Új Néplap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-18 / 295. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1997. december 18., csütörtök Örömteli meglepetés Örömmel vettem kézbe az Új Néplap előfizetőinek szánt ajándékot, a Kalendá­riumot. Igazán szép kará­csonyi gesztus. A kiadvány izgalmas, ízes, zamatos, fo­gyasztható, emészthető. Va­lóban egész évben forgat­ható. Egy-egy oldalra több­ször is érdemes visszala­pozni, tele van mindennap­jainkat szolgáló ötletekkel és sok benne a szórakoztató írás. A régi hagyomány fel­elevenítése dicséretes szán­dékra vall. Már csak azért is, mert sikerült sok új isme­rettel gazdagítani az olvasót. Csaknem ötven évet töl­töttem el nyomdában, sok kiadványt megismertem. Ezt a legjobbak közé soro­lom. A Kalendárium űrt pó­tol, köszönet érte. Oláh János, Jászberény Bosszantó! A napokban betértünk egy nemrég megnyílt szolnoki áruházba, mondván, akciós áron hirdet sok mindent, megejtjük hát a „nagybevá­sárlást”. Hazatérve nézege­tem a holmikat. A kilós kris­tálycukor csomagolásán megakad a szemem: Pető- házi Cukorgyár. Tehát on­nan hozzuk ide, Szolnokra - ahol van cukorgyár. Nem hiszem, hogy a több száz ki­lométeres távolságot ingyen teszi meg a fuvar. Lehet, hogy cserébe a petőháziak szolnoki cukrot vesznek? Más ... December 14-én nagy várakozással tekintünk a Szerencsekerék című mű­sor elé, ami - vasárnap lé­vén - 19 órakor kezdődik. Bekapcsoljuk pontos időben a készüléket. Eltelik öt, tíz perc, még több, míg végre megkezdődik a műsor. Nem maradt persze üresen a kép­ernyő: addig ment reklám reklám hátán. Utolsóként a tisztaság védelmében el­hangzó felhívás: „...nem bántja a szemét?” Bennem meg önkéntelenül merül fel a kérdés: nem bántja a tv2-t a pontatlanság? Mert engem - és gondolom, velem együtt sok tévénézőt - kife­jezetten bosszant. V. B., Szolnok A levelekből válogatunk. Az írásokat rövidítve közöljük, tiszteletben tartva a levélíró mondanivalóját. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról eset­leg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A film művészet: formanyelvét meg kell tanulni A múlt csütörtöki lapszám kö­zölte P. T. szolnoki olvasó ref­lexióját egy november 29-én megjelent jegyzetre. Tárgy: Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísérlése című műve, me­lyet az egyik kereskedelmi adó a közelmúltban törölt meghir­detett műsorából. Ez tény. De az is tény, hogy egy szuverén műalkotásról van szó, mégpe­dig a filmről. A filmnek, mint művészetnek, van egy forma­nyelve, amelyet meg kell(ene) tanulni ahhoz, hogy lássunk is, ne csak nézzünk. Nem Scorsese értelmezte át (gyalázta meg) a vallást, hanem azok az emberek értelmezték félre az alkotást, akik úgy bírálnak, hogy nincse­nek tisztában az üzenetközve­títő közeggel, a művészeti ág formanyelvével. Ahhoz persze, hogy igazán megértsük a filmet vagy Nikos Kazantzakis regé­nyét, ismerni kell Jézus életét és az evangéliumokat. Melles­leg Kazantzakis hívő ember volt, és Scorsese is az. A film ma már egyetlen ma­gyar moziban sem látható, mert forgalmazási joga lejárt. P. T.- nek igaza van abban, hogy nem az „erőteljes” egyházi tiltako­zás okolható a filmbemutató elmaradásáért. Az okok mé­lyebben gyökereznek. Egyfajta félelemben, amelyet az egykor jól működő cenzúra ültetett el az emberekben. S bár ma elvi­leg cenzúra nincs, mégis mű­ködik. Egy másik eklatáns példa erre a Lányom nélkül soha című film; néhány ország külképviselete tiltakozása miatt nálunk nem mutatták be a mo­zik, noha már a szinkronizált kópiák is elkészültek. Az említett filmet máshol bemutatták. Ezt mi is megtehet­tük volna, mint ahogy az egyik szolnoki mozi is műsoron tar­totta a Krisztus utolsó megkí­sérlését egy sorozat keretében - a lebeszélő szándékú üzenet el­lenére is - a Názáreti Jézus, a Máté evangéliuma és a Jézus Krisztus szupersztár mellett. De visszatérve a Krisztus utolsó megkísérlése című mű­höz; a filmet annak idején a ka­tolikus egyház ortodox inkvizí- torai index alá helyezték, és a hivatalos álláspontot követők azóta is szentségtörőnek minő­sítik anélkül, hogy olvasták volna a regényt vagy látták volna a filmet. Egy biztos: a film nem tarto­zik a „nyugati szennykultúrá­hoz” és a „hollywoodi giccs- filmekhez”. Lehet, hogy Scor­sese nem érti a népet, de nagy rendező és nagy művész. A baj a filmkultúra oktatásá­nak hiányosságaiban kere­sendő. Ez ugyan 1998 őszétől papíron elindul, azonban tartok attól, hogy már késő. Audiovi­zuális információözön között élnek az emberek úgy, hogy még az audiovizuális kultúra abc-jével sincsenek tisztában, így a legtöbben vagy minden­evővé, vagy félreértelmezőkké válnak. F. R., Szolnok Dr. Antall József halá­lának évfordulóján bensőséges megemlé­kezések voltak országszerte. Az írott sajtó tény­szerűen - hír jelleggel - tudósított az esemé­nyekről, kivéve egy országos napilapot, amely közölte Lezsák Sándor önvallomását és Debre­ceni József tényfeltáró írását. Eltelt négy év. Érdemes elgondolkodni, vajon miért van az, hogy sokan nem tudnak - képtelenek - úgy rá­gondolni: „Jóska”. Valószínűleg egyénisége, karizmája, hite miatt nem lehet ő más halála után sem, csak a „miniszterelnök úr”. Lezsák azt írja: „Döbbenettel töltött el, amikor - egyéb sebezhető pontja nem lévén - betegségén kezd­tek el gúnyolódni. Lelki nagysága, erkölcsi tá­madhatatlansága olyan nyilvánvaló volt, hogy ellenségeit a tehetetlenség nemegyszer aljas­ságra és hazugságra bírta.” Egy, az „úri gőggel” vádolt Antall Józseffel kapcsolatos személyes élményt én is közreadnék halála évfordulóján. 1992 őszén, egy vasárnap - átutazóban - meglátogatta az MDF megyei vá­lasztmányát Szolnokon. Inkognitóban jött, tehát semmi felhajtás. A Kos­suth utcai székház előtt álltunk. Néhány ember, köztük botra támaszkodva egy idős néni is, a buszra várakozott. Megérkezett a fekete Merce­des, s kiszállt Antall József miniszterelnök, egy testőr kíséretében. Az idős néni - valami fantasz­tikus szeretetet sugározva - felkiáltott: Minisz­terelnök úr! ő egy fél fordulattal kilépett közü­lünk, megfogta a néni botra támaszkodó kezét, és megkérdezte, tőle, hogy van.- Az Isten áldja meg, miniszterelnök úr! - mondta könnyes szemmel a nénike.- Valamennyiünket áldjon meg - volt a vá­lasz. A testőr finoman megérintette a miniszterel­nök karját és figyelmeztette: - Ne haragudjon, de..'.- Én kérek elnézést öntől - mondotta. Nem tudom - bár nagyon vágyom rá -, elő­fordulhat-e még az életben, hogy amikor ma­gyar kormányfőre gondolok, bensőmben csak így szólítom: miniszterelnök úr. Nagy Gábor, Zagyvarékas A miniszterelnök úr Adni és kapni egyformán öröm Augusztustól - négy év után újra - a polgármesteri hivatal támogatásával megnyitotta ka­puit az alattyáni művelődési ház a kulturált szórakozásra vágyók előtt. Sajnos az anyagi fedezet csak minimális, ezért örülünk minden segítségnek. Az idén igyekeztünk olyan programokat szervezni, ame­lyekhez nem kellett pénz. Klub­tagsági igazolvánnyal tiniklu­bot nyitottunk; a belépés felté­tele a jó tanulmányi eredmény és magaviselet. A klubigazol­ványért cserébe virágokat, tár­sasjátékokat, könyveket, díszítő tárgyakat kaptunk. Teadélutá­nokat rendeztünk, név- és szü­letésnapokat ünnepeltünk. Tö­rődünk a falu hagyományaival, író-olvasó találkozót szervez­tünk, és volt néhány kiállítá­sunk is. Az idősek számára megnyílt a nyugdíjasklub. „Gyógyító délután” elnevezés­sel tartottuk első foglalkozá­sunkat, ahol Gór András adott tanácsokat, és aki kívánta, in­gyenes kezelésben részesült. A középkorúaknak gépkocsi-ve­zetői tanfolyam indítását ter­veztük. Ötleteink megvalósításához néhány nagyobb céget levélben kerestünk meg. Örömünkre szolgál, hogy igen kedvező ajánlatot kaptunk a szolnoki Ramexa Rt.-tői, és Mikulásra ajándékkal is megleptek ben­nünket. Mi magunk is segítünk ott, ahol tudunk. Októberben jótékonysági ruhagyűjtő akciót szerveztünk. Sokan támogattak ebben minket, ezért a helyi szo­ciális bizottsággal, az óvoda és a nyugdíjasok napközi otthoná­nak vezetőjével, a védőnővel közösen a helybeli rászoruló gyerekeknek, nyugdíjasoknak, családoknak készítettünk cso­magot az adományból. Felaján­lottuk segítségünket a szolnoki gyermekvédő intézetnek és a jászberényi szociális otthonnak is. Örömmel fogadták ajándé­kunkat. Műsoros programokat is szervezünk. Gyermekeink láthattak egy kedves mesejáté­kot, nóta- és humorest lesz a jövő év elején. Sajnáljuk, hogy az ilyen esteknek határt szab az anyagi háttér. Művelődési házunk első pró­bálkozásai, nagy örömünkre, si­kerrel jártak. Tudom, vannak mozgalmasabb életet élő házak is, de mi így is boldogok va­gyunk, mert terveinket sikerült valóra váltani. Nagy szó ez egy kis település életében. Simon Józsefné, Alattyán A szeretet ünnepére? A decembernek hangulata van. Az ezüstvasárnap visszavonha­tatlanul jelzi, közel a karácsony, még ha benne is vagyunk a hétköznapok taposómalmában. Pici fiam ultrahangszűrésére igyekszünk. A vizsgálatra hónapokat kell várni, ezért borzasz­tóan fontos, hogy a megadott időben ott legyünk. Egy nélkülöz­hetetlen dolog miatt megállunk a szolnoki kórház közelében az élelmiszerüzlet parkolójában. Mögénk áll egy bordó autó - de úgy, hogy kijönni nem tudunk. A sofőr kérésünket elengedi a füle mellett; rögtön jön, mondja, s távozik. Kollégája marad a kocsiban. A benn ülőt is kérjük, legyen szíves arrébb állni, ő nem sofőr - veti oda majd ha jön a másik. Hiába minden ké­rés, nem akar segíteni, s még hozzá is teszi: ha nem tetszik, hív­junk rendőrt. Az idő sürget bennünket; férjem átül a másik au­tóba, hogy arrébb vezesse, hogy végre elmehessünk innen. A férfi fenyegetőzik: feljelentést tesz, mert elloptuk az autójukat. Fel is írja rendszámunkat. No igen! Készülünk a karácsonyra. Vajon milyen lehet a lelkiismerete annak, aki élvezi, hogy bosz- szúságot okozhat és fenyegethet másokat? Vajon mit érezhet karácsonykor, a szeretet ünnepén? L. Cs., Szolnok Küldjön egy képet! Veres Péter Jászberényben 1946 nyarán a Nemzeti Parasztpárt színeiben az író-poütikus Veres Péter nagygyűlést tartott Jászberény­ben. A felvétel a gyűlés egy csoportjáról készült. K. V., Szolnok Hetven év - együtt A faluban egyedülálló, de ta­lán az országban is kevés az olyan házasság, mint amit a zagyvarékasi Réti Károly és felesége, Varga Anna mond­hat magáénak. 1927. novem­ber 14-én fogadtak egymás­nak örök hűséget. Annak ide­jén külön engedélyt kellett kérniük, hogy az akkor tizen­hat éves Annus néni és az alig húszesztendős Károly bácsi egybekelhessenek. Lakodal­mukon - jó falusi szokás sze­rint - népes rokonság gyűlt össze. Az ifjú házasokra ne­héz idők jártak. Számos meg­próbáltatáson mentek keresz­tül, de semmi nem tudta őket elszakítani egymástól. Hetven év egy emberöltő. Hogy mi minden fér bele, ne­héz volna elmesélni. Mindket­ten tették a dolgukat, szor­galmasan dolgoztak, gyerme­keket neveltek. Anyagilag so­sem álltak túl fényesen, na­gyon be kellett osztani, hogy jusson is, maradjon is. így van ez ma is, amikor négy-öt­ezer forint csak gyógysze­rekre megy el havonta. Népes család - három gyermek, hat unoka, hét dédunoka - Csepe^ redett fel nagy gondoskodás­ban és szeretetben körülöttük. Ez az, ami a mai napig is örömtelivé teszi a mindenna­pokat. Szinte hihetetlen, hogy a kilencvenedik életévét kop­tató Károly bácsi ma is min­dennap dolgozik a ház körül, Annus néni pedig a konyhá­ban szorgoskodik. Mély tiszteletből és szeré­téiből a család elhatározta, ünnepi keretek között köszön­tik a hetvenedik házassági év­fordulót. Az esemény meghí­vott vendégei között ott volt Iváncsik Imre, a megyei köz­gyűlés elnöke, országgyűlési képviselő és a községi ön- kormányzattól Jenesné Pa- róczai Erika jegyző, akik jó­kívánságaikkal köszöntötték a házaspárt. F. B., Zagyvarékas Az igazság akkor is igazság, ha egy ember képviseli Megtörtént, amire eddig nem volt példa: orvos sztrájkolt a betegeiért, mert lelkiismerete és esküje ezt kívánta tőle. S bár azóta az egészségügy irányítói és a professzor kompromisszumra jutott, az ügyről ennek el­lenére szólni kell. Mindannyian hallottuk a hírt: a zala­egerszegi - és most most már a Pécsi Orvostudományi Egyetem - túlzás nélkül világhírű szívsebésze - műtétre váró betegeivel sorsközösséget vál­lalt. Az elmarasztaló vélemények a szakmai és hivatali felettesektől azonnal elhangzottak, nyilvánosságot kaptak. Mivel a helyzet megítélése némi szakmai ismeretet is igényel - s arról a hírek nem szóltak -, szüksé­gesnek tartok néhány információt pó­tolni. Annál is inkább, mert a profesz- szor lejáratására - kimagasló eredmé­nyei ellenére, vagy éppen azért - mindent igyekeztek azelőtt is meg­tenni - az ilyesmi ugyanis ma ha­zánkban nagyon könnyű. A becsületes szó szinonimája ná­lunk: elmebeteg (az illető nem normá­lis!), jníg a lelkiismeretes jelző értel­mezése: összeférhetetlen. Mindkét rágalom elhangzik minden saját - de főként mások - igazát kereső em­berre. Ezek a megbélyegző vádak ­melyek inkább kimondóikat szégyení- tik meg - különösen akkor kapnak hangsúlyt, ha orvos mondja ki az igazságot és a beteg érdekeit helyezi minden más elé. De őrültség-e az, ha valaki esküjét igyekszik betartani? Eljutottunk oda, hogy az erkölcsi kiállás megrendítő. Az egészség nem áru. Bankkonszo­lidációra telik, gyógyításra nem? Azért olyan az egészségügy, amilyen, mert nem kormányérdekről, hanem csak a beteg érdekéről van szó? Vajon várhat-e választ a kérdező? Tények: csökkenő népességünk ve­zető haláloka a szív- és érrendszeri betegség, ugyanakkor évente tízezer ember hal meg szívsebészeti segít­ségnyújtás hiányában. Ugyancsak évente harmincezer úgynevezett he- modinamikai, speciális laboratórium­ban elvégzendő diagnosztikus vizsgá­latra és hozzávetőleg hat-nyolcezer hasonló, de kezelési célból végzett szívkatéteres beavatkozásra volna szükség (ennek csupán töredéke tör­ténik meg). A fejlett egészségüggyel rendelkező országokban az ilyen la­boratóriumok száma háromszor több, mint a szívsebészeti centrumok száma. Ma hazánkban évente 2800- 4300 nyitott szívműtét történik; a meglévő centrumok 7-8 ezer ilyen be­avatkozást tudnának elvégezni - de nem végeznek ennyit. Miért? Csak a finanszírozás nehézségei miatt? Pedig a már említett adat szerint az ezrek ha­lálával bizonyított igény messze meg­haladja a jelenlegi teljesítményt, de nem a kapacitást. Ebben a helyzetben szabad-e azt nyilatkozni, hogy az egészségbiztosítás és a minisztérium „kiemelten támogatja” a szívsebésze­tet? Lehet, hogy ez sok, de nem elég; ráadásul csak arra jó, hogy megossza az orvostársadalmat, sőt - az eset kapcsán - a társadalmat. Mert az nem hangzik el, hogy a nyitott szívműtétek csökkenésének aránya miatt Európá­ban átmenetileg az utolsó ország let­tünk (1995-ös adat). Ez nyilván most javult a zalaegerszegi és pécsi szív­centrumok kialakítása miatt. (A Du­nántúl érthetetlenül elhanyagolt igé­nyének teljesítése úgy válhatott a pro­fesszor személyes érdemévé, hogy a szívsebészt a szó legszorosabb értel­mében elüldözték a fővárosból.) A professzor érdeme persze megoszlik a kórház, a város és a megye vezetőié­vel - de tény, hogy az addig átlagos megyei kórház európai színvonalú in­tézménnyé vált, és nyilván a szívsebé­szet miatt is, 1995-ben Európában el­sőként felelt meg a nemzetközi szab­ványban támasztott követelmények­nek. Mit jelentett ez a betegeknek? A műtétre várakozók éves halálo­zása (3,9 százalék) magasabb volt, mint a műtéti - 538 műtétből öt bete­get vesztettek el, ami kevesebb, mint 1 százalék. Ez az egyetlen - megcá­folhatatlan - adat bizonyítja, hogy a műtétek finanszírozását nem csökken­teni, hanem növelni kell. A döntés - amely a professzor tiltakozásához ve­zetett -, hogy az év hátralévő idejében csak „életmentő” műtét végezhető, emberileg és szakmailag egyaránt el­fogadhatatlan és képtelenség. A nem kellő időben operált és nem kellően előkészített, gyakran koros beteg mű­téti halálozása ugyanis nagyságren­dekkel nagyobb, mint az említett be­avatkozás. A zalai szívsebészeti osztályra vo­natkozó korlátozó intézkedés a gyó­gyítás sokat hangoztatott preventív, megelőző szándékának és jellegének megcsúfolása; a következményes ha­lálozás azok felelőssége, akik a távol­ban kimutatások és akták mögé búj­nak. (Szerencse, hogy minderről már múlt időben beszélhetünk.) Vagy talán túlságosan jók voltak azok a műtéti eredmények, melyek alapján a professzort a cambridge-i International Biographical Associa­tion tavaly az év emberévé válasz­totta? A beteg ott fekszik fel szorongás nélkül a műtőasztalra teljes bizalom­mal, ahol tudja, hogy az őt operáló sebészek nemcsak kiváló operatőrök, hanem igaz emberek is! Erről e sorok írója meggyőződött. A professzor egyik írásában Morus Tamást idézte: „Az igazság akkor is igazság, ha mindössze egy ember képviseli, sőt akkor is az marad, ha senki sem képviseli.” Ehhez nincs mit hozzátenni. Prof. dr. Gergely Mihály nyugdíjas sebész orvos Szolnok /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents