Új Néplap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-21 / 298. szám

1996. december 21., szombat Körkép 5. oldal _____________Nézőpont M iről beszél az utca embere? Kedves közjátéknak voltam tanúja nem is olyan régen. Országgyűlési képviselőkkel, különböző szintű, rangú vezetőkkel arról folyt a dis­kurzus, miképpen lehetne segíteni a civil szervezeteket, szerveződése­ket. Szóval az olyan közösségeket, amelyeknek nincsen be­vételük, vagy ha van, olyan kevés, hogy jószerével semmire sem elég. Erre felállt egy jó kiállású, idős ember, és azonnal rátért a mondókájára, miszerint: maguk is itt már egy órája olyasmi­ről beszélnek, ami százból tízet se érdekel, miközben otthon a falu körüli legjobb szántókat, de még a legelők zömét is messzi élő pénzeszsákok, művészek, politikusok vették meg. Hová hajtjuk a teheneket, a birkákat, mit fognak enni maguk, ott a városban, ha nem termel a paraszt? Majd hoz­nak Nyugatról? Akkor minek, kinek terem ez a jó föld? Er­ről is kellene már beszélni, mert ez foglalkoztatja a vidéket. Csitítgatták az öreget, de az még dohogott egy darabig, mondván, azért vetette fel ezt a panaszt, mert abban a te­remben az ország nagyjai közül is többen ültek. Vagy ők nem látják ezt? Ha így igaz, legalább hallanak róla, hogyan húzták ki sok helyen az ott élők talpa alól a földet, erdőt, szántót! Valahogyan leszerelték a közbeszólót, de ő még az elő­szobában is folytatta, hogy mi változott itt évtizedek óta? Korábban is volt egy nagypolitika, meg az emberek napi gondja. Most is hasonló a helyzet, sőt egyre inkább eltávo­lodik ez a két politika egymástól, szólt vissza elmenőben. Mi is sokszor érezzük jártunkban, keltünkben: valaho­gyan kettészakadt az ország. Fenn a tornyos házban a költ­ségvetés, a kisebb-nagyobb kirobbant botrányok, pénzügyi, gazdasági összefonódások borzolják a kedélyeket, de nin­csen nap, hogy ne lenne szó a NATO-ról vagy arról, miért jó, ha mi belépünk az Európai Unióba. Meg az, hogy mit mond rólunk a Nyugat, mit követelnek a bankok, pénzinté­zetek. Ezekre legyint az utca embere, mert fényévnyire áll tőle mindez. Az foglalkoztatja, lesz-e munkája, miért emelked­nek az árak mindig. Miért kellett eladni az energiaszektort, s emelni az árakat? Hogy nyereséges legyen. Jó, és ezt miből fizeti meg az átlag magyar? A segélyekből, vagy a 16-18 ezer forintos nyugdíjakból? Kinek volt ez jó? Miből álljuk a megdrágult gázt, vizet, villanyt, szemétszállítást? Miből ta­níttatjuk a gyerekeinket? Vagy a döntéshozóknak fogalmuk sincsen, hogyan él ma 7-8 millió magyar? Mert az is igaz, a nagypolitika is más, meg milliók hely­zete is. De ha az utóbbiak sorsa folyton romlik, akkor aligha egy szakkör helyzete érdekli a magyart. Mert másról beszél. Kifizetett sikerdíjakról, milliárdokról. Igaz, ezekből a civil szakköröket is jobban lehetne támogatni. A tiszafóldvári Hajnóczy gimnáziumban Színes kultúrétlap Igazán nem panaszkodhatnak a tiszafóldvári Hajnóczy József Gimnázium tanulói, bőven van lehetőségük megismerni, sőt, elsajátítani több művészeti ág alapjait.- A diákok nagyon kedvelik a pluszlehetőségeket - kezdi Vi- rágnéKatona Zsuzsanna igazga­tóhelyettes. Nagy hagyományai vannak például iskolánkban a zeneoktatásnak, s ez fontos is egy humán intézményben. Mi­vel sokáig csak Martfűn tanul­hattak meg a diákjaink valami­lyen zeneszerszámon játszani, ezért úgy döntöttünk, felkéijük az Adám Jenő Zeneiskolát, ok­tassa az itteni gimnazistákat. Si­került úgy megoldanunk, hogy a zenetanárok igazodnak a gyere­kek órarendjéhez, így előfordul, valaki a lyukasórájában megy gitárórára. A legnépszerűbb hangszer a Hajnóczy tanulói kö­zött a gitár, de sokan szeretik a fúvós hangszereket, sőt, néhá- nyan a citerát pengetik.- Igyekszünk más lehetősé­geket is biztosítani a művelődni vágyóknak. Demján Csaba kol­légám sokrétű munkát végez, az általa vezetett szakkörön a ke­rámiaművészet alapjaival, a li­nómetszetekkel, grafikakészí­téssel, új festészeti és képzőmű­vészeti irányzatokkal kerülnek testközelbe diákjaink. Egy ideje a balett is szerepel az „étlapon”, a helyi Mocorgó Művelődési és Sportegyesület tanárnője foglalkozik a táncolni vágyókkal, s egyaránt oktatja a tánc klasszikus és dzsessz ágát. Az egyetlen gond talán az élő színházi előadások „hiánya”. Minden évadban 150-200 bérle­tet igényeltek a szolnoki Szigli­geti Színháztól, ám idén nem ad­tak ki diákbéletet. -pe­Kisújszállástól Ausztrián és Munkácson át Kunhegyesig - Szerencsét hozott a péntek 13 Hatvankilenc évesen lett református pap Balázsi János tiszteletes úr már a nyolcvankettedikbe lépett. Apró, kicsi ember ritkuló halántékkal, és noha évtizedek óta ismerem, kiabálni, veszekedni még sose láttam és ezt másoktól sem hallottam. Szerény, csendes léleknek számít ő, ennek elle­nére kész regény az élete. Kisújszálláson született, évekig Ausztriában, majd Debrecenben tanult. Munkácson megnő­sült, ide-oda vetette a sors, a legtöbb időt - 21 évet - Kunhegye­sen töltött, majd jóval hatvan fölött beült a fiatalok közé az egyetemre és bebizonyította, ebben a korban is lehet tanulni. Elvégre kántor, orgonista létére hatvankilenc évesen szentelték pappá. Róla és talán nem csak róla szól ez a kis írás. Valamikor a század elején Kis­újszálláson, az Erdő utcában állt egy nádfedeles ház. Itt látta meg a napvilágot 1915. január végén. Kilenc testvére közül még négy él, ő a legidősebb. Mindig von­zotta a vallás, az egyházi pálya, és Ausztriában tanult négy évig, majd szülővárosa, illetve a deb­receni református kollégium kö­vetkezett. 1941-ben Munkácsra helyezték orgonista hitoktató­nak, és itt ismerkedett meg egy szép fiatal lánnyal. Szerelem lett a kapcsolatból, majd házasság, és Balogh Olga követte jóban- rosszban. Házukat, bútorukat, mindenüket hátrahagyva érkez­tek vissza az anyaországba. Kis­újszállás, Tiszafüred, Csobaj, Mátészalka életük egy újabb és újabb állomása. 1962-ben Kun­hegyes következett a sorban; a konok kunok eleinte bizalmatla­nul méregették, de ami nem kis dolog, befogadták az akkor már népes, nagy családot és a kántor urat. Annyira, hogy itt töltötte el a legtöbb időt az egyház és Isten szolgálatában: huszonegy esz­tendőt. Ide fűződik élete egyik legérdekesebb napja is, hiszen ennek a szegény, nagy család­nak 1964. november 13-án, pén­teken négyes találata lett a lot­tón. 86 ezer forintot kaptak, és János bácsi kivételével min­denki felbolydult. Vettek rajta tévét, bútort, szőnyeget, ruhát a gyerekeknek, szóval jó helyre érkezett a forint. Innen Tiszakarád következett, ott öt évet szolgált. És közben tanult, végezte az egyetemet, majd hatvankilenc esztendősen pappá szentelték. Bizony-bi­zony, a diákok között messze ő volt a korelnök, nagypapa, aki már unokákkal is dicsekedhetett. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy Balázsiék nagy egyetér­tésben, nagy-nagy tisztességgel hat gyereket neveltek. Négy igen-igen szép, mutatós leányt - ezt bárki tanúsíthatja Kunhegye­sen - és két klassz fiút. János ér­kezett elsőként 1946-bán. Ő Madarason kocsmáros, három gyerekük van és már unokájuk is. így János bácsi már dédnagy- apa Öt követte Éva, aki férjével Szolnokon lakik, ápolónő, és há­rom gyereket nevelnek. 1950- ben Zsuzsát hozta a gólya, náluk öt apróság született. 1951-ben ikrek érkeztek, Ildi és Anikó személyében. Regényes a jöve­telük, hiszen az édesapjuk el­ment istentiszteletre, és amikor visszatért, ezzel fogadták: „Já­noskám, gratulálunk! Három- gyerekes apaként távoztál, és mire visszajöttél, öt az apró­ság. ” Egyébként Ildiék Cegléden laknak, nekik egy lányuk szüle­tett; Anikóék Kunhegyesen ma­radtak, náluk két fiú van. Péter a hatodik gyerek, ő a legfiatalabb, szintén nős, három gyerekkel, jelenleg külföldön dolgozik. A közel sem teljes család Mivel ezt a hivatást, szóval a kántorokat, papokat, hitoktató­kat nem nagyon fizették meg, bizony a népes család akkor la­kott úgy istenigazából jól, ha az anyuci behozott egy tál - nem tányér - zsíros kenyeret. Erről jut eszembe, hogy a gyerekek ma is így emlékeznek szüleikre: „Anyu volt a szigorú, ott nem volt mese, ő követelt. Apu enge­dékenyebb, de éjszaka sokszor felkelt, és betakart bennünket. ” Az anyát egyébként mind- ahányan konyhaművésznek, sőt ahogy Éva fogalmazott, életmű­vésznek tartották, ahogyan be­osztotta a sok kicsit, és főzött az éppen hogy valamiből. Mert a semmit beosztani a művészet, ezért náluk semmi nem ment ve­szendőbe, az édesanya felhasz­nálta. Észre sem vették, mert fi­nomabbnál finomabb falatokat varázsolt a konyha asztalára. 1988 óta Balázsi Jánosék Szolnokon laknak a református parókiában. Köszönik szépen, korukhoz, küzdelmes életükhöz képest tűrhetően megvannak. János bácsi még dolgozik, segít ahol kell, ahová szólítják, szóval ma sem tétlenkedik. Lesz karácsonyfa is, alatta jelképes ajándékokkal, aprósá­gokkal. A hat gyerek, mind a ti­zenhét unoka és a dédunoka, így, teljességében valószínűleg nem üli körbe az asztalt; de a többséget várja finom süte­ménnyel, nagy-nagy szívvel, szeretettel ez a két ember, akik ugyan soha nem voltak gazda­gok, de valahol annyi mindennel rendelkeztek, hogy jutott belőle minden gyereknek, környeze­tüknek. Az ének-zene, a mu­zsika, a hit mindahányuk életé­ben fontos szerepet játszik. János bácsi, az öreg tiszteletes úr bölcs belenyugvással mesél az éveiről. Nem panaszkodik, minek is tenné, nem olyan em­ber ő. Hogy mennyi éve lesz még, erre csendes mosollyal így felel: „Isten kezében az életünk. Édesapámnak 87 jutott, ha én is megállók ugyanannál az útke­reszteződésnél, talán megérek még néhány karácsonyt. ” Noha a sajtó egyféle hatalom, ebbe mint mindenkinek a föl­dön, nekünk sincs semmi bele­szólásunk, protekciónk sem. De kívánjuk, úgy legyen! És ha több van még hátra, az már igazi ráadás. Ugye, tiszteletes úr? D. Sz. M. A sok bombariadó miatt Dzsoni is egyre.tpbb éles bevetésben vesz részt A kutya társ, nem munkaeszköz Szalai zászlós és Dzsoni kutyája nem csak a munkában, a játékban is társak fotó: mészáros j. Szalai József rendőr zászlós munkaidejének java részét négylábú segítőjének társasá­gában tölti. A szajoli körzeti megbízott Dzsoni nevű kutyá­jával végigdolgozott esztendők során tapasztalhatta: a kutya nem eszköz, hanem társ a fele­lősségteljes munkában. A Belügyminisztérium által eredetileg „Láris” névre keresz­telt hatéves német juhász kan - „aki” egyébként csak a Dzsoni névre hallgat - egyedülálló fel­adatra képes a megyében. Ké­pes felismerni, megkeresni az elrejtett robbanóanyagot. Ha ta­lált bombát - fegyelmezett eb lévén -, nem tombol, nem ka­par, hanem a biztonsági előírá­soknak megfelelően szép nyu­godtan fekszik. „Tudja”, hogy a további teendők már nem rá tar­toznak. Tudományát a dunakeszi ku­tyakiképző iskolában szerezte, s immár több mint két éve Sza­lai zászlós segítőtársa. - Csak az legyen kutyás rendőr, aki társnak, nem pedig munkaesz­köznek tekinti a kutyát - hang­súlyozza a sokat tapasztalt gazdi. Ahhoz, hogy az ember megbízhasson az állatban és egy épület átvizsgálása után nyugodt lelkiismerettel mond­hassa ki: nincs bomba, nincs veszély, bizony nagyon sokat kell foglalkozni vele. Ebben nincs is hiány, még a rendőr szabadidejében sem. Heti há­rom alkalommal három órát tesz ki a kiképzés, ám az utóbbi időben elharapódzott bombari- adós események miatt egyre több az éles bevetés is. Mennyire lehet megbízható egy kutya munkája? - vetődhet fel jogosan a kérdés, amikor emberéletek, jelentős anyagi ja­vak kerülnek veszélybe. Szalai József roppant büszkén mondja: - A kiváló minősítést elért Dzsoni még egyetlen robbanó­anyagot sem „hagyott el” a gya­korlókutatások alkalmával. Az éles akciókon pedig szerencsére még egyszer sem volt ott a beí­gért bomba. Ha lett volna, a ku­tya orrát biztosan nem kerüli el. Mi lehet egy ilyen eb ju­talma? A gazdi szeretete nyilván elengedhetetlen, de hogy a munkáért így lelkesedjen, játék is kell. Dzsoninak - mint ké­pünk is mutatja - a teniszlabda a mindene ... Horváth Győző Szolnokiak a Föld legbájosabb gyermekei között Akad egy olyan, általában két évig tartó vetélkedő, amely azt hivatott eldönteni, hogy a 4-7, 8-12 és a 13-16 évesek között kik a Föld leg­bájosabb apróságai. A leg­utóbbi országos döntőbe - amelyet a minap rendeztek Pesten, a Madách Színház­ban - két ifjú szolnoki hölgy, egy testvérpár is bejutott. Benne vannak a korban, ketten együtt 17 évesek, és ez úgy osz­lik meg, hogy Donkó Anita tíz- esztendős, a maradék meg mind a húgáé, Bettináé. Egyébként szolnokiak, a Kodály iskola oszlopos tagjai. Bár az oszlopos azért túlzás, mert együttesen is aligha töb­bek negyven-egynéhány kiló­nál. Anita, az idősebbik hat éve balettozik, és unalmas jegyeket Donkó Anita, az idősebb visz haza, mert mind ötös. Ré­gésznek készül. Bettina még el­sős, ő a piros pontokat gyűjti. A verseny, a bájos gyerekek seregszemléje még tavaly kez­dődött. Szolnokon is tartottak egy selejtezőt, onnan továbbju­tottak. Pesten, a Vidám Színpa­Donkó Bettina, a hugi dón volt az elődöntő, itt csak lépkedni és mosolyogni kellett. Mit ad az ég, bejutottak az or­szágos fináléba. De előtte két napig foglalkoztak velük Csil­lebércen, a volt úttörőtáborban. Összesen három kategóriában 99 gyerek jutott a döntőbe. Bettina, a kicsi rózsaszín szoknyában, fehér masnival a hajában, Anita piros selyem­szoknyában mutatkozott a színpadon. Itt már nem értek el különleges helyezést, de így is nagy élménynek számított a verseny. Kaptak kedves aján­dékokat, és azóta folytatódott a Kodály iskola 1. a és 4. a osztá­lyában a hétköznapok sora. Ta­nulni kell, feladatokat oldani, szóval velük sincs kivétel. De hát miért is lenne azért, mert egy országos döntőbe kerültek? Elvégre abban is lehet némi igazság, hogy minden szülőnek az ő gyereke és minden nagyi­nak az ő unokája a legbájosabb. Akkor is, ha ez a két szolnoki hölgy - ezek szerint - több zsű­rit is elvarázsolt, és levett a lá­báról. -dsz­Fotó: M. J. Hetven dalos esztendő Iparos Dalkör néven alakult meg 1924-ben a tiszafóldvári férfikar elődje, s azóta kisebb szünetekkel, de létezik. Jelen­leg huszonhat földvári és martfűi tagja van a fesztivál­díjas kórusnak. Az együttes érdekes módon egyik karvezetőjének, Jordán Tamásnak is köszönheti létét, ugyanis a háború után pár évig nem nem volt kórusélet Földvá­ron. Ám néhány an a régi ta­gokkal addig próbálkoztak, amíg sikerült újra elindítani a munkát. Sokáig helyi rendezvények, városi megemlékezések jelen­tették a fellépés egyetlen lehe­tőségét a kórusnak, ám 1983-as év nagy változást hozott az együttes életében.- Először eb' cn az évben léptük át az országhatárt - szólt közbe Rákosi György, a kórus társadalmi elnöke -, Kolozsvá­rott adtuk elő műsorunkat. Az­óta bejártuk fél Európát, Finn­országban, Olaszországban, Németországban, Franciaor­szágban, Ukrajnában, az egy­kori Csehszlovákában már hal­lottak minket énekelni, legkö­zelebb Portugáliába megyünk. A biztos háttér, beleértve az anyagiakat is, nagyon fontos a színvonalas működéshez.- A polgármesternek, Maros­falvi Ernőnek sokat köszönhe­tünk, a próbatermünk is az ön- kormányzat épületében van - mondta a karvezető. Szeren­csére a nehéz időkben sikerült támogatókat is találnunk, mű­ködési gondjaink nincsenek, a tagok pusztán a saját kedvtelé­sükből jönnek el a próbákra. Az utánpótlásunkat pedig a helyi gimnázium adja. -pókász-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents