Új Néplap, 1998. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-06 / 105. szám
1998. május 6., szerda Riport 9. oldal Igazán büszke lehet a szolnoki Tiszaparti Gimnázium és Humán Szakközépiskola Kodály Zoltán leánykarára: a belgiumi Neerpeitben, Európa legnagyobb ifjúsági zenei fesztiválján bizonyították újra, hogy az intézmény ének-zene tagozatának a legjobbak között van a helye nemcsak az országban, hanem a határokon kívül is. A két évvel ezelőtti versenyen is elsők lettek a tiszapartis lányok, s ezt a sikert megismételték most is. Útjukra elkísérte őket lapunk munkatársa is. Európa élén a Tiszaparti leánykara egyik mű kellős közepén szállította a harmatgyenge belga kávét, s egyensúlyozás közben bizony elég hangosan csörögtek a kanalak és a csészék. A versenyt követően egy, a vezetőknek tartott rövid fogadás után a sportcsarnokba vonult az összes kórus. Ezt mazsorettcsoportok és zenekarok kíséretében tették, az utcák mentén pedig az egész város kint állt. A csarnokban legalább két-háromezer ember zsúfolódott össze, a körben elhelyezett lelátók teljesen megteltek. Egy szimfonikus zenekar igyekezett minél jobb hangulatot teremteni, sikerrel. Az eredményhirdetés is igazi show-műsorra emlékeztetett, a terem mennyezetére fölszerelt óriási kivetítőn mindenki részletesen nyomon követhette az egész ceremóniát, miközben az elsötétített teremben fénynyalábok keresték a díjazottakat. A Tiszaparti gimnázium lányait meg is találták, volt is miért, hi szén kaitegóriájukban elsők lettek. Sikerük ; annak fényében jpeg;« par gyobb talán, hogy mindezt'Európa legnagyobb kórusversenyén érték el. A főszereplők Hiába minden igyekezet, egy dolgozni nem akaró csapatból még a Teremtő sem formálhatna jó énekkart. A tiszapartis lányok munkabírásáról és elkötelezettségéről szóltam már, néhány szót mindenképpen megérdemelnek a „teremtők” is. Bartáné Góhér Edit régóta a sikerek legfőbb kovácsa. Munkájának értékét mi sem jelzi jobban, mint hogy évente változó csapattal kell fenntartania a magas színvonalat. A tanárnő a verseny előtt megszólíthatatlan, minden idegszálával a megmérettetésre koncentrál. A kórus ellenvélemény nélkül fogadja minden kérését, senki nem ellenkezik vele. A társaság így együtt, vele nemcsak egy fellépésen, hanem azon kívül is igazán jó közösséggé érett, semmilyen ellentét nem áll a sikerek útjába. Aligha kétséges, hogy bár a leánykar közel fele idén érettségizik, jövőre senki sem veszi észre a személyi változásokat. A piszkos anyagiak könnyen elronthatnak minden szépet. Ilyen versenyre kiutazni óriási költség, főleg egy állami költségvetésű gimnáziumnak jelent szinte megoldhatatlant. Éppen ezért óriási teher hárult Pataki Mihály igazgatóra is, aki szponzorok után kutatva számtalan kellemetlen élménnyel lett „gazdagabb”. Sajnálatos, hogy a megyeszékhely nem érzi magáénak ezt a kórust, hiszen Szolnokot aligha ismerné fél Belgium, ha nem ért volna el ilyen eredményt a Kodály Zoltán leánykar. És bár egy kulturális értéknél nem szép ilyet mondani, de kitűnő reklámhordozója immáron hosszú évek óta Szolnoknak ez a kórus. Néhány művészeti együttes élvezi ezt a bizalmat, ők nem. Pedig a számtalan nemzetközi siker, az állandóvá váló „Év kórusa” titulus elég erős érv lehetne . . . Pókász Endre Brugge főtere mesébe illő szépségű A verseny közben kötelező volt a fegyelem, az eredményhirdetésen aztán lehetett örülni Útban a csarnok, azaz a siker felé jesen más korba röpítik az embert. Ha nem lennének a modem kirakatok, talán el is hinné az ember, hogy visszarepült a tizenhat-tizenhetedik századba. A bmgge-i kirakatok közel fele a ták az összes kórus műsorát, ám amikor a tiszapartisok hangja felcsendült, varázsütésre elhallgattak. Még az sem zavarta meg a lányokat, hogy a zsűrinek az egyik túlbuzgó rendező éppen az A hasselti japán park a hosszú utazás után üdítően hatott a fáradt csapatra Első a munka Bartáné Góhér Edit, a csapat vezetője többször is hangoztatta, nem kirándulni jöttek, hanem versenyezni. A kórus hozzáállására mi sem jellemzőbb, mint hogy zokszó nélkül megtettek mindent, amit vezetőjük kért tőlük. A hasseltiek elvittek például bennünket Hengelhoefbe egy trópusi uszodába, ahol pezsgőfürdő, mesterséges hullámok várták azokat, akik bementek a fedett uszodába. Mi kint maradtunk, mivel a tanárnő nem volt hajlandó kockáztatni a lányok hangját a párás melegben (bent 20 fok fölötti, magas páratartalmú volt a levegő) és a klóros vízben. A kórustagok zokszó nélkül megértették ezt, és inkább sétáltak a parkban. Magyaros vendégszeretet Nyugat-Európa népeit sokan kimértnek, hidegnek tartják. Ebben lehet is igazság, ám bizonyosan nem tartoznak bele ebbe a körbe a belgák. Családoknál helyeztek el bennünket, és kisebb zökkenő nélkül befogadtak minket. Járt már a Tiszaparti két éve ugyanitt, az akkori barátok most is segítettek, amiben csak tudtak. A kórus tagjai zömmel Hasseltben találtak befogadó szülőkre, míg minket, felnőtteket egy szomszédos faluba, Zonhovenbe vitt ideiglenes családunk. Nyelvi nehézségek gyakorlatilag sehol sem voltak, ott szinte természetes, ha valaki az anyanyelve mellett beszél németül, angolul, sőt néha még franciául is. Ének az esőben Belgiumot úgy általában nedvesebb éghajlattal áldotta meg a sors, nem is volt ez másként ottlétünkkor sem. Bár az jelzés értékű lehet, hogy érkezésünk napján verőfényes reggel köszöntötte a munkába igyekvőket, másnapra már helyreállt a rend, szitáló eső, borús égbolt, 14-15 fokos hőmérséklet volt az egész országban. Ilyen időben indultunk az ország egyik egyik ékkövének számító nagyvárosba, Brugge-be. Ha-valaki szereti a középkori városok hangulatát, annak feltétlenül meg kell néznie Brugge-t. A fantasztikus hangulat, a kis téglákból felépített házak egy telhíres csipketerítőkkel, illetve a szintén az ország specialitásának számító különféle bonbonokkal volt ízlésesen telezsúfolva. Igaz ugyan, hogy a csipke igazi hazája Brüsszel, azért Brugge-ben is ugyanazt készítik, tehát nem csapják be az embert. Énnek a hangulatnak a kórustagok csak egy templomi próba után adhatták át magukat. Erre legfőképpen azért volt szükség, mert a versenyen egy templomban kellett előadni a műveket, szokniuk kellet a lányoknak az akusztikát. Emellett természetesen a szokásos próba sem maradhatott volna el. Amennyire kicsi város Neerpelt, annyira nagyszerűen szervezték meg ezt az óriási kórustalálkozót. Három napig tartott az összes kar bemutatkozása, és még véletlenül sem tűnt túlzsúfoltnak az egész, holott 118 kórust, több mint ötezer embert így „eltüntetni” nem lebecsülendő teljesítmény. A Kodály Zoltán leánykar délután lépett a zsűri elé, a semleges nézők számára is felejthetetlent produkálva. Egy, az előttem lévő sorban ülő japán család gyermekei végigcsacsogBelgium május 1-jétől 3-áig Neerpeltre figyelt. Nem a munka ünnepére készülődött ez a kicsiny, holland határhoz közel eső város, hanem Európa legnagyobb zenei fesztiváljára. Huszonöt országból száztizennyolc kórus nevezését fogadták el a szervezők, így a 46. európai zenei fesztiválon több mint ötezerhétszáz fiatal vett részt. Közöttük ott volt a szolnoki Tiszaparti gimnázium leánykara is, ők negyvenen meghódították a vendéglátók szívét, sőt, a zord, kizárólag szakmai szempontok alapján ítélő zsűri sem tudott igazán kivetnivalót találni versenyprogramjukban. Ez a közel egy hét kemény munkáról szólt, egy olyan kiváló szakmai törekvés beteljesüléséről, ami nem egyéneknek hozott óriási sikert, hanem Szolnoknak, a megyének és az országnak egyaránt. Ez már Európa Közhelyként hangzik, szinte mindenki elmondja, ahogyan átlépjük az ország nyugati határát, mintha nem is ebben a világban órával később kezdik csak a tanulást. így amikor reggel nyolc óra előtt megérkeztünk Neerpeltbe, a rendezvény információs központjául szolgáló iskolába, kizárólag a portást találtuk az épületben. Szépen lassan megjött azért mindenki, s némi eligazítást követően Hasseltbe, Limburg megye székhelyére utaztunk, ahol a helyi kereskedelmi középiskola igazgatója és diákjai fogadtak bennünket. Utóbbiak egy listával járkáltak közöttünk, és keresték azt, aki náluk fog majd lakni néhány napig. Egy belga tizenéves külön tanulmány lehetne egy hazai pedagógusnak. Annyira fesztelenül tudnak viselkedni, hogy az először megdöbbenti az embert. Nálunk például két vadidegen csoport aligha barátkozik meg ilyen könnyedén, ahogyan azt a hasselti fiatalok megoldották. Magyarországon húsz-huszonöt perces halk vihorászás, sokatmondó kacsintások után talán sikerül eljutni néhány jó szóig. Ezzel Közvetlenül a verseny után kiengedhetett mindenki lennénk. Éppen ezért nem is szándékozom a jóval kedvezőbb anyagi körülmények között élő osztrákok autópályáit méltatni, inkább a szemléletbeli különbségről szól a következő kis történet. Budapesttől néhány kilométerre megálltunk, hogy a szükséges kisebb dolgokat mindenki elintézhesse. A benzinkút melletti illemhely zordon ura csak akkor volt hajlandó beengedni bennünket, ha elő tudtunk kaparni harminc forintot. Ausztriában is megálltunk hasonló okok miatt, ott is volt egy felelőse a mellékhelyiségnek, ám ő meg sem szólalt, ha valaki nem dobott kis tányérjába pénzt, hanem mosolygott, köszönt, és jó utat kívánt. Ugye, mennyivel egyszerűbb ez? Belga fiatalok Belgium a magyar iskolások paradicsoma lehetne, belga „diákkollégáik” ugyanis egy szemben a kinti középiskola diákjai pár perc elteltével már egy asztalnál iszogatták újdonsült magyar barátaikkal az üdítőt. Ahogyan jobban megismerkedik az ember a belga fiatalokkal, rájön, nem is abnormális a viselkedésük. Pedig az utcán hangosan énekelnek, kiabálnak, egymás után szívják a cigarettát, gondtalanul élik az életüket, az extrém hajviselet és öltözék természetes, egyszóval a magyar iskolák rémei lennének. A látszat azért nem takar illetlen és viselkedni képtelen diákot, csak egyszerűen úgy cselekszenek, ahogyan azt jónak ítélik. Nyitottságukkal pillanatok alatt feloldották a húszórás utazás és az idegen környezet miatti gátlásokat, amikor sétálni indultunk, már egyikünket sem az ülve alvás nem éppen derékkímélő problémája foglalkoztatta.
