Új Néplap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-31 / 177. szám

1995. július 31., hétfő A Szerkesztőség Postájából 7. oldal Küldjön egy képet! Egy tíz évvel ezelőtti kirándulás emléke A napokban akadtam rá a besenyszögi művelődési ház albumában erre a felvételre. A képen az 1985-ben vég­zett nyolcadikosok (klubtagok) láthatók a Magas-Tátrában tett kirándulásuk alkalmából. Ez a tanév végi négynapos túra zárása volt azoknak a jó hangulatú, tartalmas összejöve­teleknek, melyeken az év során részt vettünk. Szívesen em­lékezünk a Csorba-tóhoz, a tarpataki vízeséshez és a szimbo­likus temetőhöz tett kirándulásainkra. A júniusi hógolyózá­son túl szép emlékeink közé tartozik Kassán a Rákóczi-sír, Késmárkon a Thököly-mauzóleum megtekintése. Az akkori „14 éves emberek” magyarságtudatát erősen megbizserget- ték ezen emlékhelyek. Koczkáné Deme I. Olvasóink leveleit szerkesztett formában, rövidítve közöljük, tiszte­letben tartva a levélíró mondanivalóját. A témának akkor is nyilvá­nosságot adunk, ha nekünk ugyanarról esetleg más a véleményünk. Tíz hónapja várunk A bürokrácia útvesztőjében Tavaly februárban értesítést kaptunk - másokkal együtt - a kunmadarasi földkiadó bi­zottságtól, hogy részarány-tu­lajdonú földünket - amelyet már 1993-ban is műveltünk- csak akkor fogják mérnökileg is kimérni, ha a mérési díjat az önkormányzat számlájára csekken befizetjük. E felszólí­tásnak a nagy többség eleget is tett, fejenként 3500 forintot kellett befizetnünk. Mivel fe­leségem is érdekelt volt, kü- lön-külön fizettük ki az előírt összeget. Nyár végén a mérnök a helyszínen adta tulajdonba mindenkinek a kimért terüle­tet. Mivel csoportunk tagjai­nak földjét nem terheli más költség, azt a megnyugtató felvilágosítást kaptuk, hogy a névsort elküldik a földhiva­talhoz telekkönyvezés végett. A földkiadó bizottság hite­lesen igazolta, hogy a kimért területre tulajdonjogot szerez­tünk. Azóta tíz hónap telt el, de a tulajdonbejegyzésről értesí­tést nem kaptunk. A tulaj­donba adás a szövetkezeti törvény előírásai szerint tör­tént. Közben tudomásomra ju­tott, hogy a kimérési díj 50 százaléka visszaigényelhető. Ezért júniusban kérelmet nyújtottam be a megyei FM- hivatalhoz. Elküldtem a befi­zetési csekk másolatát és a földkiadó bizottság értesíté­sének hiteles másolatát. Ké­relmemre a hivatal hiánypót­lást írt elő: mérnöki számlát, földhivatali határozatot és 500 forintos okmánybélyeget kért. Választ írtam, hogy az általam megküldött igazolá­sok hitelesek, mással nem tu­dok szolgálni: a mérési díjat az önkormányzat egy összeg­ben utalta át, külön számlát mi nem kaptunk és telek­könyvi végzésünk még nincs. Ismereteim szerint az alap- rendelet csak hivatalos iga­zoló iratot kér, amit meg is küldtem. Kérelmemet, mint megala­pozatlant, július 5-én - az 1957. évi IV. törvény 42. pa­ragrafusának 1. bekezdésére való hivatkozással - elutasí­tották. A határozat azonban lehetővé teszi, hogy 1000 fo­rint ellenében 15 napon belül fellebbezhetek. Hát ilyen gördülékeny az ügyintézés megváltozott szemléletű hivatalainkban. Köszönöm, de a magam ré­széről nem kérek az ehhez ha­sonló ügyintézésből. Balogh Sándor Kunmadaras Az oldalt szerkesztette: Kácsor Katalin Ma már a túlvilág sem „összkomfortos”! Elképedve olvastam a július 12- én megjelent Konkurenciaharc a ravatalozás jogáért? című cikket, melynek feleiméből azonnal megtudtam: kézről kézre jár a halott (szegény!), amíg eljut végső nyughelyére. Csak úgy kapkodtam a fejem a sok információtól. Hogy is van csak? A sírhelyeket az egyház adja el, a temető az ő tulajdona. A ravatalozó az önkormányzaté, a Szolkom Rt. üzemelteti, amely­nek használatára három vállalko­zóval (Kegyelet Bt., Pietas Bt., Részvét Bt.) kötött szerződést. Eddig - nagyjából - világos. Csakhogy! A Kegyelet Bt. - ol­vastam - az egyháztól nagy ne­hezen „kicsikarna'’, hogy sírt csak ők ásnak (nem baj, hogy néha té­vednek - erre utal egy olvasó le­vele, amely július 17-én jelent meg), s hiába temetteti valaki hozzátartozóját a Pietasszal vagy a Részvéttel, a ravatalozótól a holttestet vagy a hamvakat csak a Kegyelet szállít(hat)ja. Nem ér­tem. Nem tudok badarabb példát említeni: feladok a postán egy le­velet, amit esetleg a vízdíjszám- lás visz ki a címzettnek... Az említett cikkből (is) tu­dom: az egyház panaszkodik, hogy nincs pénze, pedig - állí­tólag - a szolnoki temető ha­szonnal működött. Miből volt bevétel? Csak a sírhelyekből vagy a temetkezés egyéb - nem is kevés - költségéből? Most már nincs haszon? Vagy a vál­lalkozóik) zsebébe vándorol? Komolyan mondom, elment a kedvem a meghalástól is. S nem csak azért, mert annyi pénze az egész családnak nincs, hogy tisztességgel a föld alá juttasson. Juszt se patkotok el! Egyelőre! Sajnálom szerettei­met, s nem kifejezetten azért, mert ebben a kutya melegben esetleg gyászruhát kell(ene) öl­teniük. Amiért tulajdonképpen tollat fogtam, a következő (de fentieket sem tudtam elhall­gatni). Vannak ismerőseim, akik szinte naponta kijárnak a temetőbe. Amikor még friss a hant, gyógyulatlan a seb, így van ez általában. Az idősebbek meg hová menjenek, kihez szóljanak? Viszik kis csokrai­kat kedveseikre, s tennék friss vízbe azt a néhány szál virágot, amit meg tudnak venni a piacon vagy terem a kertben. Csak ép­pen vízhez nem jutnak egy­könnyen! Tavaly nyáron, vagy még előtte többször jelent meg pa­naszos levél az Új Néplapban, amelyeknek írói azt tették szóvá: micsoda dolog az, hogy a nortonkutakat lezárták a te­metőben, s helyette „kétembe- res” szerkentyűket szereltek fel. (Minden bizonnyal sok pén­zért.) Nos, tudják meg, hogy azok­nak a leveleknek, vagy másnak volt foganatja. Mindent „visz- szacsináltak”. Éppen ezért áll­tam döbbenten nemrégiben a temetői templom melletti két kútnál. A nortont ismét lezár­ták, s izzadva szivattyúzhat li­ternyi vizet, akinek van ereje hozzá. Vannak, akik otthonról cipelik flakonban, mert a szi­vattyús kútból csak locsolóba, vödörbe lehet vizet merni. Még szerencse, hogy a temetőlátoga­tókban több szív, érzelem, együttérzés van, mint a sírkert­ből és a hatottakból élőknek: készséggel segítik egymást a „vízkivételi mű”-nél. Ha már írok, azt sem hallga­tom el, hogy idén elképesztően elhanyagolt a temető. Tudom, vannak jószerével gazdátlan sí­rok, amelyeket már ritkábban lá­togatnak. Azontúl is elszomorító a látvány. Nemrégiben a ceglédi temetőben jártam, ott más kép fogadott. Irigykedtem is érte. Víz, kút, gaz - mindhármon (is) vitatkozhatna az önkor­mányzat, az egyház, a Szolkom Rt., és a három vállalkozó „cég”. Azért nem könnyű több tízezret kifizetni egy temetésért. Abból valamennyit csak-csak ki lehetne szakítani vízdíjra! így lenne tisztességes! M. K.-né, Szolnok Tehenek és hajléktalanok a vértanúk árnyékában A tikkasztó meleg miatt többször kívánkozunk a szabadba, a friss levegőre. Jó, hogy a házunk előtt szép park nyújtózik, és jól is érezzük magunkat lakóhelyünk környezetében, hiszen az illetékesek gondoskodnak a fű nyírásáról, a szemét összeszedé- séről, a tizenhárom aradi vértanú kopjafájának karbantartásáról. Sajnálkozunk is eleget azon, hogy mostanában a vértanúk nem magukban állnak ott. Egyre gyakrabban háborgatják nyugalmukat. Lassan négy éve már, hogy egy nő és egy férfi - éjjel-nappal - ott tölti ide­jét. A bokrokban vagy a kopjafák tövében intézik szükségüket, s mindez történik gyermekeink szeme láttára. Arról már nem is beszélve, hogy hangos veszekedések, trágár párbeszédek vissz­hangoznak. A körülöttük szaporodó szemetet, rongyot a szél hozza-viszi. Ez a helyzet lassan négy éve tart, a tél is itt találja őket. Eddig a park használatában ez a körülmény zavart minket, most azon­ban újabb bitorlók is érkeztek: három szarvasmarha legelészik a füvön az utóbbi napokban. Ha néhányan mégis összeverődünk, mindig ez a téma. Egy­szerűen hihetetlen, hogy erre még egyetlen illetékes sem figyelt fel eddig! A szolnoki Zagyva-part lakói Látogatás a veleméri Árpád-kori templomnál A képen a XIII. Országos Honismereti Aka­démia résztvevői útban a veleméri Árpád-kori templom­hoz. Évenként összejönnek az ország minden részéről az aka­démia tagjai, hogy átadják egymásnak tapasztalataikat. Ezen a nyáron Szombathely volt a vendéglátó, ahová me­gyénkből tíznél többen utaztak el: Az előadásokon túl Vas i megye látnivalóit is megmutatták a házigazdák. Fodor István Jászjákókalma ígéretes gabonatermés - ígéretes árakkal? Javában tart az aratás. Gazdag termés várható. De vajon lesz- e ára a búzának? Ez itt a kér­dés. Lesz-e rá piac? Negyven­ötven éve az aratás nehéz, fá­rasztó, kézi munka volt, ke­ményen meg kellett dolgozni a betakarításig. Az aratás napja ennek ellenére mindig ünnep volt. Mert mindennapi kenye­rünket jelentette. Sok politikai vihart élt át a mezőgazdaság. Volt 1929- 1933-ig gazdasági válság, amikor a búzának nem volt ára. Ekkor jöttek létre a paraszt­pártok, parasztszövetségek, amelyek igyekeztek a terme­lők érdekeit védelmezni. A második világháború után Ve­res Péter a Nemzeti Paraszt­párt elnöke volt: egy mázsa búza, egy pár csizma - ez volt a párt egyik programja. Ma, a rendszerváltás után a búza ára több éven keresztül tonnán­ként 8000 forint volt. Ez igen alacsony ár. S egyre drágábbak gépalkatrészek, az üzemanyag, a műtrágya és egyéb növény­védő szerek is. Ez csak súlyo­sabbá teheti a mezőgazdaság­ból élők helyzetét. Visszatérve a mostani árhoz: 1,5 tonna búza ára nem lenne elég egy pár csizmára. Ennyire nincs ér­téke a mezőgazdasági termé­nyeknek. Ha ma 100 kg búzát beviszek a malomba, ebből 35 kg a vám, s kapok 35 kg lisz­tet, 30 kg korpát. Régebben a vám 12-15 kg volt. Ma az egyéni vállalkozók is és a szö­vetkezetek is tönkremennek, ha nem kapnak támogatást. Hi­telt pedig nem szabad felvenni a mostani kamatokkal. Akik ma is a mezőgazdaságból él­nek, csendben végzik minden­napos munkájukat. Bármeny­nyire nehéz is a helyzetük, vetnek, hogy arathassanak. Összehasonlítva a régi idők aratásával, amikor nehéz, gyötrő, verejtékes munkával kellett megszerezni a kenye­ret, akkor sem volt ára a bú­zának. Most sem, amikor tel­jesen gépesített a gabona be­takarítása. Régen két nap ün­nep volt Péter-Pál napja, s au­gusztus 20-a - ekkor voltak az országos parasztnapok, nyolcszázezres tömeggel, Budapesten. A mai fiatalság ezt már nem is tudja. Szűcs Kálmán Jászberény Ami másé... A Skála-bevásárlónapon az áruházban elhagytam kézi­táskámat, benne igazolvá­nyaimat, pénztárcám és más apróságot. Még észre sem vettem, hogy hiányzik va­lamim, amikor a pénztárnál két ott dolgozó hölgy hoz­zám lépett és a táskám iránt érdeklődött. Köszönetét mondok annak a becsületes embernek, aki megtalálta és átadta a táskámat. Néhány nappal később az újszászi templomban felejtettem imakönyvemet. Azt is úgy találtam, ahogyan otthagy­tam. Meglepődöm: lehet, hogy igaz lesz a régi mon­dás: „Ami a tiéd, tedd el, a másét ne vedd el?” Jakab Antalné Szolnok A jászberényi mozgássérültek Országháznézőben jártak Mint ahogyan már más alka­tommal is, most is szeretnénk beszámolni egy élményteli ki­rándulásról. Nemrégiben a fő­városba utaztunk, megismer­kedni az Országházzal. A XII- es kapunál várt bennünket az idegenvezető. Elsőként a dísz­lépcsőházat mutatta meg ne­künk. Továbbhaladva a kupo­lacsarnokba jutottunk, ami napjainkban fontos ünnepi események, fogadások hely­színe. Itt láthattuk a magyar törté­nelem kiemelkedő személyi­ségeinek szobrait, megcsodál­tuk a hatalmas rózsacsillárt, amiben 205 égő világít. Következő sétánk a társal­góba vezetett, ahol láthattuk az ország egyik legnagyobb szőnyegét (7,43 x 21,35 m). Eljutottunk a képviselőházi ülésterembe is. Megcsodáltuk azt a faliképeket, ami II. End­rét és az 1741-es pozsonyi or­szággyűlést ábrázolja, vala­mint a csodálatos mennyezeti fafaragásokat. Itt ért véget or­szágházi látogatásunk, majd indultunk utunk következő ál­lomására, Esztergomba. Már messziről köszöntött bennün­ket a magyar klasszicizmus legmonumentálisabb épülete, a bazilika, ami a kanyargó Duna felett, a Várhegy tetején áll . Megcsodáltuk belülről is a hatalmas templomot. Nagyon szép Michelangelo Greigoletti hatalmas oltárképe, valamint a templomban található több kápolna és szobor, különösen Bakócz Tamás kápolnája, amit 1600 darabra szedtek szét és építettek be a bazilikába. Fe­lejthetetlen élmény volt a kincstár látványa. Megcsodál­tuk a páratlan panorámát, a Dunát, a hegykoszorúkat. Lát­tuk Balassi Bálint szobrát és még nagyon sok említésre méltó dolgot. Kellemesen elfáradva, de élményekkel tele indultunk haza, Jászberénybe, hogy ki­pihenjük az utazás fáradal­mait. Köszönjük az Aprítógép­gyár vezetőségének és a szállí­tási osztály vezetőjének, Antal Istvánnak, hogy térítésmente­sen rendelkezésünkre bocsá­tották az autóbuszt. Külön kö- szönetünket fejezzük ki Göb- lyös Tibor buszvezetőnek, aki szép napot szerzett a mozgá­sukban gátolt embereknek, s akik másképpen nem tudtak volna ezekre a szép helyekre eljutni. Munkájukhoz további sok sikert kívánunk. Gerőcs József Jászapáti Történelme van a füredi szülőotthonnak 1953-ban két ollóval és néhány köldökcsattal kezdtem meg szülésznői működésemet Tisza­füreden. Úttalan utakon, tanyá­kat járva, olykor földkunyhó­ban vezettem le a szüléseket. Fél év múlva kaptam meg az úgynevezett bábatáskát, mely az akkori követelményeknek megfelelt. Gyakorlatilag min­dent tartalmazott, ami a szülés levezetéséhez, a vizsgálathoz és a sterilizáláshoz szükséges volt. Öt évig tartott a körzeti szü­lésznői működésem, ami igen sok gonddal és nehézséggel telt el. 1958-ban megnyitottuk az oly nagy reményekkel épült szülőotthont, dr. Kaszó Endre főorvos vezetésével. A felada­tot ekkor három, később négy szülésznő és egy csecsemőgon­dozó látta el. Innen kezdve eb­ben a gyengén felszerelt inté­zetben láttuk el a szülő nőket, terheseket. Sokszor a sáros úton nem tudott a mentő a kapuig jönni, és volt olyan is, hogy az utcába kézben hoztuk be a szü­lés előtt álló nőt. Akkoriban egy mentőautó volt az egész já­rásban, így érthető, hogy a szülő nők gyalog vagy lovas kocsin indultak a szokatlan útra. Akadt köztük, aki a ko­csin, szalmára szült meg, vagy csak a bokros parkig jutott gya­log. Végül is megszokták a nők az otthont, mert tiszta, kényel­mes volt az ellátás. Ebben az időben a szülőotthonban a mű­szereket forró vizes főzéssel, a textíliát vasalóval fertőtlenítet­tük. Évek múlva kaptunk egy hőlég-sterilizálót, amelyben műszereket és üvegeket fertőt­leníthettünk, később egy fafűté- ses autoklávot, amelybe textí­liát, gumikesztyűt is rakhattuk. Ezt azonban csak egy mellék- épületben tudtuk elhelyezni, mert igen erősen füstölt. Na­gyon örültünk, amikor egy kise­lejtezett gázégőfejet kaptunk, s az autoklávot átalakítva, gáz­zal, palackról tudtuk üzemel­tetni s bevihettük az épületbe. Ahogyan fejlődött az intézet, új gépeket, műszereket kap­tunk, úgy egészült ki a dolgo­zók létszáma is. Megépültek az utak, járdák, és város lett Füred, így aztán nőtt a szülőotthon feladatköre is. Bővült az orvos­létszám, a műszerezettség, és egy jól működő szülőotthonná fejlődtünk. Sajnos azonban a demográ­fiai hullám mélypontja a szülő­otthonunkat sem kímélte, és jú­lius elsején végleg bezárta ka­puit. Amilyen öröm volt a megnyitás után részt venni a fejlődésben, olyan fájó és to­rokszorító volt látni az elmú­lást, a megsemmisülést, a dol­gozók kilátástalan helyzetét. Lehet, hogy visszatérünk a földkunyhók időszakába? Taskó Sándorné Tiszafüred

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents