Új Néplap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-18 / 193. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1998. augusztus 18., kedd A megbántott nyugdíjasok nevében Az ingyenes utazási kedvezményről szóló olvasói levél megjelenésének napján órákon át zsúfolt volt a szerkesztőség telefon- vonala, és sok dolga akadt a postának. A lap olvasóinak többsége méltatlannak, bántónak és megalázónak érzi Sz. Gy. írását. A papírra vetett vélemények közül egyet kiválasztottunk. Még nem tartozom az ingyen utazó nyugdíjasok közé, de nagyon felháborít Sz. Gy. levélíró , jó tanácsa” arról, hogy a rendelkezést meg kellene szüntetni. Gondolom, nincsenek idős hozzátartozói vagy azok közel lakhatnak, nem kell utaznia, hogy ápolja őket. De ha mégis utaznia kell valami miatt, nem figyeli az utasok beszélgetéseit, mert abból sok mindent megtudhatna. Én sajnos évek óta rendszeresen utazom beteg édesanyámhoz, s úgy látom, hogy a kedvezmény óta sem a MÁV-nál, sem a Volánnál nem „öregedett” meg az utasközönség. A hosszú úton az emberekkel is szót váltok, s szinte mindenki arról beszél, hogy az unokájához, gyermekéhez igyekszik, mert úgy tud segíteni neki, ha a beteg kicsire ő vigyáz, mert a szülő nem hiányozhat munkahelyéről. Elhiheti a levélíró, hogy az ilyen utak nem lehetnek túlságosan pihentetőek egy 65 éven felülinek! Egyébként e kedvezmény nélkül az, akinek két-három gyermeke van (sokuknak ennél több is), évenként talán egyszer, ha meglátogathatná őket. Azzal én sem értek egyet, hogy a négyéves gyermekért fizetni kell (az iskoláskorúaknái kellene kezdeni), hiszen a fiatal szülőknek is könnyebb lenne a családi utazás. Biztos vagyok abban, hogy az idősek nem saját szórakozásukra és kedvtelésükre utaznak, hanem szükségből, s arról is meg vagyok győződve, hogy sok hatvanöt éves nem látta még az ország nevezetes kirándulóhelyeit - és nem is fogja! Az ingyenes utazás mellé ugyanis költőpénz is kellene, amit már nem bír a nyugdíjas pénztárcája. B. E. El kell-e viselnünk a garázdák, agresszívek terrorját? Az Új Néplap rendszeres olvasójaként egyre többször találkozom olyan tudósítással, hírrel, amely arról számol be, hogy társasházak lépcsőházában, vagy akár utcán is a szóváltás azzal zárul le, hogy az agresszív, kötözködő, legtöbbször ittas egyén verekedéssel, rugdosással, sőt késszúrással próbálja bebizonyítani igazát és legyőzni ellenfelét. Utolsó, szégyenteljes viselkedési forma ez, amely megcsúfolja az emberi kultúrát, a társadalmi nyugalmat és közbiztonságot. Kötelesek vagyunk-e eltűrni, hogy a részeg, garázda emberek megzavarják nyugodt családi és polgári életünket? A válaszom az, hogy nem! Kik is ezek az emberek? Van közöttük fiatal és idős, kevésbé iskolázott és egyetemet végzett is. Egy közös vonásuk van: amikor ittasak, agresszív, kötözködő, verekedő, gyilkoló kedvük támad. Dührohamukban ütnek és szúrnak gondolkodás nélkül. A társadalom többsége tisztességes, becsületes, ez a kisebbség azonban - nyugodtan mondhatjuk - terrorizálja őket. Úgy vélem, még idejekorán észre kellene venni az ilyen garázda személyeket és intézkedni ellenük. Nem szabad nem észrevenni és elkerülni őket, és semmiképpen sem szabad félnünk tőlük. Törvényes úton - a demokrácia adta nyilvánosság erejével - kell ellenük hatásosan védekezni. Le kell őket leplezni a tisztességes polgárok előtt, el kell szigetelni őket a rendes emberektől, hogy ne tehessenek kárt bennük. Nyilvános bocsánatkérésre kell kényszeríteni őket, amely talán segíthet megmenteni őket a teljes elzülléstől. Sok tapasztalat birtokában kijelenthetnem, nem vagyok a megalkuvás, a megbékélés híve. Épp ellenkezőleg: a tisztességes polgár ne hagyja, hogy lakóhelyén, saját otthona környezetében emberi méltóságát, családját a garázda elemek káromolják, gyalázzák, megfélemlítsék! Kezdjünk végre komolyan hozzá az emberi jogokra, a méltóságra alapozott polgári élet megteremtéséhez ! G. L., Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Novaji zöldszívesek tábora Kunhegyesen Ideális helyen - kulturált és komfortos környezetben — a kunhegyesi Kossuth Lajos Általános és Speciális Szakiskola épületében - Juhász Lászlóné igazgatónő kedves ajánlatára - alkalmunk volt pár napot a városban táborozni. Érkezésünk napján az iskola udvarán nemrég ültetett kis fákat, bokrokat kapáltuk, öntöztük meg, majd a Mesterségek Iskolájában megnéztük a lovakat. Rengeteg program várt ránk: a református templomban csodálattal néztük szét, a gyerekek kipróbálták a fából készült játszótéri játékokat. Ellátogattunk a húsüzembe - ahol kóstolót is kaptunk -, és jártunk a kenyérgyárban is. Barátainkat is meglátogattuk, akikkel már több alkalommal is volt szerencsénk találkozni. A Dózsa iskola tornatermében focibajnokságot rendeztünk. A sok élmény után izgalmas volt a sátrakban beszélgetni és „aludni”. Abádszalókra is eljutottunk. A strandoláson kívül „tudományos” kutatásaink során megfigyeltük a természet jelenségeit. A bográcsos vacsorát, a tűzrakás örömét ezúttal elmosta az eső, de így is nagyon tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. Újabb nap, újabb élmények: délelőtt barátainkkal Nagy Lászlóné Edit néni vezetésével megnéztük a kunhegyesi vályogtavakat és annak élővilágát. Bemutatták nekünk az alkotótábort és az elkészült munkákat. Szelekovszky István polgármester úr itt fogadott bennünket, és megerősítette hitünket abban, hogy zöldszívesek természetvédő munkája nagy jelentőségű. A strandolás után gyalogtúra következett, megnéztük á szélmalmot, és kocsikáztunk egy jót, hogy jobban megismerhessük a várost. A lovaglásból sem maradtunk ki. Egy izgalmas horgászat után jó falatok is elkészültek a zsákmányból. A táborozásra szánt pár nap gyorsan elszaladt. Hazafelé tartva a kéttornyú református templom tornyát még sokáig láttuk. Újra és újra eszünkbe jutnak emlékeink, a jóság és figyelmesség, a szeretet és a támogatás, amit az itteni emberektől kaptunk. Daragó Istvánné táborvezető Tizenöt vargás diák hat vidám napja A szolnoki Varga Katalin Gimnázium öt tanára és tizenöt diákja indult útnak, hogy felfedezze Sopront és környékét, hogy megmássza a burgenlandi Schneeberget. Szerencsénkre Paffériné Olga néni is velünk tartott, aki soproni születésű lévén, igen jól ismeri a környéket, s vállalta az idegenvezető szerepét is. Tőle tudtuk meg, hogy a város egy Soprun nevű várkapitányról kapta nevét, hogy ott strá- zsált Petőfi, hogy a líceumban töltötte legcsintalanabb diákéveit Berzsenyi, s hogyan tépték szét Liszt Ferenc kesztyűjét a város fiatal hölgyei ejgy zongoraest után. Átruccantunk Ausztriába is, megmásztak Alsó-Ausztria legmagasabb hegyét, a 2075 méter magas Schneeberget. A túra hatórás volt, de megérte. Az ausztriai kirándulás alkalmával megcsodáltuk többek között a kismartoni Esterházy- kastélyt. A hatnapos kirándulás legüdítőbb élményeként emlegetjük a Fertő-tavi fürdőzést és hajókázást. Hazafelé felkerestük a nagycenki Szé- chenyi-kastélyt, s nem hagyhattuk ki a jáki templomot sem - ahol a felVétel is készült. Köszönjük az élménydús nyári kirándulást tanárainknak és támogatóinknak. Vajda Márta és diáktársai Csobogósirató Volt valaha a szolnoki vasútállomás előtti téren egy szolid szökőkút - vagy nevezzük inkább csobogónak. Rövid ideig működött, de aztán (tudomásom szerint) vandál kezek egy éjszaka üzemképtelenné tették. Ä szökőkút annyira megrongálódott, hogy az eredeti funkciójában megszűnt létezni. Mindez tizenöt-húsz éve lehetett. A medence most kaviccsal van feltöltve, közepén egy fémből készült műalkotás áll, ami így, víz nélkül elég lehangoló látvány. A Jubileum teret körülölelő betonkolosszusok között mindenképpen üdítőnek hatna, ha a „csobogót” visszaállítanák eredeti állapotába. Feltételezem, hogy a csőrendszer a föld alatt épségben megmaradt, s a felújítás sem kerülne túlságosan sokba. Látványa nagy-nagy örömmel töltené el a tér lakóit. J. J„ Szolnok Visszatartó erő a halálbüntetés Mint pártonkívüli, közel a 80 évhez, cipelem az ezzel járó örömöket és terheket. Több fórumon esett már szó a halálbüntetés ideiglenes visszaállításának szükségességéről, de semmi kézzelfogható nem történik. 1997-ben 281 ember esett gyilkosság áldozatául. Több mint 40 ezer embert köröznek az országban, mit vonna maga után, ha ezeket valami csoda folytán rövid időn belül begyűjtenék; elhelyezésük, étkeztetésük, őrzésük mennyi pénzt emésztene fel. Csak a kisgazdapárt áll ki határozottan a büntetés visszaállítása mellett, mert úgy véli, egy-egy kivégzés estén is gondolkodóba esnének a potenciális elkövetők. Most a legsúlyosabb büntetés az életfogytiglan. Csakhogy jelenleg a gyilkosok száma meghaladja a kettőszázat, akiknek napi eltartása eléri személyenként a háromezer forintot is. Ezt beszorozva kettőszázzal, és életkorukat is nézve, sürgősen szükség lesz új, emberi viszonyokhoz alkalmazkodó börtönök építésére. Amerikának közel húsz államában visszaállították a halálos ítéletet. Ezt követően a statisztikusok kimutatták, hogy egy kivégzett személy nyolc ártatlan ember életét mentette meg. A népakaratot az ország- gyűlési honatyák képviselik. A nép akarja a halálbüntetést. Kövessenek el tehát mindent a választók érdekében. Nekünk nincs testőrünk, pisztolyunk, minket csak önök tudnak megvédeni, ehhez kívánunk erőt és egészséget a 386 képviselőnek. Sándor János, Szolnok Otthonról hozott szokásaink A gyermeknevelés a világ legnehezebb dolga... Utazom a buszon. Egy házaspár száll fel, kisgyermekkel. A kicsi - aki lehet olyan 3-4 éves - elegánsan öltözött, öltönyt, nyakkendőt visel. Kint esik az eső, a cipője vizes, sáros. A gyerek kifog magának egy ülőhelyet, és rögtön fel is áll rá. Az apja rászól, üljön le azonnal. Elgondolkodom. Ez a gyerek otthon is így csinálja? Nem becsül meg semmit? A fotel otthon is ép úgy áldozatul esik, mint a buszon az ülés? Nem könnyű a szülő helyzete. Sok vesződséggel jár, míg gyermekünkről elmondhatjuk, udvarias, figyelmes, értékeket becsülő embert faragunk belőle. Az otthoni szokások a gyermek viselkedésében visszaköszönnek. A munka szeretetére, a tárgyak értékének megbecsülésére önmagunk példamutató viselkedésével tudunk leginkább nevelni. A szülők unatkozó életmódja, az állandó tévézés, a semmittevés nem használ a gyereknevelésben. A családi példa döntő és meghatározó a kicsik életében, ezért tudatosan kell dolgainkat szervezni, mert ebből tanul a gyerek. Ha hozzám udvarias, tisztelettudó egy fiatal, megköszönöm, és nyomban eszembe jut, hogy az édesanyja nem nevelte, tanította hiába. Minden szülőnek tudnia kell, hogy az intelligens, udvarias, jól nevelt ifjú nemzedék otthonról kapja az útravalót. M. Ferencné, nagymama Minden forint az adófizető pénze Napjaink belpolitikai eseményei között kiemelkedő figyelmet kapott a Postabanknál kialakult helyzet. Nem véletlenül. (Mielőtt kifejteném véleményemet, kijelentem: egyetlen bankkal sem állok üzleti kapcsolatban, hiszen egy fillérem sincs betétben.) Tehát: felröppent a hír, hogy a kormány „menesztette” - más megfogalmazásban, felmentette - a Postabank vezérkarát, és kormánybiztost nevezett ki. Azóta azt is tudjuk, hogy egy nappal a közgyűlés előtt az elnök-vezérigazgató és vezetőtársai lemondtak. Az ominózus gyűlés új vezetést választott. Hogy mi a gondom? A szó- használat: a „menesztette” ugyanis az én felfogásom szerint azt jelenti, hogy „elzavarta” (bizonyára volt hozzá joga). Akkor viszont a közgyűlésnek csupán a megválasztáshoz van jogosítványa? A helyzetet felemásnak érzem. Mivel az állam a többségi tulajdonos, természetes, hogy a kisbefektetőknek el kell fogadniuk, amit a többségi tulajdonos diktál, hiszen annak az érdeke a döntő. De mi van a kisebbség érdekeivel? Be kell érniük azzal a jóleső tudattal, hogy van hová tenniük a pénzüket? Jelentős hiányról szólnak a híradások. Ez az adófizetőket terheli. De tessék mondani: az államkasszában mutatkozó egyéb hiányok vagy a képviselők, miniszterek, államtitkárok fizetése és a nekik járó előnyök nem? Ez utóbbiakban már sokkal szemérmesebbek vagyunk! K. I., Szolnok Az a bizonyos ló Úgy tartja a mondás, hogy mi magyarok gyakran átesünk a ló másik oldalára ahelyett, hogy megülnénk -jutott eszembe személyiség védelme okán elkövetett furcsaságainkról. Mert ugyebár nevünknek csak kezdőbetűi szerepelhetnek, ha lopunk, rabolunk, gyilkolunk, ám a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kereskedő bármilyen kis értékű holmi eladásakor köteles a vevőnek neve, lakcíme, adó- és telefonszáma feltüntetésével számlát vagy blokkot adni, s az APEH a megmondhatója, hogy annak, aki ezt elmulasztja, milyen következményei lehetnek. A lopott holmi, kérem szépen, az, egészen nuis! Leszerelhetek akár több mázsa árvízvédelmi telefon-rézvezetéket, felszedhetem egy városnegyed öntöttvas csatornafedeleit, a MA V forgalomirányító és üzemelést biztosító berendezéseit, ezeket összeaprítva vagy anélkül, név és lakcím nélkül - személytelenül - értékesíthetjük. Már azon sem lepődnék meg, ha egy napon koronaékszereink helyett csak silány utánzatokat találnánk. Ezek után nem is tudom eldönteni, mi lehet a fontosabb: társadalmunk anyagi javainak, létfontosságú használati tárgyainknak biztonságban tudása vagy azok vámszedőinek személyiségvédelme. Nem gondolják-e az illetékesek, hogy jó lenne e kérdésre addig megadni a Imtározott választ, amíg a sorozatos rongálások, lopások miatt egy tömegkatasztrófa be nem következik? Netán megvárjuk azt is, míg ellopják azt a bizonyos ficánkoló lovat is? „Személyiségvédelmem” érdekében mellőzöm a nevemet 4
