Új Néplap, 1997. február (8. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-18 / 41. szám

1997. február 18., kedd Körkép 9. oldal Négy évtized a szolnoki művésztelepen Mázlista voltam, optimista vagyok Vázlat Nagy István szobrászművész portréjához Nem értem meg azokat az embereket, akik károm­kodnak, amikor elesnek, pedig örülniük kellene, hogy komoly bajuk nem történt - vallja Nagy István szobrászművész. Ezen az alapon teljesedett ki élet- felfogása: mázlista voltam, optimista vagyok. Ha meggondoljuk, hogy minden relatív, akkor a váci fegyházban és a jászberényi lágerbn töltött hadifogsága a hősi halálhoz képest valóban szerencse. Korántsem te­kinthető annak az, hogy megpróbáltatásokkal terhes fiatalkora miatt tízéves ké­séssel kezdhette tanulmá­nyait a Képzőművészeti Fő­iskolán. Később nagy kihívást je­lentett Szolnok Nagy István számára, hiszen ez a város, ahol a festészet oly csodála­tosan kiteljesedett, korábban sem vonzotta, később sem ösztönözte atyai gondosko­dással a szobrászokat. A rendszerváltás előtt a mező­túri főiskolától kapott némi támogatást, aminek fejében egyik szobra a főiskolához került, de ez a forrás pénzhi­ány miatt azóta kimerült. Azok pedig, akik anyagi helyzetük révén mecénások lehetnének, inkább a rek­lámmal elérhető haszon re­ményében gondolkoznak, s nem a művészek pártfogásán fáradoznak. Az utóbbi négy évben sem támogatást, sem megrende­lést nem kapott. Pedig művé­szi rangja, termékeny élet­útja vitathatatlan. Pogány Ödön Gábor például egyik levelében azt írta neki: „őszinte örömöt okozott ariyágod áttanulmányozása, Úgy látom, kifogyhatatlan vagy plasztikai ötletesség dolgában, összhang és han­gulat jellemzi munkáidat. Műveid szellemisége alkal­mas arra, hogy a képzőmű­vészet többi ágai között végre a szobrászat is népsze­rűbbé, kedveltté váljék.” Alkotásait őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a Hajdúböszörményi Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Mú­zeum és a Banja Luka-i mú­zeum. Közös kiállításon szere­pelt Tallinnban, Bécsben, Párizsban, Moszkvában, Szófiában és Chateauroux- ban. Köztéren áll szobra Csepelen, Jászberényben, Bonyhádon, Debrecenben, Kazincbarcikán, Villányban, Hajdúnánáson, Szolnokon, Mezőtúron, Mátyásföldön és Szegeden. Van egy delfinen lova­goló, bájos kislányt ábrá­zoló, bronzöntésre váró gipszszobra, melyet tavaly felajánlott Szolnoknak, de az érdemi válasz azóta is késik.- Ismerőseim azt mondják - tűnődik Nagy István -, hogy egy ilyen méretű és ilyen kompozíció nagyon el­kelne Szolnokon. Hallok azonban olyan megjegyzése­ket is, hogy ez nem lenne népszerű Szolnokon, mert a Tiszában nincs delfin. Csak Szolnokon mondanak ilyen zöldséget, mert kérdem én, Dániában van sellő? Nincs, de sellőt ábrázoló szobor van. Szolnokon egyébként sem nagyon veszik figye­lembe, hogy európai színvo­nalon dolgozó szobrászok élnek itt. Inkább másoknak adnak megbízatásokat. Lásd az azóta a köztérről eltávolí­tott Kossuth-szobrot. Legutóbbi munkái közül hármat mutat Nagy István. Az egyik a samottból, üveg­berakással készült „Halki­rály és alattvalója”. Két egymás felett keresztben lévő halat ábrázoló, térbe képzelt, gömbkompozíciós szoborterv. A másik a „Zsu­zsanna a fürdőben”. Ennek elődje egy kisebb méretű, ólomból készült női figura. Sokan szerették volna meg­szerezni. Most már megtehe­tik, van „utódja”. A harma­dik mű szintén samottból ké­szült. Térdelő női figura. Még nincs neve. Plasztikai szempontból talán ez a leg­izgalmasabb. Körkompozí­ció, minden nézetből érdeke­sen hat. Mindhárom munka arra vall, hogy Nagy István alko­tókedve, ötletessége töretle­nül gazdagodó. Művészi hajlamának örök­lése rejtély. Apai nagyszülei dohánykertészek voltak, apja meg vasutas. A szobrászat­hoz való vonzódás inkább anyai ágon keresendő. Azt mondja erről:- Édesanyám mesélte, hogy szülei porcelángyárban dolgoztak, de azt nem tudta, hogy korongoztak-e vagy porcelánfestők voltak. Csak arra emlékezett, hogy az apja ritka szép madárkalitkát csi­nált. Kézügyessége tehát biz­tosan volt. Nagy Istvánt kemény fá­ból faragták, s megedzette az élet. Ez csendül ki szavaiból:- Igaz, hogy most nem ve­szik igénybe képességeimet, mégsem hagyom el maga­mat. Nem azért születtem erre a pályára. Szobrász va­gyok, nekem ezen a téren kell dolgoznom. Ha büntet­nének, akkor is ezt csinál­nám. Ez az élethivatásom. Vannak gondolataim, ter­veim, és ha az egészségem meg a körülmények engedik, szépen sorban megvalósítom azokat.- Hogy szolgál az egész­sége?- Köszönöm, megvagyok. Igyekszem egészségesen élni, mert ugye ha egy „két­hetes” (hetvenhét éves) em­ber eddig nem jött rá, ho­gyan kell élni, akkor ... Simon Béla Nagy István a „Halkirály és alattvalója” című kompozí­ciójával FOTÓ: CSABAI A megyeszékhely kollégiuma - pedagógiai innovációs modell? A veszprémiek is tanulmányozzák Egyre több minisztériumi jelzés érkezik az 1996. augusztus 1-je óta jogilag önálló intézményként jegyzett Szolnok Vá­rosi Kollégium működése iránt. Ezek alapján pedagógiai innovációs modellként is tekinthető az öt kollégium - egye­süléssel történő - önállósodása. Úgy tűnik, jól döntött az önkormányzat, amikor anyaiskoláiról leválasztotta a diák­otthonokat. Félelem és várakozás Választások előtt az egykori krajinai Báránya-háromszögben Torkig van itt már mindenki mindennel. Akár szerb, akár horvát, akár magyar. Várják, hogy múljon az idő, s hozzon or­voslást a mélyen ütött sebekre. Itt, Kelet-Szlavóniában, a Ba- ranya-háromszögben lassan veszi át a hatalmat az ENSZ-köte- lék, s dől össze az egykori Szerb Krajina Köztársaság közigaz­gatása. Mindenhol katona katona hátán - de már fehérsisako­sok. A fehér páncélosokon a két betű: UN - United Nations. Egykedvűek a szerb rendőrök, hivatalnokok: már nem az övék a hatalom, már nem az övék a jövő. Aki teheti, menekül, vagy elmenekült már. Mindenfelé katonák - de már fehérsisakosok Néhány éve, amikor a volt ÁÉV emeletes munkásszálló­jának városi diákszállóvá tör­ténő átalakítása is felvetődött a városatyákban, a megvalósí­tás ellen a mamutkollégiu­mokkal szembeni fenntartása­ival érvelt Jusztin László, a megyei kollégiumi szövetség elnöke. Legutóbb, már a Szolnok Városi Kollégium igazgatójaként faggattuk kez­deti tapasztalatairól.- A szolnoki diákotthonok összeházasítása nem járt fizi­kai értelemben az összevoná­sukkal.- Nagy veszélye volt Szol­nokon is a tanulói személyisé­geket, a pedagógusmunkát egybeolvasztó megoldás beve­zetésének. Szerencsére nem ez történt. Sikerült megőrizni az egyedi sajátosságokat. Olyan központi igazgatást alakítot­tunk ki az öt kollégiumi egység mellé a Baross úton, amely me­nedzseli is őket, míg a fenntartó felé forrásbővítő magatartást tanúsít. A modell iránt sok ön- kormányzat, így Veszprém vá­rosa is érdeklődik. A miniszté­riumból is egyre több jelzést kapunk.- Hol tartanak az új intéz­mény kialakításában?- Mindenkit érintett az át­szervezés. Az iskolákat, ame­lyekkel korábban együtt kel­lett élnünk, a diákokat és a pedagógusokat. Az új szerve­zet vagyonjogi, gazdálkodási, dolgozó- és tanulói létszám­kialakítása befejeződött, a „belső alkotmányozás” - a munkaköri leírások, egyéb iratok elkészítése - megtör­tént. Kisebb vagyonátadások még hátravannak, hiszen több mint százmilliós értéket kel­lett az új intézménynek az is­koláktól átvenni.- Hogyan alakult a kollégi­umiférőhelyek száma?- Összességében százhet­vennel csökkent a városban, mivel az egyház részére lét­számot kellett átadni, és a ko­rábbi bérleményeinket fel­számoltuk. Kihasználtságunk száz százalék feletti, ezer­negyvenkettő tanulót vettünk fel a tanév elején. Szolnok középiskolásai közül egyetlen tehetséges diákot sem kell el­utasítanunk helyhiány miatt. Az oktatási szerkezethez iga­zodva azonban úgy gondo­lom, még egy száz-kétszáz fé­rőhelyes speciális profilú kol­légiumot elbírna a város.- Minden új szervezet hor­doz magával nehézségeket is...- A tanulói összetétel op­timalizálására, a koedukációs arányokra oda kell figyelnünk a jövőben is. Következik a tartalmi munka megerősítése, a jó hagyományok továbbvi­tele. Fontos ez, hisz a szakmai önkifejeződés, a bizonyítani akarás tette korábban is sajá­tos színfoltokká a kollégiu­mokat. S. Cs. J. Egy hónap múlva, egész ponto­san március 16-án Horvátor­szágban általános választások kezdődnek. E valaha elzárt, alig 1100 négyzetkilométeres há­romszögben előkerülhetnek a demokrácia első kellékei. Fölál­lítják a szavazófülkéket, lepe­csételik az urnákat. A múlt még nagyon közel van. Keresztre feszített lelkek Hercegszőllősön is jár egy tör­ténet: a főút egyik házába kato­nák törtek be, megitták a gazda pálinkáját, aztán mindenkit megöltek. A másik lakásban pedig azért halt meg mindenki, mert nem volt pálinka. A halálnál és a testi kínza- tásnál van azért rosszabb. A lé­lek keresztre feszítése. Ezért az­tán, bár mindenütt nagy szere­tettel fogadják a magyarok a magyar újságírót, megkérik, ha lehet, ne névvel jelenjen meg az írás. Ki tudja? Még olyan em­ber is aggódott a búcsúzásnál, mint az egykori eszéki rádiós kollégám, a Vörösmarton élő Krómer József, pedig ő a nehéz időben a menekülés helyett az otthon maradást választotta. És még csak nem is a múltról, in­kább a jövőről esnék a szó, hi­szen alig egy hónap múlva álta­lános választás lesz ezen a vi­déken. Fegyverarzenál a kertben, az ágy alatt Tudják: döntöttek a nagyhatal­mak, július 1-jétől e Baranya- háromszög (Kelet-Szlavónia) Horvátország integráns része lesz. Látják: itt az UNTAES szol­gálata, minden­hol a fehérre fes­tett ENSZ-pán- célosok mozog­nak, az ENSZ emberei párok­ban ragadva a szerb közigazga­tás embereire: fehér sisakos ka­tona jár a szerb rendőrrel is, s ő figyeli a szerb határőr munkáját is, a túlkapások ellen. Ám azért még mindig szerb rendőrség van, és a térség főváro­sából, Pélmonas- torról szerb rá­dió- és tévéadást sugároznak az éterbe. Bár meg­nyílt a térségből az Eszék felé vezető út, még sehol a horvát közigazgatás, a horvát rendőr és katona, s időnként itt-ott provokációkról hallani. Krajina nehezen adja fel utolsó hadállá­sait. És ne feledjük: bár az ENSZ- katonaság megkezdte a fegyve­rek összegyűjtését (márkában fizetnek minden leadott gép­pisztolyért, gránátért, egyé­bért), azért számottevő a kint lévő fegyverarzenál. A szek­rényben, a kertben, az ágyak alatt. Nehéz is ma eldönteni, hogy ki fél jobban. Az őslakos­ság, az itt maradt fegyvertelen horvátok és magyarok, avagy a menekültként, a hasonlóan el­menekült helybeliek lakásába beköltöztetett, állig felfegyver­zett szerbek-e? Soha többé politikát! Kós András, az UNTAES pél- monostori irodájának magyar tisztviselője szerint minden gyötrődés és félelem ellenére ugrásszerűen megváltozott itt a helyzet. Rá sem ismerni már arra a világra, ami mondjuk egy-két hónappal ezelőtt volt. Amikor csak egy út volt jár­ható: a batinai hídon Szerbia felé. Különösen örömteli, hogy bár csak magyar rendszámú gépkocsikkal, de jöhetnek a ko­rábban elmenekültek. Látoga­tóba, szemrevételezni a régi há­zat, beszélni az ott maradt szomszéddal, rokonnal, jó ba­ráttal. Tervezhetik a visszaté­rést.- Lassan a választások előes­téjén vagyunk. Mennyire érez­hető ez?- Egyelőre meglehetősen nagy a bizonytalanság. Még azt sem tudják jóformán az embe­rek, hogy milyen testületekre, hányféle tisztségviselőre, s ho­gyan szavazhatnak majd. Ez a jelöltállítás gondja is. Másrészt érezhető a félelem, s nehéz ta­lálni olyan embert ma még, aki nyíltan közéleti funkcióra je­lentkezik. Hogy is mondta ezt az egy­kor Eszéken dolgozó vörös­marti rádiós kollégám, Krómer József? Amikor a kopácsi erdő­szélen, s frontvonalban, fegy­verrel előttünk és fegyverrel a hátunkban, kényszermunkában ástuk a lövészárkokat, megfo­gadtuk: soha többé politikát! Mindenki szegény Laskó általános iskolájában an­gol nyelvű tábla is mutatja: itt már a horvát művelődési mi­nisztérium útmutatása szerint folyik az oktatás. Színmagyar iskola, bár még most is állandó hiányzók a környező községek gyerekei. Pásztor Julianna taní­tónő szerint a sok gond köze­pette talán ez a legnagyobb: nincs mivel bejárni. Már Ko- pács szerb polgármesetere és a magyar alpolgármestere is tár­gyalt az UNTAES-nél, valami­féle iskolabusz beindításáról, ígéret van. A választási előkészületek közepette a legfontosabb ma az emberek számára, hogy körvo­nalazódjanak lassan az életfel­tételek. Itt mindenki nagyon szegény. Ez alatt az öt és fél év alatt nemigen volt munkahely: abból éltek, amit a ház körül megtermeltek. Mint ahogyan azt egy bellyei ember említette: még azt is megtanultuk, hogy hogyan kell mész, cement és egyéb helyett tehéntrágyával a ház falát megtapasztani. Megosztott magyarok Mindenütt a háború nyomai, mindenütt kiégett, összedőlt házak. Itt egy ideig minden lő- rés és fedezék volt. Az utak mentén, a községközpontokban persze építettek mesterséges fedezékeket is: sehol annyi homokzsák, mint errefelé. E kicsiny térség (Szlavónia csücske) mégis reménykedik. Már majdnem mindenkinek ott a kezében a horvátok pecsétes dokumentuma, a Domovnyica, van igazolványuk, útlevelük. Van már kire szavazni is, bő­ven. A magyarok is két magyar párt közül választhatnak: ott a HMDK, a Horvátországi Ma­gyarok Demokratikus Közös­sége és a HMSZ, a Horvátor­szági Magyarok Szövetsége várja a voksaikat. Az előbbit Pasza Árpád vezeti, az utóbbi elnöke Csörgits József. Nincse­nek sem beszélő, sem köszönő viszonyban. Tudják ezt már itt is. (12.000 magyar élt itt a háború előtt, ma alig 7000-en maradtak.) A megosztottságot tovább fűsze­rezi, hogy négyfelől érkezné­nek a községek élére a jelöltek. Az itt maradottak azt szeretnék, hogy közülük kerüljön ki a pol­gármester. De van jelöltje az Eszékre menekülteknek, a ma­gyarországiaknak, sőt azoknak is megvan a saját vezetője, akik átmenetileg Németországban találtak otthonra. A kiállásával tiszteletet ér­demlő laskói református papot is megkeresték a magyar pár­tok, hogy vállaljon politikai funkciót, de Csáti Szabó Lajos alighanem bölcsen döntött, amikor levelében megírta, hogy csak egyetlen pártot, Krisztus pártját választhatja, egyébként hagyják őt békén. Feledékeny anyaország Félelem és várakozás. Ez a mai Baranya-háromszög. Tele katonával, menekülővel és menekülttel, az utcákon pedig (régi dicsőség, hol van már?) kra­jinai milliárdos bankókat visz a lassan tavaszra forduló szél. Az emberek még bezárkózva, aho­gyan azt megszokták az elmúlt öt és fél évben. De akadt, aki ki­mondta: az volt a legszomorúbb az itt élő, maroknyi magyarnak, hogy e sötét évek alatt megfeled­kezett róluk az anyaország. Még jó szó se jött, Magyarország felől. S ezt a mai öregek, középko­rúak sohasem fogják megbocsá­tani. Kozma Ferenc Mesterséges fedezék. Sehol annyi homokzsák, mint errefelé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents