Új Néplap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-14 / 63. szám

1996. március 14., csütörtök Március is. - A Millecentenárium Jegyében 5. oldal koronázási jelképeket őrző te­remben az utolsó simításokat végezték az új „csillagos ég­bolton” és a puha tapintású, sötét, bársony drapériákon. A díszterem előtti kupolacsar­nokban a helyén állt a Nép­rajzi Múzeumtól kölcsönka­pott jurta, benne szőnyegek, festett, faragott ládák. Nőnek, férfinak felöltöztetett bábuk, és a kiállításrendezők éppen a honfoglalás kori koponya- és lábszárcsontokból rekonstru­ált lószobrot toszogatták a he­lyére. Bár már nem érződött sehol sem festékszag, sok jel utalt arra, hogy a rekonstrukciós munkálatokat igencsak fel­gyorsították az utóbbi hóna­pokban. A múzeumra ráfért a felújítás, mert a 150 éves épü­let sok sérülést szenvedett el. Fűtése, világítása, csatorna- rendszere, épületgépészete „őskorivá” vált és komolyan veszélyeztette azt a műtárgy­házzá vált azáltal, hogy 1904- ig, az Országház elkészültéig a dísztermében ülésezett a felsőház. Ott, ahol a honfogla­láskori kiállítás most megnyí­lik. Ezt a tényt a történész Gerő András szerint nem kell túlér­tékelni, mert mint mondja: a honatyák akkoriban sem je­lentek meg mindenkor teljes létszámban, csak ha valami­lyen botrányszagú téma került napirendre. De az tagadhatat­lan, hogy a Nemzeti Múzeum a múlt század végén, e század elején a hazai társadalmi események egyik legfonto­sabb színterévé vált. A Ma­gyar Tudományos Akadémia tartotta itt közgyűléseit és számtalan jótékonysági kon­certet rendeztek. A többi kö­zött itt vezényelte Liszt Fe­renc 1858. április 11-én az Esztergomi misét, amelyek bevételét valóban humánus célokra használták fel. Egyéves lehettem, amikor a szüleim a Múzeum kávéház épületébe, a Bródy Sándor utca 2.-be költöztek. Édes­anyám nap mint nap babako­csiban tologatott a Nemzeti Múzeum kertjében, és néhány év kieséssel ez a kert lett gyermekkorom egyik legfon­tosabb színtere. Itt játszottam fogócskát, bújócskát, itt talál­koztam „titokban” első udvar­lóimmal, itt sugdostam barát­nőimmel és itt készítettem ró­luk - a hatvanas években - azokat a fényképeket, amiket tudomásom szerint ma is félt­ve őriznek. Olyanná vált nekem ez a kert, mint másoknak a családi házuk udvara. Igaz, a harma­dik emeletről kellett lefut­nom, hogy kiérjek a kapun és átrohanjak az úttesten, de utána ugyanúgy otthon érez­tem magam benne, mint kor­társaim a sajátjukéban. Soha­sem tulajdonítottam ennek túlzott jelentőséget. Akkor sem, amikor 1956. október 23-án kora este a Szentkirályi utcából mentem hazafelé és a legnagyobb zűrzavar kellős közepén találtam magam a Magyar Rádió előtt. Édes­anyám rángatott ki a tömeg­ből. És november 4-e után sem, amikor a házunk előtt szovjet tankok álltak. Miután belövést kaptunk, a tető lán­gokban állt, én mint egy őrült rohantam ki az utcára és a Múzeumkerten keresztül meg sem álltam addig, amíg édes­apám utol nem ért. A múzeum, mint múzeum nekem sem jelentett többet, mint osztálytársaimnak, akik­kel minden évben - az egyik történelemóra helyett - a ta­nárnő kíséretében elmentünk oda művelődni. A portás bá­csi arcát azonban nem felej­tettem el. A Bródy Sándor ut­cai oldalon, a személyzeti be­járónál mindig beengedett bennünket, amikor kitört a hó- vagy szélvihar. Most, amikor több mint negyven év elteltével ismét beléptem a „művészbejárón”, megrohan­tak a gyerekkori emlékek és úgy éreztem: megállt az idő. Az irodákhoz vezető - a nagyközönség által sohasem látott - folyosókon ugyanúgy sorakoztak a római kori sír­kövek, szobortöredékek, mint egykoron. A belső udvar egy építőanyag-telepre emlékezte­tett és a belső folyosókon, a második emeleten akkora volt a jövés-menés, mint egy fel- bolydult hangyabolyban. Félig földbe ásott ház rekonstrukciója a honfoglalás korából Egy héttel a honfoglalás­kori kiállítás megnyitása előtt a múzeumi titkárságon siste­regtek a telefonok, aktatáskás, műszerekkel felszerelt embe­rek keresztezték egymás útját. Olyan volt a hangulat, mint bármilyen más, nagyobb lé­legzetű kiállítás előestéjén. A gyűjteményt - nemzeti kin­cset -, amit József nádor ala­pozott meg a reformkorban. Az 1846-ban elkészült „pa­lota”, amiről jó tudni, hogy mint intézményt Széchényi Fe­renc alapította 1802-ben, szimbolikus jelentőségén túlmenően, nagy tekintélyű A klasszicista építészet e jelentős remekében évtizede­kig meglepően liberális szel­lem uralkodott. Sajnos ezt a diákok sem az én időmben, sem mostanság nem igazán ismerik. Azt például, hogy a múzeum éremtárának veze­tője az a Réti László volt, aki Lówy Árpád néven pornóver­seket publikált; hogy Hermán Ottó, kiváló természettudós - a magyar ősemberkutatás út­törője - úgy volt egy állami intézmény, a múzeum alkal­mazottja, hogy közben a par­lamentben ellenzéki politi­kusként érvelt, vitázott. A munkatársak alacsony anyagi és erkölcsi elismeré­sük ellenére akkor is folytat­ták a magyar földre, a ma­gyar történelemre vonatkozó emlékek gyűjtését, tárolását, Az egyik legféltettebb kincs: a bezdédi tarsolylemez A múzeum 1994-ben ki­nevezett főigazgatója, dr. Gedai István régész, numiz- matikus - László Gyula tanít­ványa - is egyetért abban, hogy a múzeumot nyitot­tabbá, mozgalmasabbá, élőbbé, adott esetben „játszó­házzá” kell tenni úgy, hogy közben a jövő századnak is megőrzendő műtárgyak vé­delmét biztosítsák. És ott van a Múzeumkert is. Tervét ugyancsak Pollack Mi­hály készítette el, de megva­lósítása sokáig váratott ma­gára. Az 1848-as szabadság- harc idején még deszkapa­lánk vette körül a múzeumot, ami igencsak kirítt a környe­zetéből, a helyenként düle- dező, falusias viskók közül. Sokáig még járda sem volt előtte, és a Múzeum utca sarkán álló Két pisztoly ven­déglő - késelő, köpködő - törzsközönsége sem illett bele ebbe a képbe. Végül is az első fákat József főherceg margitszigeti birtokáról tele­pítették ide 1852-ben, és végleges formáját 1879-ben kapta meg. Őszintén bevallom, mit sem tudtam erről gyerekfej­jel. De még akkor sem, ami­kor a tavaszi napsütésben a múzeum lépcsőjén tanultam. Vajon a mai fiatalok, akik ugyanúgy ott ücsörögnek, ha már kissé felmelegszik az idő, jegyzeteiket, könyveiket böngészik, vagy éppen csó- kolódznak, tudják-e? Vagy számukra a Nemzeti Mú­zeum nem jelent mást, mint azt a helyet, ahol Petőfi Sán­dor elszavalta a Nemzeti dalt? Tudom, nem is oly ré­gen bátor cselekedetnek, a szólásszabadság, a demokrá­cia melletti kiállásnak számí­tott, ha valaki ott volt már­cius 15-én a Múzeumkert­ben. És sokan voltak. Közü­lük kevesen tudták - esetleg csak sejtették -, hogy az épü­leten belül, nem csupán kö­rülötte, milyen biztonsági nyilvántartását, tudományos feldolgozását, amikor a hata­lom - különösen a század öt­venes éveiben - szabályos erőszakot követett el az in­tézményen. Azaz, azt csinált vele, benne, amit akart. így születtek meg a Sztálint, Rá­kosit éltető kiállítások és az a dogmatikus, úgymond Ma­gyarország történetét bemu­tató állandó tárlat, amit né­hány évvel ezelőtt bontottak csak le. Azóta jó néhány sikeres kiállításnak - kínai agyagka­tonák, Erzsébet királyné élet- története - adott teret a ház. Több milliárd forintos re­konstrukciója még inkább hozzájárulhat ahhoz, hogy a Nemzeti Múzeum ismét a nemzet múzeuma legyen. Olyan művelődési-kulturális centrum a pesti oldalon, mint budán a Királyi vár. A tech­nikai adottságok ettől kezdve lehetővé teszik, hogy a mo­dern tömegkommunikáció minden eszközét - a videó­kat, a számítógépes adattárat - be lehessen vetni annak ér­dekében, hogy a diákok a kor követelményeinek megfele­Herman Ottó emlékét őrzi e kő lően, ugyanakkor játékos formában ismerjék meg a magyar történelmet. Akár már a honfoglaláskori kiállí­táson, vagy még inkább az augusztus 20-ára, illetve ok­tóber 23-ára elkészülő, Ma­gyarország történetét új kön­tösben, szemléletben bemu­tató nemzettudatot formáló „utazáson”. rendszereket építettek ki. Idén is vigyázni fognak a rend őrei a rendre, de a lát­vány, Jancsó Miklós 1200 fia­tal énekest, iskolai kórustagot megmozgató show-műsora sokkal vidámabb, fiatalosabb lesz, mint amilyenhez már- már hozzászoktunk. Ránk fér. Csak süssön ki végre a nap. László Ágnes 1848 márciusa óta a nemzeti tudat, a forradalmi gondolatok bölcsője a múzeum előtti park Dél-magyarországi aranyleletek Nemzeti ünnepünket követően, március 16-án a Nemzeti Múzeumban Göncz Árpád köztársasági elnök nyitja meg „A honfoglaló magyarság" című kiállítást, amely a honfoglalás 1100. évfordulója emlékbizottság támogatásával jött létre. A csaknem négyezer tárgyat bemutató tárlat a honfoglaló magyarság régészeti anyagából állt össze. Most együtt látha­tók azok a régészeti emlékek, amelyek a Kárpátokon átkelt elődeink szokásai­ról, munkájáról, hiedelmeiről „beszél­nek". Hajfonatkorong az ibrányi teme­tőből, övveretek Nógrádsápról, tarsoly Szolyváról, nyíltartó tegez Sárrétudvari­ból és még számos értékes lelet. Abban az épületben, amely 1848 óta nemzeti tudatunk egyik jelképe. 1848, nemzeti tudatunk örök emlékhelye: a Nemzeti Múzeum Új honfoglalás a múzeumban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents