Új Néplap, 1997. május (8. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-29 / 123. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1997. május 29., csütörtök Kegyesen és kegyetlenül: a halálról Sokat hallunk mostanában a kegyes halálról. Egyes információk szerint az Alkotmánybíróság egyelőre kiforratlannak érzi az előkészítést, s.döntés a kérdésben 1998 előtt nem várható. Ez esetben csak fejet hajthatunk a jog alkotóinak, amiért nem hamarkodják el döntésüket. Ha a kegyes halál hatályba lép, akaratlanul is követi a „kegyeskereskedelem”, mert akit anyagiakért tartanak el (s hosszabb ideig gyógyíthatatlan beteg), teherként nehezedik az eltartóra. Ez lenne az első lépés a kereskedelem felé, s folytatódna az egészségügyi intézményben. Biztos vagyok abban, nem a rossz szándék, sokkal inkább a segítségnyújtás miatt válik majd gyakorlattá. Manapság az egészségügyi intézményekben a beteg kérésére közük a betegség lefolyását, súlyosságát, sőt a halál csaknem pontos idejét is. Fővárosi, jó hírű kórházban súlyos beteget látogattam. Ottjártamkor a pszichiáter jövetelét jelezte a nővér - amit fáradtságra hivatkozva a beteg azonnal visszautasított. Mondotta nekem: - Ebben a kórházban voltam a múltkor is, s elbocsátásomkor közölték velem a hátralévő időmet. Azóta felkészültem a halálra. Tegnap is itt járt a pszichiáter - és a halálra készített fel. Miért sürgetnek? Fáradt vagyok. Vigasztaltam, de csak a halálra gondolhatott. Elbúcsúztam tőle. Másnap örökre eltávozott. Lénye volt a munka, a jóság és a szeretet. Kétheti kórházi kezelés mellett a kegyes halálba vezető utat is megkapta, amiért nagy árat fizetett a lelke mélyén. Ha lesz kegyes halál, kívánom, hogy a jog a ,»kegyetlen halál”-t is emelje törvényre, mert aki életfogytiglani büntetésre ítéltetett, annak a halál lenne a legméltányosabb. Ékesen bizonyítja ezt a Krimináüs egyik adásában elhangzott nyilatkozat, amelyben maga a gyilkos kívánt halálbüntetést önmagának, mondván: ezt érdemiem. F. K.-né, Szolnok A gyermeknapról jutott eszembe Egykori munkahelyemről kis közösségünk gyakran meglátogatta a szolnoki gyermek- és ifjúságvédő intézetet. Ilyenkor persze nem mentünk üres kézzel, édességet, játékot vagy könyvet vittünk a kicsi árváknak, akiknek nem adatott meg, hogy megismerjék a szülői szeretetet. Szemükben ott bujkált a szomorúság. Megrendítettek a találkozások, férfitársaim is küszködtek a könnyekkel. Egy szép, szőke kislány engem is kiválasztott. Amikor elhagyta az intézetet, hozzám fordult segítségért. Aztán - ahogyan az lenni szokott - megismerkedett egy fiúval. Összeházasodtak, később elköltöztek a fővárosba. Az évek múltak, két kislányuk ma már főiskolás. A kapcsolatunk azóta is tart. Ma sem tudom, melyikünk volt boldogabb, hogy adhattunk egymásnak valamit... B. J., Szolnok Még a görkorisokra is igaz? Senki sem próféta a saját hazájában Utolsó útjára kísértük... Május 13-án délután a szolnoki köztemetőben több százan - volt kolléga, szomszéd, sportbarát - kísértük utolsó útjára Lázár Gellértet, a Járműjavító volt nyugdíjasát. Egy ízig-vérig sportembertől vettünk búcsút. Tizenöt évig volt a Szolnoki MÁV labdarúgója, a csapat kapusa. ő védett a semleges pályán zajló osztályozómérkőzéseken Szegeden, ahol talán élete legjobbját nyújtva védte meg kapuját a góltól, és ezzel utat nyitott a kék-fehéreknek az NB II-be. Több mint húsz évig volt szinte mindenese a csapatnak. Élvezte a vezetőség és a játékosok bizalmát. Ha baj volt, valamit intézni kellett, „szólj Gellértnek!”, mondták. Mindig tudta, mikor, kihez kell fordulnia. A teremtő szinte minden jó emberi tulajdonsággal megáldotta. Élete volt a családja és a sport. Megérdemelte volna, hogy a vasárnapi mérkőzésen - legalább egy percre! - emlékezzenek reá. Id. Sándor János, Szolnok Illetlenül A vasárnapi misére érkezőkkel együtt ruhakölteményekbe bújtatott elsőáldozó leánykák és fiúcskák várták a szertartás kezdetét. A hívők a padok mellett álltak, a padokban az elsőáldozók hozzátartozói tereferéltek - mintha nem is templomban lennének. A tisztelendő atya finoman intette a jelenlévőket, hogy bizonyára mindenkinek lenne oka fohászkodni - jelezvén, hogy a zsivajnak itt nincs helye -, de eredménytelen maradt a figyelmeztetés. A templom a mise alatt olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Ha már eljöttek a hozzátartozók erre a nem mindennapi eseményre, talán illett volna a hely szelleméhez illően viselkedni. Operában, hangversenyen odaillőn viselkedik az ember. A templomban templomba illően. De ha ez nem megy, lehet az ünnepet mindjárt az ebéddel kezdeni... Cs. K., Szolnok Másképp is lehet Lehet élni becsületesen is, tisztességes haszonnal, tulajdonunkkal a köz javát szolgálni. A magyar „szociális piacgazdaságban” tulajdonnal rendelkezők számára megfontolandó példa lehet a Beregi Hírlapban közölt hír, miszerint a kaszonyi malmot üzemeltető vállalkozók lakossági bérőrlést végeznek: 100 kg búzára számítva 75 kg lisztet és 21 kg korpát adnak. Magyar pénzbe átszámítva az őrlésért mázsánként 300 forintot kell fizetni. Ha valakinek nincs pénze, terménnyel is fizethet. Úgy vélem, tulajdont csak tisztességes munkával lehet szerezni, s akinek van, annak kötelessége, hogy másokat hozzásegítsen a megélhetéshez. Súlyos bűn, ha a tőke kizsákmányol, nyomorra, szegénységre, nélkülözésre kényszent. Deák András, Szolnok A Sportexpón négy srác bemutatta, mit tud a görkorival. A közönség ámuldozott, milyen ügyesek. Felhívom figyelmüket, ezeket a fiúkat ne keverjék össze azokkal a szolnoki „utcakölykökkel”, akik a Skála mellett „idétlenkednek”! Pestről jöttek, s nem az aszfalton „garázdálkodnak”, hanem a nekik kialakított félcsőben gyakorolják hajmeresztő mutatványaikat napi több órában. Szponzoruk is van, így nem kell a több tízezer forintos kiadásokkal törődniük, a kerekek kopásával bajlódniuk. Foglalkozott velük a média is, és ami a legfontosabb: őket elismerték a szolnoki polgárok. S most beszéljünk azokról a „suhancokról”, akik állítólag megkeserítik Szolnok polgárainak mindennapjait a belvárosban: 1996-ban alapították meg kétkerekű társaikkal a Grind BMX és Görkorcsolya Egyesületet, tehát hivatalosan bejegyezték őket a Cégbíróságon. Nekik nincsenek szponzoraik. Abból a havi 300 forintos tagdíjból gazdálkodnak, amit a keresettel nem, csak zsebpénzzel rendelkező „titánoktól” beszednek. Mit kapnak cserébe? „Büdös csirkefogó” - vagy még ennél is rondább jelzőket, ha elsuhannak valaki mellett az utcán. Pályázatukat az önkormányzat elutasítja - pedig ezek a „betonrongálók” nem százezreket akarnak, s azt nem alkoholra költenék. Ők csak annyit szeretnének, hogy tudomást vegyen róluk és sportjukról a város - végre jó értelemben is. Kérdezem: miért volt egyszerűbb a fővárosból lehívni a korisokat, amikor ugyanezt a mutatványt megkaphatták volna a rendezők ezektől a fiúktól is? Tudnak annyit (ha nem is félcsőben, hanem a betonon!), mint a pestiek. Rájuk senki nem kíváncsi, ők sehol nem tudják megmutatni mit tudnak? Ők nem mondhatják el, mit szeretnének? Szülővárosukban lenézik őket? Legfeljebb csak annak örülhetnek, hogy vidéken - még az idősek is - szívesen fogadják őket. B. Orsolya, Szolnok Jópofa e* a multlrekiámtábla a szolnoki József Attila-Tóth Ferenc úti autóbuszmegállóban, de az itt időzök sokkal inkább arra lennének kíváncsiak, jön-e már az a busz, amire várakoznak. Ebből a „perspektívából” legfeljebb azt lehet megtudni, melyik a legújabb reklámszenzáció, s ha a pádon várakozó nem elég szemfüles és gyors, könnyen le is maradhat a járatról, mert a sofőr is körülbelül annyit lát a várakozó utasból, amennyit ő az autóbuszból. Ellehetetlenült családok Elkeserítően nehéz helyzetbe kerültek a szolnoki bútorgyár dolgozói. Vajon érzik-e a vezetők annak súlyát, mibe taszították az érintett családokat? Ezek a dolgos emberek akaratuk ellenére kifizetetlen számlákat hordoznak zsebükben, gyermekeik szégyenkezve magyarázkodnak a hátralékos iskolai menzai díjak miatt. Nélkülözés, elkeseredettség költözött e családok otthonába. Ezeket a munkásokat megalázták. Kénytelenek jogos járandóságukért könyörögni, pedig munkájukat tisztességesen elvégezték, amiért jár a bér. Vajon etikusnak tartják a vezetők, hogy ilyen körülmények között is dolgoztatnák őket? Ez a módszer a vadkapitalizmustól is idegen. Kíváncsi lennék, ha a cég vezetői kerülnének hasonló helyzetbe, mit tennének (bár kétlem, hogy valaha megismerik ezt az állapotot, mert tartalékról biztosan gondoskodtak). Illene végre odafigyelni a törvényhozóknak is a munkás emberre. Legalább annyit garantáljanak neki, amennyi a mindennapi betevőt és a kifizetetlen számlákat fedezi. K. Z.-né, Szolnok Ópusztaszer nevezetességeit Mindenkinek látni kell A Jászdózsai Általános Iskola, Szakiskola és Diákotthon 1996- ban számos pályázatot megnyert. így jutottunk el többek között az idei diáknapokon egy négynapos kirándulásra, Velencébe. A Belügyminisztérium Ifjúsági Koordinációs Tanácsa Titkárságától megnyert 150 ezer forintból a diáknapokat és ópusztaszeri kirándulásunkat támogattuk. S hogy mibe került a gyermekeknek az út? A diákönkormányzat nyertes pályázata és a Dózsa Diáksport Egyesület támogatása eredményeként mindössze 400 forintos kiadást jelentett a nem mindennapi élményt adó kirándulás. Ajánljuk az iskoláknak, nézzék meg Ópusztaszer nevezetességeit, hiszen ezt mindenkinek látni kell. Orosz István tanár Fegyverneken Két éve működik a polgárőrség Négyszáz aláírás három család ellen címmel olvashattunk az Új Néplapban a fegyvemeki közállapotokról. A cikk írója úgy értesült, hogy a nagyközségben nincs polgárőrség. Ez az információ téves, ugyanis 1995. június 17-e óta működik a Fegyvemeki Polgárőr Egyesület - jelenleg huszonkét taggal -, amelyet a megyei bíróság is bejegyzett. Támogatóink is vannak. Járőrözéseink folyamatosak, figyelő-jelzőszolgálatot látunk el, ezzel segítjük a rendőrség munkáját. Sikeres akciókról is beszámolhatunk, tehát nem rajtunk múlik, hogy a községben a közállapotok kritikusak. Az összetartást, jó közösségi szellemet többek között az is példásan bizonyítja, hogy a megyei polgárőmapon ott voltunk, focicsapatunk vándorkupát nyert, sakk egyéniben, sporthorgászatban megszereztük a második helyet. Kívánatos lenne viszont, hogy a polgárőrségnek javuljon a kapcsolata az önkormányzattal és a polgármesterrel, és ismerjék el munkánkat. Hubai Sándor elnök VIII. Zöld Szív országos találkozó Az idén Sopron fogadta a zöldszíveseket Kevesen tudják, hogy a Zöld Szív ifjúsági természetvédő mozgalom 1989-ben alakult Pomázon, a Mátyás király út 2. szám alatt ma is működik a Zöld Szív I. T. M„ ahol szívesen adnak tájékoztatást az érdeklődőknek. Az eltelt évek alatt országossá, sőt nemzetközivé nőtt, mára több mint tízezer tagja van. Minden évben van országos találkozó, idén Sopron fogadta a gyerekeket. A háromnapos jutalomkirándulásban azok részesültek, akik az év folyamán a legtöbbet tették a természet megóvásáért. Egy iskolát öten képviseltek. Sopronba ötvennél több településről érkeztek csoportok, közel háromszázötven gyermek találkozott. Sokféle és érdekes program kínálkozott. A megyét a berekfürdői, Kunhegyesről a Dózsa úti és a Kossuth iskola, Szolnokról a Zöld iskola, valamint Törökszentmiklós és Tomajmonostora zöldszívesei képviselték. Oklevéllel és más ajándéktárgygyal jutalmazták a kunhegyesi Dózsa Úti Általános Iskola gólyákról írott munkáját és a Kossuth iskola bagolypályázatát. A IX. országos találkozó Pécsett lesz. Szeretnénk oda is eljutni és haszonlóan jó helyezést elérni. Daragó Istvánná tanár kunhegyesi Kossuth Lajos Általános Iskola A levelekből válogatunk. Az írásokat rövidítve közöljük, tiszteletben tartva a levélíró mondanivalóját. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Kunhalmok - a mi katedrálisaink Az alföldi táj jellegzetes, emberkéz formálta képződményeiről, földpiramisairól írta Illyés Gyula: „Ti vagyok a mi katedrálisaink.” Valóban szentélyek ezek, hiszen több ezer éves kultúrtörténetet rejtő mélyük magában foglalja a magyarság őstörténetét is. Örökség a távoli múltból, felbecsülhetetlen nemzeti érték a jelenben és minden időkben, ősi üzenet közvetítője a jövő nemzedékek számára, a magyarságtudat ébren tartására. A Magyarok Világszövetsége mezőtúri szervezetének tagjai ismerkedtek e halmokkal egyik kirándulásuk alkalmával. A tanulmányutat dr. Tóth Albert főiskolai tanár - a kunhalmok nagy szakértője - vezette. Megkapó látvány volt, hogy idős emberek milyen érdeklődéssel szívták magukba a letűnt idők történéseit. Mint szentély előtt tisztelegtek a kunhalom lábánál, és „ősi rangsorban” - hősies erővel -másztak fel a 10-15 méter magas domb tetejére. A fiatalok szeme is felcsillant a taréjos búzafű láttán, hiszen e növény magvaiból törtek lisztet kora elődeink. Lenézve a hajdani őssztyeppre, látni vélték az egykori folyóvízben pákászó embert. Vonzó vízi világ vette körül a kunhalmokat, bár a halmok mindig a partosabb részekre épültek. E formakincsek lakhelyül, temetkezési helyül, de őrtoronyként is szolgáltak, így több típusuk van. A víz és a táj peremjellege jelentette őseink számára a mindent, de elsősorban az életet. A világon sehol nem volt és nincs az ember számára ennél alkalmasabb hely, mint itt a Kárpát-medencében. Árpád apánk jól választott. Vajon méltón meg tudjuk-e tartani ezt az áldott örökséget? Ma Szolnok megyében néhány száz kunhalom áll még, de a legtöbb erősen roncsolt állapotban. Van köztük hatezer éves is, például a Bán-halom. Felbecsülhetetlen érték, egyedülálló csoda valamennyi. Csak észre kell venni, felfedni titkaikat és főleg megbecsülni. A mélyben fekvő csontok, használati tárgyak, ékszerek, épületmaradványok a régészek által mesélnek rég letűnt korokról, évezredekről. A domb tetejére „menekült” néhány túlélő növényfaj az ősisztyepp-vegetáció egy-egy színfoltját tárja elénk. Mentsük meg mindezt, immár az utolsó pillanatban! A lelkes kirándulócsapat több útba eső magyar értéket megtekintett. A szépen felújított szolnoki Damjanich Múzeumban a megyei régészeti ásatások kincseinek láttán esett ámulatba mindenki. Elődeink életébe nyújtott betekintést a sok-sok látnivaló. Büszkék lehetünk azokra, akik hazát alapítottak számunkra. Gazdagot, értékeset. Estefelé már Mezőtúr határában robogott velünk a busz. Eszembe jutottak Teleki Pál szavai: „...a táj nem csak kép, hanem tipikus teremtő élet... érzést, lelket formál.” Hiszem, hogy így van és hiszem, hogy gazdaggá tehet mindez egy nemzetet. A kérdés csupán ennyi: hogyan? Egyszerű, józan parasztésszel és becsülettel végiggondolva, a válasz is adott lehet: - Nekünk földpiramisaink vannak fejedelmi sírokkal, másoknak kőpiramisaik, fáraókkal. És sok magyar ember látott már kőpiramist, a mi szerény, de magasztos, ősi építményeinkről pedig nem is hallott. Döntse el ki-ki szíve szerint, melyik jelent többet számára! Ám azt ne feledjük: szent kötelességünk minden magyar érték megóvása és átörökítése az utánunk jövő nemzedék számára. Tóth B.-né, Mezőtúr
