Új Néplap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-05 / 182. szám

1995. augusztus 5., szombat Nézőpontok 5. oldal _______Szombati Jegyzet A felelősség Nehéz dolog a felelősség, és úgy tűnik, sokszor baj van vele. Hajói mennek a dolgok, még csak hagyján, de ha beüt a baj... Ki a felelős? Ki felel azért, hogy minél hamarabb rendeződjenek a sorok? A múlt pénteken reggel Szolnokon, a Szántó körúton, az egyik emeletes ház föld­szintjén visszafelé folyt a szennyvíz. Valami­lyen kinti törésre gyanakodott az ott lakó, és annak rendje-módja szerint beszólt a lakásszö­vetkezetbe. Merthogy tagja, hiszen fizeti a hoz­zájárulást, amelyikben egy biztos: évről évre nő, emelkedik. Gondolta, gyors segítséget kap. Már csak azért is, mert fölötte az emeleteken jó néhány kisgyerek is él. És ő felkereste ezeket a családokat, mondván: amíg a hibát ki nem javít­ják, ne használják a vécét, ne fürödjenek, ne mosogassanak, ne mosakodjanak, mert minden csepp szennyvíz lent, a lakásában köt ki. Akkor pedig akár le se feküdjön, hordhatja vödrökkel az utcai lefolyóba. Reménykedett a kárvallott, reménykedtek a lakók, gyors lesz a segítség, hi­szen 40 fok melegben azért mosni, mosogatni, fürdeni is szükséges, nem beszélve arról, mi a teendő, ha rájön a szükség az emberre. Esetleg vödörbe termel, és leballag vele. Szóval még pénteken reggel szóltak a lakásszövetkezet gondokságára, és mit ad az ég, jöttek is a szere­lők! Nem, kérem, nem pénteken. Hogy mikor? Hetven-egynéhány óra múlva. Hétfőn délelőtt. Szóval a bejelentés után több mint három nap­pal. Hogy addig aki nem tudott elmenekülni va­lahová az otthonából, vödrökben hordta szennyvizet az úttesti víznyelőbe, kit érdekelt? Tényleg, kit érdekelt ez az egész? Úgy tűnik, egyetlen olyan embert sem, akinek ez lett volna á kötelessége, pedig kiderült: még törés sin­csen. Egy korábbi munka után az akkori szere­lők benn, a csőben hagyták a törmeléket, ezt kellett valahogyan eltüntetni. Meg is tették, ta­lán egy óráig vagy addig sem tartott az egész. És erre kellett várni több mint 72 órát! Tényleg, ki ilyen esetben a felelős? A lakásszövetkezet elnöke? Esetleg a gondokság vezetője? Mert ha egyik sem, a lakó az. Ha viszont így igaz: mi a fészkes fenének fizetik az emberek azt a bizo­nyos kommunális hozzájárulást? Mert fizetik. Azért, hogy panaszukra csigalassúsággal rea­gáljanak, miközben a lakásokban ázsiai viszo­nyok uralkodnak? Gondolom, majd lesz he­lyette magyarázat. Pedig nem az, hanem szerelő kellett volna gyorsan, nem a rákövetkezendő hét elején. Mondhatnám, elszigetelt jelenségről van szó, de nem mondom. Mert ha az ember néhány év­tizedet megélt, tapasztalhatta, nem jobb a hely­zet nagyjainknál sem. Itt is sokszor felmerül az átkozott felelősség kérdése, de hát rendszerint oly módon, hogy mindig az előző kormány a hibás. Főleg és elsősorban. A mostaniak szerint Antallék, mivel nem léptek kellő időben, nem tették meg a szükséges intézkedéseket. Az előző kabinet Németh Miklósékat, Grószékat okolta, hiszen üresen adták át a pénztárat, fel­vették a kölcsönö­ket, de hát annak semmi látszata. A Németh-kabinet természetesen Kádá- rékra hárította a fele­lősséget, elvégre ak­kor kezdődött a nemzet eladósodása és vele együtt a jó néhány hazai és szovjetunió­beli pénzpocsékló nagyberuházás. Még egyet­len leköszönő, leköszönt kormánytól sem hal­lottam: uraim, felkészületlenek voltunk, rossz útra tévedtünk, őszintén bevallva, hamis sú­gókra, prófétákra, szakemberekre hallgattunk. Bocsássatok meg, de mi (is) felelősek vagyunk az áldatlan helyzetért, évekért. A hangsúly az is szón van, lenne. Szóval mifelénk az a gyakor­lat, hogy a felelősség mindig az elődöket ter­heli. Most sincs ez másképpen. Jó, mi? Azután egy-egy választás után érkezik a kijózanító po­fon, amikor az előző ciklushoz viszonyítva új arcok tűnnek fel a kormányrúd mellett, a fonto­sabb hivatalok élén. Akkor kerül napfényre a sok korábbi hibás döntés, határozat, amelyeket azután újabbak követnek. Jó, mondhatja valaki, csak az nem téved, aki nem dolgozik. Ez igaz, de hát ha valaki bármilyen szinten - akár lent, akár fent - valamit csinál, és ezért a valamiért pénzt kap, vesz fel, ezzel felelősség is jár. Lett légyen az illető miniszter, művezető vagy em­berek, otthonok sorsáért felelős. így lenne ez jó, és sokszor így is van, sokszor meg nincs. Mert mit mondjon az ember akkor, amikor az egyik nyilatkozat üti a másik állítását? Jelesül a minap elhangzott: a számunkra oly ellenszenves Bokros-csomag Alkotmánybíró­ság révén részben visszautasított paragrafusai helyett, nem kerülnek bevezetésre olyan intéz­kedések, amelyek az emberek további meg- nyomorítását, nyakszorítását fokozzák. Ezt mondták a legilletékesebb országirányítók. És tessék, egy napra rá megtudtuk: emelik a gáz, a villamos energia árát. Akkor most hogy is ál­lunk? Mennyit ér egy állítás, a szavak hitele, fe­lelőssége? Kin, kiken kérjük számon az egy­másnak is ellentmondó nyilatkozatokat? Vagy egy szinten túl nem létezik ez a szó: felelősség? Ahogy előretekintek, néhány év múlva me­gint választások következnek, addig még sokat lehet szapulni az elődöket. Áthárítva a felelős­séget, majd minden megy tovább. Mert az or­szágot kormányozni kell, de a lakásszövetkezet sem maradhat irányító nélkül. Ez igaz. No de hol késik az a bizonyos felelősség? Lentebbi, fentebbi szinteken egyaránt? Meddig megy, mehet ez így, mert a rossz döntések következ­ménye, a feketeleves mindig az alul lévőknek jut. fiaid lUtfJf Szülék Andrea háziasszonyszerepben Abádszalók minden évben sztárvendéggel igyekszik megadni a rangját a „Tisza-tó szépe”-választásnak, hiszen járt itt a Zi-Zi Labor, de már a „magyar Elvis”, Komár László is mustrál- gatta műsorvezetőként a szép lányokat. Idén is neves háziasz- szonya volt a Miss Tisza-tó programjának, akit szintén érdek­lődéssel Figyeltek a férfiszemek: Szulák Andrea, az 1994. év énekesnője bizonyította sokoldalúságát.- A háziasszonyszerep magán­emberként is kedves Szulák Andreának?- Jaj, nagyon! Én megen­gedhetem magamnak, hogy otthon csak hobbiból főzzek és mosogassak. Sajnos csak na­gyon kevés időm jut a hob­bimra. így is a háziasszonyko­dás jelenti számomra a legjobb kikapcsolódást.- Karrierjének mostani sza­kaszáról nagyon sokat tudunk, hiszen látjuk a tévében, halljuk a rádióban. De énekesi előéle­téről kevés az információnk.- Hát én egészen fiatalon, nem sokkal az érettségi után el­végeztem az összes tanfolya­mot, iskolát, hogy előadómű­vész lehessek, hogy eljuthassak külföldre. Tizenkilenc éves vol­tam, amikor egy úgynevezett vendéglátós zenekarral bejártuk • Angliát, Hollandiát és Német­országot. Több mint ötévi tá­voliét után jöttem haza, s ekkor kezdtem úgy „előbukkangatni”.- Mostani sikerét sokan Máté Péter zsenijével hozzák összefüggésbe. A tragikus sorsú énekes legendája segített Szu­lák Andrea hangjának. Vagy ta­lán fordított előjellel is funkci­onál ez a dolog?- Szerénytelenség lenne ré­szemről, ha azt állítanám, hogy a sikerhez elsősorban én kellet­tem. Az az igazság, hogy bol­dog vagyok, hogy kölcsönve­hettem ezeket a dalokat, mert rendkívül tisztelem és becsü­löm Máté Péter munkásságát. Úgy gondoltam, hogy akár pi­maszság, akár nem az ő szel­lemi örökségét felfrissíteni, én megpróbálom. Hogy nem sike­rült annyira rosszul, bizonyítja, hogy vevők rá az emberek. És az nagyon jó, hogy nemcsak nekem kedves ez az egész...- Abádszalókon vagyunk, ahol a szépségverseny háziasz- szonya. Hogy illik Szulák And­rea imázsába ez a műfaj?- Az a helyzet, hogy nem az első ilyen fellépésem ez. Az or­szágban egyre több helyre hív­nak műsort vezetni, háziasz- szonykodni. Szeretem össze­kötni ezt az énekléssel. Úgy ér­zem, hogy ez egy nagyon iz­galmas dolog. Belevihetem egy kicsit az egyéniségemet, stílu­somat, így lehetek könnyed egyben az egyébként néha me­rev műfjban. Egyfajta „fricská­nak” érzem, ha a komoly mű­sorvezető személyében önma­gamat adhatom.- Beszéltünk a profi munká­járól. Legközelebb mivel fog bennünket meglepni?- Mostanában nagyon sokat dolgozom. Remélem, már egyre ismertebb az országban a Magyar Music TV, a Top TV, ahol hetente háromszor vezetek műsort. Közben elkészült egy rockopera. Koltai Gergely Electra című darabjában kap­tam egy szerepet. Ezt december 23-án láthatják a nézők a tele­vízióban. Ősszel készül egy újabb lemezem, ami tényleg le­gyen meglepetés.- Az év énekesnőjétől kérde­zem, hogy egy sztár meddig le­het spiccen ebben a szakmá­ban? A magyar könnyűzenét nézve, mi ennek a díjnak a rangja?- Hát...?! Nem vagyok túl­zottan büszke magyar könnyű­zenére. Sokkal több az olyan tehetséges ember, akik több he­lyet érdemelnének. Emellett vannak olyanok, akik 20-25-30 éve az úgynevezett spiccen vannak. Az állócsillagokat én már a legenda kategóriájába so­rolom. Ebben a műfajban van­nak felfutások és mélypontok, így nekünk nagyon jó lehet hosszú időt a topon elképzelni. Az előbb említettek csak azért képesek erre, mert ők ma már szimbólumok. Ez egy nagyon érzékeny szakma, ahol napi kapcsolatban kell lennie a kö­zönséggel. Percze Fotó: Barna Negyedosztályú sírhely a temető sarkában, vadvirággal Gábor Gábor örök hajléka Megtalálhatók mindenfelé, szerte a városban: derékig belebújva a kukákba, puszta kézzel, bottal kutatva „értékek” után kopott, koszos, mocskos, gyűrött ruhában, borostásan, szakál­lasán, ápolatlan hajjal, véreres szemekkel, műanyag szatyrokban cipelve magukkal min­dennapi életüket; az utcák kövén, lépcsőkön, padokon ülve-feküdve, legtöbbször boros- üveggel a kezükben; a természet lágy ölén vagy éppen egy kapualjban, romos épületben meghúzódva esténként, ahol aztán gyűrött és huzatos álmok törnek rájuk, míg meg nem ér­kezik a delírium tremens vagy sokuknál a va­lóban megváltó halál. Ők azok, akik az édes otthon élményét legfeljebb csak hírből vagy a megfakult múltból ismerik. Hajléktalanok, csavargók, utcán alvók. Kö­zéjük tartozott Gábor Gábor is. Istenem, Örök Atyám/Szent kezedbe adom lelkem... Az a Gábor Gábor, aki a Szom­szédok című televíziós sorozat megálmodott pénzes vállalko­zójával csak névrokonságban állt - azonkívül életük és sor­suk legfeljebb csak kellő távol­ságban, párhuzamosan futott egymás mellett. Igen, futott, hi­szen a mi Gábor Gáborunk örökre búcsút intett a földi lét­nek, s egy forró nyári napon át­adta lelkét Teremtőjének. Belőle sosem lett sztár, vele életében nem foglalkozott egyik lap sem, s halála sem ér­demelt meg még egy rövid gyászhírt sem. De nem is lenne, aki ilyet megjelentetett volna. Hogy volt-e kutyája-macskája, nem tudhatjuk, ám az biztos, hogy olyan rokonai, akik a kap­csolatot ápolták volna vele, biz­tosan nem kerültek elő. Magá­nyos volt életében, magányos volt halálában. * A szolnoki Körösi úti temető 2. számú, vörös téglás oldalsó kis ravatalozójában áll az egy­szerű ravatal, rajta a legol­csóbb, farostlemezből készült koporsó. Gábor Gábor élt 58 évet - hirdeti a krétával rajzolt felirat. A szomszéd ravatalozó sem üres, onnan is utolsó útjára kísérnek ki valakit. Amott sorra gyűlnek a fekete ruhába öltö­zött rokonok, hozzátartozók, ismerősök, búcsúztatók, s hol hangosabban-csendesebben sírnak, hol csak maguk elé me­redve merengenek a földi lét múlandóságán. Közben a teme­tői alkalmazottak serényen hordják ki a koszorúkat a ko­porsóhoz. Gábor Gábor ravata­lánál koszorúnak, virágnak hírmondója sincs, hozzátarto­zók, (sors)társak sehol. Csak a csend áll őrt a koporsó mellett. * Déli fél egy van. Megérkezik a szertartást végző görög kato­likus pap és a kántor a végtisz­tességet megadni. Mint megtu­dom, köztemetéseknél mindig van pap vagy lelkész, hacsak az elhunytról nem köztudott, hogy megrögzött ateista volt. A szer­tartás a katolikus liturgia sze­rint történik. A temetkezési vál­lalkozás fehér inges emberei nyugodtan, halkan beszélgetve várakoznak a ravatalozó kapu­jában. Egyikük még visszasza­lad egy szál fehér szegfűért. A kis terem „hűvös” csendjében felerősödve száll a fohász: „Istenem, Örök Atyám Szent kezedbe adom lelkem Légy jóságos bíróm Engedj haza országodba engem" * Nyolc perc alatt lezajlik a szertartás ravatalozói része, s ekkor a temetkezési vállalat emberei határozott, rutinos mozdulatokkal kitolják az el­hunyt koporsóját a halottasautó mögé. Útközben elhaladnak egy nagy zöld szemeteskonté­ner mellett. S ekkor eszembe jut, bármennyire is profán a gondolat: hányszor gyűjtöget­hetett ehhez hasonló kukákból Gábor Gábor is. Kicsit jelkép­szerűnek tűnik az egész. Az autó lassan elindul a lé­lekharang érces kongása köze­pette a kiásott sírhely felé, a temető túlsó szögletébe. A fül­ledt melegben lassan lépdelünk a fehér kocsi mögött az aszfalt- útón. A kicsi menet a díszsírhe­lyek, kripták, családi sírboltok, márvány- és fémkeresztek je­lölte örök nyugvóhelyek kö­zötti aszfaltúton bandukolva elhalad a temető régi sírjai mel­lett is, melyeket már teljesen benőtt a fű, a gaz, csak néhol kandikál ki még egy-két rozs­dás fémkereszt. Hátrább a már bezárt zsidó sírkert tűnik fel. Bal kéz felől kicsiny sírhantok sora mutatja, hogy oda jobbára csecsemőket, kisgyermekeket temettek. A temető sajnos összességé­ben elég siralmas látványt nyújt: a sírok között lassan em­berméretűre nő a buja növény­zet. Mint kiderül azonban, csak az út tisztán tartása a temető kezelőinek dolga, a sírközöket a hozzátartozóknak kellene rendben tartaniuk. * A hosszú út alatt van időm Nagy Istvánnénak, a polgár- mesteri hivatal humán közszol­gáltatások főosztálya önálló se­gélyezési csoportja munkatár­sának a szavain elgondolkozni. Ha egy hajléktalan úgymond az utcán hal meg - Gábor Gáborra egy fészerben leltek rá -, akkor bekerül a megyei kórház pro­szektúrájára, ahol az ottani szo­ciális munkás segít a segélye­zési csoport munkatársának ab­ban, hogy felkutassanak vala­milyen rokont. Ha ilyet nem ta­lálnak, illetve senki sem jelent­kezik az elhunytért, akkor kerül sor a köztemetésre. Ezek ter­mészetesen a legolcsóbb kate­góriába tartoznak, s a költséget az önkormányzat állja. Olyano­kat is itt temetnek el, akik „la- kóhelyileg” más városba, köz­ségbe tartoznának, de Szolno­kon hunynak el. A temetés költségét ilyenkor átterhelik a másik település önkormányza­tára. Nagy Istvánná elmondása szerint idén ez már a tizen­egyedik köztemetés Szolnokon. Tavaly összesen volt ennyi, s ez is azt jelzi, hogy az embereknek egyre kevesebb a pénzük - hi­szen nemcsak olyanokról van szó, akik magányosak voltak, hanem olyanokról is, akik tisz­tességgel még eltemetni sem tudnák elhunyt hozzátartozói­kat, ha az önkormányzat ebben nem segítene. A legtöbb hajlék­talan sajnos italozó életmódot folytat, és sokan vannak köztük olyanok, akiknek valamilyen családi válság, legtöbbször vá­lás után csúszik ki a talaj a lá­buk alól. * Hosszú gyaloglás után meg­érkezünk arra a helyre, ahol ha­sonló sorsú társai között Gábor Gábor végső otthonra lel. Ide már csak egy kis földút vezet, a negyedosztályú sírok világa ez. Olyan hely a temetőben, ahova még nappal sem szívesen megy ki az ember. Zöldellő bokrok zárják közre a kis teret, s itt is nagy a gaztenger. A sírok szinte egyformák. Legtöbbjükre soha nem kerül díszesebb borítás, hanem örökre úgy maradnak, mint a temetés napján. Egy-két helyen látni elszáradt virágokat a han­tokon, de nagy részükön még az sincs. Az egyik sírt furcsa téglákkal, különös mintázattal rakta körbe valaki, a másik fa­gerendákkal van megerősítve, máshol üres üvegek támasztják a rögös sírhantot. Talán a (sors)társak ittak itt egy utolsót az elhunyt emlékére. Akad, akinek előkerül végül valamilyen hozzátartozója, s exhumáltatja, majd elviszi más sírhelyre az elhunytat, de a leg­többen e hely felé sem néznek. Úgy tűnik, itt valóban teljes a magány. Egy-két helyen kivilá­gít a fű közül fehéren egy-egy márványsír. Az egyiken a futó­növény alól kibukkan a felirat: „Édesapánk”. * Időközben a pap beszenteli, megáldja Gábor Gábor kopor­sóját, s a sírásók nekigyürkőz- nek, hogy leengedjék a sírgö­dörbe. Egyikük még utánadobja a fehér szegfűt, s az imádságos énekek melankolikus, ám mégis lélekérintő dallamával összevegyül a nagy melegben megszikkadt rögök ütemtelen kopogása. Hamar végez a négy ember a sírhant elkészítésével, izzadt arcukon, karjukon megül a por. Még egy utolsó ima, s he­lyére kerül a fakereszt is. Rajta a felirat: „Itt nyugszik Gábor Gábor. Élt 58 évet. 1995. Béke poraira.” * Az ember ilyenkor hajlik a szentimentalizmusra. Én is le­téptem a buján növő vadvirá­gok közül egyet, s rátettem a sírra. Az igazat megvallva, il­lett is oda: vadvirág a társada­lom perifériájára, vad oldalára szorult embernek. Egy szenve­désekkel teli, kóbor emberi élet véget ért - egy ember újjászüle­tése elkezdődött... Baranyi György (Fotó: Mészáros János) ... Légy jóságos bírám/Engedj haza országodba engem

Next

/
Thumbnails
Contents