Új Néplap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-06 / 131. szám

10 s^abtfd.<£i3nihtf 1998. JÚNIUS 6., SZOMBAT Dreyfus és Zola, avagy egy régi per háttere Száz évvel ezelőtt, 1898. január 14-én, az Aurora magazin különkiadásával rohangáltak a rikkancsok a hólatyakos Champs-Élysées-n, de jutott belőlük a fény városának kevésbé előkelő negyedeibe is. Ebben a lapszámban jelentette meg Émile Zola a J’accuse! (Vádolom!) című, Felix Faura köztársasági elnökhöz címzett nyílt levelét, ami mindmáig páratlan a maga nemében. Egy civil firkász vette a bátorságot és hét tábornokot - az alacsonyabb sarzsikról nem is be­szélve - vádolt meg antiszemitizmussal, hamis tanúzásra való felbujtással, okirat-hamisítással és tudatos elfogultság­gal. A megvádoltak a francia vezérkar, a francia hadbírósági testület prominensei voltak és a hadügyminisztérium ve­zető beosztású munkatársai. MATULA GY. OSZKÁR Ilyen kihívást még az Európa-szerte elismert író- fejedelem sem engedhetett meg magának büntet­lenül, jóllehet vádjai valósak voltak. Mint az vár­ható volt, Zolát és az Aurora kiadóját, monsieur Perreux-t perbe fogták, de óvatosságból csak egyetlen bűn miatt: egy „pártatlan” hadbíróság ország-világ előtt való lejáratásáért. Ez is épp elég volt egy példás büntetéshez. Zolát egyévi börtön­re és 3000 frank pénzbírságra, Perreux-t négyhavi elzárásra és 3000 frank pénzbírságra ítélték. Mindketten fellebbeztek, ám mint az várható volt, a másodfokú bíróság helybenhagyta az ítéle­tet, igaz, Zola ezt már nem várta meg, 1898. ápri­lis 10-én Angliába távozott. Zola első pillanattól tudta, hogy darázsfészek­be nyúl, nyílt harcra hívta ki a reakciós erőket. Ám tudatában volt annak is, hogy ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az ő perén keresztül a Dreyfus-ügy is terítékre kerüljön. S ezzel elértünk a 19. század utolsó évtizedének legizgalmasabb eseményéhez, mely lázban tartotta nemcsak Franciaországot, de egész Európát. S miközben erről beszélnek, cikkeznek, maga az ügy fősze­replője, Alfred Dreyfus tüzérszázados a hírhedt Ördögszigeten tengődik, életfogytiglani bünteté­sét tölti. Ha zsidó, akkor kémgyanús Ki is volt ez a Dreyfus és mi volt a bűne? Egy gazdag zsidó család elsőszülöttje, aki szakítva a családi hagyományokkal, nem a bankszakmát, hanem a katonai pályát választja hivatásul. Ehhez alighanem megvoltak a kvalitásai is. Eminens­ként végezte el a tisztiiskolát, s viszonylag fiata­lon már fontos poszton van, a francia hadügymi­nisztérium vezérkari attaséja törzsszázadosi rang­ban. Aztán a francia belpolitika olyan fordulatot vesz, amelynek irányadói a militarizmus, a kleri- kalizmus, a sovinizmus, de nem utolsósorban az antiszemitizmus legvadabb hívei. Párizsban vala­mi hasonló történik, mint negyven évvel később Berlinben. Ott a Reichstagot gyújtják fel, s a kommunistákat teszik meg bűnbaknak. Itt Cornot köztársasági elnököt ölik meg, az szolgál ürügyül a zsidók elleni bosszúhadjárathoz, jólle­het a gyilkosság elkövetője egy keresztény anar­chista volt. Dreyfus elsőként kerül a megleckéztetendők listájára. Személyi lapján vastagon aláhúzzák a bejegyzést: elzászi születésű, izraelita vallású. El­zász eredetileg francia tartomány, amit 1870-ben annektált Németország, miután legyőzte Francia- országot. Dreyfus ellenségei szerint egy elzászi zsidóról joggal lehet feltételezni, hogy német­szimpatizáns, mi több, kémgyanús. Ez utóbbi vádjával tartóztatják le 1894. október 15-én s eh­hez egy levél szolgált alapul, amit a francia hír­szerző szolgálat lopat el a párizsi német nagykö­vetségéről. Ebben Schwartzkoppen ezredes, kato­nai attasé arról tájékoztatja olasz kollégáját, Panizzardi ezredest, hogy sikerült újra beszervez­nie valakit a francia vezérkarból. Az illetőt név nélkül, csupán egy D betűvel jelzi a levélben. Ekkor már elhatározott tény, hogy Dreyfust félreállítják, így hát kapóra jön a levél. A D betűt neki tulajdonítják, mint azt a bizalmas jelentést is, ami úgyszintén a német nagykövetségről jut el kalandos úton a francia hadügyhöz. A franciák ügynöke nem más, mint madame Bastien, egy je­lentéktelen, szürke figura, aki takarítónőként dol­gozik a német nagykövetné szolgálatában. A je­lentés D-től származik, s többek közt pontos le­írást tartalmaz egy újfajta ágyúhidraulikáról, amit akkor vezettek be a francia tüzérségnél. Valamint bizalmas közléseket Madagaszkárról, ami az idő tájt lett francia gyarmat. Dreyfus fölöttébb peches volt, kézírása megté­vesztően hasonlított a kémjelentés szerzőjének írásához, így a továbbiakban ez a dokumentum képezte a koronabizonyítékot. Csak évekkel ké­sőbb nyert bizonyítást, hogy ez a levél hamisít­vány volt, s felső parancsra készült. Életfogytiglanra ítélve Elébe menve a dolgoknak, később az is kiderült, hogy a D betű mögött egy Dobais nevű személy állt, aki a vezérkar kartográfiai osztályán dolgo­zott, a jelentés szerzője pedig Esterházy vezérkari őrnagy. Esterházy személye mindmáig tisztázatlan, maga Schwartzkoppen sem tudta eldönteni: ügy­nök vagy provokátor. Egyes francia hadtör­ténészek azt feltétele­zik, hogy Esterházy a francia elhárításnak dolgozott, valótlan vagy jelentéktelen hí­reket szállított Schwartzkoppennek, hogy ezzel is lekösse a német hírszerzés kapacitását. A hadügy rövid úton akart pontot tenni a Dreyfus-ügy végére. Letartóztatá­sakor felkínálták az öngyilkosság lehető­ségét, ám Dreyfus nem élt vele, bízott abban, hogy vétlen­sége a tárgyaláson ki­derül. A korabeli saj­tó többször is han­goztatta, hogy a német nagykövetségről származó két dokumentumon kívül semmilyen más bizo­nyítékkal nem tudták alátámasztani Dreyfus bű­nösségét. Úgy látszik, ez is elég volt, Dreyfust gyorsított eljárással már 1894. december 20-án hadbíróság elé állították, s kétnapi tárgyalás után a kéttagú bírói kollégium egyöntetű szavazással bűnösnek mondta ki. Az ítélet fölöttébb kemény volt: lefokozás és életfogytiglani erődfogság. A fellebbezési procedúra csupán formális volt, a fellebbviteli bíróság jóváhagyta az első fokon ki­szabott büntetést. A példastatuálás szándékára mi sem jellem­zőbb: Dreyfus lefokozását az ítélet kihirdetése után 48 órával megejtik. Senki sem érti, miért ez a nagy sietség. A komor ceremóniát ugyanannak a párizsi katonai főiskolának az udvarán folytat­ták le, ahol Dreyfus is tanult, s a levezénylő tiszt, Dorros tábornok azonos azzal az ezredessel, aki Dreyfust egykor tisztté avatta. Kardját kettétö­rik, rangjelzését és gombjait letépik. Mindezt nyilvánosan, a párizsi csőcselék és a sajtó jelen­létében. A nézőközönség zsidógyalázó szidalma­kat kiabál be az utcáról, egy olyan nép fiai, akik száz évvel korábban a szabadság, testvériség, egyenlőség szavakat írták a zászlójukra. A Dreyfus-ügy elérte célját, alkalmat adott a kedé­lyek felkorbácsolásához és a kedélyek szításá­hoz. Sokkal később, a második világháború után, egy francia politikus azzal kérkedett, hogy Franciaország azon kevesek közé tartozik, ahol nem voltak pogromok, mint Oroszországban, Németországban vagy Romániában. Pogrom va­lóban nem volt, ám annál több olyan eset, amikből arra lehet következtetni, hogy a gall ka­kastól sem volt idegen a zsidógyűlölet. A Dreyfus-ügy is ezek közé tartozik. Dreyfus mindvégig ártatlanságát hangoztatta, akkor is, amikor rangfosztva, megalázva felültet­ték arra a hajóra, ami bűnhődésének színhelyé­re, az Ördögszigetre vitte. Ez a néhány négyzet­kilométernyi francia felségterület nem is sziget, csupán egy kopár szikla, rajta egy erőd, körülöt­te a végtelen Átlanti-óceán. Akit ide száműztek, arra érvényes volt a mondás: hagyj fel minden reménnyel! Henry ezredes rejtélyes halála Dreyfus bűnösségét sokan megkérdőjelezték, ám az első komoly, közvélemény-formáló publi­káció csak 1896-ban jelent meg Bemard Lazare író tollából „Bírói tévedés” címmel. A mű mon­danivalója nem hagyott kétséget, szerzője per­újításra buzdított. Ezzel egy időben a hírszerzők új zsákmányra tettek szert, megkaparintottak egy kémjelentést a német nagykövetségről, amit Picquart alezredes, a francia hírszerzés akkor ki­nevezett fiatal főnöke személyesen vizsgált meg, s összevetve a Dreyfusnak tulajdonított jelentés­sel, megdöbbenve tapasztalta, hogy mindkettőt ugyanaz a személy írta. Csakhogy Dreyfus ez idő tájt Franciaországtól több ezer mérföldnyire a büntetését töltötte. Picquart számára egyértel mű volt a felfedezés: Dreyfust ártatlanul ítél­ték el. Lázasan keresni kezdi az igazi bűnöst, s meg is találja, kétséget kizárva bebizonyítja, hogy mindkét jelentés Esterházytól származik. Amikor mindezt közli a feletteseivel, előbb lein­tik, majd - mert nem ért a „szép szóból” - Tunéziába helyezik. Es­terházy - akárcsak Zola - Angliában keres me­nedéket. Mire mindez kiszivá­rog, s Zola is felemeli hangját Dreyfus mellett, újabb két év telik el. Zola tovább megy Lazare-nál, ő már nem bírói tévedést hangoz­tat, hanem tudatosan előkészített „insz­cenálást”, ami nagyjá­ból megfelel a koncep­ciós ügy fogalmának. Bár Zolát perbe fog­ják és elítélik, aj’accuse! sorai parlamenti inter­pellációk sorát váltják ki. Ezek nyomán a had­ügyminiszter kénytelen elrendelni egy újabb vizsgálatot, ami kihirdeti, hogy a Dreyfus elleni kampány főkolomposa egy Henry nevű alezre­des volt, aki maga is az elhárításnál dolgozott. Henryt letartóztatják, s a Mont-Valérian erődbe szállítják. Hogy ki bízta meg, vagy kit bízott meg ő a hamisítással, arra mindmáig nem derült fény. A szálat azon nyomban elvarrták, a nem kívánatos koronatanúnak már az első éjszaka el­vágta valaki a torkát a cellában egy borotvával. A hivatalos kommüniké szerint öngyilkos lett. Csakhogy a borotvát a halott bal kezében talál­ták, holott az jobbkezes volt. Zola kiállásának első konkrét eredménye 1890 júliusában következett be, Dreyfust öt év erődfogság után visszahozták Franciaországba perújrafelvételre. Az utolsó órában. Fizikailag és szellemileg leépült, alig tud a lábán megállni, keresi a szavakat. Rehabilitálás és Becsületrend A hadügyminiszter által elrendelt perújratárgya­lással a rennes-i hadbíróságot bízták meg, a tár­gyalás 1899. augusztus 7-én kezdődött és megle­pő ítélettel végződött. Az egész ország meg volt győződve, hogy Dreyfust felmentik. Ehelyett új­ra bűnösnek mondják ki, de már „csak” tízévi szabadságvesztésre ítélik. Az ítélet világfel­háborodást vált ki, ezrével érkeznek a tiltakozá­sok. Mire a francia kormány visszakozót fúj, cselhez folyamodik. Nagylelkűen kegyelmet kí­nál a „bűnösnek”. Dreyfus - családja unszolásá­ra - él a lehetőséggel, de ahogy szabadlábra ke­rül, azonnal akcióba lép. Keresi azokat, akik de­rékba törték a karrierjét és tönkretették az éle­tét. Ezt látva a kormány újabb lépést tesz. 1900 decemberében megszavaztatnak egy olyan tör­vényt, aminek az értelmében a Dreyfus-üggyel kapcsolatos minden büntetőjogi cselekmény am­nesztia alá esik, így azokkal semmilyen szinten nem foglalkoznak. Sokan, köztük Esterházy is fellélegezhet. Az amnesztia Zolára is érvényes, hazajön Angliából, ám alig másfél év múlva, 1902-ben, meghal. Nem érhette meg a teljes győzelmet, Dreyfus rehabilitálását. Erről 1906. július 13-án döntött a francia szenátus. Ez a testület merő­ben más, mint azok, akik 1894-ben irányították a francia politikát. Dreyfus nemcsak becsületét, de rangját is visszakapta, majd kinevezték egy lovasszázad élére parancsnoknak. S betetőzésül a Becsületrend lovagjává ütötték. A véletlenek egybeesése, ugyanezen a napon a Tunéziába száműzött Picquart alezredest haza­rendelték és soron kívül dandártábornoknak léptették elő. Túl ezen, a szenátus döntött arról is, hogy Émile Zola a Pantheonban kapjon vég­ső nyugvóhelyet. Ott, ahol Franciaország legna­gyobbjai pihennek. Forrásanyag: Nagy politikai perek irataiból. Szerző Bianu. Megjelent 1973-ban. A KATOLIKUS LITURGIA Szertartás­ruhák DR. CSONKARÉTI KÁROLY A legrégibb időkben nem voltak külön liturgikus - azaz egyházi szertartásokhoz előírt - ruhák, hanem hétköznapi ruháikban végezték a papok az istentiszte­letet. Már a III. században azon­ban nyomát találjuk a külön li­turgikus ruháknak. Idők folya­mán azonban az egyház kötele­zővé tette az istentiszteleteknél a köznapitól eltérő viseletét. A mai liturgikus ruhák részben még a rómaiak napi viseletéből alakultak ki, részben kifejezet­ten istentiszteleti célokra kerül­tek használatba. Míg a IV. szá­zadban csak két liturgikus jel­vényről tudunk, 855-ben már ti­zenegyféléről tesznek említést. A XIII. század óta a liturgikus ruhák száma lezárult, de alak­juk, anyaguk és művészi kidol­gozásuk egyre fejlődött és kor­szerűsödik mai napig. A szentmisénél használt ru­hák a következők: A vállkendő egyszerű vászon­kendő, és a pap vállát, nyakát takarja. Valamikor a fejét is be­födte vele a pap, mint napjaink­ban néhány szerzetesrendnél. A miseing (alba) földig érő fehér gyolcsruha, amely a róma­iak tunikájából származik. En­nek megrövidített alakja a kar­ing, amelyet keresztelésnél, szentbeszédnél öltenek fel. La­tin nevét (superpelliceum) on­nan kapta, hogy régen a nagy hidegben téli ruházatuk fölött az alba helyett hordták. Az öv (cingulum) az alba fel­kötésére szolgál. A karöltőt a pap a bal karján viseli. Hajdan vászonból volt, és az izzadás letörlésére szolgált. Jelenleg a miseruha kelméjéből varrják, s csak hagyományként maradt meg. A stóla hosszú, a vállakról le­csüngő és középen kereszttel el­látott darab a miseruha anyagá­ból: A papi méltóság jelvénye, ennélfogva minden fontosabb egyházi cselekménynél viselik, mégpedig a szerpapok bal vállu­kon és jobb hónuk alatt kötik össze. A szerpap vagy diakónus az egyházi rend második fokán áll, aki a szentelésben hatalmat kap arra, hogy az egyházi tény­kedésben a püspök és a pap mel­lett közvetlenül segédkezzék. A stólával kapcsolatban: a plébá­nost némely egyházi ténykedé­séért (például temetés), bizo­nyos díj illeti, amelyet stólajö­vedelemnek nevezünk. A miseruhát (kazulát) az ed­dig felsorolt ruhák fölött viseli a pap. Eleinte majdnem telje­sen befödte a testét, s csak a fe­je számára volt nyílása. Sátor formájáról kapta latin nevét: casula, ami házacskát jelent. Ha karjait használni akarta, akkor a kazulát két oldalt fel kellett emelnie. Ezért a rene­szánsz kortól erősen kivágták, s így nyerte mai alakját. De mi­után a kivágások következté­ben veszített méltóságot sugár­zó külsejéből, ismételten tör­téntek kísérletek az eredeti forma visszaállítására, s így jött létre a XIX. században az ún. ókeresztény kazula, az ere­deti és a reneszánsz kazula kö­zötti átmeneti forma. A vecsernyepalástot (plu­viale) leginkább a délutáni is­tentiszteleteknél, körmenetek­nél és temetéseknél használják. Régebben csuklyás volt. Ennek maradványa az a pajzs alakú dísz, amely a hátán ma is lát­szik. A szerpapi köntös (dalmati- ca) a miseruha anyagából ké­szül, rövid, bő ujjakkal, ünne­pélyes istentiszteleteken viselik a szerpapok.

Next

/
Thumbnails
Contents