Új Néplap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

1997. március 22., szombat Megyei Körkép 5. oldal Nézőpont • • Ünnep Szeren Bár az ünnepi, felemelő pillanatok saj­nos igen gyorsan eliramlanak életünk­ből, az idei március 15-e számomra soha meg nem fakuló emlékként raktározó­dott el jelképes „(magán)történelmi kin­csesládámba”. Nemzetünk e jeles ünne­pét ugyanis idén Ópusztaszeren élhettem meg, amely hely több mint jelkép a ma­gyar históriában: itt ejtették szerét - a monda szerint - első „or­szággyűlésüknek” a honfoglaló törzsek. Ezért nem is kerülhetett méltóbb helyre Feszty Árpád monumentális alkotása a magyarok bejöveteléről, melyet az utókor a festő nevéhez kapcsoltan Feszty-körképnek hív. Mondom, számomra, történelmünkre, an­nak meghatározó (jó vagy rossz) sorsfordulóira - sok más honfi­társammal együtt - különösen fogékony lévén, külön is szimbo­likus volt az, hogy egy, megyénkben vendégeskedő lengyel dele­gációval együtt tekinthettem meg az ópusztaszeri emlékparkot és a körképet március idusának ünnepén. Hiszen kell-e külön hang­súlyozni, mekkora szerepet vállaltak a lengyelek a szabadsághar­cunkban? Elég csak emlékeztetni a lengyel légióra vagy éppen Petőfi kedves Bem apójára. (Közbevetőleg: fenemód bántotta is az orosz cárt, I. Miklóst az Orosz Birodalom uralma alatt nyögő lengyelek segítőkészsége, /vér/áldozata nemzeti függetlenségün­kért, többek között ezért is indult meg ellenünk oly nagy hévvel.) De más aktualitást is adott a lengyelek jelenléte: a Feszty-körké­­pet ugyanis lengyel restaurátorok szakavatott keze hozta újra ki­állítható állapotba szinte a teljes pusztulásból. És hogy mily nagyszerűen sikerült, arra tanú az a rengeteg látogató, akik felke­resik a körképet. Ami (a fanyalgóknak üzenve!) egyszerűen le­nyűgöző, csodálatos és egyben felemelő. (És még egy, immár megyei kapcsolódás: a lovas- és csatajeleneteket a jászapáti Vágó Pál festette meg Feszty mellett.) Sajnos csak meghatározott ideig lehet élvezni a mű nyújtotta panorámát - nem titkolom, én egy napig is „elkerengtem” volna előtte. Egy általános iskolás csoport pedig spontán módon olyan nagyszerű ünnepi műsort varázsolt - tánccal, énekkel, szavalattal - a látogatók elé, aminek a végén, a Himnusz hangjainál bizony sokak szemében megcsillant a könny. Együtt voltunk, akkor és ott, magyarok és lengyelek, és átérezhettük, mit is jelenthetett 1848. Mert kellenek az ünnepek, az ilyen pillanatok nagyon. Az egymásba fogódzkodás, (nagy) szavak nélkül is. Amikor ránézel a másikra, és tudod, ő is ugyanarra gondol, amire te. Ismét bebizonyosodott, hogy nem csak az úgynevezett családi, összetartó ünnepek adhatnak élményt, melegséget a szíveknek. Hiszen egy nagy családhoz tartozunk mindannyian, megannyi családtaggal. És ezt a csalá­­dot úgy hívják, hogy magyar nemzet. ' ^ Mást mond a Kevebusz, s megint mást az APEH Jogértelmezési csiki-csuki Túrkeve mindennapi életét döntően meghatározó kérdé­seket tűzött napirendre a he­lyi képviselő-testület csütör­töki ülésén, amelyen részt vett Tokár István, a térség or­szággyűlési képviselője is. A Kevebusz Bt. képviselője - Túrkeve helyi közlekedésének szervező-üzemeltetője - el­mondta: az autóbusz működte­tése veszélybe került, mivel az adóhatóság nem hajlandó az ön­­kormányzat által vásárolt tanuló- és nyugdíjasbérletekre jutó tá­mogatást visszautalni. Ennek oka, hogy a törvényi szabályozást másként értelmezi a Kevebusz, mint az APEH. Mivel az első ne­gyedévben az üzemeltető nem kapta meg a támogatást - s tarta­lékait már felélte - veszélybe ke­rült a járat üzemeltetése. A képvi­selőknek dönteni kellett, hogy részben, vagy egészben vállalja-e át a város a helyi közlekedés fi­nanszírozását. A pénzügyi bizott­ság az önkormányzat anyagi helyzetére hivatkozva nem tá­mogatta ezt, míg egyes képvise­lők a részbeni kötelezettségválla­lást lehetségesnek tartották. Tíz igen, négy tartózkodás mellett úgy döntöttek, hogy a Kevebusz Bt. fedezze az üzemeltetés költ­ségeit a következő negyedévben, a keletkező nyereség 90 százalé­kának megtartása fejében. Az uszoda - amelynek elektromos hálózata életveszélyes - és a kemping jövőjéről is nagy vita volt. Az előbbi teljes állapotfel­mérését kérte az egyik képviselő. A kemping melegvíz-szolgáltatá­sához egy villanybojler beszerzé­séről döntöttek, illetve 600 ezer forintot megszavaztak az uszoda elektromos hálózatának felújítá­sára. A II. világháborús emlékmű aggasztó állapotára való tekintet­tel, 125 ezer forintot szavaztak meg a képviselők a felújításra, bár - ahogy egy felszólalásban elhangzott - az első világháborús emlékmű talán még rosszabb ál­lapotban van. scs A Szent Szellem erejével „A Szent Szellem Ereje és a Biblia Igéje által kézrátételes gyó­gyításra szeretettel vár minden beteget John Me Allan evangé­lista Ausztráliából.” Lényegében ennyi a felhívás szövege. Az érdeklődőket a szolnoki MÁV Csomóponti Művelődési házba várták. A részvétel ingyenes volt. Az emeleti teremben mintegy harminc ember vár John McAl­­lenre. Főleg idősebb nők, alig egy-két férfi és fiatalabb ember van közöttük. Egy asszony két kisgyereket is hozott. Sokan ismerik egymást, bennfentesen beszélgetnek a családról, az egészségükről. Azután hirtelen elnémul a te­rem, egy magas fiatalember kí­séretében, akiről majd kiderül, hogy ő a tolmács, belép az evangélista. Alacsony, köpcös férfi, negyvenes évei elején jár­hat. Mosolyog, integet, megkö­szöni a tapsot, amivel fogadják. Rövid ujjú, mintás kék inget és kék nadrágot visel. A tolmács segítségével elővesz egy gitárt a magával hozott tokból. A tolmács kéri, hogy álljunk föl, és közösen mondjunk hála­adó imát az Úrnak, hogy John köztünk van, és meghallgathat­juk. Az ima végeztével állva maradunk, az evangélista éne­kelni kezd. Az első néhány éneket a jelenlévők vele ének­lik, azután angolul dalol. Egy fekete hajú nő az előttem lévő sorban mintha máris transzban lenne, imbolyog, a fe­jét hátrahajtja, a szeme le­hunyva. Az evangélista angolul imádkozik, majd a tolmács út­ján közli, hogy köztünk van a szent szellem, s akinek valami betegsége, elsősorban csont­vagy ízületi baja van, az menjen ki a folyosóra. Aki részesülni akar a kézráté­­telből (a harminc jelenlévőből vagy húszán), az felsorakozik a folyosót borító széles vörös szőnyeg szélén. Az evangélista sorban odalép mindegyikhez, megfogja a kezüket, a nyakukat az álluk alatt, imát mormol. Mire az ima végén, tizenöt-húsz másodperc múlva a Hallelujá­­hoz ér, a betegek öntudatlanul, merev testtel eldőlnek. A tol­mács és egy másik férfi áll mö­göttük, elkapja, s óvatosan a szőnyegre fekteti őket. Néhány perc múlva húsz-egynéhány mozdulatlan test hever a sző­nyegen, csak az egyik nőt fogja el időnként valami görcsös rán­­gás. Mire az evangélista a sor vé­gére ér, a legelsők éledeznek, kába csodálkozás van a sze­mükben. • „Köszönöm!” - mondja egy nő, de az evangélista elhárítja a köszönetét: „Krisztusnak kö­szönje!”. Lassanként visszamegyünk a terembe. „Ki az, aki máris jobban érzi magát?” Egy nő jelentkezik, azután még kettő. Az evangé­lista talán többre számított, biz­tatóan megjegyzi: „A szent szellem most is dolgozik, lesz még több gyógyulás is!” „Csodálatos!” - mondja egy nő mögöttem. „Halleluja!” hangzik a másik oldalról, és el­ragadtatott taps tör ki. John mo­solyog, meghajol. Ézután felhangzik a „Köszö­nöm, Jézus!” kezdetű ének. Az evangélista megkérdezi, kinél van Biblia, de csak egy-két résztevő jelentkezik. Elégedet­lenül csóválja a fejét. „Ha étte­rembe megyünk, nem hagyjuk otthon a fogainkat” - mondja egy kis rosszalló mosollyal. „A tételes vallások megfe­ledkeznek Isten erejéről” - mondja. „Pedig Isten akarja használni az elejét az életűnk­ben, csak kémünk kell. Nekünk élő Istenünk van!” Egy nő hirtelen eldől ültéből, most két széken fekszik, a teste görcsösen rángatózik, de senki sem törődik vele. Az evangélista közben arról beszél, hogy a tanításnak ben­nünk kell lennie. Ledobja a földre a Bibliát, jó messzire el is rúgja. A szömyűlködő mo­rajra elnézően mosolyog. „Ez csak egy könyv” - mondja. „Papír, ki lehet vele támasztani az ablakot. Nem ez a szent, az volt a szent, aki a tanítást mondta. Az igazságnak benne­tek kell lennie, nem ebben a könyvben.” Azután arról be­szél, hogy segítenünk kell em­bertársainknak az igazság fel­ismerésében, hogy üdvösségre vezessük őket, ahogy minket ő üdvösségre vezet. így juthatunk a mennyországba. „Ha nem va­gyok nektek rokonszenves, az nagy baj, mert mi az idők vége­zetéig együtt leszünk a menny­országban” - mondja moso­lyogva, és hálás nevetés a vá­lasz. „Ott nem lesznek nyelvi különbségek, ugyanazt a nyel­vet fogjuk beszélni, nem lesz szükség tolmácsra.” Nem tudom, hogy ez ártatlan ötlet-e, vagy egy kis szúrás a tolmácsba, aki néha akadozik, visszakérdez, nem mindig áll a helyzet magaslatán. Az igehirdetés után ismét gyógyítás következik. Egy nő jelentkezik, hogy daganat van a hóna alatt. Az evangélista ki­hívja. „Meg fog gyógyulni. Imád­kozzunk érte!” Azután ismét fölteszi a kérdést: „Van-e vala­kinek a lábával problémája?” „Visszérgyulladással is ki lehet menni?” - kérdezi egy nő. „Gyere ki te is! És jöjjön mindenki, akinek baja van!” Kimennek a folyosóra, meg­ismétlődik az előző'jelenet. „Fogfájással kimehetek?” - kérdezi bizonytalanul egy nő. A mellette állók biztatják, hogy menjen, álljon be a sorba. Amikor a gyógyítás befeje­ződik, és mindenki bejön, az evangélista a saját gitárkísére­tével énekelni kezd. A nő, aki az imént a széken feküdt, hirte­len lebukik a földre, remeg. A szemhéjai félig nyitva, de a ré­sen csak a szeme fehérje vilá­gít­„Nem baj!” - mondja hátul valaki. „Dicsőség az Úrnak!” „Érzem, hogy itt van közöt­tünk!” - kiáltja egy másik nő. „Halleluja!” Ezután az evangélista a tá­vollévők gyógyulásáért imád­kozik. Mondanak egy nevet, s hogy az illető vérszegénység­ben szenved. „Megparancsolom a vér­problémáknak, hogy menjenek ki. . .a testéből, szűnjenek meg jelei és tünetei!” Majd ugyanezt elmondja egy távol­lévő asszony visszérgyulladá­­sára is. A gyógyítás közös éneklés­sel fejeződik be, a résztvevők megfogják egymás kezét, be­hunyt szemmel ringatóznak a dal ütemére. Egy asszony hangosan azt kiáltja, hogy a keze meggyó­gyult, két éve görbe ujjait ki tudja nyújtani. „Úgy érzem magam, mintha tizenhat éves lennék!” - mondja egy hatvan körüli nő, és a levegőbe szökken. A földön fekvő asszony las­san visszaül a székre, úgy néz ránk, mintha üvegből volnánk, rajtunk keresztül valahová a távolba fut a pillantása. Sokan nem mennek el azon­nal, szoros gyűrűben körülve­szik az evangélistát, s még hosszú ideig tart a kötetlen be­szélgetés. Bistey András Megyei művészeti szemle Karcagon A karcagi Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diák­otthon volt a házigazdája csütörtökön a Déryné Művelő­dési Központban az eltérő tantervű általános iskolák ta­nulói számára rendezett megyei művészeti szemlének. A rendező iskola nevében Bartha Ferencné igazgató-helyet­tes köszöntötte a megjelenteket. A 27 produkcióban a karcagi iskolások mellett felléptek a homoki, a Kisújszállási Általános Iskola és Speciális Szakiskola, a mezőtúri Református Re­ménység Általános Iskola, a Kunmadarasi Általános Iskola, és a szolnoki Liget úti iskola diákjai. A zsűri - élén Vájná Ka­talinnal - nem volt könnyű helyzetben, hiszen a fellépő 180 diák nagyon színvonalas műsort mutatott be, s a vendéglátók­tól minden szereplő kapott ajándékot. A szakiskolások közül l. Horváth Erzsébet, II. Balázs Katalin (mindketten kisújiak) in. Jakab Mária (Karcag). Szavalat-mese kategóriában I. a szolnoki Liget útiak 4. osztálya, II. Bakó Anita (Kunmadaras) m. Túri Anikó (Kisúj) lett. A dramatikus játékot a szolnoki 5. és 6.-osokból álló csoport nyerte meg, őket a karcagi másodi­kosok és a 6-8.-osok követték. Egyéb kategóriában első a szolnokiak A négy vándor produkciója lett, őket a homokiak és a szolnokiak Kire ütött ez a gyerek? vidám jelenete követte. A külön kategóriát a karcagiak keringője nyerte. D.E. A kisújiak a részeges király szolgájaként A fekete özvegy A nyáron tölti a hetvenötödi­­ket. Koromfekete szemekkel, hajdanán éjsötét, most már ősz tincsekkel, de nem ezért kapta a jelzőt. Más oka van ennek, hiszen eddig hat férjét, párját, ha úgy tetszik, élettár­sát veszítette el. Szántszán­dékkal nem írom, hogy temet­­tetett, mert így nem igaz. Ibo­lya a neve, és Törökszentmik­­lóson beszélgettünk vele uno­kája mutatós, kertes házában. „Itt születtem, és tizenkilenc múltam, amikor Kunhegyesre mentem férjhez, a Hajnal ut­cába. Erzsébet-nap után ültük meg a nagy lagzit, és talán há­rom hét sem telt el, amikor az uram behívót kapott. Nem szaporítom a szót, 1942. már­cius 21-én értesítéssel kopog­tatott a postás: meghalt a pá­rom a Don-kanyarban. Ázt hittem, rám szakad a világ: ez nem lehet igaz, áltattam ma­gam. Vártam hetekig, hóna­pokig, de bizony többé nem kopogtatott az ablakon. Rá­adásul nagyon szerettem az anyósom, apósom is, akik jó, erős gazdák voltak a maguk harminckét holdján. Nem élhettem örökké az öregekkel együtt, ezért 1944- ben megint oltár elé álltam. Ez a párom is kunhegyesi volt, kőműves: mutatós házat íra­tott rám az Arany János utcá­ban. Én pedig hálából két szép fiút szültem neki gyorsan, egymás után. Sajnos a jó Isten megint közbeszólt. 1953-ban egy megvadult bika Nagyiván határában összetaposta. Még két napot élt, iszonyatos kínok között, azután ragasztották rám a fekete özvegy nevet. Nőttek, cseperedtek a fiúk, amikor 1956-ban megint em­ber telepedett a nyoszolyámra. Mert azt bevallom, akkoriban nem nagyon szerettem egye­dül tölteni a csillagtalan éj­szakákat. Ő kunmadarasi volt, Palinak hívták. Kocsmában kereste a kenyerét, sört, bort, pálinkát, málnát, fröccsöt mért, de ő soha nem ivott. így haladhattunk: szerette a fiú­kat, portát vásároltunk a Vén­kertben, tataroztuk a házat, új kerítést húztunk az utcafront elé. A gyerekek közben kö­zépiskolába kerültek: az egyik Karcagra, a másik Debre­cenbe, amikor 1961 májusá­ban megint fekete lett körülöt­tem a világ. Motorral jöttek estefelé haza, és a református templom előtt elébük szaladt egy kóbor kutya. Aki vezetett, csuklótöréssel megúszta. Pali még három óráig élt, Karca­gon halt meg a régi kórház­ban. Téptem a hajam: ez nem le­het igaz, hogy 39 évesen há­rom uramat temessem. Kibo­rultam, hónapokig kezeltek, a fiúkat meg magához vette a nővérem, akiknek nem volt gyerekük, és híres sebész volt a férje Debrecenben. Otthagytam, elátkoztam Kunhegyest, és Pesten kaptam munkát, programellenőr lettem Kőbányán egy gyárban. Havi 1 ezer 570 forintot kerestem, ami akkor szép pénznek számított, hiszen hétközben munkásszál­lón laktam. Hétvégeken rövid időre azért lementem Kunhe­gyesre, szellőztettem, takarítot­tam, majd vasárnap irány Deb­recen, este pedig vissza Pestre. 1962 augusztusa végén a bukaresti nagycirkusz szere­pelt Kunhegyesen a vásártéren. Halálosan beleszerettem a tö­rök erőművészbe, és elmentem vele. Hetekig tartott a herce­hurca, mire mindent elintéz­tem. A lakókocsijába költöz­tem, jegyeket árultam, ültetni segítettem, az állatokat etet­tem, sőt két szám asszisztense­ként is felléphettem, mert ak­kor még mutatós teremtésnek számítottam. Esténként Juszuf szeretője voltam. Bejártuk Eu­rópa szocialista felét, sőt még Jugoszláviát is. Évente három hónapot lehettem a gyerekek­kel, de mindent megvettem ne­kik, amit itthon nem kaphat­tunk meg. Háromnaponta tető­től talpig leborotváltam Juszu­­fot, mert ezt kívánta a vallása meg a szerepe is. A koponyája sem lett kivétel. Cserébe meg­osztotta velem az ágyát. 1968- ban azonban felcserélt egy 24 éves kötéltáncosnőre. Nem hi­báztatom, én akkor már 46 múltam, Juszuf meg még csak 36 volt. Azóta ő is meghalt, de csinált két gyönyörű kislányt a belga cirkuszművésznőnek. Téeszelnök következett: lak­tunk Vámosgyörkön, Tisza­­szentimrén meg Kál-Kápolnán is, de 1980-ban őt is lekaszálta a halál. Ötödszörre maradtam özvegy. Rá öt évre Török­­szentmiklóson ismertem meg Leventét, aki akkor már 72 múlt, és hazalátogatott a húgá­hoz. Kivitt magával Dallasba, mivel megszeretett. Volt mit aprítania a tejbe, gyárakkal rendelkezett, és még ma is bol­dogan élnénk, ha 1994 őszén nem viszi el az infarktus. A lá­nyai mindenféle ribancnak le­hordták, másfél órát kaptam, hogy két bőrönddel együtt ki­vonuljak Levente életéből. Szerencsére az egyik zse­bembe belefért néhány arany meg drágakő, amelyekért házat vehettem magamnak, az idő­sebbik fiamnak Szegeden, il­letve az unokámnak Török­­szén tmiklóson. Az egyik fiam orvos Szegeden, a másik fuva­rozó Szolnokon. Azt még bevallom, van egy pártfogoltam: 54 éves, a fiam lehetne. Szobrász, és megfe­nyegettem: hallod-e, aki az én ágyamba feküdt, azt eddig senki nem élte túl. Csak nevet és így felel: én majd túléllek. Elárulom, hogy mondhatnak önök bármit, maguk a gyengéb­bik nem. Mert rövidebb ideig élnek, azután mindig dicsérni kell a férfiakat, hiszen szomjaz­zák a sikert, és nem bírják a ku­darcokat. Mi nők, mindent át­vészelünk, magunkban jobban feldolgozzuk, ezért is élünk sokkal tovább. Higgye el ezt egy 75 éves özvegynek!” Nem tudok mit válaszolni Ibolyának, mert aki eddig hat férjet, társat temetett el, gyá­szolt, biztos igaza lehet. Kilé­pek az ajtón, már koromfekete a világ. Még látom, hogy a kapu­ban áll a fekete özvegy, és inte­get... D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents