Új Néplap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-04 / 29. szám

1997. február 4., kedd 7. oldal Kunhegyes És Környéke Legyint a politikára sítás. 1951 telén érkezett a vi­lágra. Még járt tanyasi iskolába, majd a hetediket, nyolcadikat Kunhegyesen fejezte be. Gépla­katos a téeszben, egészen 1991- ig, amikor mint annyian mások, ő is munkanélküli lett. Később a malomhoz került, majd jó két éve Bánhalmára. Afféle karban­tartó szakember. A nyári üdülé­seket már régen elfelejtette, mert azokon a napokon a kordonos uborkákkal bíbelődik. Inkább száz kiló, mint kilencvenöt, és mivel 180 centi magasból szedi a levegőt, amikor az NB II-ben kézilabdázott, sok kapus meg­ismerhette a nevét. Kunhegyesen és Bánhalmán ő az Antaljóska, a karbantartó mindenes. Aki legyint a politi­kára, inkább kertészkedik, mert ebből még haszna is származhat. A fiam apja gróf, a lányomé párttitkár volt Törékeny, madárcsontú asszony, aki 1926-ban született. Meg­járta a mennyet és a poklot, pedig csak annyi történt vele, hogy felnevelt két gyereket. Egy fiút és egy lányt. Közben eltemette az apját, majd az anyját, a rokonait, és mára az emlékei ma­radtak, meg egy ház a Hosszú utcán. Noha annak idején a haveijai jó néhányszor miniszterelnök úr­nak is szólították, ez az Antal József nem az az Antall József. Először is, mert egy 1-lel úja a vezetéknevét, másodszor soha nem volt miniszterelnök, és va­lószínű, jövőbeli tervei között sem szerepel efféle pályamódo­„1938-ban kerültem fel Kunhe­gyesről Pestre szobalánynak, Klo- tild főhercegasszony palotájába. Ott cseperedtem, mint öreg szü­leim egyetlen lánya. Bejárt oda az akkori pesti előkelőség, így a híres sörgyáros unokaöccse is. Csapta a szelet, mert mi tagadás, mutatós fruska lettem. Nem szaporítom a szót, úgy maradtam 1943 végén. Nem vetettem el, hiába kérlelt Ádám. 1944 tavaszán neki, nekik a származásuk miatt menekülni kellett, én pedig augusztusban megszültem a fiamat, Leventét. Jött a front, hazavittem a kicsit Kunhegyesre. Hála Vágott és Mándi doktor uraknak, a ne­vünkre írták. Ma is hálával tarto­zom nekik, pedig akkoriban nem ment könnyen az ilyesmi, pedig sok volt a hadiárva. Úgy tudták Hegyesen, örökbe fogadtuk a kis árvát. Én a téeszekbe jártam dol­gozni, és 1948-ban megismerked­tem egy jóravaló emberrel. Pali párttitkár lett később a Hunyadi­ban, majd a Vörös Csillagban. 1949-ben esküdtünk, 1950-ben megszületett Jutka lányunk. Közben, a forradalom idején, talán október végén dzsip állt meg a házunk előtt. Egy viharkabátos férfi jött be sietve, s közölte: él a gróf úr, Montreálban. A címet is hozta. Felzaklatott az ügy, pedig volt már nekem uram. Elmondtam neki, de Pali csak mosolygott: Nem baj, anya, egyik gyerek grófi saij, a másik párttitkár lánya. Jó keverékek, nem?! - nevetett. Pali 1974-ben halt meg, akkor már az állami gazdaságban dolgozott. A gyerekek felnőttek. Levente fiam Karcagon a technikumban érett­ségizett, majd elvégezte az agrár- tudományi egyetemet. Persze a származását letagadtam, árva gye­rekként tartották számon. Öt évet téeszben dolgozott, majd Pesten, a XIÜ. kerületi pártbizottságon lett gazdasági munkatárs. Egészen a rendszerváltozásig. Őrület, ugye, hogy egy gróf fia pártmunkás, de hát aligha volt ezzel egyedül eb­ben az országban. A lányom, Ju­dit, noha pártitkársaij, soha nem vonzódott a kommunizmushoz. Pedagógus Zuglóban, és ma is ott él. Vallásos, és inkább a keresz­ténydemokratákhoz húz, mint máshoz. Nem furcsa? Én meg maradtam párton, pár­tokon kívüli, hiszen a Józsákra ez a jellemző. 1991-ben nagy stressz ért, fel­keresett a gróf úr. A korabeli dél­ceg férfi helyett kopasz, köpcös bácsit kaptam egy autócsodával. Ötezer dollárt adott nekem is, a fi­amnak is. Azt gondoltam, ez az örökség, de azóta is küld kisebb- nagyobb összeget. Ebből felújíttattam a Hosszú utcán a régi házat, bevezettettem a gázt. Pesten lakom a lányomék- nál, ilyenkor, havonta egyszer, pár napra jövök haza. A régi titkom ketten tudják ma már, a többieket elvitte az idő. A szomszédok nem is sejtik, hogy a kedves Böbe néni - ahogyan a család hívott - volt megesett lány, meg irigyelt asz- szony is. Pedig a valóságban nem történt velem más, mint hogy átél­tem a század néhány furcsaságát.” Távozóban a lelkemre köti: Böbe néven nevezzem, mert így hívta a család. Amelyik közben örökre odalett, és már csak ketten élnek közülük. A 86 éves nagy­néni és egy ennél is idősebb uno­katestvér. Ők már régen megbo­csátottak Böbe néninek, és mást tenni, azt hiszem, nekünk sincs jogunk. Egykoron tűzifát, búzát, szalmát is kaptak a tanítók Petőfi után száz évvel született Ötvennyolc éve borbélymester Kevés, egyre kevesebb az az ember, aki elmondhatja magá­ról, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor születése után száz évre érkezett e világra. Pedig akad olyan személy, és közéjük tartozik Komáromi Dániel, akinek a születési éve­ként 1923 szerepel. Csinosítsd, rövidítsd meg egy kicsit, Danikám! - így a vendég. Aki hátul figyel, a figaró úr felesége. A híres-neves helyi figarótól, Tanka Imrétől tanulta, leste el a kések, ollók, fésűk haszná­latát, szóval a frizurakészítés, -csinosítás részleteit. Ugyanő kötötte a lelkére:- Fiam, vésd jól a fejedbe, a borbély csak akkor beszél, ha kérdezik! Igen ám, de a műhelybe minden korban mindig olyan emberek jártak, akiket ismert, akik ismerték, úgyhogy semmi akadálya nem lett a diskurálás­nak. 1954-ben nősült, azóta is jóban-rosszban Kovács Mária a párja. Égy fiuk született, nem kö­vette édesapja hivatását, ő már más területen, a kultúrában he­lyezkedett el. Noha azóta két fiúunoka is a családhoz tartozik, aligha választja egyik is a nagyapa fehér köpenyes világát. Bizony-bizony, lassan ötvennyolc éve, hogy mes­ter, szeretik is, de hát ez olyan szakma, hogy anyagi elismerés nem biz­tos, hogy jár vele. Amikor befejezte az aktív eszten­dőket, 3 ezer 700 forintos havi nyugdíjjal kezdett, ami azóta az emelések után felment húszezerre. Csak az a baj, hogy a kenyér, a tej, a villany, a gáz ára is ezt tette, sőt még nagyobb mértékben. De hát erről aligha Komáromi Dániel tehet, aki még ma is napról napra kinyitja a kertkaput, és válj a a ven­dégeket. Elvégre mit is csinál­hatna mást ezekben a nemszeretem februári na­pokban egy igazi figaró, aki hetvennégy év ide, hetvennégy esztendő oda, hála Istennek jól bírja magát. És ha a haja nagyra nő, ki vágja le? Bodnámé Sza- nyi Ibolya, aki egy a tanítvá­nyai közül. Iskolatörténet 154 oldalon „Becsüld meg, amikor tanítod, becsüld meg, ahogyan és amire tanítod, s becsüld meg, aki tanítja őket! Becsüld meg az iskolád múltját, gazdagítsd jelenét, lásd a jövőjét! Sze­resd, de ne szavakkal, hanem azzal, hogy használsz neki, szeretetszóró példával, hivatást szolgáló, bölcs türelemmel. Öleld át a múltat, s vele azokat, akik életüket építették a gyermek leikébe, szellemébe!” Valami ilyesmit tett Nagy Zol­tán nyugalmazott iskola- igazgató is, amikor papírra ve­tette, megörökítette, könyvbe szedette a Kunhegyesi Refor­mátus Elemi Népiskola, majd a Kossuth Lajos Általános Is­kola históriáját. A feljegyzések szerint a te­lepülésen 1766-ban már volt tanító, pár esztendő teltével három is. Vajon tudják-e a tisztelt olvasók, hogy 1795- ben az itteni református taní­tók évi fizetése 50 rénes forint, búza szemül 12 köböl, árpa szemül 12 köböl, egy öl tűzifa, 10 font fattyú, négy köblös föld és két szekér szalma volt. A jegyzőkönyv az iskola ta­nítóit a falu tehetősebb embe­rei közé sorolja. Vagy azt, hogy a mostani Kossuth iskola főépületét 1913. október 26-án avatták? A kőművesmunkák irányítóját, Azarik Jánost Fe­renc József is kitüntette. Októ­ber 31 -én nyíltak meg a kapuk, és benne ma is tanítanak. A legelső női oktató 1914- ben Varga Károlyné volt, ma meg már egyre kevesebb a fér­fiember a nevelők között. Egykoron a hatvanas-hetvenes esztendőkben a Kossuth a me­gye legjobb általános iskolái közé tartozott. Akár a sport- rendezvényeit, akár a szakkö­reit, akár a tanulmányi munkát nézzük. 1900-tól 1995-ig kétszázti- zenkilencen tanítottak ebben az iskolában. Közöttük ezen sorok írója, aki először itt ta­nulta a betűvetés, számolás, írás alapjait, majd visszatért a katedra másik oldalára: tanító­nak, tanárnak. Nem egy vagy néhány, hanem tizenöt szép évre. Büszke vagyok rá, hogy gyerekként itt tanulhattam, majd taníthattam. Úgy tűnik, hajdani tanáraim jó útravalót A régi, elsárgult papírokat, jegyzőkönyveket lapozgatva engem is meglepett a refor­mátus iskola sokrétűen gazdag múltja, évszáza­dokra visszanyúló története - mondta Nagy Zoltán raktak a képzeletbeli tarisz­nyába, hogy abból a mai napig is tart. Erről, meg sok másról is szól Nagy Zoltán szakava­tott könyve, amely a jeles in­tézmény históriáját a tovatűnt évszázadoktól kezdve, 1995-ig öleli át. Betörtek Horvátországba is No nem szó szerint, hanem képletesen, átvitt értelem­ben tette mindezt a Bánfa Kft. Hogy ez valójában mit is jelent, arról még szó lesz az írásban. Egyébként ez a bánhalmi cég mindössze négy éve alakult. Jelenleg már száz- harminchat helyi és kör­nyékbeli dolgozónak biz­tosítanak munkát. Járnak ide helyből, Bánhalmáról, Kunhegyesről, Abádsza- lókról, Kenderesről, Ti- szagyendáról, Tiszaszent- imréről, Kunmadarasról is dolgozni. Hogy mi a fő profiljuk? Elsősorban nyílászárókat készítenek: ajtókat, abla­kokat, azután tetőszerkeze­teket, kőművesállásokhoz pallókat, farostlemez és forgácslapokat, és külön­böző fűrészárukkal is áll­nak a betérők rendelkezé­sére. Éves szinten mindez hétszázötvenmilliós árbe­vételt jelent, és kis hazánk térképén pontosan feltün­tették, hogy Hegyeshalom­tól Záhonyig, Salgótarján­tól Mohácsig mintegy száz céggel, kereskedővel, vál­lalattal állnak üzleti kap­csolatban. Legújabban „betörtek” a horvát piacra is, ahol főleg kisebb-na- gyobb ajtókat, ablakokat kérnek tőlük. Nem másért, hiszen az értelmetlen, esz­telen háború okozta károk helyreállítása tulajdon­képpen az utakkal, víz- és gázvezetékrendszerrel, il­letve a lakóházakkal, isko­lákkal, orvosi rendelőkkel kezdődött. És ugye az épü­letekhez kellenek nyílás­zárók is. Csökken a számuk Aligha nyerte meg a szigorított tb-elvonás a kunhegyesi vál­lalkozók egy részének a tet­szését. Nem is olyan régen még háromszázan voltak, és ez a szám jelenleg vészesen köze­lít a kétszázötvenhez. Pedig olyan mester is akad közöttük, aki idestova kevés híján hat­van álló esztendeje váltotta ki az ipart, és azóta szolgálja be­csülettel a települést meg a la­kóit. Azután akadnak kereske­dők, vendéglátósok, fuvaro­sok, kocsmárosok, férfi és női szabók, fodrászok, kozmetiku­sok, illetve még cipész is. Hogy meddig? Ha így hala­dunk, még egy-két szigorítás, és... Az oldalt írta: D. Szabó Miklós Fotók: Mészáros János Nála még 11-es lámpa virít Akad a várostól nyúliramo- dásnyira egy olyan tanya, ahol a szobában még délce­gen áll a régi jó, kiszolgált kemence. Ha a fűtési díjak, árak így emelkednek, lehet, hogy még szükség is lesz őkelmére. A háziasszony, Szarnák Józsefné már egy hí­ján a hetvenediket tapossa. 1980-ban temette az urát, soha nem ment újra férjhez, sajnálta a gyerekeket. Mert­hogy hat született: három fiú, három lány amúgy igazságo­san, sőt lett tizenhét unoka, meg négy dédunoka is. A mestergerendás tanya ma sem üres: van gyerek, aki kö­zel lakik, no meg Margit néni hírből sem ismeri az unalmat és a magányt. Mindig tesz- vesz valamit odabenn, esetleg az épület körül, azután annál a tésztánál sincsen jobb, ame­lyiket maga gyúr, nyújt az ember. Ráadásul az egyik dédunoka, a két és fél éves Gábor is vele lakik. Jól elvan­nak együtt. Televízió nincs, villany se, és esténként a 11-es petróleumlámpa virít sárga kört a falra. A rádiót néha ki­nyitja, meghallgatja a híreket. Várja a tavaszt. Valahogyan úgy van vele, minél korosabb valaki, annál tovább tart a tél. Avagy ez nem más, mint ér­zéki csalódás, hiszen az ember lába, dereka évről évre jobban sajog, sóvárogja a meleget. És ha ez így igaz, mit tehetne mást maga az illető: ő is várja a meleget, azt, amikor nagy­kendő nélkül is át lehet bal­lagni a szomszédba, a gyere­kekhez. A széken az egyik dédunoka figyeli a mama kezeit, a nyújtódeszkát és a nyújtófát A suszter visszament a kaptafához Régi szólásmondás, hogy az a jó, ha a mester visszamegy a kaptafához. Ez valami olyas­mit jelenthet, hogy az illető tanult, eredeti szakmáját végzi. Ez történt Göblyös Gáborral is, aki hovatovább két hatossal ír­hatja le a korát. Eredeti mester­sége cipész, fővárosunkban, a Váci utcában előkelő helyen tanulta, gyakorolta a szakmáját, egy menő kisiparosnál. Igen ám, de a gazda boltját államosí­tották, így neki is új munka után kellett nézni. Hosszú ideig volt afféle kö­zépvezető az áfésznál, de tevé­kenykedett a művelődési ház­ban is. Amikor elérkezett abba a korba, hogy most már a pos­tás hordja a fizetést azért a negyvenkét évért, amennyit dolgozott, gondolt egy meré­szet. Mi lenne, ha úgy folytatná az életét, ahogyan valamikor elkezdte. Ezért 1994-ben kivál­totta az ipart, és azóta javít­Göblyös Gábor mester úr mostani birodalmában, kis ci­pészműhelyében gatja, varrja, szögeli a lábbeli­ket. Olykor nem hisz a szemé­nek, mert pár hetes, drága cipő­ket visznek hozzá: - Gabi bá­csi! Most vettem nemrég, és hogy néz ki! Csinálna neki va­lamit, ha már ennyibe került? Kézbe veszi, forgatja, szem­léli, közben hümmög egy sort. És mit ad az ég, az esetek döntő, túlnyomó többségében tud valamit csinálni. Pedig tu­lajdonképpen pár éve kezdte ismét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents