Új Néplap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-05 / 79. szám

1997. április 5., szombat 5. oldal Körkép Nézőpont A becsület ára Bizonyára ismerős autóstársaim köré­ben a képlet: beáll kocsijával például egy parkolóba, elintézi félórás dolgát, visszamegy, és azt látja, hogy eközben kocsiját meghúzták, megnyomták. Ez még nem is lenne olyan borzasztóan nagy baj - emberek vagyunk, még a legrutinosabb vezető is elnézheti a szabad parkolóhely méreteit. Miután túl vagyunk az első meg­lepetésen és bosszúságon, keressük azt a bizonyos kis cédu­lácskát a szélvédőn. Az esetek többségében azonban ilyesmit nem találunk, a károkozó pillanatok alatt kámforrá válik. Egészen a legutóbbi időkig mélyen elítéltem az ilyen embe­reket. Nehezen értettem meg, hogy lehet valaki olyan, hogy ennyire semmibe veszi azt az értéket, melyért én megdolgoz­tam. Kárt okozott nekem abban, amit annyira óvok és féltek. Egy-egy ilyen eset után mindig megfordult a fejemben: ilyet én képtelen lennék tenni. Igenis odatenném a szélvédőre azt a kis cédulát, nem viselné el a lelkiismeretem, ha nem ezt tenném. így gondolkodtam tehát egészen mostanáig. Aztán velem is megtörtént az, amiről azt hittem, hogy csak másokkal eshet meg: elnéztem én is a parkolóban lévő szabad hely szélességét. Egy drapp színű Dacia első ajtaja bánta. Természetesen egy percig sem tétováztam. Elő a kis cédulácskát, kitöltve minden szükséges adattal, lakcímmel, telefonszámmal, és jól láthatóan rá a szélvédőre. Néhány nap múlva jelentkezett is a károsult telefonon, majd személyesen, őszintén szólva, a találkozás egyáltalán nem volt kellemetlen. Az illető nem várt tőlem megbánást vagy effélét. Szelíden mosolyogva mondta: előfordul az ilyesmi, emberek vagyunk. Még szerencséje is van, hogy egy becsületes állam­polgárral hozta össze a sors, aki a kötelező felelősségbiztosítás díját is tisztességesen fizeti. Tehát nincs gond, az ügy a felelős­ségbiztosítással elintézhető. Aláirkáltuk a szükséges nyomtat­ványokat, és a kárrendezés elindult a maga útján. Néhány napja levelet kaptam az illetékes biztosítótól. Ebben közlik velem, hogy kár címén a daciásnak 9200 forintot fizettek ki, és ezt most kérik tőlem. Ha nem fizetem be, akkor büntető- bónuszokat alkalmaznak a negyedéves tarifáknál. Mit mondjak? Most már megértem azokat az autóstársakat, akik köddé válnak az „eset” után. Még nem tudom, mit teszek, ha netán megint én leszek a tettes, de nem tagadom, már foglal­koztat a kámforrá válás gondolata. Csak még nem könnyű szokni ezt a gondolatot... Hathetes kiképzési gyakorlat kezdődött esküté­tellel tizenhárom tűzoltónak tegnap a szolnoki tűzoltó-pa­rancsnokságon. Az április 1-jén állományba lépett tűzoltók a legalapvetőbb fogásokat, mentési gyakorlatokat sajátítják el a tanfolyamon. fotó: csabai Magasban is mélyponton Lakótelepi sors a Széchenyin Sovány, szikár ember H. Ambrus, arcára róva hetven-egyné- hány éve mindahány évgyűrűje. Bár nyolc osztályt végzett, meglepően jól tájékozódik a világ dolgaiban. Szolnokon, a Széchenyi-lakótelep egyik toronyházának a nyolcadik emele­tén lakik. Pontosabban a Karczag László úton. A kezét tördeli, jaj, nem akadt még össze újságíróval, de annyi a szívében a ke­serűség, hogy azt már valakinek szükséges elmondani. Bevallja, ha ezért a beszélge­tésért fizetni kell, megköszöni szépen, elmegy, mert ő most arra nem képes. Majd 18-án hozzák a nyugdíjat, akkor. Megdöbbenek, hogy gondol ilyet, mire szomorúan legyint: uram, napról napra azt látom, itt mindennek ára van. Akkor mi a kivételek közé tartozunk, biztatom, mire elkezdi. Emlékek kötésében „Életemben talán akkor vol­tam utoljára boldog, amikor még élt az édesanyám, édes­apám és egyetlen testvérem, a bátyám. Küldtünk neki egy képet, amelyen átölelem anyut. Mindez 1943 végén tör­tént, ő akkor az orosz fronton szolgált. Ma sem vagyok biz­tos benne, hogy megkapta vagy nem, mert érkezett egy hivatalos papír, miszerint 1944. január 13-án meghalt. Egy jóravaló szakaszvezető visszaküldte a képet, mert rajta volt a név, a lakcím. Ka­tonák temették el, fogalmunk sincs, hol nyugszik, pedig csak 22 éves volt. Én meg hordozom magammal ezt az összegyűrt lapot, amíg élek. Nagyon szerettem, ma is szeretem a feleségemet, aki­hez már negyvennyolc közös év fűz. Megszületett a két fi­unk, és őt azután rövid időn belül kétszer műtötték. Azóta a bajból ki sem lábaltunk. Látja itt az előszobában a tapé­tát? Ezt is cserélni kellene, de miből? Nem futja, pedig 41 évet és 164 napot dolgoztam. Több mint harmincat ebből a Járműjavítóban. Délutánon­ként a MÁV-pályán raktáros- kodtam, ezért is fizettek havi százkilencvenet. Nem temér­dek, de nekünk jó volt, mert az asszony otthon a gyerekekkel bíbelődött; 1980-ban három­ezer-kétszázzal nyugdíjaztak: ez akkor se számított soknak, de mégis jobban kijöttünk be­lőle. Mostanság kettőnknek 33 ezret hoz a postás. A párom nyolcvan feletti, ő az idősebb. Fekszik, kel, kel, fekszik, a fi­unk segít: ők mosnak, takarí­tanak ránk, kap érte ápolási dí­jat. Meg a családi pótlék, más bevétele nincs, mivel munka- nélküli. Ebből a 33 ezerből azután tizennégyezer a rezsi, úgyhogy maradna kettőnknek egy hónapra 19 ezer, de nem marad. Mert a közgyógyellá- tási igazolványom március 15- én lejárt, noha korábban be­mentem meghosszabbítani, ígérték, intézkednek, felírták az adatokat, de válasz azóta sincs, így ez is havi kétezer. Ráadásul nem bírtuk meg­venni a lakást, és a lakástámo­gatási hozzájárulást elvették, mondván, már kapunk két tá­mogatást, nem jár a harmadik. Pedig csak ki kellene jönni megnézni, hogyan élünk. Sosem volt tartozásom Kérdezem: meg lehet-e a nyolcadikon élni két ember­nek havi 17 ezerből? Aki erre igent mond, mutassa meg, ho­gyan. Van, amikor főzünk, van, amikor nem. Paprikás­krumpli, tésztaleves, bableves, ezek ismétlődnek, mert a leg­olcsóbbak. Húsvétra pulyka- szárnyat vettem levesnek, a vastagabbja pörköltnek ké­szült. Mindkét fiunk munkanél­küli, ők sem tudnak segíteni, de mi se nekik, és ez fáj job­ban. Soha nem volt tartozá­sunk, most lesz kéthavi vil­lanyszámla. Bementem, majd küldik, tegyem félre, javasol­ták. Miből tegyem félre? Élni kell, legalább egyszer enni. Engem itt úgy ismernek, aki már fél hatkor ballag a piacra. Az itteni, Széchenyire, majd a bentire, mert pár forintért ki­lométereket kutyagolok. Pedig cukros vagyok, már három­szor rohant visítva velem a mentő. Helyrehoznak, a lel- kemre kötik, hogy diétázzak. Amíg benn tartanak, a kiseb­bik fiam jön a páromhoz, mert neki már segíteni kell. Azután hazajövök, diétázás helyett azt eszek, ami van, és minden folytatódik, amíg egyszer le nem szegezik felettem a fede­let. Pedig nem iszunk szeszt, se kávét. Rádió sincs, nyolc­kor fekszünk, de tizenkettőkor már fenn vagyok. Elkerül az álom, nézem a várost. Világo­sak, virítanak az utcák, sötétek a házak. Akár az életem. Kusza világ Vergődtem fiatalon, most még jobban. Nem tudom, mennyi a létminimum, mert nekünk nagyon kevés marad. Nem értem az állandó, baromi nagy áremeléseket, ami tönk­reteszi a hozzám, hozzánk ha­sonlókat. Úgy látom, minden tévedést mi, kisemberek fize­tünk meg. Ha meg netalántán lopnánk a boltban, megfognak. Aki milliókat, milliárdokat csal, nézze csak meg, sose fejező­dik be ellene az eljárás. Hogy van ez? Látja, én ezt a kusza világot, kusza demokráciát nem értem. Nem is lenne baj, de így élnek a fiaim, unokáim is. Ez lesz a jövő? Jaj-jaj...” Adnék neki pénzt, önérzete­sen tiltakozik, nem fogadja el. Nem azért jött, csak valahol, valakinek, aki meghallgatja, kiönteni a szívét. Nagyon kér, vigyázzak, nehogy bajom le­gyen az ő mondataiból. Mert neki eddig soha nem akadt összeütközése a törvénnyel. Megnyugtatom, az írást bízza rám, ez az én dolgom. Hiszen ez az egész nem más, mint egy emberi sors Szolnokról, a nyolcadik eme­letről. Mindebben az a szo­morú, hogy H. Ambrus emberi sorsa nem egyedi. Több száz­ezernyi hasonló akad . . . D. Szabó Miklós Jól jönne a Közmunkatanács pénze Az idei közmunkaprogramokra összességében négymilliárd forint támogatást nyújthat a Közmunkatanács. Az első körben beérkezett pályázatokra 1,8 milliárd forintot osztanak szét harminc nyertes pályázó között. Karcagon, hétfőtől „Olvasni” lehet a lemezeket Április 7-én, hétfő délelőtt vehetik birtokba az olvasók a karcagi városi Csokonai könyvtárban az úgynevezett CD-ROM lemeztárat. Mint Nagy Mihályné igazgató- helyettestől megtudtuk, a Nem­zeti Kulturális Alaptól elnyert 250 ezer forintból sikerült ezt az új dokumentumtípust besze­rezniük, melyhez a számítógé­pet már tavaly megvásárolták. A pályázati pénzből CD-ROM leolvasót és első körben har­minchárom lemezt vettek. Az olvasók körében előzetes felmérést végeztek, s ez alapján elsősorban szakirodalmi témájú lemezeket vettek. így az általá­nos lexikonok, magyar és nem­zetközi Ki kicsoda?, az anya­nyelvről, történelmünkről, a honfoglalásról, a Nemzeti Mú­zeum anyagaiból, filmekből, művészeti képtárak anyagaiból, hazánk és a világ állat- és nö­vényvilágából válogathatnak majd az olvasók. A most meg­maradt pénzből pedig a nyelv- tanuláshoz is vásárolnak majd lemezeket. Az olvasók egyelőre díjmen­tesen használhatják az új szol­gáltatást, ha dokumentumot pó­tolnak vele, vagyis a keresett könyv nincs meg a könyvtár­ban. Emellett lehetőség lesz arra is, hogy iskolai csoportok tartsanak kihelyezett órákat, és tanulmányozzanak egy adott témát. -de­Magánélet a munkahelyen A legtöbb ember számára fontos, hogy otthonosan érezze magát ott, ahol dolgo­zik, ahol általában napi nyolc órát tölt. Ezért virágokat visz be, képeket aggat a falra, ki­cseréli a függönyöket. De va­jon ezzel nem zavar másokat? Néhány alapesetből mindenki tanulhat. Mi a teendő, ha ma­gammal vinném olykor a gye­rekeimet? Ez a legtöbb esetben nem probléma, hiszen az embe­rek általában örülnek a gyere­kek társaságának - feltéve, ha azok jól nevelt ifjoncokról van szó. Körbebástyázhatom-e ma­gamat családi fotókkal? Nos, a pszichológusok úgy vélik, hogy nem tesz jót, ha valaki családi fotókkal rakja körbe az íróasz­talát. Ezek a felvételek ugyanis folyton elterelik a figyelmét. A kolléganőm órákon át tele­fonál, s fennhangon ecseteli a magánéleti problémáit. Először is arra kell rájönni: miért teszi ezt? Lehet, hogy nincs elég munkája? Akkor több feladatot kell adni neki. Talán nem is ve­szi észre, hogy másokat zavar a csevegése. Egyébként se nézik jó szemmel, ha valaki a cég szám­lájára telefonálgat. A hosszú te­lefonálgatást aligha nézi el tar­tósan a főnök . . . (FEB) A területfejlesztési tanácsok mel­lett 25 települési önkormányzat is sikerrel pályázott. A pályázati lehetőséggel Mezőtúr önkor­mányzata is kacérkodott, ám amint Ádámné dr. Bagdán Pi­roska polgármester tájékoztatta az Új Néplapot, végül nem adott be pályázati anyagot. Ennek oka, hogy a Közmunkatanács által ki­utalt összegből a közmunkások bérét ugyan fedezni lehet, de a munka végzésének tárgyi feltéte­leit a támogatást kérőnek kell biztosítani. Több közfeladat el­végzéséhez lenne fontos ez a se­gítség, de Mezőtúr a második fordulóra is csak akkor ad be pá­lyázatot, ha a szükséges saját for­rást elő tudja teremteni. Az egyéb közhasznú munká­sok foglalkoztatása Mezőtúron folytatódik, ehhez a szükséges anyagiak biztosítottak. Az ön-* kormányzat a városgondnoksá­gon keresztül 110 munkavállalót foglalkoztat, míg a kisebbségi önkormányzat egy közhasznú társaság által 30 dolgozónak biz­tosít munkaalkalmat.- A munkanélküliek foglal­koztatását megcélzó új prog­ramba nagyon jó lenne bekap­csolódni, mivel a térségben az országos átlagot meghaladó a munkanélküliségi ráta, illetve a foglalkoztatási rendszerből tartó­san kiszorultak közül sokan jut­hatnának legalább ideiglenes munkaalkalomhoz - mondta a polgármester asszony. scs „Ha változtatni kell, meg kell lépni, bármibe kerül” Hányszor érezzük, hogy nem bírjuk tovább a terheket, hogy változtatni kell az éle­tünkön, mérsékelni a hajtást, különben nem lesz jó vége! Legtöbbször azonban képte­lenek vagyunk a váltásra. A következő történet egy olyan asszonyról szól, akinek volt ereje megtenni. Módosné Major Irén 19 évig dolgozott a szolnoki Centrum étteremben, az utolsó 10 évben szerződéses viszonyban. Az ét­terem rendkívül népszerű volt a vendégek körében, ám a ve­zető egyre inkább úgy érezte, nem búja tovább, váltani kell.- Az utolsó három évben napi 14-16 órát dolgoztam. Ez gyakorlatilag szabadnap nél­küli, folyamatos hajtás volt, amiben iszonyatosan elfárad­tam. Egyre inkább úgy érez­tem, ha ez így megy tovább, belerokkanok. Az étterem ugyanis annyira leromlott álla­potban volt, hogy mindent „le­nyelt”, így sohasem értük utol magunkat. Az volt az érzésem, hogy állandóan harcolok va­lamiért, de nem tudok előre­lépni, és ez rettenetes érzés volt.- Gondolom, a családra nem sok idő jutott.- Volt egy olyan érzésem, hogy ha így hajtok tovább, már nem fogom látni az unokámat. Mérlegre tettem mindent: vajon megéri-e? Nem feltétlenül csak a pénz az érték, hanem a család, a gyerek is fontos. Tudtam, hogy van még négy-öt évem a gyerekkel, aztán felnő. És akkor majd azt mondom: Uram isten, felnőtt, és nem is voltunk együtt! Azon is elgondolkod­tam, hogy 38 éves vagyok, hány esztendeig dolgozom még? Ez arra ösztönzött, hogy meg kell találnom azt a munkát, amiben jól érzem magam. A szerencse is segített. A Centrum étterem helyén ma már a Plusz diszkont működik. Módosné Major Irén pedig el­vállalta a Fiumei úti iskola konyháját, emellett rendezvé­nyeket, állófogadásokat vállal­nak, és megnyitotta az Aréna sportruházati üzletet. Mert mint mondja, manapság na­gyon fontos, hogy több lábon álljon a vállalkozó. Mindez így, leírva egysze­rűnek tűnik. Á váltás valójában sok keserűséggel járt.- Nem lehet elmondani, mi­lyen érzés az, amikor felszá­molsz magad után mindent. Hiába láttam, hogy a csőd felé megyünk, elköltözni mégis gyötrelem volt. Biztos voltam benne, hogy az én életem jobb lesz, de fájt, hogy nem tudunk továbbra is naponta 4-500 em­bert olcsón kiszolgálni. Akkor Az ember gyakran elgon­dolkozik: megéri-e ennyire hajtani? fotó: csabai még nem tudtam azt sem, mi lesz a munkatársaim sorsa, akik kapaszkodó tekintettel néztek rám, hogy: ugye, nem kerülünk az utcára? Ebben az időszakban megkaptam azt is, hogy az üzletet ésszel kell csi­nálni, és nem szívvel. Szerin­tem ésszel is kell, szívvel is: nem lehet figyelmen kívül hagyni az emberek sorsát sem. Szerencsére azokat, akik jól dolgoztak a Centrumban, sike­rült átvenni, továbbra is mun­kát adni nekik.- Most felszabadultnak lát­szik. Könnyebb, mint azelőtt volt?- Azelőtt nem jutott időm arra, hogy megnézzek egy fil­met, elolvassak egy könyvet. Most színházba járok, sport- rendezvényekre, és nem kell kapkodnom. Amikor először kimentünk a fiammal horgászni, nem hittem el, hogy egy napot el lehet töl­teni úgy, hogy „nem csinálunk semmit”. Élete álmáról, hogy egy pa­tyolattiszta, barátságos, me­legkonyhás éttermet nyit va­lahol a belvárosban, nem mondott le. Ahogy alkalma nyílik rá, megteremti. Most egyelőre élvezi a váltás örö­meit, felszabadultságát.- Sokan élnek hasonlókép­pen, hogy érzik, váltani kell, de nem tudnak kiszállni a napi hajszából.- Ha az ember felismeri, hogy változtatni kell, akkor meg kell lépnie, bármibe kerül. Ehhez belső erő szükségeltetik, ami bennem óriási volt. Sokan azt nem ismerik fel a hajtás­ban, hogy úgysem lesz több­jük, vagy ha lesz, nem tudják majd élvezni. Szokás azt mondani, hogy nem érünk rá pihenni, kikap­csolódni, pedig ez nem igaz. Én már tudom, hogy az ember­nek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Paulina Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents