Új Néplap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-22 / 273. szám
Kilutriztam az állatkertet Nász Pál néhány munkájával A második félidő végén Azt mondják, hogy a nyugdíjas kor beköszöntével az ember elérkezik életének egy olyan szakaszához, amelyben - sportnyelven szólva - a második félidő vége közeledik. így van ezzel a 75. évét jövőre ünneplő Bozsó István is. Fiatalos temperamentumát mégis sok suhanc megirigyelheti. Szavai jellemzőek életvitelére:- Nagyon tudok haragudni, ha valahol azt mondják: üljön le, Pista bácsi, maga úgyis ráér, hiszen nyugdíjas. Pedig én nem érek rá soha. Nekem beosztott minden időm. Szeretek nyüzsögni, az emberek között forgolódni, a napi munkát sietve végezni, mert tudom, hogy nekem már kevés időm van hátra. Pályáját ínségmunkásként kezdte a szolnoki városházán, s ott is fejezte be. Igaz, hogy nem a szokványos módon, mert hetvenéves korában ment nyugdíjba. A hivatali munka mellett (s azt megelőzően is) sportolt. Betudható ez annak, hogy sportcsaládban él. Felesége, Szarvas Pösze, a Szolnoki MÁV SE NB I-es kosárlabdacsapatának alapító tagja. István és Szabolcs fia pólózott. Szabolcs ifjúsági bajnok, sokszoros juniorválogatott. Úszott, pólózott. Tény, hogy olyan tehetségek mellett, mint Boros, játékosként nemigen rúgott labdába, de edzőként ifjúsági bajnokcsapatot nevelt. Nemzetközi úszó minősítése van, s jeEmlék a görögországi útról lenleg is tagja vízilabdában az országos ellenőri gárdának. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy miért lett természetjáró szakosztályvezető, akkor ezt feleli:- 1944 telén Érsekújvártól Prágáig egy hónap alatt, teljes felszereléssel, hatszáz kilométert tettünk meg gyalog. Ebből az útból és hadifogságom tapasztalataiból (mert ijedtemben egész Angliáig szaladtam) jöttem rá, hogy nem árt, ha az ember megismeri a szűkebb hazáján kívüli életet is. Hivatali kollégái és barátai részére mindig szervezett országjáró túrákat és külföldi utazásokat. Mostanság a megyeháza nyugdíjasklubjának tagjaként végez ilyen tevékenységet, így summázza ezt:- Az idén intenzíven törekedtünk arra, hogy ne csak külföldön nézzünk szét. Megnéztük Ópusztaszert, s dél-szlovákiai városnézés mellett részt vettünk egy tíznapos görögországi úton. is. Bár már szeptember volt, az időjárás kedvezően alakult. Harmincöt fokot mértek. A tenger meg olyan volt, mint a jó húsleves: 26 fokos. A megyeháza nyugdíjasklubjának kiruccanásaiban az idén még egy budapesti rendezvényen, a Luca-napi boszorkányságokon való részvétel szerepel. A jövő évi - sokat sejtető - program még jóváhagyásra vár. Az élete összenőtt a gyógyítással Érkezésemre félreteszi a juhász mellé faragott bárányt. Korántsem szálfatermetű, mégis férfias keménység jellemző rá - pedig a száj öli Nász Pál régen túl van a siheder koron. A nyolcvanhatodik évét tapossa. Behúzódunk a házba, ott idézzük a letűnt éveket.- A bátyám kovács volt. Kitanult mérnöknek. Kiment Amerikába, ott halt meg. Nagyon ügyes kezű volt. Kérdeztem tőle, hogyan kell megmintázni valakit. Azt mondta: vegyél elő egy tükröt, s abból mintázd először magadat. A tükör majd megtanít - mondja Pali bácsi.- így kezdtem a szoborfaragást. Felfigyelt rám egy itteni gazdag parasztember. Kérlelte az apámat; János, taníttasd a gyereket. - Nem taníttatom, mert ha kitanul, ellenem fordul- érvelt az apám. így aztán munkásember lettem. Ide mentem, oda mentem, mindenhová mentem. A végén a pályafenntartásnál kötöttem ki. Onnan vittek a frontra. Tizenegy évig voltam hadifogságban. Ott kifaragtam az egész mindenséget. Amikor a Volga partján dolgoztunk, kérdeztem a brigadérost:- Kapunk pénzt ezért? - Nem - felelte -, nem kapunk semmit.- Akkor én nem dolgozok, inkább faragok - mondtam. - Szóljatok, hajön a felügyelő. Behúzódtam a bokorba. Szemben állt Sztálin szobra. Kifaragtam egy sakkot, meg Sztálint is, meg Lenint is. Szóltam a brigadérosnak: ezt mutasd meg az orosznak. Az orosz elképedve nézte hol a szobrot, hol a faragványt. Megkérdezte: ki csinálta? Ütána eltelt egy hónap. Jöttek értem, s elvittek Moszkvába. Azt mondták, adjam kezem írását, hogy ott maradok, s odahozzák a feleségemet is. Azt válaszoltam, hogy ezt a „malenkij” Magyarországot nem adom az egész Szovjetunióért. Visszavittek a lágerbe. így aztán odakint nem kaptam semmit a faragásokért, csak egy papírt, melyen tanúsították, hogy „szobrászmester” vagyok. Ötvenötben jöttem haza. Ismét a pályafenntartáshoz kerül- • tem. Ott is kifaragtam mindent, még a pályamestert is. Néhány munkám Kecskeméten, állandó kiállításon szerepel. Kifaragtam egy cséplőgépet, de nem kellett senkinek. Tegnap aztán jöttek azok, akikkel Tiszavárkonyban együtt dolgoztam az alkotóházban, s elvittek mindent. Ezt a juhászt is elvitték volna a birkával, de mondtam, hogy várjanak, mit ér a juhász egy birkával, faragok még hozzá. Azt mondják, mindenért megfizetnek. Igaz, a pénznek még a bolond is örül, de nem a pénzért faragok. Hála Istennek, szép nyugdíjam van, ezért inkább csak szórakozásból csinálom. Nem tudom abbahagyni. Tájképeket is festettem. Még jól vagyok, de már lassan megy a munka, mert nem látok úgy, mint régen. Legjobban a lovakat szerettem mintázni. Az egyik szomszédasszonyomnak egy lovas kocsit faragtam most a névnapjára. Fiatalabb koromban kifaragtam az egész állatkertet. Kérdezték az unokák: - Nagypapa, az állatok mind egyszí- nűek? Befestettem hát azokat. Volt vagy száz darab. Nem kellettek senkinek. így aztán azt mondtam: na, akkor kilutrizom az állatkertet. Kalapba tettem a számokat, s az unokák azt vitték, aminek a számát kihúzták. Eddig háromezer-egynéhány száz figurát faragtam ki. Az egyik ismerősöm megkérdezte: - Pali bácsi, igaz, hogy a papnál is van közülük? - Van - válaszoltam. - Ha azt látnátok, szólni sem tudnátok.- Hogyan köszöntöttek be a nyugdíjas évek? - kérdeztük dr. Horváth Józseftől, aki a következőket válaszolta:- Reménykedtem, hogy a hatvanadik életévem elérése nem jelenti azt, hogy közel harminchat évi orvosi munkám folytonossága is megszakad. Csalódtam. Rá kellett jönnöm, hogy a mai szakmenedzseri világba nem helyezhetők be az általam elsajátított, ragyogó tanítómesterektől szerzett módszereim, sem pedig az egyéniségem - legalábbis vannak, akiknek ezek nem felelnek meg.- Ezek szerint vannak unalmas órái?- Soha nem unatkoztam, és most sem unatkozom. Minden körülmény közepette igyekeztem megtalálni a munka örömét. Sokszor a szükségesség mögött is ajánlatos az eredmény örömét látni. Ez a nyugdíjazás óta sem változott. A debreceni megyei kórházban töltött hétéves kezdő orvosi évek gyakorlata és a szakvizsga után a záhonyi ellenőrző főorvosi, majd rendelőintézeti vezetői munka hat évének elteltével, 1973-tól a szolnoki MÁV Kórházban az új urológiai osztály létesítésével és működtetésével (közben tizennyolc éven át valamilyen intézetvezetői, igazgatói, illetve helyettesi munkával) egész életem telített volt. A családi életem nehézségei is szinte regénybe illőek. Nagyon sok minden közrejátszott tehát abban, hogy a tudományos minősítés megszerzéséig nem jutottam el, pedig közel félszáz a tudományos dolgozataim és előadásaim száma, és csaknem százra tehető a különböző felvilágosító előadásaim és cikkeim száma.- Miként telnek a hétköznapjai?- Egyetlen érdek vezetett és vezet ma is: az az öröm, hogy átadhattam ismereteimet. Ezt sikerült folytatnom nyugdíjazásom óta is. Két lehetőséget is kaptam az egészségügyi ismeretek oktatására. A Tiszaparti Gimnáziumban, ahol már a hetvenes években is tanítottam, s tanárnő is van volt tanítványaim közül, érettségire vezethetem azokat az osztályokat, melyeket még engedélyeztek az egészségügy szakterületén. A második lehetőség a felnőttek képzésében adódott. Az Esély Alapítvány által működtetett szociálisgondozó- és ápolóoktatásban veszek részt. Á nyugdíjas évekkel a közhiedelem alapján együtt járó „megérdemelt pihenés” időszakában a családi körülmények, a betegségek, a lakáscsere és így a lakáskölcsoni kényszer, az eltartott gyermek felsőfokú tanulmányainak költsége (legkevesebb havi húszezer forint) indokolta, hogy - más városban adódó lehetőségekkel - éjszakai ügyeleti szolgálatot vállaljak. Hetente két alkalommal pedig egy-egy órán magánbeteg- rendelés jelenti a szakmai gyógyítás megmaradt hídját. Életem tehát úgy összenőtt a gyógyítással, a másokon segíteni akarással - a fehér köpeny jelképességét szolgálatnak véve -, hogy képletesen szólva mondhatom: a szívem is fehér köpenyben van. Csak az a baj, hogy nagyon sok mindenbe belefáradtam - így a mások által akadályozott eredményelérésbe és elsősorban mások rosszindulatának kikerülésébe. A korábban mindig mosolygó orvosból mosolytalan, sokszor fáradt benyomást keltő doktor bácsi lett, még ha igyekszem is, hogy ne látszódjék. Igaz, a bensőmet és másokat is felvidító humor, a viccelődés nem ment ki a véremből, de ez már néha csak búfelejtőnek jó. Az unalom rossz tanácsadó A mi kedves Béla bácsink, Mu- sulin Béla - egykori középiskolai geometriatanárom és osztályfőnököm - vallja a címbeli aranymondást; kilencvenéves már, de erősen tartja magát elveihez. Sok butuska fejecskébe öntögetí ma is a matektudományt. Régi iskolájába, a mezőtúri Telekibe szívesen jár vissza. A leánya által létrehozott alapítvány díjait minden esztendőben ő adja át az iskola legjobb matematikusainak. Nem múlhatnak el nélküle az érettségi találkozók, mert tanítványai szívükbe zárták s nem engedik távol maradni. Néhány évvel ezelőtt még a cserkészcsapat vezetőjeként táborozni vitte a fiatalokat. A Magyarok Világszövetségének munkájában még ma is aktívan részt vesz. Tóth Boldizsárné, Mezőtúr Béla bácsi átadja az alapítványi díjat Veteránok közgyűlése A Magyar Veterán Repülők Egyesülete ezen a héten Budapesten tartotta vezetőségválasztó küldöttgyűlését, melyen a szolnoki szervezet küldöttei is részt vettek. Az országos vezetőség választása azért volt időszerű, mert a tizenhárom helyi szervezet koordinálását eddig - annak hiányában - a budapesti szervezet látta el. A feladatokról - többek között - az hangzott el, hogy a szervezetnek a politikai küzdelmekből kimaradva, de a tagok érdekében a közéletben részt kell venniük, s jövőre megünnepelni a jeles évfordulókat; így a honvédség megalakulásának 150 éves jubileumát. A Magyar Veterán Repülők Egyesületének Országos Választmányába a szolnokiak közül Béler Gyulát, Kiss Sándort és Mogyorósi Józsefet választották be. Nekünk már egyre nehezebb A felvétel 1994-ben készült, egy országos rendezvényen. Akkor még frissebbek, fiatalabbak voltunk. A jászladányi nyugdíjasklub tagjainak sorsa egyre nehezebb. Sokan betegeskednek, elöregszünk és elkedvetlenedünk, mert már számos kedves társunktól vettünk örök búcsút. Ga- valdik Mihály hűséges és aktív vezetőnk. Sziráki Benedek polgármester többször meglátogatja klubdélutánjainkat. Segít is, ha teheti. Ugyanígy a sütőüzem. Donkó István szövetkezeti elnök számtalan esetben biztosított termet rendezvényeink számára. Jutányos áron sertést is adott a nyugdíjasklubnak. Mindezt őszinte szívvel köszönjük. Régebben nagyobb volt itt az élet. 1993-ban például megyei, ’94-ben pedig országos szintű klubtalálkozót szerveztünk. Ma már ha belebetegednénk, akkor sem tudnánk ilyen nemes és szép feladatot megoldani. Nincs „keret”, nincs szponzor, nincs segítség. Oda az életkedvünk. Sorsunk egyre nehezebb. Lassan elfogyunk, kikopunk az élet soraiból. A mellékelt, 1994-ben készült felvétel idején még olyan szép volt az élet.. . Kiss Jenő Béláné, Jászladány Ahol sok a bicikli Tiszapüspökiben nincs idősek klubja, de a klubélet kezdetei Akáb Istvánnénak köszönhetően fellelhetők. A közösséghez vonzódó idős emberek számára például többször szervezett kirándulást. Tokajtól Esztergomig sok települést felkerestek már. S arra, hogy jól érezték magukat, bizonyíték az, hogy először kis busszal mentek, mostanság meg a nagy busz is kicsinek bizonyul - pedig zsebbe kell nyúlniuk az útra kelőknek. Útközben aztán nem csak élményekben, hanem tapasztalatokban is gazdagodnak. Amikor például egy nádfedeles, ki- kent-kifent csárdában 350 forintot fizettek egy korsó sörért, azt mondták a buszsofőrnek: Akáb Istvánná „Legközelebb ott állj meg, ahol sok a bicikli, kevés az autó. ” Az oldalt írta: Simon Béla Fotók: Mészáros János