Új Néplap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-02 / 1. szám

4. oldal 1997. január 2., csütörtök A Szerkesztőség Postájából Küldjön egy képet! A tiszasülyi dalárda A ’30-as évek második felében fiatal tanítót he­lyeztek a tiszasülyi Vallyon-telep Leányági elemi iskolájába. Az iskolától nem messze volt az egylet, ahová a telep közel ötven tanyájából a hosszú téli estéken eljártak az emberek meg­beszélni a világ dolgait, a paraszti munka forté­lyait, közben iszogattak, s alkalmanként előke­rült a „száraz fa” is, amitől dalra fakadt a társa­ság. A tanító úr is - miután felkészült a követ­kező tanítási napra - át-átment az egyletbe mú­latni az időt, ismerkedni tanítványai szüleivel, bekapcsolódni a beszélgetésbe. Korán észre­vette, hogy a férfiaknak jó énekhangjuk van, hogy szépen tudnak dalolászni, s kezdemé­nyezte, alakítsanak dalárdát maguk és a na­gyobb közösség szórakoztatására. így is történt, s rövid időn belül műsorokat adtak az egyletben s szerepeltek a falusi ünnepségeken. Mi is, mint gyerekek, gyakran hallgattuk őket, megcsodál­tuk szép dalaikat, és büszkék is voltunk rájuk, hiszen a dalárda huszonegy tagja - a tanító úr kivételével - a rokonságunkból került ki. Né­hány év után sajnos a kórus élete tragikus hirte­lenséggel véget ért; a tanító urat elhelyezték az iskolából. A fénykép a dalárdáról készült, talán 1938- ban. Közülük már nagyon kevesen élnek. Vallyon Imre és Vallyon Aladár, Tiszasüly Demokrácia helyett zűrzavar „Az állhatatos ismétlés a bizonyítás egy neme” •• Ünnep az újszászi kastélyban Az 1994. december elsejei új­jáalakulást óta idén immár harmadízben ragyogták be a karácsony fényei az újszászi Kastély Otthont a szeredet ün­nepén. A december 19-i zenés iro­dalmi kultúrműsorban - me­lyet a gondozottak lázas előké­születei előztek meg - Tarcsa Istvánné intézetvezető főnővér köszöntötte a hallgatóságot, ezzel vette kezdetét az ünnep­ség. Ezt követően a helyi, Nagykerti Általános Iskola di­ákjainak szívmelengető, ha­gyományőrző műsorát tekint­hették meg az otthon lakói. A nebulók nagyszerű hangu­latot varázsoltak a díszte­rembe, amely megadta az alaphangját az otthon irodalmi körének előadásához is. E hét­tagú kis csoport megható oda­adással bemutatott produkció­jának sikerült egy kis meleg­séget lopni a társak szívébe. A szépen feldíszített kará­csonyfa - mely szintén a gon­dozottak keze munkáját dicséri a függelékkészítéstől a díszíté­sig - mintha még pompázato- sabban ragyogott volna. S hogy rohanó világunkban mit jelent az figyelmesség em­bertársaink iránt, azt az öröm­től sugárzó arcok tükrözték. Az ajándékok ünnepélyes átadását követően Szalóki Miklós, az intézmény igazga­tója fejezte ki őszinte jókíván­ságait a nap fellépőinek, az otthon lakóinak. A legcsodálatosabb az egészben volt, hogy az intéz­mény bebizonyította: a gondo­zottak aktív bevonásával nagy­szerű élményt lehet nyújtani. Földes Barnabás Zagyvarékas Karácsonyi meglepetés A kunhegyesi Dózsa Úti Ál­talános Iskola hatodik osztá­lyos tanulói közül tízen ne­veztünk be az Életrevaló Plussz Program pályázatára. Ennek egyik feltétele, hogy valamennyien aktívan részt vegyünk az iskolai progra­mokban. Az első feladat az volt, hogy karácsony köze­ledtével lepjük meg környe­zetünket valamivel, amivel örömet szerezhetünk. Mi a nyugdíjas pedagógusokra gondoltunk. Karácsonyi műsort állítottunk össze: mindenki kiválasztotta a hozzá leginkább illő jel­mezt, amiben segítségünkre volt Nagy Lászlóné tanár néni is. Az általunk készített díszes meghívókat szemé­lyesen adtuk át a nyugdíjas tanár néniknek, akik teljes létszámban eljöttek előadá­sunkra. Meghatottan kö­szönték nekünk az élményt. Mi pedig bizonyosságot szereztünk arról: jobb adni, mint kapni. A Törpplussz Csoport tagjai Függetlenségünket és szabadsá­gunkat eddig csak ideig-óráig tudtuk megtartani, bizonyítja történelmünk számtalan feje­zete. Minden villanásnyi fordu­latért drága árat fizettünk. Rendre diktatúrák váltották a pe­riódusokat. Az 1990-es eszten­dőt is a nagy fordulók sorában jegyzi majd a történelem, ne­künk innen számítandó a függet­lenség és a demokrácia. Meg kell azonban mondani, hogy hat év után is gyenge lábakon áll. Félő, hogy egyes pártok között túlzott hatalmi harc alakul ki, és veszélybe kerül az is, amit eddig elértünk. A magyar embernek még ízlelgetnie kell e történelmi fogalmat, nem volt alkalma megismerni, megszokni. Nem is merne senki jóslatokba bocsát­kozni, hogy mi kerekedik ki eb­ből: vadkapitalizmus vagy a polgári demokráciára épülő jó­léti társadalom. Ez utóbbit igen távolinak érzem a mai gazdasági helyzetben és politikai viszo­nyok között. A polgárság telje­sen elszegényedett, a lakosság 80 százaléka a létminimumon él, egy szűk réteg viszont gyorsan gyarapodik; azok, akik átmentet­ték az ország vagyonát önma­guknak és az ügyeskedők. A demokrácia csak törvények és korlátok között képes jól mű­ködni. Csakhogy nálunk ezek a szabályok nem élnek, azért néz így ki a gazdaság. A vagyongya­rapodás ma nem a tudásra, te­hetségre és a szorgalomra épül. A mai helyzet éppen azt igazolja a nyitott szemmel járó, egyszerű emberben, hogy a politikai hata­lom részesei - néhányuk kivéte­lével - csak a gyors meggazda­godásra koncentrálnak. Nekünk olyan alkotmány kell, ami kizárja a a pártlistás bekerülést a parlamentbe. Mi azt akarjuk, a szavazók válasszanak maguknak képviselőket. Talán akkor volna remény arra, hogy példamutató és erkölcsileg feddhetetlen képviselők üljenek a nép képviseletében, a nép aka­ratából ott, ahol a törvények szü­letnek. Szűcs Kálmán, Jászberény ...mondta egykor Osvát Ernő. E gondolat jegyében szeretnék az Új Néplapban december 10- én megjelent Eredményes volt az ismétlés című cikkhez szólni. A helyi és szakmai ismeretek birtokában igen sok lehetőség kínálkozik a reagálásra. Mielőtt azonban ezt megtenném, sze­retnék elnézést kérni az érintett személyektől és családjuktól. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem ellenük, értük teszem. Térjünk vissza a lehetősé­gekre, melyek közül egy mate­matikai és egy pedagógiai megközelítést választok. Ha Ti­szasüly közel kétezer lakosából ennyi cigány származású egye­temista, főiskolás, középiskolás tanuló van, akkor a tízmilliós Magyarországon az arányosság törvénye szerint... Tegyük szí­vünkre a kezünket, ha ez igaz, akkor talán már a legszélsősé­gesebb elemek sem beszélhet­nének a cigánykérdésről. Induljunk ki abból ismét, hogy községünkben ez a való­ság, vegyük figyelembe, hogy viszonylag kis létszámú ci­A szolnoki, Széchenyi-lakóte- lepi postahivatalban volt dol­gom: egy postautalványt kellett volna kiváltanom. Azt meg­szoktuk, hogy a postai számító- gépes feldolgozás némileg le­lassította a várakozó sor moz^ gását, de az mindenképpen szót kíván, hogy gyermekes anyák, idős emberek, munkába járó nők és férfiak egy ésszerűtlen­nek tűnő munkamegosztás mi­att fél órákat álljanak sorban. Tudni kell, hogy az ablakokban eligazító táblák „szortírozzák” a betérőt. Én is beálltam érte­lemszerűen az utalványok kifi­zetését jelző ablakhoz (ami ta­nulóablak is), és vártam a so­romra. Egy idő után kiszólt az alkalmazott, hogy menjünk a másik ablakhoz, mert itt nem történik kifizetés. Kerestem a postahivatal vezetőjét - aki egyébként könyvet árul -, és kértem, intézkedjen. Ez sajnos nem történt meg. Nem tehettem mást, beálltam a másik sorba, és vártam még fél órát. Ennyire rosszul állna a posta, hogy a vezetőnek kell árulni a könyve­ket? Lehet, hogy rossz helyre mentünk a pénzünkért, a köny­vesboltba kellett volna? Töb­bünk nevében teszem szóvá a történteket - és tanulságképpen a többi postahivatal vezetőjé­nek: hogyan nem szabad csi­nálni - írja levelében szolnoki olvasónk. * Az eset december 11 -én dél­előtt történt, amikor több mun­kahely is működött, köztük az úgynevezett „tanuló munka­hely” is, tekintve, hogy a posta oktatási tevékenységet is végez - tudtuk meg a Magyar Posta Részvénytársaság postafor­galmi igazgatóhelyettesétől. A gányság él a faluban. Beillesz­kedésük is jobb, mint azt az or­szágos híradásokból gyakran halljuk. Az általános iskola és ezen családok viszonyában sem beszélhetünk kirívó esetről. Ebből pedig az következik, hogy a község régi és most dol­gozó pedagógusai igen magas kitüntetéseket érdemelnének áldozatos munkájukért, az ob­jektív akadályok leküzdéséért. Arról nem is beszélve, hogy ország-világ elé példaként le­hetne állítani az úgynevezett ti­szasülyi módszert. Pedig állít­hatom, hogy Tiszasülyön is dolgoztak és dolgoznak a peda­gógusok, kitüntetések nélkül is. Mi a reagálás tanulsága? Igen elgondolkodtató, hogy ekkora a pályázatok kontroilhi- ánya. Nem kell hozzá túlzottan ál­talánosítani, hogy az ember, a választópolgár a bizalmát ve­szítse mind a pályázatok, mind az adminisztráció iránt. Gondoljunk végül azokra az esetekre, melyek még ilyen nyilvánosságot sem kapnak. (Teljes név és cím) tanuló munkahely - jellegéből adódóan - csak korlátozottan nyújt szolgáltatásokat. A mun­kahely jellegét ezen a napon is- mint minden hasonló esetben- külön tájékoztató táblák jelöl­ték „tanuló munkahely” és „postautalványok befizetése” szöveggel. Levélíró - a tájékoz­tató táblák ellenére - ide állt be, itt viszont utalványa kifizeté­sére nem volt mód, így valóban ismételt sorban állásra kénysze­rült. A várakozás ideje azonban korántsem volt „félórás”. Egy korábban végzett vizsgálat eredményeit figyelembe véve a maximálisan itt töltött idő 3-5 perc. A karácsony előtti forga­lomnövekedés miatt ez az idő megnőtt ugyan, de 30 percnél lényesen rövidebb volt. Á hasonló esetek elkerülé­sére a jövőben a „tanuló mun­kahely” működtetése esetén a szolgáltatások nem teljes kö­rére még szembetűnőbben és egyértelműbben hívják fel a fi­gyelmet - ígéri az igazgatóhe­lyettes. A posta dolgozóinak magatartására utaló megállapí­tások a vizsgálat során nem nyertek bizonyítást, ezért azt el­fogadni nem tudják. Az 5-ös posta munkatársai és az ott se­gédkező tanulók a karácsonyi ünrtepek előtt a többszörösére nőtt forgalom lebonyolítására maximális erőfeszítéseket tet­tek. A gazdasági változások ha­tására a posta is bővítette szol­gáltatásait - többek között könyvárusítással -, amelyre az ünnepek előtt különösen nagy igény volt, a tanulók gyakorlati oktatása pedig a jövő szakem­bereit jelenti. A posta vezetése ezúton is kéri az oktatópostá­kon az ügyfelek szíves megér­tését és türelmét. Tisztelt Kovács Edit! Mindenekelőtt engedje meg, hogy a november 30-ai Edda-koncertet követően kialakult szóváltás hangneme miatt munkatársunk nevében elnézését kéijem. Teszem ezt még akkor is, ha az eset vizs­gálata után nem vagyok meggyőződve a pálya­munkás egyértelmű és egyoldalú modortalanságá- ról, amely az Ön színes történetében nyilvános­ságra került. A kolléga a koncert befejezését köve­tően mintegy háromnegyed órával kérte önöket a helyiség elhagyására. Tette ezt azért, mivel a kon­cert rendezője és a zenekar egy része már rég tá­vozott a sportcsarnokból, illetve sem a távozók, sem az öltözőben tartózkodók nem jelezték szán­dékukat a dedikálásra. Ugyanakkor a küzdőtéren, illetve a tiszai vészkijárat környékén - ahol önök is tartózkodtak - már javában folytak azok az éj­szakai munkák, amelyek a terem - a koncert tech­nikai felszerelésének - kipakolását, illetve a más­napi sportrendezvényre történő berendezkedést je­lentették. Ezen körülmények között a sportcsarnok pályamunkása csak a szabályszerű és már gyakorlattá vált munka­köri feladatát szerette volna teljesíteni. Azonban a többszöri - emberi hangnemben történt - kérés is eredménytelen maradt, sőt önökből cinikus meg­jegyzéseket és a pályamunkás korára (57 éves) vonatkozó utalásokat váltott ki nem a legszebb irodalmi megfogalmazásban. Úgy vélem, ettől a pillanattól egyenes út vezetett az élesebb „penge­váltáshoz”. Sajnálom, hogy az Ön(ök) - valóban nagyszerű Edda-koncertet követő - emelkedett hangulatára rányomta bélyegét egy elkerülhető és értelmetlen szócsata. Teljes mértékben egyetértek nyilvánosság elé tárt gondolataival: tiszteletet és udvariasságot - korra való tekintet nélkül - köl­csönösen adjuk meg egymásnak, mert erre sem Önnek, sem másnak, egyoldalúan nincs privi­légiuma. Rajongását tisztelve: Kiss István a Sportcentrum igazgatóhelyettese A koncertráadáshoz A táblák eligazítanak A csugari Béketemplom emlékére N apjainkban gyakran hallani új templomok építéséről. Környékünkön is szenteltek nemrégen templomot. Szá­momra az örömhír bánattal ve­gyül, mert egy ilyen esemény a csugari templom lerombolását juttatja eszembe, amely éppen negyedszázada történt. Á Béketemplom, mely a má­sodik világháború vészjósló éve­iben épült, a tanyavilágban hir­dette Isten dicsőségét. Báró Har­kányi Anna adományozta a föld­területet és az ún. „vörös major” épületét a katolikus egyháznak e nemes cél érdekében, Mezőtúr­tól 7 kilométerre, közel a török­szentmiklósi úthoz. A monu­mentális torony építéséhez a környéken lakó emberek tizen- egyezer-Ótszáz téglát hordtak össze a béke áldozatainak jelké­peként, mert a háborús vesztesé­geink akkor már szörnyű mére­teket öltöttek. 1944. június 25-én dr. Pétery József váci megyés püspök szentelte fel a tanyavilág büszkeségét, az országos hírű ka­tolikus templomot. A templom 28 méter hosszú, 11 méter széles és 30 méter magas volt. Az oltárt Jézus szíve és két angyalszobor, a színezett falakat falfestmények díszítették. A színes ablaküve­gek fényhatása növelte a lelki áhítatot. A torony tetején hatal­mas aranyozott kereszt állt. Lelki békességet adott ez a templom - könny és, könyörgé­sek között - a fiaikat hazaváró édesanyáknak. Nagymamámnak - aki két fiát várta haza a harctér­ről - meggyőződése volt, hogy aki új, vagy számára még isme­retlen templomban tiszta szívből imádkozik, azt meghallgatja az Úr. Fiai épségben hazatértek. Ki­lencvenéves korában is gyakran emlegette a csugari templomot fehér tornyával, ott az enyhe dombtetőn, túl a jegenyesoron. Az ’56-os események megpecsé­telték a templom sorsát. A misé­ket betiltották, az idős plébános a tanyai emberek kegyelemkenye­rén élt. Ám a tiltás ellenére az arra szekerező parasztember megállította a lovát, levette ka­lapját, és elmormolt egy mia- tyánkot. Az országosan is egyedülálló mezei katedrálist mozifilmen is megörökítették. Itt és környékén forgatták az Úri muri című fil­met. Büszkén nézte végig min­den mezőtúri ember a Móricz Zsigmond regénye alapján ké­szült, híres magyar filmet. Azok is, akik döntöttek Isten házának sorsáról. A gonosz szellem mégsem nyugodott. A tanyavilág felszá­molása után elérte a végzet a Bé­ketemplomot is. A katolikus egyházat kényszerítették, hogy eladja potom áron a templomot. Majd elkezdték annak bontását és az építőanyag széthurcolását. A torony azonban sokáig ellen­állt. Hosszas vonakodás után a honvédség 1971-ben felrobban­totta a messze, kilométerekről fehérlő tornyot. Szemtanúk - akik annak idején utolsó darab tégláikat építették be a toronyba - összeszorult torokkal nézték végig a templomgyalázást. Egy nagy robbanás hallatszott - mondják -, és a torony tehetetle­nül rogyott össze, mint harctéren a katonák. Özvegyek, édesanyák sírtak fel újra hosszú évek gyásznapjai után. A romhalmaz sokáig ott szomorkodott a tett színhelyén. Ma is műveletlen ez a földterület, csak a mesterséges domb és néhány kődarab jelzi a múlt történéseit. Ha idegen téved arra, a csugari ember ennyit mond csupán: Itt állt a csugari kistemplom. Néhány berendezési tárgy megmaradt az utókor számára. Eltűntek azonban a homlokzati fúlke szobrai, a csúcson lévő aranyozott kereszt, az alapba he­lyezett vaskazetta, és megsem­misültek a festmények az intel­meket és emlékeket rögzítő már­ványtáblákkal együtt. Ám azok szövegét az emberi barbárság nem tudta eltüntetni, mert a szen- telési meghívó - melyet ma is őriz sok mezőtúri utód - hű do­kumentum. A márványtáblák - mintha a jövőbe láttak volna - így figyelmeztettek: „Isten a te hazug mentegetődzéseidet nem fogadja el, akkor pedig tudnod kell, hogy mi vár rád az öröké­letben! Testvér, vess számot önmagaddal!” Huszonöt éve tűnt el a kated­rán s arany keresztjének ragyo­gása. Látszólag. Mert a 12-15 ezer tanyai lakos szívében meg­maradt annak fénye, mely - hal­Az egykori templom ványabban ugyan -, de tovább világít. Bízunk benne mi, emlé- kezők, hogy a templom helyét ma őrző mezei virágok mellett hamarosan egy emléktábla hir­deti majd a dombtetőn: Itt állt a csugari Béketemplom. T. B.-né, Mezőtúr

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents