Új Néplap, 1998. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-18 / 41. szám

1998. február 18., szerda Villanófény 9. oldal Ha dolgozik a sorozatgyilkos, ha lelövik a sajtómágnást, nála szólal meg a telefon vés volt a bizonyíték. Máskor más­képp, jobban kell dolgoznunk. Nagyon önkritikus. Nem lehetek más. A tényeket tudo­másul kell venni! A hibákat pedig ki kell javítani. Megfelelőnek tartja azt a mai ma­gyar jogrendszert, ami sokszor csak néhány évvel bünteti a gyilkosokat? Ahol jó magaviselet esetén koráb­ban lehet szabadulni, ahol az élet­fogytiglan csak 25 (!?) év? Nem. De jelenleg ez van. Felesleges vita bárki részéről, mert komoly döntéseket és változtatásokat igé­nyel a háttérből. Mi a véleménye a halálbüntetés visszaállításáról? Magánemberként és rendőrként is visszaállítanám, mert meggyőződé1 sem, hogy igenis visszatartó erő nagyon sok ember számára. Aki bi­zonyíthatóan - és hangsúlyozom, hogy bizonyíthatóan - gyilkosságot követett el, azzal felesleges más módon próbálkozni. Mivel lehet megszerezni és meg­tartani azt a fizikai állóképességet, fáradhatatlanságot, önfegyelmet és kitartást, ami ehhez a munká­hoz szükséges? Sporttal. Gyerekkorom óta karaté- zom, hetente kétszer futok. Kedden délutánonként hivatalosan is lehet edzeni a BRFK házi konditermében. És a pszichikai erőnlét? Sok kávét iszom, de nem dohány­zóm és nem iszom. És ha valaki másfél órákat fut hegyen-völgyön, eléggé stresszmentessé válik. Segít a korábban magammal hozott mér­hetetlen kiegyensúlyozottság is. Boldog, nyugodt gyerekkorom volt. Édesapám hivatásos katonatiszt, édesanyám védőnő. Köztiszteletben álló család, akiket mindenki ismer Tápiószecsőn. Megnyugtató szá­momra, hogy a gyerekeim is ebben a szeretetteljes családi környezet­ben nőnek fel. A családi háttér na­gyon fontos az ember életében. Henyei Helga Tünde A szuperzsaru magányossága Ez szenvedély, munkamánia, megszállottság vagy karriervágy? Imádom csinálni. Abban a szeren­csés helyzetben vagyok, hogy a munkám a hobbim is. Csak annak nem jó, aki körülöttem él. Sokszor csodálkozom, miért is vagyunk mi rendőrök nős emberek? De talán mindenkinek kell egy hely, ahová hazamehet, ahol várják. De nem tagadom, a siker is örömmel tölt el. Soha nem bánta meg, hogy ezt a munkát választotta? Soha nem csap az asztalra, hogy hagyjanak békén, nem akarok több telefont, több lezáratlan ügyet, több hétvégi túlórát, több gyilkosságot? Nagyon ritkán. Ha sok a gond, ak­kor sem mutatom. Tudomásul ve­szem, hogy az ügyek folyamatosan követik egymást és nincs megállás. Állandó készültségben vagyunk. Ha egy információ fontos, rögtön el­lenőrizni kell a hitelességét. És ha a végén nem is érünk vele semmit, sokszor éjfél van, mire kiderül ez. És ez így mehet hetekig. Meddig lehet ezt hosszú távon bírni? A főnököm harminc éve ezt csi­nálja, és még bírja. Néha nem örü­lök, hogy tízéves rendőri múltam­mal egy olyan életvédelmi egységet vezetek, amely a legkomolyabb az országban. Csoportvezetőnek kéne lennem, aki felett „öreg”, tapasztalt nagyfonökök állnak, akiktől taná­csot, döntéseket lehet kérni és kapni, és akivel meg lehetne osz­tani azt a hatalmas felelősséget, ami most a vállamra nehezedik. Korábban nevelőként szerzett em­berismeretét, élettapasztalatait mennyire tudta felhasználni a ki­hallgatások során, a bűnözők el­len folytatott harcban ? Semennyire. A gyerekek tiszta lel- kűek, egyszerű gondolkodásúak. Könnyű kiismerni őket, nincs szük­ség praktikákra, sem agyafúrt meg­oldásokra. Csodálatos emberkék, és ha van még valami, ami igazából meg tud rázni, az a gyerekek elleni erő­szak. Még a tévében sem nézem meg ezeket a kegyetlenségeket. Tízéves munkája során része volt minden elképzelhető és elképzel­hetetlen emberi gonoszságban, kegyetlenségben, érthetetlen és megmagyarázhatatlan tragédiá­ban. Van még olyan szörnyűség, amit nem élt át? Már nincs. Azért saj­nos néha még mindig meg tudnak lepni újabb és újabb brutali­tásokkal. Nem fél? Egy egészséges félelem mindenkiben megta­lálható, de ez termé­szetes dolog. Szeren­csére még nem ért ko­molyabb atrocitás. Sokszor megfenyeget­nek, de egy esetleges támadásra úgysem le­het felkészülni. Ha az ember így élne, bele­őrülne. Persze kialakul egy bizonyos „gyanak­vórendszer”, egy foko­zottabb óvatosság, de ez a mun­kánkkal jár. Soha nem kért önmaga számára védelmet, védőőrizetet egy kompli­káltabb ügy kapcsán? Elvileg kaphatnék, kérhetnék, fel is ajánlották már, de nem éltem ez­zel a lehetőséggel. Mennyire van veszélyben egy is­mert nyomozó családja? Nem félti őket az esetleges zaklatásoktól? íratlan szabály bűnözők és rend­őrök között, hogy egymással harco­lunk, de egymás családját békén hagyjuk. Mennyire lehet megszokni az egyre erősödő erőszakhullámot, a kemény brutalitást, a vér látvá­nyát? Nem szoktam kiborulni. Megszok­tam már. Ha valami mégis-idegesít, akkor mem megyek oda és nem né­zem meg. Kívülállóként tekintem a dolgokat, másképp nem megy. Annyi az ügyünk, úgy pörögnek az események, hogy nincs is idő rá, hogy komolyabban foglalkozzam a tragédiákkal. Talán majd húsz év múlva lesz annyi időm, hogy össze­gezzem az elmúlt időszak sikereit és kudarcait. Nincsenek lidérces álmai? Nem álmodom. Ha végre lefek­szem, rögtön elalszom. Négy-öt óra folyamatos alvás jut általában, amit ki kell használni. Melyek a rendőri munka leg­unalmasabb és legbosszantóbb ve­lejárói? Világéletemben komoly gondot je­lentett az irodai adminisztrációs munka elvégzése. Nem vagyok körmölős típus, a kinti munka a lé­nyeg. Terepen lehet gyilkost fogni, s a kihallgatásokra is felkészülni. Persze, ha az elkövetőt a bíróság bizonyíték hiányában felmenti, az nagyon bosszantó. Pláne, ha meg­győződésem, hogy ő volt a gyilkos. Ugyanakkor ez a döntés minősíti a mi munkánkat is. Talán túl lezse­ren dolgoztunk, talán valóban ke­Doszpot Péter őrnagy, a Buda­pesti Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Alosztályának veze­tője. Minden gyilkos az ő gond­jait szaporítja. A 35 éves szuper­zsaru irányítja a sorozatgyilkos felkutatását, de ő nyomoz a VICO-birodalom tulajdonosá­nak merénylője után is. Többszöri nekifutásra kerül a magnószalagra a beszélgetés alap­anyaga, mert az állandóan csörgő telefonok minduntalan kizökken­tik, az események elszólítják. Még a sorozatgyilkos volt gondolatai kö­zéppontjában, amikor azt gondol­tuk, hogy pontot tehetünk a beszél­getés végére, aztán eldördült a Margit utcai sorozat is. Másnap hi­ába kértem újabb időpontot, nem állt kötélnek. „Higgye el, meghalni sincs időm” - hárította el idegesen a folytatást. De íme az előzmények: Doszpot Péter, a zsaru, a magánember.-A Zsámbéki Tanítóképző Főis­kolán tanultam, és képesítés nélküli nevelőként dolgoztam Tápiószecsőn, amikor rendőrnek jelentkeztem a nagykátai rendőrkapitányságra. Két falubéli barátom, akik bűnügyi nyomozóként dolgoztak, izgalmas dolgokat meséltek a rendőri munká­ról. Ifjúságvédelmi nyomozó akar­tam lenni, s a tanítói diploma ehhez pont megfelelő volt. Később elvégez­tem a Rendőrtiszti Főiskolát is, és Nagykátán maradtam bűnügyi nyomozóként négy évig. 1990-ben kerültem a Pest Megyei Rendőrka­pitányság gyilkossági csoportjához, majd hat év múlva a Budapesti Rendőrkapitányság Életvédelmi Al­osztályának élére. A hetedik emeleti irodaablakból gyönyörű kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre, ahol futni szokott. A szobában süppedő sző­nyeg, modern bútor, televízió, a gyerekek fényképei és hatalmas aktakötegek. A nyugodt falusi életforma után hogyan lehet megszokni a városi zajt, a zsúfoltságot, a rossz leve­gőt? Nagy traumát nem okozott. Koráb­ban is mindennapos voltam Pesten, igaz, a mai napig sem költöztem el Tápiószecsőről. Onnan járok be na­ponta, s ha a gyerekeimre gondo­lok, csak örülhetek, hogy olyan he­lyen laknak, ahol nem kell félnem, ha gyalog mennek haza, nem kell arra gondolnom, hogy van-e kábító­szer az iskolában, nem kell ideges­kednem, ha nem tudok értük menni este az edzés után. Hogyan lehet bekerülni a gyilkos­sági csoportba? Jelentkezés vagy gyakorlat útján? Kiválasztás útján. Nem elég, ha va­laki ott akar dolgozni, komoly felté­teleknek is meg kell felelnie. Ez a rendőri szakma csúcsa. Meggyőző­désem, hogy a problémás emberek a legjobb nyomozók. Szabadabbak, fegyelmezetlenebbek az átlagnál. Én is ilyen voltam. A mostani csa­patom - kollégák, barátok - 30 év alatti fiatalokból áll, akiknek a 90 százaléka diplomás, sőt sokan két diplomával is rendelkeznek. Na­gyon jól lehet velük dolgozni. Büszke vagyok arra, hogy az itt töl­tött két év alatt kialakult egy olyan „mag”, akire lehet építeni és számí­tani. Mennyire változtatta meg a lelkivi­lágát, a gondolkodásmódját az a sok kegyetlenség, amit nap nap után lát? Nagyon! Hogy ez jó vagy nem, ne­héz eldönteni. A hozzátartozókat, a környezetemet kéne megkérdezni, ök jobban érzékelik. Hazaviszi a munkahelyi problé­máit, vagy képes függetlenüeni a gondolatait, kikapcsolódni és ki­kapcsolni a napi kerékvágásból? A magánéletben megpróbálunk nem zsaruk lenni, bár be kell vallanom, az „igazi” élettársam a telefon. Ál­landóan velem van, éjjel-nappal csö­rög. A szilveszter éjszakáját munká­val töltöttem, karácsony délutánján átadtam a családnak az ajándékot, elrohantam, és nem tudtam meg­mondani, hogy mikor jövök haza. Nehéz ezt tolerálni. A család hát­térbe szorul és gyakran sérül. „Harcolunk, de egymás családját békén hagyjuk...”

Next

/
Thumbnails
Contents