Új Néplap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-09 / 133. szám

1995. június 9., péntek Tiszafüred Környéke 7. oldal Egy lemondás kényszerű okai Abádszalókon hamar híre ment, hogy az EFOTT (Egyetemisták, Főiskolások Országos Turiszti­kai Találkozója) szervezői au­gusztus 9-13. között a község­ben akarják megrendezni idén az éves csúcsprogramjukat. A település vezetése is örült ennek a lehetőségnek - bár már ta­vasszal is akadtak kétkedők és aggályoskodók Szalókon -, és igent mondott a rendezésre. A bökkenő csak ott volt, hogy au­gusztus 20-a utánra szólt a köz­ségi képviselő-testület igenlő válasza. Két okból indokolták a döntést. Az egyik az volt, hogy fősze­zonra már „táblás” volt az Abád- szalóki nyár '95 rendezvény­terve, a másik - ez nyomott töb­bet a latban -, hogy csúcsszezoni leterheltség mellett, ami a ko­rábbi tapasztalatok szerint 15-20 ezer hét végi vendéget jelent, nem látták biztosítékát annak, hogy újabb, körülbelül 10 ezer fiatal egyidejű jelenlétét s főleg kulturált és nyugodt kiszolgálá­sát is meg tudja oldani a község. Az EFOTT szervezői azonban az új időpont kedvező ajánlatai ellenére is ragaszkodtak az ere­deti időponthoz, elsősorban- azért, mert a szalóki módosított terminussal egybeesik egy másik „csúcs”, az Óbudai-szigeten megtartandó diákszigeti ifjúsági találkozó, mely érthetően konku­renciát is jelent. Ennek eredmé­nyeként idén nem lesz Abádsza­lókon EFOTT. Ha az ember ját­szik a szavakkal - miért is ne, hi­szen ifjúsági rendezvényről van szó leírhatja így is: lesz EFOTT, de nem ott, hanem Deb­recenben. Úgy korrekt azonban a híradás, ha hozzátesszük, hogy ez a tény nem vezetett kenyértö­résre a szervezők és az eredetileg felkért házigazda között, hisz a két fél tartja a jó kapcsolatot. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a községi vezetés hajlik arra, hogy idén - természetesen kifizetve a bérleti díjat - az EFOTT szervezőbizottsága üzemeltesse a szabadtéri színpad melletti büfét. Ez a jó együttműködés lehet a biztosítéka annak, hogy jövőre semmilyen kényszerű akadálya nem lesz annak, hogy Szalókon legyen az egyetemista fiatalok országos találkozója. Annál is inkább, mert a község jelen anyagi helyzetében nagyon is igényli azt a reklámot, amit az egyetemista fiatalok jelenléte adhat az idegenforgalmi bevéte­lekhez. Csak időben egyeztetni kell a terminust... A tiszaderzsiek Rudi bácsija A modellkészítő mesterember Szentimreiek a szélmalmok hazájában Fapapucs és cifra szűr... Rudolf Majevszki, azaz Ma- jevszki Rudolf tősgyökeres bu­dapestinek vallhatja magát, hi­szen ott született, ott járta ki elemi iskoláit, fejezte be a kö­zépiskolát, s lett finommecha­nikai műszerész. Már kicsi gyermek korában - ki nem esik ilyenkor hasonló kísértésbe - vonzották a repülőgép- modellek, de hogy a köz­hely még tri- viálisabbnak hasson, ő meg is maradt a hobbijánál: a Nemzeti De­korációs Vál­lalatnál kapott munkát, ahol modellezhe­tett a fizetésé­ért. Ekkorra már elkészí­tette a Déli összekötő híd modelljét, s tőle származik a Lánchíd le­bombázás előtti, s újjáépített méretarányos mása is. Szakmai felkészültségét je­lezték, hogy ezek az apró mű­remekek sokáig a közlekedési múzeumban voltak kiállítva. 1957-ben, mint sokan mások, ő is nekivágott a világnak. Két év amerikai kitérő után eljutott Németországba, ahol válása után új társra is talált Ingrid asszony személyében, aki ma is - a modellező férjek tudják csak ezt igazán értékelni - türelemmel s főleg remek fo­tóival segíti férje hobbiját. Az már nem is véletlen talán, hogy Majevszki Rudolf Németor­szágban is modellezőként jutott biztos kenyérkereseti lehető­séghez. Magyarországon szer­zett szakmai tudását elismerve a Duisburgi - Düsseldorftól alig 30 kilométerre - nehézipari gépgyár, a Demag modellrész- legénél. Nem sokáig hagyta kétségek között munkaadóit, hi­szen egyedi ötletnek számító új építési technikájával - átlátszó plexiüveg segítségével egyrészt egymásba építhetővé, másrészt vizuálisan is érzékelhetőbbé tenni a technológiát - szinte új alapokra helyezte a nehézipari modellezést. Nem meglepő ezek után, hogy Rudi bácsi nyugdíjazásáig a modellosztály vezetője is maradt. Persze mindezek mellett végig kitartott gyermekkori szerelme, a repü­lőgép-modellezés mellett is. Ez nem is csoda, hiszen pesti gye­rekként olyan nagy nevek erősí­tették benne ezt a vonzalmat, mint Schwachulai György, a le­gendás Kolibri tervezője és Bánhidi Antal, a Gerle szülő­atyja. Alkalma volt tanulni a „modellezők királyától”,'Bene­dek Györgytől is. A nyugdíjas mesterember mostanáig Tiszaderzsen tölti el az esztendő legalább két fertá­lyát. Az is a szerencse dolga volt, hogy az itt élők már csak Rudi bácsiként ismerhetik, ugyanis 1988-ban, miután meg­unta nejével a Balaton túlzsú­foltságát, drágaságát, budapesti barátja Tisza-tavi invitálásának engedve megpillantotta azt a házat, ahol ma is élnek. Hogy a tiszaderzsi létük is szolgáljon „valami” meglepetéssel, ahhoz ismét kapóra jött a modellezés. Miért éppen így s itt történt - a válasz újabb oldalt igényelne -, kertszomszédjuk nem lehetett más, mint a világhírű tervezőnek, a he­likopter feltaláló­jának, Asbóth Oszkárnak az unokája, akit édesapja meglá­togatott Tisza­derzsen. Mivel a Bécs- ben élő grafi­kusművésznek éppen arra volt megbízatása, hogy készítse el a ’96-os világkiál­lítás alkalmából Bécs és Budapest között közlekedő szárnyashajó művészeti terveit, kereste a kapcsolatot a „szomszéddal”, akiről megtudta, hogy szakava­tott modellező. Rudi bácsi örömmel vállalta a feladatot: a legjobb tudása szerint két hónap alatt készült el a modell, amely elkészülte után nem tudta telje­síteni eredeti küldetését, hiszen köztudott, hogy a közös oszt­rák-magyar rendezés terve füstbe ment. Ez sem törte meg azonban a kortárs modellező mester munkakedvét, akinek azóta elkészült munkái bizo­nyítják, hogy a Magyarorszá­gon megszerzett tudás milyen jól tud ötvöződni a német preci­zitással. Rudi bácsi, aki nagyon megszerette ez idő alatt a nyu­godt, tiszaderzsi horgászvize­ket, szerényen csak így mesélt erről: tudja, nekem az építés mindig örömet okozott... Már négy éve annak, hogy a ti- szaszentimreiek felvették a kapcsolatot a tulipánok és a szélmalmok hazájával, Hollan­diával. Érdekes módon, maguk a hollandok is megkedvelték ezt a kis magyar települést, hi­szen több hollandus épített há­zat ebben a faluban, s még töb­ben keresték itt a nyári pihenés lehetőségét. A kölcsönös kap­csolat felvételében mindezek mellett a református egyház ját­szotta a kulcsszerepet. Először a langedijki és szentimrei gye­rekek kölcsönös üdültetését szervezték meg, így már azok ’94-ben vica versa utazhattak egymás családjaihoz. Mivel a két presbitérium - mindkét te­lepülésen túlnyomórészt refor­mátusok laknak - igen jól vé­gezte dolgát, a két önkormány­zat elhatározta, hogy még „vi- lágibbá” teszik ezt a kapcsola­tot. Elsősorban a hagyomány- őrzés, a népek kultúrájának megismerése volt ebben az el­érendő cél. Jó premierként 1994 őszén, a szentimrei szüreti ünnepen a Langedijki Hagyo­mányőrző Egyesület tagjainak fapapucsai koptatták a szentim­rei főutcát. Ézután derült ki, hogy a holland vendégszeretet is vetekszik a magyarral, mert a tulipános ország nemzeti ünne­pére (május 5.) idén Hollandi­ába hívták a szentimrei népi kultúra őrzőit. Szerencsére A pusztataskonyi rehabilitációs intézet lakója, Rácz Jóska az amerikai New Havenbe készül. Lefordítva a város nevét (New Haven: új kikötő, menedék) tényleg elmondhatja magáról a 26 éves fiatalember, hogy révbe ért. Mindezt a sportnak és kitar­tásának, s persze nevelőjének, Zimmermann Ferencnének, Kati néninek köszönheti, aki még a kaucsuklabdát is haj­landó volt „neveltjével” ütö- getni. Hogy jön ide a kaucsuk- labda és még a pingpongütő is? Ezt már Jóska maga mondta akadt több szponzor is - az ön- kormányzat mellett -, akik tá­mogatták az utazás költségét, így a szentimrei népdalkor, a ci- terazenekar, a nyugdíjas- és gyermektánccsoport májusban eljuthatott egészen az Északi­tenger partjáig. Előbb azonban Langedijkben is bemutatták, hogy mit is tudnak a magyarok. Egész nap öregbítették a ma­gyar folklór amúgy is jó hírne­vét Hollandiában. A 8 éves Be­kecs Petitől a 76 éves Mariska néniig (Réti Pálné) mindenki igaz tudása szerint hálálta meg a szíveslátást. A hollandok nemcsak sajttal, de igazi ma­gyaros ízekkel is szolgáltak eh­tollba ottjárunkkor. Mint meg­tudtuk, Jóska 9 éve, Zagyvaré- kasról került a nevelőotthonba. Itt hamar kitűnt szinte minden sportágban, de Pádár János se­gédápoló, aki edzője is egyben, felfedezte, hogy különösen asz­taliteniszben mutat jártasságot. A helyi szakosztályban kis időn belül rangot is vívott ki magá­nak ügyességével, tudásával, amit később országos verse­nyeken is bizonyított: 1994-ben aranyéremmel tért haza a put- noki országos bajnokságról, idén pedig párosban és egyéni­hez. Az élményhez persze hoz­zátartozott Amszterdam, a vo- lendami skanzen megtekintése, no meg a tenger, amiben a má­jusi eső ellenére sok szentimrei meg is mártózott. „Jövőre mil- lecentenárium lesz Magyaror­szágon, amikor viszonozni fog­juk a szentimreiek látványos hollandiai bemutatkozásait” - írta a helyi újság, méltányolva a látványos, s leginkább magya­ros produkciókat. Jövőre tehát ismét a „fapapucs" látogat a cifra szűrhöz, amit lassan már kezdenek Szentimrén meg­szokni. És ez így is van (lesz) jól. Pláne, ha akkor a mi forin­tunk is konvertibilis lesz... ben is bronzérmet akasztottak a nyakába. Aztán sorra jöttek a meglepe­tések. Mint a mesében: előbb egy tatai edzőtábor május 21-28. között, ahol ismét re­mekelhetett Jóska, mert újabb borítékot kellett felbontania. Június 9-re, a parlamentbe szólt a meghívó. Ma 40 társával együtt, a nemzeti címeres for­maruhájában kell elmondania Rácz Józsefnek az olimpiai es­küt. Ezt követi június 26-án a nagy utazás. Jóska megígérte, hogy június tizedikén úgy sze­retne hazatérni az óceán túlsó partjáról, hogy a pusztataskonyi nevelői, segítői, barátai büsz­kék lehessenek rá. Mosolyogva mondta, hogy mindent megtesz azért, hogy a világjátékok után újabb érem gazdagítsa az inté­zet dicsőségvitrinjét. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Csupán annyit, ha él valahol igazán az olimpiai jelszó, akkor Pusztataskonyban százszor is leírható: itt valóban nem a győ­zelem, hanem a részvétel is fon­tos. Különösen akkor, ha Rácz Jóskával a sport valóban csodát tett: a kicsiny faluból egészen Amerikáig vitt az útja, amiről kedden ő maga mesélt ne­künk... Űj piacokra, kevesebb létszámmal A Jeanette Szalókon maradt Idén januárban még kérdéses volt, hogy hányán fognak dol­gozni a budapesti Jeanette Ruházati Kft. abádszalóki üzemében. Magyarázatként akkor azt írtuk, hogy a kft. nem tudott megegyezni szer­ződéses üzleti partnerével, a Komár Bt.-vei, akik saját pia­cukról hozott munkákkal biz­tosították 120 szalóki leány és asszony munkáját. Miután a Jeanette és a Komár útjai va­lóban szétváltak, a helyi ön- kormányzat személyes tárgya­láson kérte fel a Jeanette veze­tőit, hogy a helyi foglalkozta­tási gondok enyhítése érdeké­ben továbbra is a lehető leg­nagyobb létszámmal üzemel­tessék a szalóki ruházati üze­met. A későbbi történésekről Karkusz Etelka, a szalóki üzemegység vezetője az alábbi tájékoztatást adta: * * * Kezdetben, miután a Komár Bt. piacai helyett újakat kellett keresni a Jeanette szakembere­inek, több korábbi alkalma­zottnak le kellett töltenie idő­arányos szabadságát, vagy az állás idejéért járó pénzt meg­kapva otthon várt a munkale­hetőségre. Később, fokozatos létszámféltöltéssel 90-re emelkedett azoknak a száma, akik az új piacokra pamut alapanyagú nadrágokat és pó­lókat varrhattak. Ők az első teljes hónap után 14 500 forint bruttó bért vihettek haza. Ez az összeg még a szalóki átlag- jövedelmeket nézve is ala­csonynak tűnik, de az üzem­vezető véleménye szerint még valamivel nőhetnek, mert a bérezés teljesen teljesítmény­orientált. Tájékoztatásából az is kiderült, hogy arra kevés a remény, hogy létszámot bővít- sen a Jeanette, hiszen piaci le­hetőségei kilencven varrónő­nek teszik lehetővé a hatékony foglalkoztatását. Lényegében ez volt az oka, hogy január után a kft. harminc korábbi dolgozónak volt kénytelen felmondani, akik a munka tör­vénykönyve előírásai szerint letöltötték a felmondási időt, majd felvetették a nekik járó végkielégítést is. * * * Eddig tehát a híradás, amit Abádszalókon az érintettek vérmérsékletük szerint minő­sítenek. A kényszerűségből felmondásra kárhoztattak a végkielégítés ellenére (a leg­több 90 ezer forint volt - a szerk. -) visszasírják a hó eleji 14-15 ezres bruttó kere­seteket is. A falak közt mara­dók pedig azért hajtanak, hogy több legyen. A történet­ről mindenesetre az ismert szlogen jutott eszembe: van egy jó hírem: a Jeanette Sza­lókon maradt. Mivel egyelőre több pozitívum nem vethető papírra, csak azt kívánhatom, hogy sokáig ne folytathassam a mondatot.. . A „Tücsök” eredetijét id. Rubik Ernő tervezte A minimálbér biztonságával Mezőgazdasági vállalkozók a szövetkezetben Tiszaszentimrén 1993. január 1-jén alakult meg a Szentimrei Mezőgazdasági Szövetkezet 105 taggal. Ekkor 28 aktív dolgozó 1800 hektáron kez­dett el gazdálkodni. Láng Ist­ván elnök tájékoztatása szerint az első évet 165 ezer forintos eredménnyel zárták, majd lik­viditási problémák nélkül vé­szelték át az 1993-94. évi aszályos időszakot is. Közben maradt erejük a fej­lesztésre is, mert a kedvezmé­nyes kamatozású EBRD-hitel segítségével 17 millió forintos technológiai fejlesztést hajtot­tak végre, melynek eredmé­nyeként egy E-514-es kom­bájnnal és több munkagéppel- ekék, tárcsák, kombinátorok- korszerűsítették elhasználó­dott gépparkjukat. Ezalatt vég­rehajtották a kárpótlást, s biz­tosították a részarány-tulajdo­nosok földigényeit is. így ma 1200 hektáron (ez is földbér­let) növénytermesztéssel - fő­leg búza, kukorica és napra­forgó van a legszükségesebb takarmánynövények mellett - és 600-as, megfiatalított juhál­lományukkal biztosították dolgozóik pénzhez jutását. 1994-ben még 34 százalékos bérfejlesztést tudtak végrehaj­tani, ám aktív tagjai átlagjöve­delme ezzel együtt is „csak” 230 ezer bmttó volt éves szin­ten. Közben az időjárás sem se­gített rajtuk, mert csak az aszálykárok 47 százalékos jö­vedelemkiesést eredményez­tek, de ezzel együtt sincs ren­dezetlen tartozásuk. Ahhoz azonban, hogy fizetőképessé­güket megtartva, biztosítsák dolgozóiknak a jövedelemnö­vekedést, új bérezési rendszer bevezetésén törték a fejüket és 1995. április 1-től - a térség­ben ők az egyik úttörők - be­vezették az átalányadózási rendszert, mely keretén belül minden alkalmazottal mellék­foglalkozású vállalkozói szer­ződést kötöttek. Ez azt jelenti, hogy dolgozóik hó elején a szövetkezet által garantált min nimálbér - ez jelenleg 10 500 forint - mellett, a szerződés­ben foglaltak teljesítése sze­rint pluszpénzekhez is juthat­nak. Előzetes kalkulációk alap­ján így 20-30 százalékkal is nőhet a 230 ezer forintos át­lagbéralap. Jelenleg úgy néz ki, hogy mindenki elégedett. A szövetkezet is megspórol így - tb, munkáltatói járulék stb. - 600 ezer forintot, s a dolgozók (huszonhatan vállal­ták ezt a vállalkozási formát) is, mert a vállalkozási díjak 20 százalékáért kell csak adót fi­zetniük. A kérdés csupán az, hogy jelen feltételekkel med­dig üzemelhet ez a jónak tet­sző vállalkozási forma. Az olimpikon nagy útra készül Pusztataskonyból Amerikába Kati néni is büszke az olimpikonjára Együtt a szentimrei delegáció a langedijki utcán \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents