Új Néplap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-02 / 206. szám

1995. szeptember 2., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Az elbocsátott szentek Ültem elképedve. Mindenféle érzések kavarog­tak bennem, legfőképp a csodálaté. Na, mond­jad, kicsikém, mit látunk ezen a képen? Ló - hangzott a pöttöm lányka ajkáról. Akkor olvasd el, mi van ide írva! Lö-ó! - nyomta meg a gye­rek a szó végét. Na, még egyszer, húzd össze! Lö-ó! Hangzott, még jobban megnyomva. Hát mit jelent ez a két betű? Ló! így a válasz. Most olvasd el, mi van ide írva!? Lö-ó! S ez így ment. még vagy tucatszor, amikor az első osztályos gyerek rájött, hogy a kép és a két betű ugyanazt jelenti. S végre kiszakadt: ló! Boldog volt mindenki. Ló, ló, ló! Rebegett a szeme a kicsi lánynak, s vele örültek megköny­­nyebbülve a többiek, főként a tanító néni. Ugye milyen nevetséges, amikor a nagy­mama azt mondja a huszonéves pedagógusnak: tanító néni, kérem! Emlékszem, gyerekkorom­ban a frissen diplomázott osztályfőnökömnek odakiáltott az évnyitón az egyik gyerek nagy­apja: aztán csak adjon neki egy nyakast a tanító bácsi, eleven portéka! Egy régi tisztelet hozta mindezt magával. Amikor Tiszafüreden végig­kerékpározott Lovass Gábomé, előre kalapot emeltek neki az emberek. Czövek Kálmán ta­nító úr pedig, fehér hajával, sűrű bajuszával, ka­tonás pedagógiájával maga volt az intézmény. Régi tisztelet, ami manapság szépen, lassan ko­pik. ,, Fogadatlan prókátorra nincs szükség. Az ilyenkor szokásos tanévnyitó beszédek juttatták eszembe mégis az itt élő Mária nénit. Kevés ideig tanított engem, elég volt ahhoz azonban, hogy tovább tudjam adni: szerették osztálytár­saim. Még Erős is, aki más matekóráján éne­kelt, nála nem. A tanárnő júniusban kapott egy levelet, amelynek postázását megelőzte az ön­­kormányzat elöntése, s ami után nem sok vá­lasztása volt. Most munkanélküli-segélyen van már, s egy-két év múlva kérheti nyugdíjazását. És még szerencsésnek is mondhatja magát, hi­szen nem lebeg felette a nincstelenség, a ke­­nyémélküliség Damoklész kardja. Most inkább róla szeretnék beszélni, és nem arról a kollégájáról, aki sorra buktatta a fiúkat egy szakmunkásképzőben. Aki ordít, aki elvi­selhetetlen, aki úgy véli, kandidátusképzőben tanít, akiről undorodva beszélnek tanítványai. Mert mint minden szakmában, a pedagóguso­kéban is van ilyen is, olyan is. Róla szeretnék beszélni, róluk, akik odaadással, hűséggel vol­tak pályájuk és tanítványaik iránt, s akiknek megcímezték a felmondólevelet. Égyszer azt mondta egy idős - ki lett volna más - pedagógus: mindnyájan tanítók vagyunk, csak mindenki más katedrán áll. A rendőr mondjuk egy autó mellett adja le a tananyagot. Jól vagy rosszul. Az eladó illemtanból vizsgá­zik, a szülő a gyereknek adja át a tudnivalókat, s előtte felel naponta. Ismereteket veszünk át és nyújtunk, osztályza­tokat kapunk és osz­tályzatokat adunk. (Ez utóbbit nagyon szeretjük.) Talán éppen ezért kellene megbecsül­nünk azt a művele­tet, nagyra értékel­nünk életünknek azt a mozzanatát, amikor a tu­dást átadjuk másoknak - a következő generáci­óknak. Azt a tevékenységet, amikor az ismere­tek gazdát cserélnek, s vele együtt kultúrát cse­pegtetnek. Például nemzeti kultúrát, viselkedési kultúrát, politikai kultúrát... Nem, nem be­csüljük meg. Ékes bizonyítéka ennek az okta­tás, az iskolák körül kialakult ramazuri. Tudom, kevés a pénz, tudom, kevés a gyerek, tudom, túl kell élni, tudom ... Mit is tudok? Kinek kell túlélni? Mit kell túlélni? Csodálkozunk, hogy egy szakmunkástanuló nem tudja a vizsgán fel­sorolni Magyarország szomszédait. Azon már nem is csodálkozunk, ha igénytelen, koszos a legjobb észjárású gyerek, s csak akkor döbbe­nünk meg, amikor fiatalemberek öregasszo­nyokat erőszakolnak meg és papokat gyilkol­nak. És már azon sem csodálkozunk, ha egy vá­lasztási gyűlésen „anyáznak”, mert a parla­mentben majdnem azt teszik. Egy ország kultúra iránti főhajtása ott kezdő­dik, milyen viszonyban vannak polgárai a könyvekkel, az iskolákkal, milyen nexusban az írókkal, a pedagógusokkal. Most, itthon, ez a kapcsolat botrányos. Nem gyógyír erre az au­gusztus 20-ai pár kitüntetés sem, amelyeknek senki nem vitatja megalapozottságát és fontos­ságát. Nem vigasz az sem, hogy príma postai közvetítésű levelező iskolák működnek, álla­miak és magánkezdeményezések, s pláne nem nyújt orvoslást az, hogy maholnap a távoktatásé a jövő. Ami nem is' igaz. Nem hiszek a távokta­tásban. A tanár személyiségében hiszek. Az olyanokéban, mint - nekem - Mária néni. Aki­nek annyit sem mondtak felmondása után, kul­turáltan szólva, hogy „fogd meg a bokám”. Gondoljuk el, a gyerekek, míg elérik a fel­nőttkor küszöbét, két alapvető hatásnak vannak kitéve, ezek irányítják, formálják egyéniségü­ket. Az egyik a szülőké, a másik a pedagógu­soké. Bennük keresnek követendő példát, tekin­tik őket akár szentnek, fogadják meg útmutatá­saikat, s válnak olyanná, amilyenek irányt adóik. Amikor a pedagógustársadalmat nem ér­tékeli az ország, önmagát írja le. Most Mária néni sok-sok kollégájával együtt háttérbe szo­rul. Könnyen előfordul, olyannyira, hogy ami­kor kellenének, akkor már meg sem találjuk őket. Színek, képek a természetgyógyászatban A színek és a képek hatásáról tartott előadást a VI. nemzetközi természetgyógyász-kongresszuson Kurencs Julianna festő, a szolnoki ruhaipari szakközépiskola tanára. Nemcsak előadó­ként szerepelt a kongresszuson, hanem a természetgyógyász­kamara meghívott vendégeként is. Miniszterfeleségek A miniszterfeleségekkel Lillafüreden találkoztam, ahol a Ké­zenfogva Alapítvány (elnöke Göncz Árpádné) kongresszusán vettek részt. Nem a protokoll elvárásainak tettek eleget, hanem dolgozni, segíteni jöttek: munkájukkal támogatják a fogyaté­kosok ügyét. A kongresszusra elvitte a fest­ményeit is, amelyeket kecske­méti festőművészekkel közösen állítottak ki. Mint a kongresszuson kide­rült, a természetgyógyászatban egyre több régi gyógymód ke­rül felszínre: a masszázs, a táp­lálkozás szabályozása, a gyógy­­füvek alkalmazása. Mind több orvos, tudomá­nyos fokozattal is rendelkező szakember ismeri el a termé­szetgyógyászat eredményeit, ezt a kongresszuson való jelen­létükkel is bizonyították. Ku­rencs Julianna előadása abból indult ki, hogy a színek pszi­chés hatással vannak az em­berre, a képek gondolatokat éb­resztenek benne. Egy-egy kép nem azonosan hat mindenkire, ez függ attól, hogy ki az, aki nézi. A halhatatlan zeneszerzők „égi zenét” komponálnak, és ezt az emelkedettséget érzi meg az ember, amikor műveiket hallgatja. Ez a festmények ese­tében is így van. Az ihlet isteni adomány. Ha valaki megáll egy festmény előtt, annak az ener­giamezejébe kerül, és megérzi azt a szeretetenergiát, amellyel a képet az alkotó festette. Ku­rencs Julianna eddig 30 kiállí­táson vett részt, képeinek ener­giamezejét többször mérték, kimutatták a természetgyógyá­szok. P. É. Vajon milyen dolog egy mi­niszter feleségének lenni? Ez a státusz mennyire változtatja meg az életüket? Vastagh Pálné, az igazság­ügy-miniszter felesége:- Az életünk nagyon megvál­tozott, mióta a férjem miniszter lett. Elsősorban azért, mert Szegedről - ahol éltünk és dol­goztunk - Budapestre költöz­tünk, ideiglenes jelleggel. Mindketten fizetés nélküli sza­badságon vagyunk, a József At­tila Tudományegyetemről. Ha úgy hozza a sors, hogy vége a szolgálatnak, akkor visszame­gyünk. Aggódóbb lett- Nem járnak haza, Szegedre?- Arra egyáltalán nincs idő. Borzasztó fárasztó is, és renge­teg rendezvény van hét végén. Ilyenkor lehet például eljutni a választókerületbe is, meghall­gatni, illetve tájékoztatni az ott élőket. Angol-orosz szakos tanár vagyok, és az idegen nyelvi lek­torátuson dolgoztam - nagyon hiányzik a munkám. Mindig nagyon jóban voltam a hallga­tóimmal, annak ellenére, hogy szigorú tanár vagyok. A fiata­lokkal való közelség hiányzik. És most veszem észre, hogy az a lelki kondicionáló erő, ami megvan, ha sokat vagy 20-22 éves fiatalokkal - és ami téged is fiatalon tart -, az most nincs meg körülöttem. Ők a gondol­kodásmódomra is hatottak. Most, hogy más közegben va­gyok, komoly emberek között, ez is kihat a gondolkodásomra. Pesszimistább, aggódóbb let­tem.- Azért, mert országos gon­dok is eljutnak Önhöz?- Igen. Meg azért is, mert jobban belelátok, hogy mi miért történik, hogy milyen rettenete­sen kicsi a mozgástere azoknak, akiknek az a feladata, hogy irá­nyítsák az országot. Nagyon fontos dolog az éle­temben, hogy megteremtsem azt a közeget, ahol ebből ki le­het szakadni, és este nyolc után vagy azon a heti egy pihenőna­pon tudjon a férjem kikapcso­lódni, fizikailag és lelkileg föl­frissülni.- Ezt családi környezetben tudják megoldani?- Igen. Elmegyünk kirán­dulni a gyerekkel a budai he­gyekbe, sétálni, gombászni, víz mellé. Van különvéleménye Pesten is próbálok beillesz­kedni, van egy-két tanítvá­nyom, de az is a politikával kapcsolatos, mert én jogi, poli­tikai szaknyelvre szakosítottam magam angolból. Az oroszt vi­szont fogadásokon tudom hasznosítani. Vizsgáztatni is já­rok. Foglalkozom azzal is, hogy a határőrök idegen nyelvű képzésével hogyan lehetne elő­relépni. Politizálni nyilván nem politizálok, mert úgyis azt mondanák, hogy „a férje beszél belőle”.- Van különvéleménye?- Sokszor, mivel én mást is látok a világból, máshová is járok, mint ő. Itt van például a fogyatékosok ügye. Mi Göncz Árpádné Zsuzsa néninek aka­runk segíteni. Elmegyünk kü­lönböző rendezvényekre, és ott sok mindenről hallunk. Olyan problémák is előkerülnek, amelyeket „hazaviszünk”, amelyekről a férjek más for­rásból nem értesülnének. De nemcsak a férjeknek mondjuk el, amit egy-egy rendezvényen hallunk, hanem az illetékesek­nek is, akik tudnak valamit tenni az ügyben, vagy legalább elgondolkozni azon, hogy le­hetne egy pozitív változás irá­nyában elindulni. Én ebben lá­tok feladatot magamnak. Ha néha rábukkanok egy-egy jó emberre, aki azt mondja, hogy ő szívesen szponzorálna vala­mit, akkor nekem azonnal van egy listám, hogy kik azok, akiknek segítségre volna szük­sége.- Ez egyfajta jótékony tevé­kenység.- Magát azt a szót, hogy „jó­tékonykodás”, nem szeretem, mert van egy leereszkedő tar­talma. Inkább azt szoktam mondani, hogy segítek. Úgy látom, hogy a mi társa­dalmunk szégyenlősen kezeli a fogyatékosokat. Ők nem tudnak úgy élni, mint más emberek, mert nincsenek meg hozzá a körülményeik. Úgy érzem, hogy minden embernek a saját szintjén joga van egy normális élethez. Nor­végiában láttam például kirán­duló fogyatékosokat. Jó lenne, ha ez nálunk is így volna, és ez elsősorban az egészséges em­berek szemléletén és szeretetén múlik. Ez egy önkéntes szolgálat- Ön változott azóta, mióta a férje miniszter lett?- A lelki alkatom mintha egy kicsit változott volna, de egyébként azt hiszem, nem.- Ilyenkor elsodródnak a régi barátok?- Ha néha Szegeden járunk, akkor azért összejövünk, és szerencsére ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbamaradt.- Nehéz vagy könnyű minisz­terfeleségnek lenni?- Nincs mit élvezni ezen. Én inkább a problémáit élem meg, de akiket ismerek, más minisz­terfeleségek is így vannak vele. Lehet, hogy olyan ország­ban, ahol minden jól megy, a hatalom örömet jelent, én ebből semmit nem láttam még. Ez egy jó értelemben vett önkéntes szolgálat, ami befolyásolja az egész család életét. Kuncze Gáborné, a bel­ügyminiszter felesége:- Mindenki azt hiszi, hogy miniszterfeleségnek lenni iri­gyelt dolog. Ön hogyan éli meg?- Azért gondolják, hogy irigylésre méltó, mert csak azt látják, hogy ellátogatunk egy városba, fogadáson veszünk részt, állami ünnepen, ott van az ember szépen felöltözve, és akkor azt mondják, hogy: mi­lyenjó neki, hogy ott lehet. Va­lóban, az ember sok híresség­gel, színészekkel, sportolókkal találkozik, akikkel nem talál­kozna, ha nem lenne miniszter­­feleség. Ez nagyon jó dolog, de fárasztó is, mindig mosolyogva kell végigcsinálni.- Ezek az ismeretségek, ta­lálkozások tehát a miniszterfe­leség „jutalmai”.- Igen. Továbbra is tanítok, egy középiskolában Sziget­­szentmiklóson, és szakfel­ügyelő vagyok Pest megyében, irányítom a matematikaokta­tást. A szakmámban maximális erőfeszítéssel dolgozom. Ugyanúgy vezetek háztartást, ezt kevesen hiszik el, pedig így igaz, mielőtt idejöttem is, mos­tam, vasaltam. Találkozás, ami megvisel Sok helyre meghívnak, eleinte csak a férjem révén adódott, de most már engem, személy sze­rint is hívnak. Mióta Zsuzsa néninek segítünk a fogyatéko­sok ügyében, azóta nagyon sokszor megyünk intézetekbe, fogyatékos és egészséges em­berek közé. Meg kell monda­nom, engem mindig nagyon megvisel a találkozás a fogya­tékos emberekkel. Akikkel be­szélni tudok, azok közé szíve­sen elmegyek és jól is érzem magam. De jártam olyan helye­ken is, amelyek aztán hetekre megviseltek.- Mióta a férje miniszter lett, azóta másképp köszönnek az emberek az utcán?- A szűkebb környezetem nem változott," tizennyolc éve ugyanabban az iskolában taní­tok. Az a változás, hogy meg­ismernek az utcán. Eleinte a férjemet ismerték csak fel, és összesúgtak mögöttünk. Most már engem is megismernek. Kellemetlenségem még nem volt belőle.- Nem próbálnak az emberek Önön keresztül üzenni a férjé­nek?- Az iskolában meg a szű­kebb környezetben elmondják, hogy mi az, amit szeretnének, amit egyébként én is tudok, mert én is ugyanabban az üz­letben vásárolok. Nagyon so­kan megtalálnak egyéb prob­lémás ügyekben is. Az is elő­fordul, hogy valamilyen jobb ügy érdekében úgy tudok segí­teni, hogy összehozom az ille­tőt a férjemmel vagy egy másik miniszterrel, akikkel egy átlag­ember egyébként nehezen tudna találkozni. Ezeknek az eredménye természetesen nem garantált, de elképzelhető, hogy segít. Támogatta a lemondását Dr. Kovács Pálné, a lemondott népjóléti miniszterünk felesé­gével is a miniszterfeleségek körében találkoztam. Ugyan­úgy jár ebbe a körbe, ugyanúgy részt vesz a jótékony ügyek se­gítésében, mint akkor, amikor a férje még miniszter volt. Ko­vács Katalin a dunaújvárosi Vöröskereszt-szervezetet ve­zeti, és a fővárosi központban szervezeti konzulens.- Támogatta a férje lemon­dását?- Igen, megbeszélte a családi tanács. Március 12-e óta már nem tartozom a miniszterfele­ségek körébe. Ezt részben saj­nálom, mert a barátaimnak is tekintem a miniszterfelesége­ket, ez a barátság azóta is tart. Amikor ebbe a körbe bekerül­tem, nem a protokoll- és hivata­los fogadásokon való részvételt tekintettem feladatomnak. Na­gyon kevés protokollfogadáson vettünk részt a férjemmel, azokra mentünk el, amelyeknek mindketten értelmét láttuk. Úgy éreztem, ha valahol megjelenek mint a miniszter felesége, köte­lességem, hogy ott segítséget nyújtsak. Mi annak idején, a miniszterfeleségekkel nem fo­gadásokra szerződtünk, hanem munkára. Nem az volt a fontos, hogy valahol megjelenjünk és megmutassuk magunkat, ha­nem hogy azokat a problémá­kat, amelyek ott elhangzanak, továbbítsuk. Ha elmentünk va­lahová, az emberek körülvettek a gondjaikkal. Hazatérve el­mondtam a férjemnek. Ha a probléma másra tartozott, akkor felhívtam a másik minisztert vagy a feleségét, hogy hogyan tudunk segíteni. Sohasem hagy­tam magára azt a közösséget, ahová meghívtak. Visszajelzést kértem, hogy megkapták-e a segítséget. Nem bírtam addig nyugodni, amíg nem tudtam, hogy a dolog el van intézve. Például váci mozgássérültek­nek televízióra volt szüksége - kis igény, de nekik sokat jelent. Én ebben találtam meg a mi­niszterfeleség státuszának az értelmét. Azt mondtam, csak munkát vállalok, protokollt nem. Megmaradni önmagának Azért vagyok még mindig itt, ebben a körben, mert a munka folytatódik tovább, és maximá­lisan támogatni akarom ezt az ügyet. Remélem, hogy van még egy kis presztízsem, hogy bár­hová elmegyek, szívesen fo­gadnak. Dunaújvárosban is mozgássérült gyerekeket üdül­­tetünk, gyógyászati segédesz­köz-kölcsönzését biztosítunk azoknak, akik időszakosan szo­rulnak rá ilyen eszközökre. An­nak idején nagyon jól össze­kapcsolódott a munkánk, a fér­jem mint miniszter, én mint miniszterfeleség és vöröske­resztes dolgozó - sok mindent meg tudtunk valósítani közö­sen.- Mikor volt jobb a közér­zete, miniszterfeleségként vagy most?- Az, hogy miniszterfeleség voltam, presztízst jelentett. De én ezt úgy fogtam föl, hogy az embernek rheg kell maradnia önmagának, nem szabad más­nak lenpie, mint addig volt. Paulina Éva / Romániai szakemberek vendégeskedtek a szolnoki Titásznál. A Marosvásár­helyről és Bukarestből érkezett szakemberek két napot töltöttek Szegeden, majd szolnoki kollégáikkal és a megyeszékhely titászos létesítményeivel ismerkedtek. Felvételünk tegnáp délelőtt a Körösi úti, déli főállomáson készült. fotó: mészáros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents