Új Néplap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-06 / 4. szám

1997. január 6., hétfő 7. oldal Az Új Néplap A Tiszazugban Az ecset a nyomdász lelke Szabados Gézát tulajdonképpen a háború szele sodorta Mart­fűre, egészen pontosan a cipőgyár tervezőosztályára, ám az al­földi kisvárosig igencsak kacskaringós utat mutatott a sors a szabadidejében festegető felvidéki embernek. Esztergályosból Jószágigazgató” A szikrázó napsütésben szinte délibábnak tűnt a tanya és a havas legelőn kószáló magyar szürke marha látványa. Ám a legmerészebb délibáb sem vetít az ember szeme elé még két bivalyt, egy szamarat, számtalan gyöngytyúkot és békésen sétálgató galambokat. Ugyanis a szürke marha nyomában rögtön feltűnt az állatsereglet. A rozzant tanyaépület ajtaján egy férfi lépett ki, aki - mint később megtudtuk - az állatok gondozója. A tulajdonos egy lakitelki úr, aki kedvtelésből tart ennyi állatot. Dósa Károly, a .jószág- igazgató” itt él kint, távol a családjától, a hét unokától, s a toldozott-foldozott kis házat választotta lakhelyéül.- Még nem tudom, meddig csinálom - vág bele mondóká­jába, miután leültünk az össz­komfortosnak éppen nem ne­vezhető szobában. Pedig nem is ez az eredeti szakmám, fémesztergályos vagyok, fo­kozatosan tanultam bele az ál­lattartásba, bár a szüleimnek is voltak állatai otthon, nem ide­gen tehát a munka. Másfél éve él szó szerint együtt a juhokkal, baromfival, a galambokkal. A lakószoba melletti helyiségben például egy gyimesi rackajuhpár béget két kicsinyével, „akik” talán ki sem bírnák a kinti mínusz 20 fokos hideget.- A tanyán elég sok van be­lőlük - mondta Dósa Károly, miközben ölbe vette a két bá­rányt építettünk nekik egy akolt, százötvenen is beférnek. Egyébként a gyimesi rackajuh elég ritka az országban, alig van belőle máshol. Csendesen várja társát a magyar szürke marha- Lesz még több állat is itt - folytatta a gazda, a bivalyetető felé sétálva. Túl magányos a szamár és a szürke marha így egyedül. A tulajdonos még egy jakot is akar szerezni, bár ez valószínűleg már csak az­után lesz, mikor kiköltözik ide. Ott nem messze épül a háza, szeretne a „birodalma” közelében élni. Megvannak a veszélyei is a békés, csendes tanyai életnek, könnyen rablók prédájává válhat a ház.- Amióta itt vagyok, még semmi baj sem történt, ami nem az én érdemem elsősor­ban, hanem a két kutyáé. S a két hűséges eb, mintha csak igazolni akarná a dicsérő szavakat, hangos ugatással kí­sér ki bennünket a porta hatá­ráig, ahol még a bivalyok is „elbúcsúznak” tőlünk. ők még kicsik és könnyebben megfázhatnak, ezért aztán a házban laknak Jó, rossz, egyszóval: 1996 Az év elején szinte mindenkinek határozott elképzelése van az elkövetkezendő 365 (esetleg 366) napról, terveket sző, csak néha az élet közbeszól. Egy település életében a gazdasági ne­hézségek okoznak sokszor áttörhetetlen falakat, máshol egy másik ember. Néhány közéleti embert arról kérdeztünk, mennyire felelt meg 1996 az előzetes terveinek, s vajon mit hozhat a jövő.- Felsőszelén, Pozsony megyé­ben születtem. Az elsőszülött fiúgyermekek átka, mely sze­rint a családfő foglalkozását kell követni, engem is utolért. Apám mindenképpen kőművest akart belőlem nevelni, s hiába akartam én festőművész lenni, nem tehettem. Pedig egy po­zsonyi szobrász vállalta volna a tanításomat, de hát nekem az íratlan törvények szabtak korlá­tokat. 1945 után lehetetlenné vált az élete a Felvidéken élő ma­gyaroknak. Aki csak tehette, át­jött Magyarországra, így került Budapestre Szabados Géza is, akinek ekkor minden vagyona a rajta lévő ruha volt.- Pesten a svájci vöröske­resztnek dolgoztam egy neve­lőotthonban, eközben beirat­koztam az Iparművészeti Főis­kolára. A véletlen folytán kerül­tem Martfűre. Az újpesti pálya­udvaron vártam éppen az édes­anyámtól érkező csomagot, Kellemesebb, mondhatni művészi környezetben ehetik meg süteményüket vagy piz­zájukat december közepe óta Kunszentmárton egyik leg­kedveltebb cukrászdájának, a Szent Imre herceg utcában lévő Anna cukrászdának a vendégei. Nem az épületet alakították át, hanem a Kunszentmártoni Képzőművészeti Kör művé­szei állítják ki rendszeresen a munkáikat.- December közepén láthat­ták az első festményeket és tűzzománcokat az ide betérők - mondta a művészetpártoló cukrász, Sárközi György. Leg­közelebb majd január közepén hozunk új képeket, s ez terve­ink szerint állandóan így lesz. A művészek havonta a közön­ség elé tárhatják alkotásaikat, ráadásul még el is adhatják amikor összefutottam egy régi ismerőssel. Ő mondta, hogy a martfűi, akkor még Cikta Cipő­gyár egy grafikust keres, aki ért a kirakatrendezéshez. Miután államosították a gyá­rat, dekoratőr lett, s a kor „szentjeit”, Rákosit és Sztálint kellett többször is lefestenie. Végzett az elkövetkezendő években fizikai munkát is, s a sok vándorlás után nyugdíjig a cég nyomdájában dolgozott.- Még ma is sokat festek, kedvenc helyem a Tisza partja. Igazából jövedelmem nincs eb­ből, néha az orvosoknak „fizet­tem” velük, ha a család valame­lyik tagja mondjuk kórházi ápo­lásra szorult. Több versenyen és kiállítá­son szerepeltek már Szabados Géza grafikái, a Tiszaföldvári Férfikar és a Nemzetközi Ti- sza-túra jelvényét is ő tervezte, s ha csak teheti, rögtön vásznat és ecsetet ragad, s irány a Ti- sza-part. azokat. Sőt, ha valakinek meg­tetszik az adott festő stílusa, itt, a cukrászdában megkap­hatja a kiválasztott művész címét, s rendelhet tőle más festményeket is. A művészeti kör ezzel együtt előadásokat is szervez szerda esténként, ahol bárkit, a pizzázó vendégeit is szívesen látják. A terveik szerint min­dig igyekeznek ismert, neves festőt meghívni ezekre az ösz- szejövetelekre. Sárközi György kapcsolata a művészettel elég érdekes. Bevallása szerint a festészet­hez nem sok köze van, isme­retségei révén került hozzá kö­zel a művészegyesület. Bár - mint ahogy azt el­mondta - a cukrászat is egy­fajta művészet, ezt is lehet igényesen csinálni, az pedig nem megy minden tehetség és érzék nélkül. Jordán Antal a Tiszaföldvári Férfikar egyik karnagya, az együttes mozgatórugója. Mint elmondta, oka panaszra sem neki, sem a kórusnak nincsen.- A társadalmi átrendeződés óta eltelt időben, köszönhetően a polgármesterünknek, nem csökkent az anyagi támogatá­sunk mértéke - kezdte a kar­nagy. Ám nem csak ez az óév pozitívuma. A nyáron Greffen- bergben egy németországi vá­rosban jártunk az ottani férfikó­rus vendégeként, a kapcsola­tunk azóta is nagyon jó, s szin­tén a nyár eredménye egy por­tugál barátság is, mégpedig Tomar városának kara járt ná­lunk. Velük köttetett egy re­mélhetően szép és gazdag együttműködés. Jó helyzetben vagyunk, a megye is támogat minket. Az anyagi biztonsá­gunk tehát megvan, ez pedig a mai időkben nagyon fontos. Nem volt ennyire kedvező helyzetben az év elején Csépa polgármestere, dr. Botka János.- Egy évvel ezelőtt a célunk csak az lehetett, hogy becsüle­tes, tisztességes munkával tal­pon tudjunk marad u. Olyan in­tézkedéseket hozt-mk a képvi- selő-testülette - gondolok itt a létszámleépítésre -, ami alapve­tően meghatározta a hangula­tunkat. Ennek ellenére megelé­gedve közeledünk az újév felé. Tudom, szociális téren még sok a teendő, s továbbra is veszély az elszegényedés, ám bízom abban a széles társadalmi ösz- szefogásban, ami jellemezte községünket és az önkormány­zatot is a nehéz időkben. Ki­emelném, hogy a lakossággal jó a viszonyunk, törekedtünk is a kapcsolatok ápolására. Jó ezt kimondani így az ünnepek han­gulatában, mert ez mindenkép­pen reményt adhat a jövőben. Cibakháza a soha nem nyugvó ‘települések egyike. Mindig lehetett hallani valami­lyen tervről, amivel az önkor­mányzatjobbá próbálja tenni a községben lakók életét. A jegyzővel, dr. Tóbiás Ferenc­cel beszélgetve a „mozgoló­dás”, úgy tűnik, jövőre is megmarad.- Kevés az állami támogatás, a likviditási gondjaink még mindig megvannak, ám már kezelni tudjuk. Saját erőből va­gyunk kénytelenek fejleszteni, s ezt csak pályázatok útján te­hetjük meg. Természetesen nem sikerülhetett mindegyik, de így is sokszor kaptunk ked­vező értesítést. így építettünk fel egy gondozóházat, üzembe helyezték a szennyvíztisztítót, de említhetném a szociális földprogramot is - mondta a jegyző. Kiemelném még a tele­fonhálózat és a gázvezeték megépítését is, ezek nagyon fontos események Cibakháza életében. A jövőben talán bő­víthetjük a csatornahálózatot, hozzákezdhetünk a községköz­pont megépítéséhez. Remélhe­tőleg siker kíséri majd a terve­inket. Trolibusz Martfűn? A történelemben nincsen „ha”, vagy megtörtént valami, vagy nem. Azért néha érdemes el­mélkedni a múlton, különösen, ha. az sok embernek majdnem valósággá vált. Deák Miklós azóta él Matfűn, amikor az még csak egy tanya­világ volt. Igaz, mint elmondta, már akkor is Martfűnek hívták, csak amikor a Cikta (később Tisza) Cipőgyárat alapította Bat a István, akkor egészen máshogy néztek ki az épülő te­lepülés jövőbeni tervei.- Még a háború alatt, 1942- ben jöttem erre a vidékre, ekkor hozták ide a cipőüzemet Érsek­újvárról. A legfontosabb teen­dőt a gyár és a munkások laká­sainak felépítése jelentette az alapító számára, s ezek a házak még ma is állnak - kezdett bele a saját és egyben lakóhelye tör­ténetébe Deák Miklós. Ha az ember összehasonlítja a régi amerikai házak fényké­peit a martfűi „Bata-házaké- val”, akkor meglepő hasonla­tosságot talál.- Ennek az az oka, hogy a Martfűt felépítő Bata István édesapja sokat utazott, járt Amerikában i£ s az ötletet on­nan mentette - magyarázta az idős cipész. Sőt, ha nem szól közbe a háború, akkor még egy szép nagyváros is lett volna Martfűből. Az első körben négy-hatszáz család érkezett a Tisza partjára. Bata István tervei szerint még nyolc olyan gyárépületet húz­tak volna föl, mint amilyen most látható, s nyolc-, vagy akár tízezer munkásnak terem­tett volna kenyérkereső lehető­séget. Többfelé meséltek trolibusz­ról, ami egészen Cibakházáig ment volna, a kezdetektől itt élők közül néhányan viszont cáfolják ezt, s a szóbeszéd tré­fájának tartják. Mindenesetre szép és érdekes lenne meg­tudni, mi lett volna, ha... De le­het, éppen így szép ez, hogy mesélni lehet róla. Társastánc, kicsit másként A tiszaföldvári Mocorgó Műve­lődési és Sportegyesület táncot kedvelő fiataloknak és felnőt­teknek, általános iskolásoknak és középiskolásoknak szervez tanfolyamot január 11-től. A város egyre színesedő kul- túrprogramjai között bizonyára népszerűek lesznek az egyesü­let táncórái, s a balett mellett már a modernebb zenékhez illő lépéseket és forgásokat is meg- tanulhatjákv A tervek szerint egzotiku­sabb latin táncokat és bonyolul­tabb koreográfiákat oktatnák a szolnoki Kaiser Pelikán Tánc­klub profi tanárai. Az oldalt írta: Pókász Endre Fényképezte: Mészáros János Kitűnő kiállítási lehetőséget kínál a kunszentmártoni mű vészeknek a helyi Anna cukrászda Kiállítóterem a cukrászdában Pizza mellé festmény Dolgozni csak pontosan szabad Talán nem is építettek Cibakházán olyan házat, ahol nincsen valamilyen munkája Sturz Lajosnak, a kilencvenkét éves asz­talosnak, aki még ma is dolgozik. Igaz, már nem annyira aktí­van, mint tíz évvel ezelőtt, bár a kor most sem látszik meg rajta. Keze még ma is biztos, sokan megirigyelnék életkedvét. Apa és fia mutatja a kész függönykarnist a hangulatos kis asztalosműhelyben- Mezőtúron születtem, s Kisúj­szálláson laktam addig, amíg 1931 -ben Cibakházára nem köl­töztem - kezdte az idős aszta­los. Még az édesapámtól tanul­tam el a kádármesterséget, ami jól jött itt, Cibakon, mert én vol­tam egyedül a faluban, aki hor­dót tudott csinálni. Akkoriban még sokkal töb­ben műveltek szőlőt, több bo­roshordóra is volt szükség. La­jos bácsi egészen 1952-ig ma­szekként gyártotta a szüret el­engedhetetlen kellékeit, míg­nem a politikai helyzet a ktsz-be kényszerítette.- 1965-ben sikerült újra ki­váltani az iparengedélyt, amit három éve adtam vissza. Négy­öt hektós hordókat készítettem, nagyobb nem kellett, mert erre­felé egy embernek kevés földje volt, olyan sok bort nem csinál­hattak. Annál inkább vették a káposztáskádakat és a dézsákat, az minden háztartásban jól jött. Sajnos a tanult szakmámat már nem folytathatom, egy szívrit-' muszavar után az orvos azt mondta, a hordók már nem az én ketyegőmnek valók, csak az apróságokkal foglalkozzam.- Az igazsághoz hozzátarto­zik - szólt közbe az ifjabbik Sturz Lajos -, hogy manapság a kádárok élete itt az Alföldön igen nehéz. Messze van a fa­anyag, éppen ezért drága is. Na meg szőlőt is kevesen művel­nek, s nincsen szükség a boros­hordókra. Egy időben Cibakháza ösz- szes építkezéséhez Lajos bácsi készítette a faanyagot.- 1945-ben sikerült felállítani egy fűrészgépet, ami még ma is működőképes, és a tetőszerke­zethez gerendákat és egyéb fa­anyagot szállítottam. Sok mun­Egyetlen rossz mozdulat, s az ember máris a saját kezét fúrja át, bár ilyen gond még így 92 évesen sincs kám volt, hiszen a falu akkor épült ki, kellett a munkám. Ma már viszont kevesen épí­tenek házat, ráadásul házhoz is kijárnak fűrészelni, akiknek van hozzá gépük.- Pedig az igazán minőségi munkát nem lehet ripsz-ropsz elvégezni - mondja Lajos bácsi -, ahhoz azért több idő kell. Mi mindig is híresek voltunk itt, Cibakházán arról, hogy ponto­san, jól és szépen dolgozunk. De hát nem is lehet ezt másként csinálni, hiszen a szakma becsü­lete így kívánja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents