Új Néplap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-13 / 11. szám

1996. január 13., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Kinek a keze? Be kell valljam, hogy - mint sokan - én elsősorban nem az életem megújulását várom az újévtől, hanem az áremelése- ket. Mondjuk, túlzás azt állítani, hogy „várom”, inkább fogalmazzunk így: számítok rá. Eleinte nem is szokott felháborítani, minek dühöngjek, ki akar mások miatt közelebb kerülni az infarktushoz. De a dolog könnyed eleganciája, ahogy a zsebemben kotorásznak, mégiscsak mellbevágó. Az ember bemegy a boltba, és megveszi 100 forintért, 110-ért - hol mennyiért - a kenyeret, amit néhány nappal ezelőtt még mondjuk, nyolcvanért vett. Aztán elmegy a benzinkúthoz, és csodálkozik, hogy a fizetése 8-10 százalékáért tankol meg! Hazamegy, hogy kiheverje ezt a sok sorscsapást, ott meg a biz­tosító levele várja - csekkel megtoldva -, hogy fizessen be ennyit meg ennyit, mert X. százalékkal drágább lett a kötelező biztosí­tás. ■ Aztán bemegy a gyógyszertárba - áremelés előtt -, és hétszer annyit fizet egy védőoltásért, mint három évvel ezelőtt. És eltöp­reng: vajon kinek a fizetése emelkedett hétszeresére három év alatt? Év elején mindenki benyújtotta a számlát. És mindenki rám, az állampolgárra, a lakosra hárítja a megnövekedett költségeinek a terhét, a megemelkedett benzin árát, a liszt árát, stb. Könnyedén röpködnek a levegőben a százalékok: ez 15 százalékkal, az 25- tel, amaz hússzal emelt. De mit emeljek én? Kire hárítsam életem megnövekedett számláját? Azt a terhet, amelyet a állami büdzsé, a szolgáltatók, a kereskedők, a biztosítószakma rám testál? És vajon miből gondolják, hogy én, az egyszerű lakos ki is tu­dom fizetni a 15-20-25 százalékkal magasabb díjakat? Hiszen az én zsebemben nincs több pénz, mint tavaly volt. Sőt, azt mondják azok, akik értenek az adóügyekhez, hogy még kevesebb lesz benne, mint tavaly volt. Szóval, most mindenki belenyúlt vagy bele akar nyúlni a zse­bembe. Számon se tudom már tartani, mikor kinek a keze koto­rász benne, de lassan egymást érik. Nem tudom, mikor veszik észre, hogy nincs ott már semmi... (?OUOU°U ft. <TQ_ Indul a gázprogram Kuncsorbán Doktor kerestetik A legutolsó adatok szerint Kuncsorbán nyolcszázharminc lélek él. A helyi polgármesteri hivatal az elmúlt esztendőben ötven­kilenc millió forintból gazdálkodhatott. Ennek az összegnek a döntő többsége az intézmények mindennapjainak, tevékenysé­gének biztosítására szükségeltetett. Szociális feladatokra hétmil­liót áldoztak: ebben benne van a lakásfenntartási, a HTO tá­mogatás, a rendszeres és eseti segélyek összege. Az általános iskola mind a kilencven diákja - az önkor­mányzat jóvoltából - ingyen kapta valamennyi tankönyvét. Sőt a jövedelemtől függően beiskolázási támogatást is ad­tak, még az arra rászoruló egyetemistáknak, főiskolai hallgatóknak is. A modem, gyors telefonálás lehetősége is eljutott a faluba, és a jelentősebb közületek, in­tézmények eddig már tizenhá­rom vonalat kaptak. Koránt­sem állt meg a bővítés, hiszen lenne még rá igénye hatvan helybelinek. A vezetékes gázt is eddig hetvenen akarják beköttetni az otthonukba, és az mindenkép­pen jó hír: a kivitelező leszál­líttatta a csöveket; ha az idő engedi, hozzáfognak a munká­latokhoz. A teljességhez tartozik, hogy jelenleg nincsen orvosuk, így az ellátást helyettesítéssel látják el. Február 3-án jár le a pályázati határidő, és remélik, valaki betölti az üres helyet, hiszen ottjártunkig már hat ér­deklődő volt. D. Lelkipásztor - ejtőernyővel Katonák zarándokutakon A Szolnoki Repülőtiszti Főis­kolán és az egész helyőrség­ben Kovács János alezredes, tábori lelkész képviseli a ró­mai katolikus anyaszentegy- házat. Azt hiszem, az iránta táplált széleskörű rokonszenv annak tudható be, hogy ma­gatartásában semmi „fenn­költség”, semmilyen távolság- tartás nem tapasztalható. Sokkal inkább a szívélyes közvetlenség. Ért a katonák nyelvén. Sorkatonaként a kalocsai pán­célos ezredben szolgált. Őrmes­terként, mint harckocsipa­rancsnok szerelt le. Azután hu­szonhárom évig felszentelt papként munkálkodott. Mos­tani megbízatásáról így véleke­dik:- A tábori lelkésznek nem­csak a lelkipásztori, hanem a katonai szolgálatot is vállalnia kell. Jó néven veszik a katonák, ha a lelkész ott van a gyakorla­taikon is. S tegyük hozzá: főleg azt „díjazzák” a katonák, ha a tábori lelkész azt is megmu­tatja, hogy „Vagyok olyan leg­ény, mint te”. Kovács tisztelendő úr e te­kintetben is helytáll. Lövésze­ten például kiváló eredményt ért el. Az ejtőernyős alakulatnál azonban ez még csak az alap­fokot jelenti a szakmai megbe­csülésben. Ott azzal kezdik az eszmecserét: „És maga hány­szor ugrott?” Rajta azonban ők sem tudnak kifogni:- Hajói tudom, három tábori lelkész - közöttük én is - kérte, hogy ejtőernyővel ugorhasson. Átestem az orvosi vizsgán. Most már csak a püspök úr en­A tábori lelkésznek a kato­nai szolgálatot is vállalnia kell. gedélye kell az ugráshoz. A katonaélet tehát nem isme­retlen Kovács János alezredes, tábori lelkész számára. Nem­csak annak fizikai, hanem el­méleti buktatóit is igyekszik le­küzdeni. Ez utóbbi tekintetében igen hasznosnak bizonyult számára a Kossuth katonai fő­iskolai továbbképzés. Tagadhatatlanul fontos a ka­tonai szakismeret, de a tábori lelkész megbízatása elsősorban mégis a hitélet ápolásáról szól. Annál inkább így van ez, ha fi­gyelembe vesszük, hogy dr. Ladocsi Gáspár tábori püspök­nek van az országban a legna­gyobb, hazánk egész területére kiterjedő, a határőrséget is ma­gába foglaló egyházmegyéje. Ezért kezdeményezte, hogy a tábori lelkészek másodállású tábori lelkész kinevezését kér­jék. Kovács alezredes szeren­csés helyzetben van:- Gacsári Kiss Sándor kano­nok úr, a szolnoki Vártemplom plébánosa már évekkel ezelőtt felajánlotta szolgálatait a kato­nai alakulatoknak. Együttmű­ködve eredményesebb a mun­kánk. S a munkából nincs hiány. A szolnoki helyőrségben több száz katonacsalád él. Igény sze­rint keresztelő, esketés és saj­nos a halotti szertatás is gyakori a tábori lelkész számára. A lak­tanyán belül meg az istentiszte­letek, bibliaórák tartása. Kovács alezredesnek nem ez az első szolnoki megbízatása. Tíz évvel ezelőtt a belvárosi templomban hitoktató káplán volt.- Nemcsak helyőrségi, or­szágos, hanem nemzetközi programjaink is vannak - so­rolja. - A tábori püspök úr szí­vesen küldi a tiszteket és a sor­katonákat külföldi zarándoku- takra. Az idén megbízást kap­tam, hogy Franciaországba, Spanyolországba, illetve Olaszországba induló zarándokutakra szervezzek ka­tonákat. A helyőrségi szolgálat tehát nem jelent zárt határokat a tá­bori lelkész számára. Erre val­lanak Kovács alezredes követ­kező szavai is:- Tavaly októberben két hétig, katolikus tábori lelki- pásztorként részt vettem a Bakonyban rendezett NATO- hadgyakorlaton. Huszonegy nemzet képviselőivel, kül­földi katolikus, evangélikus és protestáns tábori lelké­szekkel váltottam szót. Fe­lejthetetlen volt. S. B. Apátin „befürödtek” az alvállalkozóval A Jász-Tel Rt. vezetői fórumra hívták Jászapáti lakóit, hogy a fej­lesztés helyzetéről tájékoztatást adjanak. Apátiban 1995 július 1- jén kezdték meg a hálózat kiépíté­sét. Év végére 1500 telefonvonalat telepítettek. Ezek közül néhány tucat még nem működik, ami sok bosszúságot okoz. Ennek oka - mondta a fórumon Gazsó László műszaki igazgató -, hogy a kivite­lező egyik alvállalkozójának ha- ayag munkája az egyik körzetben jó másfél hónapos késést okozott. A vállalkozóval megszakadt a kapcsolat, a hibák kijavítása fo­lyamatban van. Jászapátiban a régi hálózat is megvan, és az új telefonvonalak is működnek. E kettősséget február 1-re megszüntetik, addigra min­den várakozó megkapja a vonalat, és az üzemképes is lesz - hangzott el. Szóba került a telefonfülkék helyzete is. Sajnos a rongálás, a vandalizmus mindennapos jelen­ség. Épp úgy kifosztják a fülkéket, mint tették azt a matávos időszak­ban. A kábellopások, az elosztók megrongálása szintén sok bosszú­ságot okoz. Jászapáti önkormányzata és a közszolgáltató cégek a lehető leg­nagyobb segítséget adták a tele­fonfejlesztés megvalósításához. Ezért történhetett, hogy fél év alatt 1500 telefonvonal létesült. A számítógépes iskoláért Abádszalókon ma csak a nyolca­dikos gyerekek tanulhatnak infor­matikát. Ezért azonban heti két al­kalommal Kunhegyesre, a gimná­ziumba kell utazni, hiszen a köz­ség iskolájában nincsenek meg az informatika oktatásának tárgyi fel­tételei. Az egyébként modem és jól felszerelt iskolában, ahol több mint 570 gyermek tanul, nincs számítógép. Elsősorban azért, mert az iskola költségvetése nem engedte meg a számítástechnikai háttér megteremtését. Most azonban úgy néz ki, hogy ez a helyzet változhat. A Szalóki Szolgáltató Szövetkezet ugyanis 20 ezer forint induló tőkével betét­könyvet nyitott a „számítógépes iskoláért”. A szalóki pedagógusok felajánlásai révén ez az összeg már 50 ezer forintra duzzadt. Az iskola vezetése keresi a további támoga­tókat, szponzorokat, akiknek fon­tos lehet az, hogy az informatika helyi oktatásával javuljanak az abádszalóki gyerekek továbbtanu­lási esélyei. Legkésőbb az 1997/98-as tanévben kívánják be­indítani az informatika oktatását mindén felsőtagozatos osztályban. Szolnok Megyei Jogú Város Kép- viselő-testülete nevében Várhegyi Attila polgármes­ter köszönte meg dr. Fazekas Attila dandártábornok­nak, volt megyei rendőr-főkapi­tánynak a kima­gasló szinten vég­zett munkáját. Külön kiemelte, hogy példásan jó kapcsolat alakult ki főkapitánysága idején a város és a rendőrség között. FOTÓ: MÉSZÁROS Kárpótolták vagy becsapták? Mórocz Tibor Zoltán lassan het­venegy éves lesz, és 1990 óta Kis­újszálláson, a szociális otthonban él második feleségével. Szó ami szó, ő is követett el ballépéseket, de végül is úgy alakult az élete, hogy a nagy semmiért megjárta a poklok poklát. Tény, kapott papírokban, névértékben összesen nyolcszáz- háromezer forint kártérítést. Meg mellé egy javaslatot: ha nincs meg­elégedve, forduljon a búósághoz. De hát egy a baj, soha nem volt jo­gász, hanem öntödei munkás. Ezért elállt ettől, és tulajdonképpen annyi a baja, hogy szerinte nem ott kez­dődött a kálváriája, jogfosztása, amikor kölyökként Lengyelor­szágba hajtották, hanem korábban. Arról nem beszélve, hogy nem ak­kor ért véget, amikor hazaérkezett a fogságból. 1925. május 3-án született Pes­ten, meglehetősen zűrzavaros csa­ládi környezetben. Négy polgárit végzett, az apja nevelte, majd Kas­sára került javítóintézetbe. 1944- ben mindannyiukat az oroszok el­fogták. Félig gyerekek voltak, de nem számított. Gyalogosan Iglóra hajtották őket. Élelem semmi, ab­ból tartotta fenn magát, amit a töb­biek adtak, akiknek - sok felnőtt is akadt közöttük - segített csomagot cipelni. Könnyen ment, mert neki semmije nem volt. Nem emberek­nek, létszámnak számítottak. Ha valaki kidőlt, nem bírta az erőltetett gyaloglást és lemaradt: egy durra­nás és volt, nincs. A puska elvé­gezte a dolgát. Helyette útközben a nézelődők, alkalmi járókelők közül befogtak valakit, mindegy, csak a létszám egyezzen. Iglón túljutva nem volt visszaút, mert újabb há­rom hét gyaloglás következett a lengyel Szánok városáig. Itt végre megálltak, pihenhettek, mosakod­hattak. Felvették az adataikat, or­vosi vizsga következett, le kellett tolni a nadrágot. Belecsíptek a fe­nekükbe, van-e még rajta hús. Mindezek ellenére valahogyan ek­kor érezték először, hogy talán-ta- lán ők is emberek. Kilencvenesével vagonokba zár­ták a csoportot, és irány a Szovjet­unió. Ha valaki meghalt, azért nem állt meg a szerelvény, előfordult, két-három nap múlva vitték ki. Hónapokig tartott az az út, ami­korra Kujbisevig értek. Itt gördülő­csapágy-gyárban dolgozott hosz- szú-hosszú évekig. Fizetés semmi, a koszt változatos: reggel, délben, este káposzta. Ő fiatal volt, túlélte, de csak 1950. december 30-án ju­tott haza. Huszonöt évesen, fogak nélkül. Pesti volt, de az apját nem találta a fővárosban. A szomszéd­ban disznótoros vacsorát tartottak, de nem mertek neki adni, hogy meg ne haljon. Megtudta tőlük: Esztergomba költözött az apja. Leutazott, megtalálta. Másnap mint volt orosz fogolynak, jelent­keznie kellett az Államvédelnú Ha­tóság kirendeltségén, mert az ő fel­ügyeletük alá került. Egyetlen szó­val sem említették, miért. Ez azt je­lentette: reggel öt előtt és este nyolc után nem mehetett ki az utcára. Éj­jelente az utcáról többször bevilá­gítottak a függöny nélküli szobába, és fel kellett kelrúe, hogy tényleg ott van. Az ünnepek idején be kel­lett vonulnia a börtönbe, egy napi hideg élelemmel. A megfigyelés alól ’51 végén mentesült. Később dolgozott és most nyugdíjas. Természetesen kapott kárpót­lást, összesen nyolcszázháromezer forintot. Ebből 350 ezer forintnyi pénz lett. A fennmaradó négyszáz egynéhány ezerért kétszázezret ka­pott. Ami érdekes, a papíron össze­sen hat év kárpótlást számoltak, szerinte pedig az ő zaklatása hét évnél is jóval hosszabb volt. Ugyanis nem Lengyelországban kezdődött, de még nem is Iglódon, hanem Kassán, ahonnan hajtották őket északra. Azután nem 1950 decemberével ért véget, hanem 1951 múltával, amikor megszün­tették az államvédelmi felügyele­tet. Márpedig ily módon ez az idő hét évnél is több. Eddig tartott a vesszőfutása, miközben puska sem volt a kezében. A kérdés csak az, hogy ki veszi mindezt figyelembe, hiszen végül hat évet igazoltak vissza. írt is ezért jószerével min­den létező fórumhoz, személyhez, még a jelenlegi pénzügyminiszter­hez is. Eddig válasz sehonnan nem érkezett... D. Szabó Képletek helyett emberekkel foglalkozott Bagdi László tősgyökeres szol­noki. Az édesapja kereskedő és vegyi kisiparos volt, olyan üzem tulajdonosa, ahol néhány ember dolgozott. Mindebből következik, hogy Laci fia, aki 1953-ban érettségizett a Ver- seghyben, vegyésznek készült. De mint annyi mindenbe, ebbe az álomba is beleszólt a napi po­litika. Az üzletet, kisüzemet ál­lamosították, és mint maszek­nak a csemetéje, ez a tény nem kimondottan előnynek számított abban a korban. Az ifjú ember próbálkozott párszor az egye­temi felvétellel, de udvariasan, helyhiányra hivatkozva, mindig elutasították, ezért dolgozni kezdett: az SZTK-nál. Ma is emlékezik rá, a legelső nap a számvitelre került, ahol bemutatták a kollégáknak. Hű­séges típus, a jogutód cégnél töl­tötte az utolsó munkanapját is 1995. december 29-én. Elkö­szönt a társaitól, attól a jó kis csapattól, amelyik ma már bi­zony 120 ezer megyénkbeli nyugdíjassal foglalkozik. Idő­közben eltelt több mint 42 év. Hogy ez milyen volt? Küz­delmes, szép, akár az időjárás: jó is adódott benne, meg ke­vésbé jó is. Hogy maradjunk írásunk szereplőjénél, 1968-ban Szegeden jogász diplomát vehe­tett át, és azóta dr. Bagdi László. A legkülönbözőbb területeken, Örültünk, ha a rászoruló­kon segíteni tudtunk - mondja Bagdi László. FOTÓ: Mészáros beosztásokban dolgozott, míg 1981-ben a SZOT Társadalom- biztosítási Főigazgatóság me­gyei igazgatója lett. Világéletében emberi sor­sokkal foglalkozott, hiszen a 120 ezer személy között akad 18 éves nyugdíjas, meg 103 éves is. Az a szomorú, hogy az átdolgozott életek száma sok, a nyugdíjak összege ehhez viszo­nyítva általában kevés. Évente azért négy, négy és fél ezer rá­szorulónak tudtak megyei szin­ten biztosítani hatszáztól két­ezer forintig rendkívüli nyug­díjemelést. Meghatóak azok a levelek, amelyeken a reszkető betűk arról árulkodnak, hogy a pár száz forintos havi többlet mit jelent egy kisember életé­ben. Amikor 1993-ban kettévált a cég, ő nem az egészségbiztosí­tási pénztárat, hanem a nyugdíj- biztosítást vállalta. Pedig tudta, amott több a pénz, de a szíve, eddigi évtizedei itt tartották. Betöltötte a hatvanat, letette a lantot. Tavaly, év vége előtt el­köszönt. Megvan az utódja: há­zon belülről, hiszen akadnak itt tehetséges emberek. Egy fiuk született, aki ügyész. Nős, a két kis unoka sokszor kanalazza Bagdi nagy­mama főztjét, hiszen sűrűn fel­keresik őket. Ő pedig készül a nyugdíjas időszakra: szeret bar­kácsolni, olvasni, most ezekre bizonyára több idő jut. Azután Tószegen vásárolt egy hobbit. Saját kárán, tapasztalata révén tanulta, tanulja a kertészkedést, és a hatvan gyümölcsfa hama­rosan termőre fordul. Ismeri, tiszteli, szereti az embereket, de azért nem kerget illúziókat. Sejti, lesznek olyanok, akik ed­dig igazgató urazták, és lehet, ha majd találkoznak, a kirakatot nézik. Abban bízik, ez ritkán fordul elő, hiszen az igazi bará­tok, jó ismerősök épp úgy fel­ismerik, mint eddig. Elvégre ő nem lett más, mindössze annyi történt az életében: szintén be­lépett a nyugdíjasok százhúsz­ezres, megyei táborába. D. Sz. M.

Next

/
Thumbnails
Contents