Új Néplap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-23 / 224. szám
1995. szeptember 23., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Titkosírás Talán mindenki természetesnek tartja az újságíró azon igyekezetét, hogy minél érdekesebb, izgalmasabb, szenzációsabb - hogy nagy szavakat használjak -, az olvasók széles rétegét érdeklő témákat, sztorikat keressen, „hajtson fel”, s írjon meg a lapban. Szóvá tettük azt is már nemegyszer, hogy eme - sokszor nem éppen hálás - tevékenységében mennyi buktatóval, jelképes fallal, elutasítással, sőt ellenszenvvel találja magát szembe. Félreértés ne essék, nem sajnáltatni szeretném a magamfajta toliforgatókat, hiszen valószínűleg csak találnak ebben a szakmában valami szépséget - nem is keveset -, ha mindezek ellenére is ezt művelik. S ez így is igaz. Csak hát az ember - az újságíró is - gyarló, s mindennél jobban, érzékenyebben érinti az elutasítás, pláne ha az pökhendiséggel, lekezeléssel párosul. Nos, történt, hogy egy szép napon, még bőven a nyár elején úgy gondoltam, interjút kellene készíteni a a Nemzetbiztonsági Hivatal Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kirendeltségének vezetőivel. A téma érdekesnek ígérkezett, és szakmailag is kihívásnak tűnt, hiszen tudtommal még senki nem készített a megyei sajtóban beszélgetést velük. Az pedig köztudott, hogy az embereket valóban érdekli, mit is csinálhat, hogyan működik, mi a szerepe, feladata megyénkben a nemzetbiztonsági hivatalnak, amelynek a tevékenysége mindig a titokszférába tartozott, s manapság is előszeretettel misztifikálják. Gondoltam, oldjuk egy kicsit ezen hivatallal szembeni görcsöt az emberekben, s üljünk le beszélgetni. Szó se róla, interjút kérő telefonomra azonnal beleegyezését adta a hivatal helyettes vezetője (a főnöke éppen szabadságát töltötte), de térmészetesen kért arra, hogy ehhez szerezzem be előbb a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójának vagy pedig a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszternek az engedélyét. Nosza, ezen ne múljon a dolog, gondoltam, s az utóbbit választva főszerkesztői aláírással levelet küldtünk június 21-i dátummal a Miniszterelnöki Hivatalba Nikolits István miniszternek, mielőbbi kedvező válaszát várva. Addig is tettük a dolgunkat - és vártunk. Először két hetet. Utána felhívtam Nikolits István titkárságát a levél sorsa felől érdeklődve, ahol közölték, hogy a kérelem megérkezett, és bent van a miniszter úr asztalán. Ezután két-hét elteltével ismét érdeklődtem a levél hogyléte felől. Az még mindig csak bent volt a miniszternél várakozólistán. Legközelebb viszont már a miniszter nem volt benn, mert elment szabadságra.- Nos, ez így ment még egy hónapon keresztül - kéthetenkénti érdeklődéssel amikor végül megtörtént a csoda: szeptember közepén választ kaptam. Na nem levélben, nem, hanem csak úgy, a titkárnőn keresztül, aki - immár szokásossá, rögeszmémmé(?) vált érdeklődésemre - annyit felelt: a miniszter úr intézkedett, hogy a nemzetbiztonsági hivatal vezetője hívja fel a szerkesztőséget, de a válasz amúgy nemleges. ' És én ott ültem a vonal túlsó végén, leforrázva és megdöbbenve. Próbáltam magyarázkodni valami európaiságról, azaz hogy egy levélre ezen a kontinensen általában válaszolni szokott a címzett - még miniszteri szinten is - minimum levélben, meg hogy a szerkesztőségünket bizony senki sem hívta fel, meg hogy ez az egész eljárás érzésem szerint a sajtó lenézése, semmibevétele, ahol is egy napilapot, annak főszerkesztőjét, s rajtunk keresztül az Axel Springer-Magyarország céget vettek semmibe, nem beszélve az olvasókról. És az egészből már nem is a nemleges válasz fájt a legjobban és háborított fel, hanem az eljárás, ahogy ezt a választ végül nagy nehezen kibökték. Azt meg végképp nem értem, hogy miért az elutasítás, hiszen a téma „rázóssága” miatt az elkészült interjú valószínűleg jó néhány kézen átment volna ellenőrzés végett. így aztán görcsoldás helyett most bennem maradt görcs. A magamban már megfogalmazott kérdéseket szépen elraktározom, s el nem készült interjúmat besorolhatom a „titkosírás” kategóriába. Bennem így megmaradtak a kérdések, másokban a válaszok. Szinte hallom: „Csak pssszt! Egy szót se! Méghogy interjú, mit nem!” Tovább folyik a felső szintű titkolódzás. Ők tudják, miért. Mi legfeljebb csak sejthetjük. Ja, hogy mik lettek volna a kérdéseim? Nos, ez maradjon - egyelőre - az én titkom. J J J Pharmavit Gyógyszergyár Veresegyház _rJ__i__J J jjj Ficamok, rándulások, reumás fájdalmak felületi kezelésére gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapító gél, gyorsan hat, kellemesen hűsít, nyugtat, borogatással kombinálhatja, recept nélkül is kapható a gyógyszertárakban / / _ ' FAJ DALOMCSILLAPITO GÉL a Pharmavittól Kérje háziorvosa és gyógyszerésze tanácsát! é ÉLETRE VALÓ Kezdetben imádták egymást, később halálos ellenségekké váltak ... Rövidre zárt szerelem Kezdetben dúlt közöttük a szerelem - így látták mások is, akik a fiatal házaspárt ismerték. Azóta persze sok év telt el, és a volt lakótársaknak, ha rájuk emlékeznek, már nem ez jut eszükbe először. Ami Csaba és Judit között öt évvel ezelőtt, november huszonegyedikén éjjel történt, nemcsak nekik, az akkor hároméves kislányuknak és a nagyszülőknek marad örökké tartó rémálom, a családon belül zajló nem mindennapi dráma joggal kerülhet be a hazai kriminalisztika történetébe. Eleinte minden szép volt Csaba, a tisztes mezőtúri család egyetlen gyermeke huszonnégy éves volt, amikor megismerkedett Judittal. A lány akkor még Romániában élt, anyanyelve a magyar volt. Ismeretségük csakhamar szerelemmé ,virágzott, a fiú, amikor csak tehette, kiutazott kedveséhez. A várva várt örömteli találkozások gyümölcseként ’ 89-ben világra jött kislányuk. Most már eggyel több ok volt arra, hogy végre családdá kovácsolódjanak; közös életüket az apa hazájában tervezték.* Úgy tűnt, semmi sem állhat boldogulásuk útjába: Csaba, szülei közelében lakást vett a mezőtúri Ifjúsági lakótelep egyik háromemeletes házában, megélhetésüket biztos munkahely jelentette volna. Bár a gimnáziumi érettségi után villamosmozdony-vezetői szakképzettséget szerzett, hivatásául mégis embertársai védelmét, a tűzoltói pályát választotta. Őrmesterként teljesített szolgálatot a városi parancsnokságon. 1990-ben házasodtak össze, ezt követően kezdték közös életüket Magyarországon. Nem tudni, miért, de vannak olyan házasságok, amelyek a kezdeti biztató jelek ellenére az egybekelést követően valami oknál fogva szélvészsebességgel válságba jutnak. Azt, hogy esetünkben milyen körülmények vezettek a bajhoz, igazából talán csak a házastársak tudták. Valami elromlott Annyi bizonyos, hogy a családban elmérgesedett helyzethez Jutka kényszerű munkanélkülisége is hozzájárult. Mivel a fiatalasszonynak szakképzettsége nem volt, egyszerű érettségijével nem igazán „rúghatott labdába” új hazájában sem. Kiszolgáltatott anyagi helyzetét, ami önmagában véve is nyomasztó lehetett, még férje is fokozta, aki egyre inkább éreztette vele, ki keresi a pénzt, ki az úr a háznál. Rohamosan romlott a helyzet, mindennapossá váltak köztük a veszekedések, időnként már egy-egy pofon is elcsattant. A helyzet tovább bonyolódott, amikor Jutka bejelentette: ismét teherbe esett. Az orvosok ikreket jósoltak, de a férj győzködésére végül abortuszra került sor. Csaba menthetetlennek találta házasságukat, ezért - különös módon, párja tudta nélkül - ’90 őszén válókeresetet indított. Nem látott más megoldást, szabadulni akart nejétől. Titkos kezdeményezése természetesen nem maradhatott örökre ismeretlen az asszony előtt, aki megismerve férje elképzeléseit, Romániában élő anyjához fordult segítségért. A szülői tanácsok levélben érkeztek a mezőtúri lakásba, amelyek közül egyet sikerült is elcsípnie a férjnek. Jutka ugyanis a botránytól tartva elolvasás után igyekezett megsemmisíteni anyja román nyelven írt sorait, de a WC-kagylóba dobott, összetépett papírra Csaba rátalált. Gondosan összerakosgatta, majd egy ismerősével lefordíttatta. Ettől kezdve kölcsönösen tisztában voltak egymás szándékaival. Az őrült terv Csaba fejében akkor már szörnyű gondolatok kavaroghattak. Talán nem bízott ügyeinek törvényes módon való elintézésében, vagy egyszerűen reménytelennek látta helyzetét célja elérésében, mindenesetre egy újabb, szerinte mindent megoldó terv kezdett körvonalazódni előtte. Megszabadulni tőle - vélhetően ez motoszkált szüntelenül benne, míg végül elhatározásra jutott: megöli feleségét. Arra, hogy mi történt 1990 november huszonegyedikén, nem sokkal később a Jász- Nágykun-Szolnok Megyei Bíróság igyekezett választ találni. Az évekkel később, 1993 decemberében a Legfelsőbb Bíróság által helybenhagyott, jogerős ítélet megállapításai egy valóban nem mindennapi gyilkossági kísérletet tárnak fel. Azon a napon Csaba nem dolgozott, szabadnapos volt. Napközben szüleinél volt, apja Wartburgját bütykölte. Este nyolc körül ért haza, felesége épp a kicsit fürdette, majd miután a kislányt rendbe tette, ő maga is tisztálkodni ment. Drótok a konnektorban Míg a lefekvéshez készülődő asszony a fürdőszobában volt, Csaba előkészítette a terepet. Elgondolása az volt, hogy elektromos árammal követi el a gyilkosságot. Ezért egy hoszszabbítóról leszerelte a vezetéket, amelynek egyik végét bedugta az ágyuk mögötti konnektorba, másik végét két ágra bontotta és lecsupaszította. A művelet közben egyébként rövidzárlat keletkezett, így kénytelen volt a biztosítóautomatát visszakapcsolni. Jutka a rá leselkedő veszélyről mit sem sejtve, úgy, ahogy szokott, meztelenül tért nyugovóra. A tettekre elszánt férj először fürödni ment, majd az ágyon fekve nézte egy darabig a tévét. Amikor úgy érezte, felesége már mélyen alszik, felöltözött, és hozzálátott terve végrehajtásához. „Most meg fogsz halni!” Jutkát lefogta, combjára nehezedett, és az áram alatt lévő vezetékeket egyszerre, legalább három alkalommal kezére és más testrészeire nyomta. A nő az áramütések hatására persze felébredt, halálra rémülve jutottak el fülébe férje szavai: „Megöllek, most meg fogsz halni!” Védekezni próbált, de már a nyakán is szorítást érzett, majd rövid időre eszméletét vesztette. Csak az óriási szerencsén múlott, hogy életben maradt. A 220 volt ugyanis olyan módon és annyi ideig érte testét, hogy az éppen úgy nem volt képes halált okozni. Nem tudni, milyen megfontolásból, de a sikertelenül próbálkozó férj végül eredeti szándékától elállva felöltöztette feleségét, és elkísérte őt a kórházba. Az áram súlyos égési sebeket okozott az áldozat testén, így Csaba azzal állt elő, felesége mondja azt orvosainak, hogy a vasalójuk hibás vezetéke felelős a balesetért. Ő maga pedig a konnektorból kitépett vezetéket és a vasaló zsinórját eltüntette. Az igen rossz állapotban lévő sérült persze, amikor férje már elment, a valódi történetet adta elő. A kórház dolgozói pedig nyomban értesítették a helyi rendőrséget. A büntetés: 3 év börtön Amikor Csaba megtudta, hogy nyomában vannak a zsaruk, állítólag öngyilkos akart lenni. Búcsúleveleket írt szüleinek és kislányának, amelyekben beismerte tettét. Nem úgy a későbbiekben a bíróság előtt. Váltig tagadott, sőt azzal védekezett, hogy épp felesége volt az, aki az ő életére tört. A beismerő tartalmú búcsúleveleket pedig ittasságával magyarázta. Hiába, a bizonyítékok azonban a bíróság értékelése szerint ellene szóltak. Mivel elmeorvosi vizsgálatai során semmi olyan kóros elváltozást nem tapasztaltak nála, ami arra utalt volna, hogy nem volt beszámítható tettének elkövetésekor, nem volt akadálya bűnössége megállapításának és a büntetés kiszabásának. A megyei bíróság emberölés kísérletében találta bűnösnek, és ezért három év börtönre ítélte. A másodfokú eljárás nem hozott új fordulatokat az ügyben, így az ítélet eredeti formájában vált jogerőssé. Csabának nyoma veszett Három év rács mögött - vélhetően nem tudott megbirkózni ezzel a gondolattal Csaba, ezért amikor megérkezett a „behívó”, esze ágában sem volt bevonulni és megkezdeni büntetésének letöltését. Ebben talán szerepe volt egyéb körülményeknek is: nem tudott belenyugodni abba sem, hogy korábbi terveivel ellentétesen válásuk után volt feleségének ítélték kislányukat. A bíróság elfogatóparancsot bocsátott ki ellene, ez idáig azonban jól rejtőzködött, mert nem akadtak rá a rendőrök. Lakásán már évek óta nem látták, kérdéses az is, hogy Mezőtúron mikor járt utoljára. A történtek óta Miskolcon élő volt feleség a közelmúltban tett bejelentést az ottani rendőrségnél arról, hogy Csaba többször megkereste és zaklatta őt. Egyszer állítólag női ruhában bukkant fel előtte az illegalitásba vonult elítélt. Bár egy konkrét bejelentés nyomán kísérletet tettek elfogására, lezárták a Mezőtúrra vezető útvonalat, Csaba még miiéiig bujkál valahol. Elkeseredett nagyszülők A nyoma veszett fiú tisztességben megőszült szülei - érthető módon - nem szívesen beszélnek a számukra oly fájó múltról és jelenről. Az anya egyáltalán nem, az apa is csak hoszszas ódzkodás után szánja rá magát. Igaz, akkor is csak a kerítésen keresztül áll szóba az idegennel. Állítja, márciusban járt utoljára otthon fia. Úgy tudja a Dunántúlon él, ott is dolgozik. Szerinte - merthogy ő nem volt ott az eseményeknél, mást nem mondhat, csak azt, amit fiától tud -, Csaba ártatlan. Miért is tett volna ilyet? - kérdezi önmagától. Nem ment be a börtönbe, mert nem tartja magát bűnösnek. Nem akar fölöslegesen ülni azért, amit nem követett el. Éppen ezért felülvizsgálati kérelmet is nyújtottak be az ítélettel kapcsolatban. A gyermeke iránt joggal elfogult apa nyilván jobban bízik fia szavában, mint a bíróság objektív döntésében. Úgy véli, már az elsőfokú eljárás során sem vették számításba azokat a körülményeket, amelyek Csaba ártatlansága mellett szóltak. Ami a másodfokot illeti: sok a bíróság dolga, ezért nem változtattak az ítéleten. Abban bíznak, hogy a Legfelsőbb Bíróság ártatlannak mondja ki a fiukat. Ha mégis jogosnak találják az ítéletet, akkor azt ígérte Csaba: bevonul. Az ügyben azonban egyelőre még nem született meg a döntés. Csaba bujdosása - úgy tűnik - nem egyértelműen pozitív dolog édesapja szemében. „Ha bevonult volna, amikor kell, talán rövidesen szabadulna is” - kesereg a fia jövőjén töprengő nyugdíjas férfi. Most még nem érzi magát öregnek, így sokat segíthetne Csabának, hogy új életet kezdjen. De mi lesz később? A büntetést ugyanis valamikor le kell tölteni, hacsak nem járnak sikerrel a felülvizsgálati kezdeményezésükkel. A fia közelről sem rendezett sorsánál csak kisunokájának hiánya feszíti jobban lelkét. Nem értik, ha már az anyjának ítélték, akkor miért nem vele van Miskolcon, miért vitték át Romániába az ottani nagyszülőkhöz. Fiuk esetében még él a remény, arra viszont esélyt sem lámák, hogy a kislányt valaha is újra látni fogják. Úgy tudják, unokájuk valami otthonban él, olyanban, amilyet a tévében is mutattak. Ahol vödörben hordják az ételt a kicsiknek... Horváth Győző
