Új Néplap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-21 / 143. szám

1997. június 21., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Mindenkit hazavámak Alig kezdődött el a nyári vakáció, máris mérhetetlen gyász ereszkedett egy szol­noki családra. Éjfél felé járhatott az idő, amikor egy tizenhat éves diáklány úgy lépett egy közeledő kocsi elé, hogy az összeütközés elkerülhetetlen volt. A má­sodikos gimnazista a helyszínen életét veszítette: ennyi a szűkszavú, megren­dítő hír. Hogy miért lépett a robogó lóerők elé, miért nem várt néhány másodpercet, a választ, ezt a titkot magával vitte a sírba. Árva lett az iskolatáskája, otthon üres a fogasa, az ágya, az a szék vagy fotel, amelyikben szeretett ücsörögni, tanulni, olvas­gatni. Valaki most már örökké hiányzik egy lakásból, és az őszi becsengetés után üresen tátong egy hely az osztályban, ahová valószínűleg majd egy szál virág kerül. Utalva arra, hogy egy szép virágszál egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt távozott szerettei közül: soha el nem múló fájdalmat okozva családjá­nak, mindenkinek, aki ismerte. Nagyobb szerencséje adódott annak a tizenegy hatodikos ti- szakécskei kisdiáknak és a két tanáruknak, akik a révész ladik­jából a vízbe borultak, a szőke folyó közepén. Ráadásul melegí­tőben, hosszú nadrágban, edzőcipőben és a tele hátizsák sem hiányzott a vállukról. Fortuna kezét fogták, mert helyén volt a szívük, mert tudtak úszni, hiszen sport tagozatos osztályba jár­tak, így mindahányan kijutottak az áradó folyóból. Az utolsó kicsengetés csak a mi megyénkben nyolcvanezer beiratkozott általános és középiskolásnak, óvodásnak hozott és hoz néhány felejthetetlen hetet. Még jószerével csak a kertek alatt a nyár, és máris elkerülhető balesetek, döbbenetes diáktra­gédiák borzolják az idegeket. Holott arról van szó, hogy min­den nyári szünet és hosszú vakáció tele van ezer és ezer csodá­latos élménnyel, és sok-sok apró, alattomos veszéllyel. A víz, a folyó hívogat, de a felhevült testet el is nyelheti. Az utazás, a ki­rándulás csodálatos, de elég egy meggondolatlan pillanat, és olykor jóvátehetetlen a következmény. Jó lenne, ha az idei nyári vakáció, a pihenés, az üdülés, az or­szágjárás, egy kis munka - szóval a szünet csodálatos heteknek bizonyulna emlékezetünkben. Mert valahol minden nagy- és kisdiákot, minden teremtett lelket hazavámak. Ezért vigyáz­zunk magunkra, a másikra, egymásra, vigyázzunk a szemünk fényére, a gyerekre, akiknek bizony sokszor még alig-alig van vagy jószerével csekély a veszélyérzetük. Vigyázzunk, különö­sen ha a bőgő, robogó lóerők fölött suhanunk az országutakon vagy a vízen, mert ezek az erők veszedelmesek is lehetnek. Magunkra és másokra. Sajnos a veszteség minden esetben pótolhatatlan, kimondha­tatlan. A megye iskoláiban a szeptemberi becsengetéskor egy hely már biztosan üresen marad. Ne legyen hozzá hasonló, több gazdátlan pad. Ezt kívánjuk az idei nyári vakációra minden kis- és nagy diáknak, családnak! . Tiszajenőiek a tévében Kétszázötvenezret nyert a nagycsaládosok egyesülete A tiszajenői nagycsaládos­egyesület szerepel a televízió Tipp-Hopp című műsorának keddi adásában. A jelentkezés jóval korábban, körülbelül egy évvel ezelőtt történt a műsorba. Amikor megkapták a részvételi lehető­séget, meg kellett szervezni a szükséges 50 résztvevőt, és autóbuszt bérelni, hogy Buda­pestre utazzanak a felvételre. A csapat vezetője a polgár- mester volt. Részvételüket a Yogo Kft. támogatta. A csapat sikeresen szerepelt a műsor­ban, 250 ezer forint lett a ju­talmuk. A pénz jól jön az egyesület­nek, mert a tagdíjakból és némi támogatásból tartják fenn ma­gukat. Korábban a szolnoki egyesülethez tartoztak, aztán önállósodtak, most több mint 30 család tagja az egyesületnek. Programjaikkal próbálják segí­teni a tagok életét: szerveznek balatoni üdülést, külföldi és magyarországi csereüdülést, varrógépet vettek, videoköl- csönzést biztosítanak a tagok­nak, és számítógépet szereztek az egyesületnek. Hetvenévesen még járja a pusztát Kiiencesztendős múlt a ma hetvenéves kisújszállási P. Tóth Gyula, amikor a nyári szünetre az édesapja afféle kis minde­nesnek tanyára adta. Hogy miért? Mert egy szájjal kevesebb evett otthon, mert nőtt, cseperedett a gyerek, és a kun ember úgy gondolta, eljött az idő, amikor jó, ha megismerkedik a fiú­gyerek a tanyasi, pusztai élettel. Fél ötkor ébresztették, libát legeltetett, tehenet pányvázott, vizet hozott, enni adott a ba­romfinak. A bére egy rövidnadrág, kiskabát lett, amiben ősztől iskolába járhatott, meg a koszt volt. Ezt a karikást maga készítette, fonta, szabta, állította ösz- sze a kisújszállási P. Tóth Gyula fotó: mészáros János 1937-ben az édesapja pusztai számadó lett Kisújon. Akkortájt a városnak Kecskéspusztán, jó 80 kilométerre volt egy pusz­tája. A kisúji ember már olyan, ha nem látta a református temp­lom tornyát, nem maradt meg a messziben. Ők megmaradtak, miután 80 kilométeren át haj­tották a tinókat, üszőket, tehe­neket. így ragadt ezen az irdat­lan rónán, amelynek minden zegzugát bejárta, ismeri, őrizte Kisújszállás, Kunmadaras, Ti- szaigar, Ecsegfalva gulyáit. A szerződéseket akkortájt mindig április 12-én kötötték. Ha az idő cudarnak bizonyult, 24-én, Szent György-napkor verték ki a gulyát. Az egyezség december 1-jéig szólt, de ha Erzsébet-napkor leesett a hó, be kellett hajtani, hazahozni a 280- 300 jószágot. Hárman őrizték a gulyát, de kutya csak egy lehetett a szám­adó gulyásnak. Nem volt sza­bad kutyáztatni az állatokat. Minden jószágért tíz liter búza, tíz deka szalonna meg egy pengő dukált. A várost hónapo­kig nem látták, kivitték nekik az elemózsiát. Öreglebbencset, öregtarhonyát, lebbencset főz­tek, ettek hónapszám. Volt egy tehenük, reggelire tejet ittak magában, de ha ráéheztek, ve­reshagyma, száraz kenyér min­dig adódott a szűr ujjábán. He­venyészett, nádfedeles kis há­zikójuk akadt, ámbár a gulyás éjjelente úgy aludt, mint nyúl a bokorban, hiszen akkor is kó- dorgott arrafelé rossz ember is. Négykor keltek, hatkor in­dultak legeltetni, fél egykor kö­vetkezett az itatás, delelés. A számadó fél órával hamarabb ballaghatott haza, mert a gulyá­soknak ő főzött. Megpihentek négyig, azután megint legelte­tés következett. Telente volt idő, bár sokszor elálltak fele­lősnek. Módosabb gazdákhoz, a jószágot gondozni, etetni. Néhány dolgot megtanult a pusztán; 14 évesen készítette az első karikás ostort, és ma cso­dájára járnak, olyanokat csinál. Igaz, kell neki egy jó hét. Az­után bicskatartót, kostökzacs- kót, szaruból faragott csatokat is készít. Szereti a pulikat, mert azok­nak lelkűk is akad, mindent ér­tenek. Most is van neki hat, három hasas, úgyhogy szep­tember elején csodálatos hófe­hér és hollófekete szőrmókok lesznek eladók a Nyár utcai portán. Készítettek már róla videót, most egy könyv is íródik, amelyhez néhány fejezetet ő ad. Azért aztán így felel: ez csak az életem töredéke, a könyv megjelenése előtt min­dent nem mondhatok el, mert kiganéznék magam alól. Ezért most csak ennyit a családos, kétgyerekes, hatunokás pász­tor számadóról, P. Tóth Gyulá­ról, aki ma is rajongásig sze­reti ezt a „nagy sömmit”, a Hortobágyot. Nem véletlen, hogy a napokban megint oda, Gyökérkútra készül. D. Szabó Miklós Az amerikai fiatalember megkedvelte a magyar konyhát Az apám is belátta, hogy lehet itt élni Amikor Tim Westbrook, a Texas állambeli Houstonból először járt Magyarorszá­gon, nem beszélte a nyelvün­ket. Ma már folyékonyan tárgyal magyarul, meg tudja értetni magát. Igaz, két éve él Szolnokon.-Először 1992-ben jöttem. Akkor több országban is vol­tam, Ausztriában, Jugoszláviá­ban és Magyarországon is, ahol egy angol Biblia-tanfolyam volt a Linea nyelviskolában az arkansasi Harding egyetem tá­mogatásával. Megtetszett ez az ország, és lehetőség volt arra, hogy itt dolgozzam a felesé­gemmel, Anessával, ezért úgy döntöttünk, hogy jövünk. Két éve vagyunk itt.- Hogyan boldogultak a nyelvvel?-Az első hetekben nagyon nehéz volt, mert szinte semmit nem beszéltünk, és a boltban meg kellett értetni magunkat. Akartunk venni például egy tollpámát. De nem ismertük azt a szót, hogy toll. Ezért azt mondtuk, hogy olyan párnát szeretnénk, amiben csirkehaj van. Aztán elkezdtük tanulni a nyelvet, és jobb lett. Debrecenben tartanak inten­zív nyelvi nyári egyetemet, amelyet mi is elvégeztünk. Fo­lyamatosan tanuljuk a nyelvet, van egy magántanámőnk is, aki magyar nyelv szakos. Ennyi ta­nulás után a középfokú nyelv­vizsga is sikerült.- Mi jelentette a legtöbb ne­hézséget a nyelvben ?-Nagyon nehéz a magyar­ban a kifejezés, a ragozás. Az angol például alig ragoz. Most éppen ott tartok, hogy a legtöbb gondot a szórend okozza ne­kem.- Hallottam róla, hogy most is tartanak egy ingyenes bibliai kurzust.- Két éve dolgozunk a Linea nyelviskolában, és közben fog­lalkozunk egy gyülekezettel is. A Biblia-tanfolyam azért ingye­nes, mert az arkansasi egyetem továbbra is támogatja. Nagyon sokan jönnek el, a nyolcévestől a hatvanig, elsősorban olyan em­Tim megszerette Magyaror­szágot, az itteni embereket FOTÓ: M. J. berek, akik szeretnének angolul beszélni. Akik az ingyenes kur­zust tartják, elkötelezett embe­rek, szeretnék a tudásukat meg­osztani az érdeklődőkkel. •-A nyelven kívül mi okozott nehézséget nálunk?-Az első tél nagyon hideg volt számunkra. Otthon csak ritkán esik a hó. Itt kellett megfelelő kabátot, csizmát vá­sárolnunk, mert nem voltunk felbőszülve, ilyen hideg télre. Kemény volt a tél, de nagyon szép.- Szoktak-e hazajárni?-Nemrégen voltam otthon, és sokat meséltem Magyaror­szágról. Az itteni életről, az emberekről, akik szerintem sokkal barátságosabbak, mint az amerikaiak. Meséltem az itteni ételekről is, a kedvenceimről, a töltött káposztáról és a somlói galus­káról.- A szüleik hogyan fogadták, hogy éveken át egy idegen or­szágban élnek? Különösen azt, hogy még mintegy öt évig itt fognak dolgozni.- Mielőtt elvállaltuk a mun­kát, édesapám - aki nagyon ag­gódott - személyesen is járt itt, és megnyugodott, mert látta, hogy lehet élni egy volt kom­munista országban is. Paulina Éva A denevérek és az emberek békés egymás mellett élése még várat magára Amitől a zoológus falra mászik A korai denevérek alapvetően odúlakó emlősök. Sziklahasa­dékokban telelnek, természe­tes élőhelyük az erdő, a fák odvaiban hozzák világra ki­csinyeiket. Európa-szerte ott­hon érzik magukat, esetenként olyannyira, hogy az ember al­kotta környezetben is bizton­ságosnak tűnő otthonra talál­nak. A bajok, merthogy az ember nem mindig nézi ezeket a kis állatkákat jó szemmel, éppen ebből a túl „bizalmas” viszonyból erednek. Dobrosi Dénes erdőmémök-zo- ológus egyike azon néhány szakértőnek, akik a legtöbbet tudnak a hazánkban megtalál­ható denevérfajokról. A Magyar Denevérkutatók Baráti Körének tagjai segítségével figyelemmel kíséri a kis „védencek” életét, ha szükséges, a veszélyben lévők segítésére is vállalkozik. A korai denevérek, legalábbis azok, amelyek a nagyvárosok sokeme­letes panelépületeinek hézagai­ban találtak menedéket maguk­nak, tényleg bajban vannak. Úgy egy évvel ezelőtt vált ismertté Szolnokon a probléma. A Móra Ferenc út 15-ös számú lakóépületben ugyanis a paneles építési technológia hiányossága­inak „köszönhetően” elegendő szálláshelyet találtak maguknak a „háziasodás” útjára lépő álla­tok. Be is költöztek a résekbe, ami ellen a lakók egy része bő­szen hadakozni kezdett. Előfor­dult az is, hogy véres esemé­nyekbe torkollott a denevérek iránt érzett ellenszenv. A hie­delmek természetesen még ja­vában élnek: a denevérek kiszív­ják az ember vérét, beleragad­íme a „bűnös” panellakó, a korai denevér nak az ember hajába, elviszik a szalonnát a padlásról, nem is csoda, hogy sokan utálattal gon­dolnak ezekre a valójában ár­talmatlan, sőt hasznos, repülni is képes emlősökre. Olyan megol­dást kellett tehát találni, ami egyaránt jó a lakók és a denevé­rek számára is. A zoológus más problémát is lát a jelenséggel kapcsolatban. Nyilván nem szerencsés dolog egy természetes élőhellyel ren­delkező, nem veszélyeztetett ál­latfaj számára az, ha túlzottan alkalmazkodik az emberi kör­nyezethez, mert ez, mint aho­gyan a példák is bizonyítják, pusztulásukhoz vezethet. Ezen túlmenően súlyos következmé­nyekkel járhat a faj számára az is, ha a denevéreknek otthont adó panelházak fölött egyszer el­jár az idő. Vélhetően az erdők tovább megmaradnak. Nincs más hátra, meg kell kísérelni visszatelepíteni őket a fák odva- iba. A denevérbarátok elhatároz­ták, hogy az érintett lakóközös­ség összefogásával úrrá lesznek a helyzeten. A kivitelezésre egy megoldás kínálkozik: a denevé­reket ki kell zárni, azaz, be kell tömni a hasadékokat. Dobrosi Dénes vállalkozott arra, hogy alpintechnika segítségével a magas épület tetejéről a fal men­tén leereszkedve poliuretán-ha- bot fújjon a panelek közötti ré­sekbe. A munka várhatóan egy hétig tart, s az előre meghirdetett akció összességében pozitív fo­gadtatásra találta lakók körében.- A lakók többsége örül, hogy végre megnyugtató módon megoldódnak a denevérekkel kapcsolatos problémák - mondja a „falmászó” zoológus. - Többen kedélyesen elbeszél­getnek velem az ablakokon ke­resztül, volt, aki kávéval is meg­kínált miközben én a magasban lógtam. A hézagkitöltés egyébként az épület hőszigetelő tulajdonsá­gait is javítja, már csak ezért is jól járnak a házban élők. Előfor­dult azért olyan is, hogy a lép­csőházban kifüggesztett tájékoz­tató ellenére valaki nagyon gya­núsnak találta a szituációt, amelyben dolgozom, és rendőrt hívott a helyszínre. Persze aztán gyorsan rendeződtek a dolgok. A denevérkutatók programja folytatódik, a legközelebbi „men­tesítő” művelet várhatóan Buda­pesten, a Békásmegyeri lakótele­pen lesz, de több városban is me­rült fel igény erre az embert és az állatot is egyaránt védő tevékeny­ségre. Horváth Győző Nem mindig veszélytelen a zoológusok munkája fotó: mj.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents