Új Néplap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-31 / 254. szám

1996. október 31., csütörtök 7. oldal Franciaországi Utinapló Megyénk agrárdelegációja és popzenekarai az eretnekek földjén Haute-Garonne baráti jobbot nyújtott régiónknak Megyénk eddig is nagy hangsúlyt fektetett a magyar-fran­cia baráti kapcsolatok ápolására. A sport, a kultúra, a népi hagyományok megőrzése több cseredelegációs látogatáshoz adott az elmúlt években igen jó „közös nevezőt”. Ezen fo­lyamat részeként Midi-Pyrénées tartomány nyolc megyé­jének talán a „legizmosabb” tagja, Haute-Garonne kötött együttműködési megállapodást régiónkkal. Több kis tele­pülés, köztük Abádszalók, már korábban megtette ezt Ők 1995-ben fogadták testvértelepülésükké a Touluse lábainál fekvő kis falucskát, Odars-t. Itt található a francia faluhá­zak szövetségének székháza, melynek meghívására húszfős agrárdelegáció (kiegészülve egy 15 fős zenészcsapattal) ér­kezett - főleg Abádszalókról és Kenderesről -, hogy megismerkedjen Frankhon déli részének agrárkultúrá­jával, no meg Franciaország magyar turisták által rit­kán látogatott részével: a híres albigensek, az Albi váro­sából származó eretnekek földjével. Az elsődleges szem­pont azonban az volt, hogy a „megroggyant” magyar mezőgazdaságban dolgozó szakemberek, magángazdák profitáljanak az amúgy is jól funkcionáló francia kap­csolatból. A delegáció október 7-én indult útnak a Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Volán utánfutós, modern Ikarusával, mely Abádszalókról egészen Toulouse-ig ki­válóan vizsgázott a 2150 km-es úton. Pihenő a lagúnáknál Kellemest a hasznossal! Talán ez is lehet a mottója annak, hogy a megyei küldött­ség autóbusza egy napig a jesolói Hotel Ridente udvarán parkolt. Csepereghetett az eső, fújhatott a szél, volt, aki nem hagyta ki az alkalmat: Szigeti Géza, a csoport egyik világlátott tolmácsa (Pá­rizsban született, Marseille-ben és Algír­ban is élt, dolgozott, majd hazatelepült magyarként Szakikra nősült) megmártó­zott a 12 C-fokos tengerben. Produkció­ját különösen azok csodálhatták meg, akik a Velencébe induló helyi járatú hajó fedélzetén még kabátban is fáztak. A la­gúnák városa is szemerkélő esőben fo­gadta a magyar csapatot. Ám ez az égi az oka annak, hogy Genovára, Nizzára, Monte Carlóra, Monacóra, Cannes-ra a busz ablakából vagy a „dombtetői” par­kolókból lehetett csak lenézni. A Cot’ d’Azur így sem tagadta meg magát. Az esőt felváltó verőfényes napsütés iga­zolta az „Azzuro” című világsláger min­den sorát, hiszen nem csak a víz, de az ég is csodálatosan kék volt. A slágereknél maradva pedig úgy jártunk az első fran­ciaországi szállásig tartó úton, mint Szö­rényi Levente, amikor autójával először járta Európát: lenyűgözött minket a fényűző gazdagság... A zene is összeköt A buszon helyet foglaltak az agrárdele­gáció tagjain kívül szolnoki és kunhe­Velence sokaknak először nyújtott életre szóló emléket áldás - később kiderült az újságokból, hogy kezdete volt annak a nagy esőzés­nek, mely vízzel bontotta el a főteret —, sem az elbúvó nap nem tudta elhomályo­sítani azt a csodát, amit legtöbben elő­ször láttak. Bár nem volt karnevál, a Pi­azza San Marco, a Szent Márk tér hangu­lata idézte: milyen is lehet itt az igazi karneváli show! Glóbuszunk minden ré­széből találkozhattunk itt turistákkal, akik a magyarokhoz hasonlóan „habzsol­ták” az élményt. Ki a szűk sikátorokban vadászott az olcsónak egyáltalán nem mondható „szuvenírekre”, ki a lagúnák szűk csatornáiban bravúrosan manőve­rező gondolák varázsával igyekezett be­telni, hallgatva az onnan érkező elma­radhatatlan „tálján” énekeket. A Piazzet- tán álló Palazzo Dúcaiétól (Doge Palota) és a hírhedt Sóhajok hídjától (Ponte dei Sospiri) fájó szívvel búcsúzott mindenki. De menni kellett, hiszen a magyar fel­irataival, no meg európai külcsínével nagy külföldi érdeklődésre szert tevő Ikarusra még több mint 1200 kilométer várt másnap. Sajnos ez volt elsősorban gyesi popzenészek is. Ők, az amatőr ze­nekarok országos versenyének győztesei a Toulouse-tól 80 kilométerre fekvő Carcasonne városában ütöttek tanyát. A szolnoki Árnyak és a kunhegyesi Kirakat zenészei szintén a Francia Faluházak Szövetségének vendégszeretetét élvez­ték. A vendéglátók mindent megtettek, hogy itt jól érezzék magukat a zenészek, még a kis köztársaságba, az olcsó áruival is turistacsalogató Andorrába is elmikro- buszoztatták a delegációt. Az agrárszek­ció, mely első este továbbutazott Toulo- use-ba, sajnos kimaradt ezekből az él­ményekből, de azért egy, a Faluházak Szövetsége elnöke, Alain Amaud által vezetett kis csapat gondoskodott arról, hogy számukra is jusson elég meglepe­tés. A mezőgazdasági programokból az feltétlenül kiderült, hogy csak a gondja­ink hasonlóak. Akikkel szívesen cserélnénk Október 9-ről már jócskán 10-repitymal- lott, amikor megérkezett az agrárdelegá­ció az odars-i faluszékházba, amit fran­cia és magyar lobogó díszített. A fogad­tatás lenyűgöző volt. Gasztronómiare­mekek sora, úgy franciásan tálalva, meg­spékelve a „pápa vére” fedőnevű vörös­borral. Ezt a bőséget még a nehéz ételek­hez szokott magyar gyomor is nehezen viselte, különösen azok után, hogy a kvantum napról napra nőtt! Talán azért is jöttek futószalagon a szakmai progra­mok, hogy mindenki le tudja (vagy fel) dolgozni a fenséges étkeket... Áz auzewille-i mezőgazdasági kép­zési központban elsősorban arra derült fény, hogy Franciaországban arra töre­kednek a Kulturális és Oktatási Minisz­tériumban, hogy mindenki eldönthesse - 6 éves kortól a diplomáig, esti vagy leve­lező képzésen -, az agrárágazat melyik területén válhat sikeressé! A képzés itt nem csak képesség- és tehetségorientált, de szigo­rúan figyelembe veszi a „promt” jelentkező francia igényeket is. Kis túlzással mindenki oda kerül, ahol szük­ség van rá, mert itt nincs szak­mai túlképzés. Csak szellemi! Mondhatnék, a mi oktatási koncepcióink is ezt tükrözik. Csak egy a különbség, de az lényeges: Frankhonban a ter­vek funkcionálnak! Jutott idő a gyakorlatra is. A magángaz­dák, a szövetkezet udvarán ki­derült, még a fejletlenebbeknél is, melyek gondjaikkal is ma­gyarosnak tűntek, kiderült: a rossz adottságú föld támoga­tottsága, az állattartás állami szabályozása, a felvásárlási rendszer térségi garanciái biz­tosítják itt a megélhetést. Ezt bizony nem csak a színekben álló gépek jelezték, hanem az is, hogy a családokban az egy főre jutó autók száma rendszerint egy! Á „technika fölényét” egyébként szövetke­zetbe tömörülve is élvezi a francia. Ha- tan-tízen összefogva közösen fejleszte­nek, esetleges hitelekkel is! Erről az ösz- szefogásról győződhetett meg a néze­lődő a térségi szövetkezet terménytároló­jában, ahol 25 kilométeres körzet öss ,cs termését - főleg napraforgó, búza, kuko­rica, repce és cirokmag - gyűjtött« k be és értékesítették. Nem túlzás; óraműpon­tossággal. A számítógépes rendszer a felvevőhelytől kezdve a terményraktára­kon és silókon keresztül egészen a fran­cia parasztember zsebébe jutó pénzig követi a termés útját...?! Naprakészen tudva azt, hogy mennyi kell és mennyiért lesz az eladható! Szakmai igényesség nélkül talán az volt a legmegszívlelen­dőbb magyar tanulság, hogy a francia gazda nagyon is praktikus: ha nincs pénze, akkor szövetkezik a nagyobb be­ruházáshoz, mert tudja, fejlesztés nélkül nincs létbiztonságban. Persze, nekik könnyű, mondhatnánk, mert arra is fény derült a Midi-Pyrénées Tartományi A magyar csoport az odars-i faluházak szövetségének vezetőivel Székház mezőgazdasági tanácsánál tett látogatás során, hogy a francia állam egy kicsit tehetősebben támogatja az agrár­ágazatot, mint azt mi tesszük itt „Hunni­ában”. Alain Lesoin alelnök arról is be­szélt fogadásán, hogy hiába az egyik leg­szegényebb tartomány az övék a 20 fran­cia közül, két számjegyű többszöröse az egy főre jutó központi agrártámogatás a magyarországinak. Legyen ’ szó vető­magbeszerzésről, profilváltásról, techno­lógiai fejlesztésről. Elég talán csak azt megemlíteni, hogy a tanács mezőgazda- sági osztálya 5,4 milliárd forintnak meg­felelő frankkal gazdálkodhat, mellyel va­lóban kézben tudja tartani a fél magyar- országnyi területű és alig több mint 2 millió lakosú régió évente 540 milliárd forintos termelési értéket produkáló ag­rárágazatát. A meglepetések sorából nem marad­hat ki a „Pagnard” falusi vendégfogadó, mely annak ellenére, hogy belső pompá­ját tekintve vetekedett a legdrágább bu­dapesti, Duna-parti szállodával, meg­őrizte a vonzó falusi lét minden francia értékét. A sorban előkelő helyet szorított magának a rabastens-i borkombinát, ahol mindenütt választ kapott arra a magyar küldöttség, hogy miért is világhírű a francia szőlő kipréselt leve... Francia ajándék(ok) a Tisza-tó fővárosának Már az odars-i polgármester fogadása je­lezte, hogy a kicsiny falucska nem csak turisztikai alapon kívánja patronálni az együttműködést Abádszalókkal, a Tisza- tó „fővárosával”. Az ötszáz fős település első embere, Serge Colle beszédében je­lezte; miután tapasztalatukat, szellemi és anyagi tőkéjüket igyekeznek latba vetni, hogy a gyakorlatban is gyümölcsözzön ez a „szárnyait próbálgató” barátság. Ez a kijelentés akkor még sokkal mélyebb tartalmat kap, ha hozzátesszük: ebben a kis francia „gyöngyszem községben” zömében a toulouse-i szellemi elit - ta­nárok, kutatók, vállalkozók, tervezőmér­nökök, orvosok - lakik. Hab volt a tortán a szombat esti foga­dás, mely során a falu nemzetközi mé­retű sportcsarnokában a francia népi kul­túra és vendégszeretet adott baráti ízelí­tőt a magyaroknak a sólethez hasonló „cassoulet” vacsorával egybekötve... Ezek után kicsit nehéz volt bejárni va­sárnap a 12 núllió négyzetméteres toulo­use-i bevásárlócentrumot, amihez, mi ta­gadás, elég szűknek bizonyult a magyar bugyelláris. Maradt így a délutáni város­nézés, amelyre amúgy is csak kutyafut­tában jutott idő. Mert Toulouse, ahol a rómaiak i. e. 106-ban emeltek várost, bő­séges látnivalót kínál: a román kori mű­vészet remekétől, a Saint Semin-bazili- kától, a Szent István-székesegyházon ke­resztül egészen az egykori városi tanács, a „kapitul” épületéig, ami ma is városhá­zaként funkcionál. Nem is beszélve a múzeumokról és a hidakról, amelyek kü­lönösen hasonlóvá teszik a 600 ezer fős tartományi székhelyet magyar főváro­sunkhoz. A búcsú napja az odars-i iskolában kezdődött. Itt nem az volt a meglepe­tés, hogy még a legkisebbek is a Laro­usse lexikont forgatták, hanem az, hogy milyen jól felkészültek Magyar- országból. No és az, hogy az odars-i suli egy számítógépet ajándékozott az abádszalókinak, mondván: próbáljátok ki, s ha beválik, küldünk még többet is! Az este nem csak a szalókiaknak, a kenderesieknek, de az őket kísérő zsurnalisztának is meglepetést, felejt­hetetlen élményt hozott. Egy egyszerű falusi házban nyitottunk ajtót a cso­dára, a 69 éves Pierre Jousseaume és felesége állat- és növénygyűjtemé­nyére. A fél évszázadot felölelő kol­lekció már 47 országból vonzott érdek­lődőt az odars-i házba, ahol évente 25 ezren tekintik meg a világ szinte min­den tájáról begyűjtött és élethűen ki­preparált növény- és állatfajokat. Nem véletlen, hogy az idős házaspár mun­káját nem csak állami, de nemzetközi szinten is megbecsülik. Mi is ezt tettük, mielőtt a Joussea­ume család az utolsó gasztronómiai fogadásra invitált bennünket: hat fo­gásból állt a tipikusan francia „nasso­lás”, ami felkészített mindenkit a visz- szaútra. Túl sok volt az élmény, s vele arányban fájó a búcsú is. Sajnos nem csak a vigasztalanul zu­hogó eső tette nehézzé az utat. A 18 méteres Ikarus szerelvénnyel szinte lehetetlen lett volna parkolni Cannes- ban és Monte Carlóban, így csak az ab­lakból csodálhattuk az esőben is szép Riviérát. Szerencsére Nizza külvárosában el­fértünk, így egy órát barangolhattunk a kikötőben, ami többek szerint októ­berben legalább olyan üres volt, mint a szalóki Tisza-part. Tolmácsunk, Géza itt is hű maradt magához: 10-12 C-fo- kos tengervíz ide vagy oda, ő még für­dőit egy „búcsúzót”. Hogy aztán 23 francia, 135 olasz és 9 osztrák alagú- ton átkelve végre megihassuk az első magyar kávét a kilencnapos európai utazás után, valahol Rábafüzes után. Percze Miklós A Rockpódiumról Franciaországba Az eretnekek földjén áll Car- cassonne városa, melynek sakktáblaszerű alaprajzát még Szent Lajos készítette, az „al­bigensek” 1213-ban történt le­verése után. Az ódon alsóvá­rosi falak között a helyi műve­lődési házban kapott kényel­mes szállást a kunhegyesi Ki­rakat Rt. csapata és a szolnoki Árnyak együttes legénysége. Valójában, a vendéglátók - a brami ifjúsági ház vezetője és felesége -, Dániel és Michell Dutrech jóvoltából nem sok idő jutott a léha semmittevésre, számos látnivaló és program mellett a zenekaroknak két koncerten is helyt kellett áll­niuk. A Pireneusok lábánál el­terülő l’Aude tájegység sző­lőkkel sűrűn borított dombol­dalaitól egyenesen vezetett az érkezést követő első út Li- moux-ba, ahol a helyi borászati üzemben nagy kortyokban fo­gyott a jófajta habzóbor, a Crémant. A kezdeti kellemes benyomások után várt még föl­fedezésre a kis hegyi falu, To- uchan, a Földközi-tenger part­ján elterülő város, Gruissan, Európa egyik legkisebb her­cegsége, a két „úrnak” is hó­doló, festői szépségű hófödte Andorra, és nem utolsósorban egy igazi kies „road house”, Pás De Naurouze. Az azonos nevű folyócska partján - öt­percnyi sétára a dél-franciaor- szági vízválasztó vonaltól, Castelnudaryt épp csak hátunk mögött tudva áll ez a tipikusan út-menti fogadó, jófajta borok­tól és whiskyktől roskadozó polcokkal; egykori fénykorán már éppen egy kicsit túl, bár még mindig élénken a kör­nyékbeli ifjak emlékezetében. Frank - a tulaj - kicsit ta­nácstalanul tárta szét a kezét, ha a szó a várható közönség létszámára terelődött, így aztán inkább a pazarló bőséggel fel­tálalt vacsora ínyencségeit faggattuk, mígnem szép lassan szállingózni kezdett a nagyér­demű is. Tizenegy órakor ki­gyulladtak a fények, felcsen­dültek a Kirakat Rt. első nótá­jának akkordjai. A kisebb sze­mélyi válságot átélő kunhe­gyesi csapat műsorával bizo­nyította, hogy zenészei nincse­nek tehetség híján, remélhető­leg a zenekar magja továbbra is lelkesen nyomul, mint ahogy a leköszönt énekesnek, Kónya Áginak sem kellene még le­mondania, hogy kitartó pró­bálkozással, megtalálja a hang­jához, egyéniségéhez illő rockműfajt. Egy óra múltán a lilába borult színpadon szede- lőzködni kezdtek a sötétség erői, hogy Molnár „karmester” Róbert egyetlen apró mozdula­tára elszabaduljon a „pokol”. Árnyak Carcassonne-ban Az Árnyak együttes tagjai ezen az estén igazi misztikus rockszeánszon hidalták át a nyelvi nehézségeket, félelme­tesen dübörgött a Jég, acélosan zengett a Pengeélen, igazi fej-' rázó élménnyé emelkedett a Mission „Deliverence” című nótája, a New Model Army Get Me Out opusa pedig maga volt az éjfélkor útjára indult gyönyör. S miközben jó néhány „Ma- cho-koktél” (fele-fele tequila, whisky, felgőzölve, lángra lobbantva, szívószállal) heví­tette a zenészek vérét, á közön­ség újabb és újabb ráadásra buzdította a szolnoki csapatot. Amely aztán nem is maradt a helyiek adósa, s mikor Vincze „Puki” Zoltán dobos és Gőz Attila bassman egy fergeteges improvizációjához a francia technikus srác is beszállt gitá­rozni, már nem volt kétséges, hogy sikerül ronggyá foszlatni a pihe-puha sanzonokhoz szo­kott dobhártyákat. A hajnali háromkor véget ért koncert után Frank tulaj már korántsem a karját tárta szét, hanem a hűtő ajtaját nagyra; így aztán vidám hangulatban indult a társaság vissza Carcassonne- ba. Ezen az éjszakán Árnyak suhantak át az eretnekek föld­jén. -bla-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents