Új Néplap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-25 / 249. szám

1997. október 25., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Szomszédaink Az ember igyekszik lépést tartani a kor­ral, figyel a változásokra, az újdonsá­gokra - különben menthetetlenül, jóváte­hetetlenül lemarad ebben a rohanó világ­ban. Ennek ellenére naponta érik kelle­metlen meglepetések, folyton előbuk­kannak olyan fontos információk, ame­lyek valahogy kimaradnak a figyelemből. A napokban én is kénytelen voltam rá­jönni arra, hogy bizony-bizony nálam is vannak bőven lyukak a figyelem rostáján. Például elkerülte a fi­gyelmem, hogy Anglia Magyarország szomszédja. Nem tudtam azt sem, hogy nincs is más szomszédunk. Valamint azt sem, hogy ezzel az egyetlenegy szomszéddal bizony elég csehül állunk, örökké csak veszekszünk. Az egyedüli vigasztaló talán csak az le­het, hogy még nincs veszve semmi. A kapcsolatok kellő erőfeszí­téssel és kölcsönös toleranciával javíthatók. Eddig úgy tudtam, hogy jövőre lesznek az országgyűlési képvi­selőválasztások és a helyhatósági választások. Ma már ebben sem vagyok olyan biztos. Ugyanis a legújabb információk szerint vá­lasztások mindig vannak, voltak és lesznek. Újdonság az is szá­momra, hogy van egy parlamenti párt, amelyiknek a rövidítése: FKGB. Tehát mindig tanul az ember! Honnan szereztem vadonatúj is­mereteimet? A Szőke Tisza Szépe versenyének intelligenciavizs­gáján. Történt ugyanis, hogy a verseny zsűritagjaként módomban volt egyenként és közelről megszemlélni a szépségeket, és meg­hallgatni azokat a válaszokat, amelyeket adtak a feltett kérdésekre. Az előbbi újdonságok kiemelések a válaszokból! Persze a lányok nem voltak könnyű helyzetben. Egy különte­remben, egy szál fürdőruhában, szemben huszonöt férfival kellett a nem könnyű kérdésekre válaszolni. Fordítva - egy szál gatyában, szemben huszonöt nővel - én is zavarban lettem volna. De talán nem annyira, hogy ne tudjam megnevezni a hazánkkal szomszé­dos országokat. A lányok nagyon szépek voltak és igaztalan lennék, ha azt mondanám, hogy szépek, de sajnos butácskák. Volt köztük ilyen is, meg olyan is. Idézhetnék az okos, talpraesett válaszokból is, de ezt azért nem teszem, mert úgy gondolom, hogy a szépségápolás és az „agyápolás” nem választható el egymástól. Köztudott, ha a fiatalos szépség majd múlik, az értelem szépíti meg az arcot. A tizenkét lány közül számomra azok voltak a lenyűgözőek, akik a válaszadáskor el tudták feledtetni velem, hogy egy szál für­dőruhában ülnek egy-két méterre tőlem. Rájuk biztosan emlék­szem majd még hosszú idő múlva is - másokra meg néhány napig úgy, hogy ott ültek egy-két méterre tőlem egy szál fürdőruhában... Iskolabútorok, ruhaneműk, élelmiszerek Hollandiából A szeretet kamionja Füreden Szerdámdélelőtl ismét egy nagy kamion várakozott a tiszafü­redi Bán Zsigmond református iskola és óvoda előtt. Mint az később kiderült, a kamionból nagy mennyiségű ruhaneműt kaptak Tiszafüred legfiatalabb iskolájának és óvodájának arra rászoruló diákjai és kisdedjei. Mindezek mellett ötven iskola­pad, a hozzá tartozó szerekkel együtt is szerepelt a szeretet adományának fuvarlevelén. Szűcs M. Sándor református lelkipásztor lapunknak el­mondta, hogy a hollandiai Meerkerk városának gyüleke­zete jóvoltából gyarapodott az iskola, hozzátéve azt, hogy a már korábban érkezett iskola­bútorokkal együtt ebből a szál­lítmányból is jut a kisújszállási „testvér” intézménynek is, amit az ottani református is­kola várhatóan még ebben a hónapban átvehet. Szűcs M. Sándor lelkész örömmel számolt be arról is, hogy a holland kamionnal együtt érkező hat fős meer- kerki delegáció mellett még egy holland lelkész is vendége volt parókiájuknak, aki orvos feleségével egy kis holland fa­luból hozta el gyülekezete ajándékát. Az ő utánfutójukat élelmiszerek - sajtok, külön­böző tejporok és konzervek - tették túlsúlyossá, mindazokon túl, hogy készpénzadomá­nyukkal is támogatták a tisza­füredi nagycsaládosok egyesü­letét. - p ­Hatvan ország több száz kikötőjét ismeri Hikáde Károly - noha ötvenkét esztendeje Pesten született -, már iskolás korában elkezdte a vándorlást. Csak akkor még nem a tengereken, hanem kis országunkban. Ennek az az oka, hogy mérnök édesapját ide-oda helyezgették a mezőgazdaságban. A család, az édesanya meg a két fiú nem tehetett mást, követte a családfőt. így koptatta a sulipadokat Pesten, Csámpapusztán (Paks mellett), Elepen (Nagykapos körül), Foton, Vácott. Akadt olyan isten háta mögötti iskola, ahová reggelente ponyvás szekér szállította őket, összeszedve a tanyák, tanyaközpontok iskolakö­teles lurkóit. A vándorlás azután később is folytatódott, mivel 1968. március 14-én a Maharthoz került. Eddig Ausztrália kivételével be­járta a földrészeket, óceánokat, tengereket. Mintegy hatvan or­szág több száz kikötőjét ismeri: a Távol-Kelettől kezdve Afrikán át Dél-Amerikáig. Általában évente néhány hónapot tölt itthon, és mivel ezek a hetek rendszerint nyárra, esetleg kora őszre esnek, közel húsz álló esztendeig nem volt szüksége például télikabátra, így ez hiányzott a szekrényéből, már csak azért is, mert minek megvásárolni olyasmit, amelyre évekig semmi szükség, és esetleg amikor belebújna, régen divatja­múltnak számítana. Igaz, tavaly azért kapott egy efféle felöltőt ajándékba a feleségétől, mert az a ritka eset történt, hogy a szeretet ünnepét kivételesen itthon tölt­hette. Napjainkban rádiós gazdasági tiszt, aki a Vörösmarty tengerá­réra vár, amelyik a magyar flotta legnagyobbja. Jelenleg a Mexi­kói-öbölben horgonyoz, hogy a 190 kilométeres sebességű hurri­kán végre valamerre száguldjon tőle. Egyébként bármerre is járta az óceánokat, ha kikötöttek végre, szakított alkalmat arra, hogy havonta kétszer-háromszor hazatelefonáljon a családnak. Hi­szen adódott olyan év, amikor abból kilenc hónapot távol töltött az otthonától. Bizony, sok száz dollár kellett erre a célra, és ta­pasztalatai szerint a telefonálás az USA-ban a legolcsóbb, nálunk pedig a világon a legdrágább. Ami az ételeket illeti, szívesen megkóstolja a helyi specialitáso­kat. Evett már roston sült polipot, ami finom volt, de igazi kurió­zumnak egy bangkoki különle­gesség, a gamberi számít. Ez nem más, mint apró rákokkal teletöl­tött disznó töke fokhagymás, paprikás körettel, mártással. Hogy az emberekről is essék szó: talán Brazíliában a legked­vesebbek, ahol a bőr színe fikarc­nyit sem számít. Sőt a közhiede­lemmel ellentétben Stockholmot sem hideg északiak, hanem na­Hikáde Károly fotó: m. j. gyón barátságos személyek lak­ják. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem kimondottan jó dolog fehér embernek lenni, egyáltalán ezzel a színű bőrrel utcára merészkedni például Algírban vagy Nigériá­ban. Egyik helyen sem életbizto­sítás sétálgatni. A legjobban talán Triesztben érzi magát, olyanok az épületek, az utcák képei mint ott­hon. Arról nem beszélve, hogy még napjainkban is elég sok ma­gyar lakik ebben a mutatós vá­rosban. Ámbár neki már kevés újat le­het mondani, mutatni, ezért a mi­nap Barcelona környékén, az egyik bárban meglepetés érte. Egy grúz hajóskapitányt elhívott hörpinteni valamilyen finomabb konyakot. Álba hercege nevű itóka ott és akkor éppen nem volt, helyette ajánlották a Kardinál menduzát. Fél literes üvegpoha­rakba töltötték a kétszer fél decit, gyertyaláng segítségével melegí­tették az üveg külső részét: szó­val csodálatos volt az íze, a színe, a zamata. Csak akkor hűtött, amikor fizetnie kellett, mert az előzékeny pincér a két felesért - magyar pénzre átszámolva - po­tom tizenkétezer forintot kért. El is határozta, udvarias kiszolgálás ide, hangulatos zene oda, ez az a hely, ahová kétszer lép be az em­ber: először és utoljára. Most még itthon lesz pár hétig. Ezt az időt általában a ház körüli javításokkal tölti. A felesége pe­dagógus, most az önkormányzat­nál dolgozik. A lányuk rádióri­porter, a fiuk még rövid ideig a hazát védi. Ha leszerel, ő is ten­gerész szeretne lenni. Az apa erről mindenképpen le akaija beszélni, hiszen minden külső csillogása ellenére nagyon kemény, embert formáló hivatás 26-28 napig a hullámok hátán hánykolódni, hónapokig néhány emberrel összezárva lenni egy kis területen, ahol nincs se vasárnap, se hétköznap, csak munka, munka, munka. Persze én azon egy fikarcnyit sem csodálkoznék, ha ez a lebeszélés végképp nem sikerülne. Elvégre mit lát az a fiú a tulajdon, szeretett apjától? Na, ugye! D. Szabó Miklós Interjú dr. Koncz Istvánnal, a Gyermek- és Ifjúsági Koordinációs Tanács titkárával A fiatalokról nem csak dönteni lehet... A minap Abádszalókon megrendezett gyermek- és ifjúságsegítők kistérségi konferenciájának vendége, s egyben főe­lőadója volt dr. Koncz István, címzetes államtitkár, a Gyermek- és Ifjúsági Koordinációs Tanács titkára. Ebből az alkalomból kértünk interjút tőle.- Államtitkár úr! A rendszerváltás utáni években hogyan változott a gyermek- és ifjú­ságpolitika?- Az elmúlt évek legjelentősebb eredmé­nye, hogy kormányzati szinten valóban a sú­lyának megfelelő figyelmet kapott ez a kér­dés. Hét miniszter és két szakember részvéte­lével létrejött a Gyermek- és Ifjúsági Koordi­nációs Tanács, melynek vezetői teendőit maga a miniszterelnök úr vállalta fel. A leg­fontosabb célja ennek a tanácsnak, hogy min­den csatornán eljusson a fiatalokhoz, hiszen ezen múlik a munkánk sikere.- Ez utóbbira jó példa ez az abádszalóki tanácskozás. Számtalan polgármester, óvónő, pedagógus, ifjúsági szakember véle­ményét a helyszínen meg lehet ismerni.- Számunkra ez egy bizonyos tükör, ami motiválhatja munkánkat, előkészítheti dönté­seinket. Nagyon fontos, hogy ez a kapcsolat minél szélesebb körű, s minél messzebbre nyúló legyen.- Mindezek mellett a jelenlévők első kézből kaphattak információkat az állami, kormány­zati döntésekről, a koordinációs tanács ter­veiről. Hallhatnánk mi is róla?- Röviden: megszületett a gyermekvé­delmi törvény, újra sikerült beindítani az épí­tőtáborokat. Létrejött az Érdekegyeztető Ifjú­sági Tanács, várhatóan novemberben kor­mányrendelet születik az ifjúsági turizmusról és kedvezményeiről, a komplex prevenciós és bűnmegelőzési rendszerről, segíteni kívánunk a munkanélküli fiatalok helyzetén. Ám mégis talán azt tartom a legjelentősebb eredmény­nek, hogy az elmúlt időszakban megnyugtató módon rendeződött a financiális háttér. Ez is része volt annak, hogy 1997-ben közel 600 ezer gyermek üdültetéséhez tudtunk valami­lyen formában hozzájárulni.- Apropó, pénzügyi háttér - az olvasót mindig érdekli a konkrét összeg . . .- Nagyon nagy lehetőség, hogy a koordi­nációs tanács közösen rendezheti a gyerme­kekkel és az ifjúsággal kapcsolatos pénz­ügyeket az érintett tárcákkal. Nem titok: így a mi 1 milliárd forintunkhoz még 8 milliárd fo­rint társulhat. Persze ebben benne van az isko­lai pályázatok finanszírozásától kezdve a munkanélküli támogatásokig minden, ami az ifjúsághoz kapcsolható.- Abádszalókon vagyunk. Nem kerülhető ki a kérdés. Az itteni telekügyletekkel kap­csolatosan is érintett volt a híres, hírhedt Gyermek- és Ifjúsági Alapítvány ügye. Ha jól tudom, 400 millió forint tűnt el szőrén­szálán. Hogyan sikerült ezt rendezni?- Miután az a bizonyos 400 millió forint az utolsó fillérig visszafizetésre került, újjászer­veződött az alapítvány kuratóriuma, amely ma már közalapítványként működik — jól. Példa erre, hogy egy év alatt 60 ezer gyereket sikerült üdültetniük, újra működik Zánka, s az abádszalóki dél-nyugati üdülőtelkek sorsa is jogtisztán, adósságmentesen, megfelelő tár­sadalmi kontroll és nyilvánosság mellett ren­deződni látszik.- Korábban hiába volt az ifjúságnak lát­szólag széles körű joga, az utasításos mód­szer dominált. Ma milyen ez a partnerség?- Egyértelmű sikernek tartom, hogy a kormány felkarolta a kortárs segítő szerveze­teket. Anyagilag is, szakmailag is segítjük az ilyen szerveződéseket, de nem az utasítás, ha­nem a kölcsönös párbeszéd dominál.- Megyénk és a Közép-Tisza vidéke jelen­tős gondokkal küszködik ifjúságpolitikai kér­désekben is. A központi figyelem erősebb lesz a konferencia után?- Kell a párbeszéd, hogy tudjunk egymás dolgairól. Lehetőségeinkhez mérten segítünk, ezért is buzdítottam a jelenlévőket, hogy bát­ran kérjenek segítséget, éljenek a pályázati le­hetőségekkel. Talán az sem elhanyagolható, hogy azt tervezzük, a Központi Országos In­formációs Rendszer egyik központja a Kö­zép-Tisza Vidéki Települések Szövetségének székhelyén, Tiszaszentimrén lesz. -percze­Színházi jegyzetünk a Szigligeti újabb bemutatójáról Te drága, nagymama! Csiky Gergely vígjátékát mutatta be csütörtök este a színház - hatal­mas sikerrel. Ám sietek hozzátenni, hogy a dicsőség korántsem a szer­zőé: ezen az estén nem neki, hanem a színészeknek tapsolhattunk. Mert mit is mondhatnék magáról a da­rabról? Aligha több az, mint egy so­vány operett librettója. Egyébként maga Csiky sem becsülte túl sokra, üresnek és naivnak találta vígjátékát; ki sem akarta adni kezéből, ám amikor mégis megtette színész barátainak un­szolására, a közönség menten az egekbe emelte a színházban. A sors fin­tora: leggyengébb munkája hozza meg számára életében a legerősebb sikerét. Ennek több mint száz éve, A nagy­mama színpadi diadalútja azóta is tart. Mi lehet a titka? - kérdezhetjük; a játék lehetősége és egy szerep, a nagy­mamáé. Ha olyan színészóriások szövetkez­nek színre vinni, ahogy most itt, Szol­nokon is történik, akkor a vékonypénzű komédiából is gazdag előadás születik - fergeteges sikerrel. Amelyről most aligha tudok híven beszámolni, mert cserben hagynak a szavak, bénít az öröm, hogy ilyen igazi varázslatnak le­hettem részese, nemcsak tanúja. A játék kétségtelenül hagyományos, régies, ámde nem régimódi. Élettel van teli, eleven, s benne ott van mindaz, amit évszázadok alatt kitermelt a színház, egységes keretbe fogva, Iglódi István szerető rendezői gondozásában. A kiál­lítás fess, a ruhák szépek, a kort idézik. Nem holmi „édesbús” történet ez, egyáltalán nem, inkább felszabadító já­ték. A színpadon pompás poénok pe­tárdái „robbannak”, s a nézőtéren a ne­vetés örömtüzei gyulladnak. S e vi­dámra hangolt miliőben ott áll jóságos méltóságával a nagymama, aki mert boldogságát hajdan „elrontották” - igaz szerelmét nem választhatta férjének -, most másokén, unokáinak boldogságán fáradozik, ha kell, akár némi ravaszság árán is. Talán azért is, hogy így keres­sen magának is vigaszt egykori sérel­mére. A nagymama: Tolnay Klári, akit zúgó taps köszönt, amikor színre lép, akár egy uralkodót, és méltán, mert a magyar színészet koronázatlan király­nője ő. Igazi központ és fénypont a já­tékban, a komédiázás harsányabb színei sem tudják elhomályosítani sugárzó ra­gyogását. Hangjában a vidámság és a szomorúság muzsikája, nemes egysze­rűséggel, s oly tisztán, hogy még leg­halkabban is jól érthető és élvezhető a nézőtér utolsó soraiban is. (Tanítani le­hetne, kellene gyönyörű beszédét!) Amikor ifjúkori bánatára emlékezik, költőien érzelmes, nem az elveszett, ta­lán az el sem nyert éden miatti szomo­rúság permetez ránk szavaiból, árad felénk tekintetéből. Humora aszú-hu­mor, érett és édes, mint a legjobb tokaji; szomorúsága pedig csak annyira ke­serű, mint a finom manduláé. Tessék, lehet ízlelgetni! Előkelő és finom grófnő, mégsem unalmas, sőt izgalmas, titokzatos, szóval briliáns. Mellette megható látni egy-egy sze­repben honi színművészetünk nagy öregeit, amint jókedvűen komédiáznak: Sinkovits Imrét, aki egy koslató evan­gélikus tiszteletest hoz a színre igen mulatságosan; Kállai Ferencet, akinek morcos, rátarti ezredese rendkívül hatá­sos, rendíthetetlen haragú katonájáról azonban kiderül, hogy valamikor na­gyon is meg tudta rendíteni őt is a szere­lem, melynek emlékére az ő szíve is meglágyul; Agárdy Gábort, aki egy ne­vetségesen szolgalelkű tanárt farag Tó- dorka Szilárd alakjából, a humor vas­kosabb eszközeit is felhasználva; Cser- nus Mariann érdekes társalkodónője, a nagymama rend-őre, ha csak megszó­lal, rögvest nevetést fakaszt a nézők­ben. Nagy művészei ők valamennyien mesterségüknek. Akár csak Béres Ilona, aki valósággal lubickol szerepé­ben, egy becsvágyó, de mindig hoppon maradó, kicsinyes, szerelemre kiéhezett vénkisasszonyt formál elbűvölően. En­nek a figurának nemcsak humora, még karaktere is van. És a fiatalok! Üdítőek és elragadóak. Az intézeti lányok ropogós frissessége, vidámsága felvillanyoz. Közülük kie­melkedik a főiskolás Tallián Marianne dacos kis fruskája, mely elragadóan szemtelen, és Cseke Katinka táncoslábú Márthája, az is igen rokonszenves. De kitűnően illeszkedik az előkelő együt­tesbe Vasvári Csaba lendületes, tüzes, ifjú grófja, Kaszás Mihály odaadóan szerelmes fiatalembere, Császár Gyön­gyi tiszteletet hordó, kimért igazgató­nője és Horváth Gábor is sikert arat rö­vidke szerepében, tálján pincére egy beképzelt, nevetséges olasz. Igen, erre az estére sokáig emléke­zem vissza szívesen, mert bő kézzel szórták ránk a színházi öröm áldásait. Remélem, még sokan részesülnek benne. Valkó Mihály Langó Seraphine (Béres Ilona), Tódorka Szilárd (Agárdy Gábor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents