalmi nagyjainkat méltóképpen megörökítő szobrokban (hiszen tudjuk, miféle sandaság kíséri sok­szor a magyarok lakta részeken a szoborállításokat a többségi nem­zet részéről, s miféle atrocitásoknak vannak ezen alkotások kitéve), csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni e szolnoki kezdemé­nyezésről, mely végül testet öltött Kohón, a Teleki-kastély parkjá­ban. Ott, ahol költőnk a mézesheteit töltötte Szendrey Júliával, s ahol a magyar - de nyugodtan írhatom, hogy egyetemes - szerelmi költészet egyik legszebb verse, a Szeptember végén megszületett. Jó lehetett magyarnak lenni ott és akkor, tudva, mit is jelent akár­csak a legkisebb gesztus, odafigyelés a határon túlra szakadt ma­gyarok számára. Mert jelkép ez a szobor, Petőfiék emlékén túl tisz­telgés a külhoni magyarok iránt, akik szinte mindennapi küzde­lemben töltik el napjaikat. A múlt hét végén volt egy másik avatás is: Kenderesen vitézeket avattak. Ott hangzott el a szent fogadalom: magyarságomat soha meg nem tagadom! Akik ott voltak Kohón, ugyanezt érezhették, kimondva-kimondatlanul is, „testközelből”: magyarságunkat soha meg nem tagadhatjuk. Nemcsak az ünnepeken, hanem emberpró­báló időkben és a hétköznapokban sem ... • t Összefogtak a nagykunok A Nagykun Együttműködési Társulás (NET) 1995-ben a tér­ségi együttműködés előmozdítá­sára, a települések fejlesztésének koordinálására, az együttműkö­dés adta lehetőségek hasznosítá­sára jött létre. Most a nyolc ala­pító - Kisújszállás, Karcag, Túr- keve, Mezőtúr, Kenderes, Berek­fürdő, Kétpó, Kunmadaras, a megyei önkormányzat és a Dél­alföldi Regionális Fejlesztési Rt. - módosította az alapító okiratot, melyet egy törvényi szabályozás tett szükségessé. A társulás céljai azonban vál­tozatlanok maradtak: továbbra is a térségi együttműködés előmoz­dítása, konkrét fejlesztési prog­ramok kidolgozása, a végrehaj­táshoz pályázatok benyújtása a NET legfőbb feladata. A korábbiakhoz képest válto­zást jelent, hogy a NET döntés­hozó szerve a társulási tanács, mely az alapítók képviselő-testü- leteinek döntése értelmében a tár­sult önkormányzatok polgármes­tereiből, valamint a megyei köz­gyűlés elnökéből és a Dél-alföldi Regionális Fejlesztési Rt. megyei képviseleti irodájának vezetőjé­ből áll, akik egy-egy szavazattal rendelkeznek a tanácsban. de „Gólyaáldás” Rézműveséknél Az újszászi Rézműves családba beköszöntött a gólya. Koránt­sem arról van azonban szó, hogy gyermekáldásban része­sült volna az egyébként is már nyugdíjas házaspár. Valódi „gólyaáldásról” van esetünk­ben szó, a kelepelők hús-vér alakjában: a Rézműves família ugyanis három kisgólyát men­tett meg a pusztulástól. A történet úgy esett - meséli a ke- rékpátján éppen Jász utcai há­zukhoz érkező Rézműves Józsejhé -, hogy augusztus egyik napján, mikor a félje éppen az Is­kola úton lévő kertjükben karfiolt kapált, három gólyafiókára lett figyelmes, amelyek a kerttel szembeni épületen lévő - egyéb­ként több évtizedes - fészekről jutottak le valamilyen úton-mó- don a földre. Bizony igen elesett­nek látszottak a kicsik - csak pi- hegtek, verdestek, szörcsögtek, menni is alig tudtak. Rézművesék azt hitték, betegek. Gondozá­sukba is vették a gólyafiakat rög­vest. Fiuk, Zoltán megitatta, le­zuhanyozta őket, s nem maradt el az ennivaló sem. Ezután reggel, délben, este rendszeresen kaptak enni. Leginkább a kutyáknak szánt eledelből válogathattak, a puhább részekből (darált hús, belsőségek), a csahosok adagját pedig - ahogy Rézműves néni mondja - „szűkebbre húzták”. Annyira megszelídültek, hogy szinte kézből lehetett etetni a fe­hér madarakat. Nem csoda, hogy megkedvelte őket a család, s ne­vet is adtak nekik. Szélkelepet, Nyakiglábat és Vékonydongát két hétig etették rendszeresen. Erősödtek is szépen, és egyre többet próbálgatták szárnyaikat. A legkisebb, nagy riadalomra, nekirepült egy villanyvezetéknek - de szerencsére a „rázós találko­záson” az ijedségen túl nem esett baja. Időközben a madárvédők is megnézték a gólyákat, s abban ál­lapodtak meg, hogy ha végképp nem tudnak elmenni a nyár vé­gén, akkor elviszik őket a Horto- bágyra, biztos helyre. Erre azon­ban nem volt szükség, mert - szinte mint a mesében - egy szép napon az anyamadár visszajött értük, s magával vitte őket - me­séli Rézműves néni.- Hiába kerestük ugyanis, már nem találtuk őket sehol. Bízom benne, hogy jövőre, tavasszal ugyanitt köszönthetjük majd a gólyáinkat. Higgye el - mondja szinte elérzékenyülve -, végtele­nül nagy örömet okozott, hogy nevelhettük őket... B. Gy. Körkép Szívügye a mozgássérültek segítése A térképen, de a valóságban is nagyon közel van egymás­hoz Abony és Szajol. Tulaj­donképpen húsz-egynéhány kilométer a távolság. Mégis mennyi, de mennyi minden belefér ebbe a néhány kilomé­terbe: mondjuk egy ember élete, iparkodása, igyekezete, kudarcai, eredményei. Fejes Károlyné, aki ma Szajol- ban lakik, Urbán Margitként Abonyban született. Nem volt kegyes hozzá az élet, korán elve­szítette az édesanyját, de szeren­cséjére sokan voltak testvérek, így az idősebbek nevelték. Az édesapja vasutasként kereste a kenyeret, innen is került nyug­díjba. Természetes, hogy Margit lánya is a vasútnál kezdett dol­gozni. Később féijhez ment, szü­letett egy lányuk. Időközben Sza­jolba vetette a sorsa. Dolgozott, de hát az egészsége egyre fo­gyott. A hátgerincét négyszer operálták, majd következett a le- százalékolás. Élte a rokkant- nyugdíjasok átlagéletét, amikor Szajolban 1994-ben egy összejö­vetelen mintegy nyolcvanan úgy határoztak: mi lenne, ha ő lenne a szajoli mozgássérültek csoport- vezetője? Elvállalta, és azóta is teljes szívvel végzi ezt a nem könnyű munkát, hiszen már száznyolcan vannak. Minden hónap első keddjén csoportfoglalkozásokat tartanak. Szerencsére nagyon sokan segí­tik, támogatják őket, csúnya szakszóval kifejezve: szponzorál­ják. Hogy kik? Cégek, kft.-k, vál­lalkozók, magánszemélyek, így szinte havonta tudnak csomago­kat is osztani. Évente háromszor vacsorát szervez a főnök asszony, aki szerencsésnek vallja magát, mivel annyi, de annyi kedves se­gítője akad. Ezeket a rendezvé­nyeket a vasutasklubban tartják. Kirándulásokat is szerveznek, az idén már megfordultak Ópuszta­szeren is. Egy kiruccanás még hátravan: mondják, az őszi Mátra a legszebb, ezt mindenképpen meg akarják nézni a nemszere­tem napok beköszönte előtt. Legújabban szeptember 19-re készülnek, ekkor esedékes a kö­vetkező összejövetelük. Hatvan kacsa, ötven csirke, húsz tyúk és még ki tudná felsorolni, mi bánja ezt a napot. Régi szokásuk szerint nemcsak egyfajta számvetést vé­geznek itt a szajoli mozgássérül­tek, de a fehér asztalok körül is igyekeznek feledni bajaikat. Talán nem véletlen, hogy Fe­jes Károlyné Margitka a közel­múltban vehette át a Szajol köz­Fejes Károlyné a kitüntető díjjal és oklevéllel ségért kitüntető címet: legfőkép­pen azért a munkájáért, amellyel az ott élő mozgássérülteket, hozzá fordulókat segítette és se­gíti. Gyanítom, ez az állítás jövő időben is értendő. -dszm­A győztes perrel egyedül csak az önérzet nyert Jászsági gázhálózat: elillant több száz millió Fantomcéggé vált a Duna-Trade Rt., és ezt a Jászság közel fél- milliárd forintja bánja. A regionális gázhálózat kiépítésében részt vevő térségi önkormányzatok - helyesebben a települések lakossága - nagy árat fizettek azért, hogy megtanulják: a gaz­dasági átalakulás időszakában a bizalomra - pláne ha nincs is kellően megalapozva - nem sokat lehet építeni. Mint az most már egy polgári perben hozott ítéletből is kiderül, jobban meg kellett volna nézni, hogy hova adnak százmilliókat. A jászsági települések (Jászbe­rény, Jászapáti, Jászfelsőszent- györgy és Jászkisér kivételé­vel), illetve Tamaörs, Zaránk, Erk, Visznek közösen csatla­koztak a regionális gázhálózat kiépítéséhez. A megvalósításra kiírt pályázatot a Duna-Trade Rt. nevű cég nyerte el. Az ön- kormányzatok hozzá is láttak a lakossági hozzájárulások be­szedéséhez. Mint évek múlva kiderült, itt egy óriási hibát kö­vettek el: a kivitelező cég szám­lájára kezdték utalni az össze­gyűlt hozzájárulásokat. Koráb­ban erről Kisbakonyi Zoltánné, Jásztelek polgármester asszo­nya ekképp nyilatkozott:- Ez 1991-ben történt, ekkor még fel sem merült az érintet­tekben, hogy ennyi önkor­mányzatot át lehessen vágni. Nos, a tények szerint ezt mégis meg lehetett tenni. Szép tervek után... A rossz nyelvek szferint a tér­ségben néhány ember azért jól járt, hogy ilyen naiv volt, de ez más lapra tartozik. Három év alatt a beruházás gyakorlatilag semmit sem haladt előre. Szin­tén a polgármester asszonytól tudjuk - aki később a Duna- Trade-del szemben indított pert koordinálta a kistérség képvise­letében -, hogy nyögvenyelő­sen, de végül az építéshez szük­séges tervek megszülettek. Hogy felgyorsítsák a megvaló­sítás folyamatát, megalakítot­ták a Jászsági Gáz Rt.-t, mely az eredeti tervek szerint meg­építette volna a vezetéket, és később üzemeltette is volna. A Mól Rt. vállalta, hogy megépíti a nagynyomású vezetékeket, és így részesévé válik a jászsági részvénytársaságnak. A Duna- Trade alvállalkozókat bízott meg a települések közötti, külső vezetékek megépítésével. A munkák befejezéséhez’köze- ledve az alvállalkozók szerettek volna már pénzt is látni a mun­kájukért. Mint kiderült, a fővál­lalkozó Duna-Trade egyetlen fillért sem fizetett addig. A problémák halmozódásával már ’93-ban leállították a la­kossági befizetéseket a Duna- Trade számlájára. De addigra ott közel 280 millió forint hal­mozódott fel. Az önkormányza­tok mindhiába kérték a fővál­lalkozót, hogy legalább a külső vezetékek építését fejezze be, melyre elégnek kell lennie a be­fizetett összegeknek. Végül a Mer! Rt. látott neki a regionális hálózat kiépítésének. Az önkormányzatok, hogy az elvégzett munkákat ki tudják fizetni, óriási hitelfelvételekre kényszerültek, eladósodtak. Az előzetes tárgyalások so­rán, miután perbe fogták a Duna-Trade-et - ezt Földi Ta­más, a cég vezetője kétszer is­merte el jegyzőkönyvben, Kis- bakonyiné elmondása alapján-, hogy másra használta fel a jászságiak által neki utalt pén­zeket, mégsem indítottak ellene eljárást sikkasztás miatt. Háromszor fizettek Korábban az Új Néplapnak nyi­latkozva a cégvezető tagadta, hogy másra használta volna a pénzt, sőt mint mondta, az el­végzett munkákat számlával tudja igazolni. Állítása szerint a jászsági gázprogram, illetve egy ettől teljesen független má­sik beruházás csődhelyzetbe juttatta a céget, ő arra számí­tott, hogy az eredeti tanulmány- tervnek megfelelően egymilli- árd forint jön majd össze a la­kossági befizetésekből, amit cége négyszázmillióval egészí­tett volna ki. Száz szónak is egy a vége, nemhogy kiegészítette volna a befizetéseket akár egy fillérrel is, még a 280 millió legna­gyobb részéről sem tudott el­számolni. A Jászság is háromszor fize­tett. Először is a Duna-Trade számlájára 280 milliót fizettek be, ami ugye eltűnt. Másodszor, ahhoz, hogy az a gázvezeték ’96 őszére mégiscsak elkészül­hetett, hiteleket kellett felvenni, amit néhány település még mindig nem tudott visszafi­zetni. Végül harmadszor: az el­készült gázvezetékek képvi­selte vagyont óriási veszteség­gel, sőt százmilliós nagyság­rendben, ellenérték nélkül kel­lett átadnia a településeknek. A polgári peres eljárás idén nyáron fejeződött be. A bíróság jogosnak ítélte a jászságiak fel­vetéseit, és a kár megtérítésére kötelezte a Duna-Trade-et, ami a periratok szerint mintegy 380 millió forintot jelent, ezenfelül ki kellene fizetnie az alapkamat kétszeresét ’94-ig (ekkor kez­dődött a per) visszamenőleg, nem utolsósorban a teljes per­költséget. Mindösszesen az összeg már félmilliárd körül mozog. Ám hiába nyertek, a Duna Trade Rt. eltűnt, még a cégbí­róságon sincs nyoma. Semmihez semmi köze Néhány napja beszéltünk Földi Tamással. Jelenleg a MÁV Va­gyonkezelő Rt. munkatársa, és csak úgy mellékesen a Duna- Trade Holding elnöke. Persze arról érdeklődtem volna, hogy mit szól az ítélethez. Semmit nem szólt hozzá, mert nem tu­dott róla, legalábbis ezt állí­totta. Egyébként is: se nem al­kalmazottja, se nem tulajdo­nosa a Duna Trade Rt.-nek, így nem foglalkozik egykori cége dolgaival, a Duna Trade Hol­dingnak pedig semmi köze ah­hoz a másik Duna Trade-hez. Semmiféle kötelezettsége nincs azzal a másikkal szemben, semmiféle felelőséget nem vál­lal érte, egyébként sem követett el semmit - hangsúlyozta. Kisbakonyi Zoltánné, mikor a megnyert perrel kapcsolatos kérdéseinkre válaszolt, össze­foglalásként csak annyit mon­dott: nincsenek illúzióik, nem számítanak rá, hogy az ítéletből valaha is pénzt lát majd a Jász­ság, de legalább az erkölcsi si­ker az övék. Ami - tehetjük hozzá - csak sovány vigasz. Az erkölcsi nagyságért kenyeret nem adnak, de még egy centi­méter utat sem lehet építeni az egyes településeken, mert ah­hoz pénz kell. Az pedig eltűnt, vagy hogy stílusosabbak le­gyünk: elillant. -banka­Tegnap délután fél háromkor hazánk minden mozdonya - Záhonytól Hegyeshalomig, Kelebiától Szobig - megszó­lalt, dudált egyetlen percig: egy harminckét évesen el­hunyt mezőtúri mozdonyve­zető tiszteletére, emlékére. Pedig tegnaphoz két hete, au­gusztus 28-án még együtt ját­szott a kisfiáival.- Apu, még egy utolsót... — kérlelték az emberkék, és fájda­lom, ez lett az utolsó közös szó­rakozás. Másnap, 29-én reggel az édesanya a szokásos módon búcsúzott tőle: „Vigyázz ma­gadra, kisfiam ...” Bencsik Antal szülei egyetlen gyermeke volt, és ő sajnos hiába vigyázott, más figyelmetlen volt, zöld utat biztosított a fő­mozdonyvezető vonatának. így a szerelvény egy beláthatatlan, dombok övezte kanyarban bele­Sírón szólt a mozdonyfütty Végső búcsú a ravatalnál rohant egy előtte veszteglő vo­natba. Még fékezett, megmen­tette a többiek életét, de neki összetört, -zúzódott a teste. Egy hétig küzdöttek az életéért az or­FOTÓ: T. A. vosok. Édesanyja, édesapja na­ponta látogatták, és bíztak, re­ménykedtek. De a főmozdony­vezető - anélkül, hogy vissza­nyerte volna az eszméletét - az egyik fővárosi kórházban szep­tember 5-én örökre megpihent. Tegnap a mezőtúri katolikus temetőbe, a református szertar­tás szerinti búcsúztatásra a MÁV Szolnokról különvonatot indított. Megtört szülein, volt fe­leségén, kicsi fiain, rokonain, barátain, ismerősem, munkatár­sain, a főnökein kívül eljött fejet hajtani előtte Katona Kálmán közlekedési miniszter, Sípos Ist­ván , a MÁV Rt. vezérigazga­tója is. A MÁV a munkája köz­ben halálos sérüléseket szenve­dett dolgozóját saját halottjának tekintette és a családot minden­ben támogatja. Amíg a gyászszertartás folyt, mozdonyvezetők álltak sorfalat a koporsója előtt, majd többen búcsúztak tőle. Amikor lapátol­ták a sírba a földet, ismét meg­szólaltak a mozdonykürtök, és a jajszavak messzire hallatszottak a szeptemberi őszben. D. Sz. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents