Új Néplap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-10 / 108. szám
1995. május 10., szerda Tükör 5. oldal A tévé képernyője előtt A hétvége szenzációja: milliókat „termett” az Aranyág, a televízió jótékonyságra ösztönző akciója, hatalmas műsora, amellyel a beteg gyermekek megsegítésére hívta az ország népét - bőséggel hozta meg gyümölcsét. Termő aranyág Szép, nemes gesztusa, cselekedete volt ez a televíziónak, termő „Aranyág”. S mint hallhattuk: hagyományt szeretnének csinálni belőle. Ahogy ezt például Angliában is teszik már, a BBC több mint tíz éve rendez hasonló gyűjtési akciókat. Tehát nem minden előzmény és televíziós tapasztalat nélkül vágott bele a Magyar Televízió országos gyűjtési munkájába. Ismétlem: meghatóan szép cselekedet, az önzetlenség megnyilvánulása a képernyőn is a legrokonszenvesebb „látnivalók” közé sorolandó. Csak van itt egy kis bökkenő: miért éppen az édesanyák hagyományos ünnepére időzítte- tett ez a televíziós Aranyág? - mely ily módon kissé elvonta a figyelmet az édesanyákról, háttérbe szorult az ünnep melegsége, mondhatni azt is, méltósága. Jóllehet kétségtelen, hogy az anyák szívéhez a legegyenesebb és legrövidebb út a gyermekeken át vezet, persze nem csak a beteg gyermekén. A többórás műsorban elhangzó riportok, beszélgetések, az egyes produkciók tartalmukban inkább illeszkedtek egy gyermeknap műsorához, mintsem az anyákat köszöntő televíziós programhoz. A fókuszba - természetesen a pénz mellett, hisz ezen az estén a felajánlott forintok játszották a főszerepet - többnyire gyermekek kerültek: ők indítják és zárják dalukkal a monstre összeállítást, a Valahol Európában című új musicalből énekelnek; gyógyult gyermek a szereplője az első elhangzó riportnak; tizenéves zongorista játszik Chopint; gyermektáncosok ropnak rock and rollt a Vörösmarty téri színpadon; aprócska színinövendékekkel duettezik Juszt László; gyermekének „mesél” Rák Kati; és gyermekeiről beszél az énekes sztár Bécsben Bogyay Katalinnak, s a költő Csukás István is a gyermekolvasmányok értékét ecseteli színesen, és a Japánban tanító zongoraművész is arról beszél, hogyan szerettette meg a kis japánokkal a komoly muzsikát - hogy csupán néhányat emeljek ki megállapításom bizonyságául. Ennyit az alkalom megválasztásáról. Hogy mennyire volt szórakoztató a jótékonykodásnak ez a formája a képernyőn, megint más kérdés. Mindenesetre a műsor szervezői a sokféleségben mint adottságban keresték a fáradtság, netán az unalom elűzésének módját. Volt itt minden, a komolyzenétől a könnyűn át, egészen a harsány humorig, sőt bűvészmutatvány is a javából. Bár az élvezetet olykor kissé zavarták a kép alján futó nevek, az adakozók neveinek sora. s bizony a kíváncsiságtól is vezérelve, vajon ismerőseink köréből nem tűnik-e fel valaki, olykor jobban össz-^ pontosítottunk a névsorra, mint magára a produkcióra. Nem igazán tudtuk, hová is figyeljünk inkább. De hát végül is a cél mi volt: minél többet gyűjteni a kórházak műszerhiánnyal küszködő gyermekosztályainak. S ehhez a nyilvánosság rendkívül hatásos eszköz. Különösen meg akkor, ha az adakozó nemcsak nevével jelenik meg ország-világ előtt, de be is mutathatja (egy kis önreklám) magát, intézményét, vállalatát. Csak halkan jegyzem meg: ha névtelenül lehetett volna csupán adakozni, akkor is ekkora lett volna a buzgalom? Megvolt az első „Aranyág”, csak nehogy megint anyák napján legyen! Hogy folytatása lesz, a sikerből ítélve aligha kétséges. Már keresik is űj, találóbb nevét a most még nyuszi emblémát viselő, mozgalommá kívánkozó televíziós kezdeményezésnek. Csak nehogy megint anyák napján, az Isten szerelmére! Más: kurtán-furcsán ért véget a hónapok óta tartó sorozat, a Miért éppen Alaszka?, a 29. résszel búcsúzott tőlünk Fleischman dr. és az ő alaszkai kisvárosa. Gyanítom, a történemek nincs vége, csak mi most ennyit láthattunk belőle. Gondolom, egyelőre. Furcsa, különös világot hozott a képernyőre, amelyben az ésszerűség erősen vegyül azzal, ami ésszerűtlen, azaz irracionális. így van-e valójában az életben, vagy a játékos fantázia hozta létre csupán ezt a kissé misztikusan romantikus világot, nem lényeges. A fontos: legyen érdekes, izgató magában. Többnyire sikerült is az alkotóknak érdekeltté tenni bennünket, nézőket, hogy hétről hétre, kedd esténként Cicelyre és csodalakóira figyeljünk. Alaszka vége? De módot adott arra is, hogy megfigyeljük az efféle sorozatok műfaji tulajdonságait, hogyan is működik dramaturgiájuk masinériája. Természetükben a legfeltűnőbb: mennyire csak a cselekményre építenek. Lám, e sorozatban is kevéssé törődnek a szereplők jellemének alakulásával, fejlődésének rajzával. Itt a főszereplő is ugyanaz az első részben, akárcsak a huszonkilencedik- ben, mintha az idő észrevétlen múlnék el felette; semmit nem változik, csak más-más helyzetbe kerül, más-más körülmények közé. így azután csak az szolgál érdekességül, ami kívüle, és nem ami benne is történik. Ami azután némiképp le is egyszerűsíti, emberileg elszegényíti a filmsorozat tartalmát, igazi dráma helyett csak érdekes történeteket kapunk, mint például az utolsó részben is, melyben egy talált gyermek körül támadt mozgás jelenti az izgalmakat, vagy egy előző részletben egy vándortársulat érkezése, mely felkavarja a városka életének állóvizét. Túl vagy épp innen azon, hogy mélyebb benyomásokat tett volna e sorozat ránk? Azért megkedvelhettük e fura társaságot, középpontjában az agilis kis doktorral - egy kicsit hiányoznak is. Röviden Színház a képernyőn - a televízió elkötelezetten vállalja újabban színházi előadások közvetítését, felvételről. Ebbéli szándékát legutóbb azzal igazolta, hogy Moliere Mizantrópjának Katona József színházbeli előadását tűzte műsorára vasárnap este a kettesen. Régi felvétel, a bemutató 1988-ban történt, de ez a keserű vígjáték, a szerző talán legkeserűbb komédiája, most is frissen hatott, mert mondandója mélységesen igaz: hogyan is érezhetné magát otthon az ember egy olyan világban, amelyben a képmutatás, a hízelgés, az intrika mérgezi a levegőt, amelyben az válik érdemmé, ami hamis és hazug - kérdi a Székely Gábor rendezte Mizantróp. Tehát nem az embergyűlölőt, hanem az ember bűneivel megbarátkozni nem tudó és nem akaró, gondolkodó embert mutatja fel. Ez az alceste nem az embert, csak gyarlóságait veti meg - Cserhalmi György robbanásig feszülő, magas hőfokú alakításában, a képernyő szinte sistergett tőle. Hálásak lehetünk, hogy láthattuk ezt a Mizantrópot. Valkó Mihály Megyénk a front alatt és a front után (4.) Szemtanúk visszaemlékezése- A háború háború - summázza az azzal járó megannyi borzalmat a szolnoki Kassai úton lakó Erdei Gyula. - Kamaszfejjel éltem át azokat a hónapokat. A szolnoki temető gondnoki lakásában születtem, s mivel nagyapám 1948-ig ott volt temetőőr, gyerekfejjel is naponta a temetőben tanyáztam. Gyakran láttam gyilkosságok áldozatait, vízbe fulladtakat vagy akiket a vonat elgázolt. Mindennapos látvány volt számomra az ilyen, ezért különösebben nem irtóztam semmilyen borzalmas látványtól - pedig bőven adódott számomra ilyesmi. Testrészek a fákon Az 1944. június 2-i bombázást a szolnoki vasútállomás közelében, egyik rokonom asztala alá bújva éltem át. A légiriadó lefúvása után kiszaladtunk a tanyák közé. Édesanyám és kilencéves húgom fákról lógó emberi testrészek alatt kutatott utánam. Másnap kimentem a temetőbe. A sírok között a bombázás felismerhető áldozatainak tömegét terítették ki. A boncteremben a halott német katonákat stócolták egymásra. Az egyik ravatalozót szétmart emberi testrészek kupaca töltötte meg. Olyan volt, mintha megdarálták volna az embereket. A háború szele egyre erősödött. A Tisza túloldaláról lovas kocsival hordták a temetőbe a szitává lőtt magyar katonákat. Néztük, ki hány lövedéket kapott. Hetet, nyolcat, mikor menynyit raktak egy közös sírba. A német katonákat előzőleg mindig nagy csinnadrattával temették el. A mai Nemzetbiztonsági Hivatal épületében lévő polgári iskolába jártam. Órák helyett sokszor riadógyakorlatként a pincébe vonultunk. Először csak a tornatermet, később az egész iskolát a katonaság foglalta el. A Muskátli utcában lévő lakásunk közelében volt az utászlaktanya. Katonának behívott negyven-ötven éves ruszinokat a Tiszában kialakított „kosárban” tanították úszni úgy, hogy kötelet kötöttek a derekukra, vízbe dobták őket, s csak akkor húzták ki a szerencsétleneket, mikor már fuldokoltak. A légitámadások gyakorivá váltak. Egyszer hét „Rata” repült a város fölé. Kettő, ha visz- szament közülük. Az egyik égő gép az utászlaktanya konyhájára zuhant. Másnap a temetőben egy összezsugorodott, feketére égett hullát láttam. Az volt előzőleg az utászok szakácsa. Sok mindent láttam, tapasztaltam. Azt például, hogy az elhagyott házakból a német katonák szalonnát, képeket, befőtteket hordtak el. Nemcsak az oroszok zabráltak... Gyerekfejjel mi sem voltunk jobbak a Deákné vásznánál. Összetákolt puskából például galambokra lövöldöztünk. Mégis megúsztam, mert óvatos voltam. A front után ugyanis a temetőben mindig volt négy-öt halott gyerekből álló kupac. Nagyapám rájuk mutatott, s azt mondta: - Gyuszi! így játsszál fegyverrel, lőszerrel. A titkos rekesz A szolnoki Városmajor úton lakó Szathmáry Jánosné már a kilencedik évtizedét morzsol- gatja, mégis elevenen él benne a háború emléke. Nem is csoda:- Szolnokról Pestre menekültünk, ahol egy sváb ember átengedett nekünk egy szobát. A másik szobában - milyen az élet - egy zsidó családot rejtegetett. Révészüknek hívták azokat. Éjszakára velünk együtt lejöttek a pincébe. Elhangzottak ugyan rájuk különböző megjegyzések, de atrocitásra nem került sor. Egyszer aztán jött a parancs, hogy a férfiaknak tizenhat éves kortól be kell vonulni. A férjem bevonult, a fiamat meg a jelentkezési helyre, a Medve utcai iskolába kísértem. Romok, hullák között haladtunk. Az iskolában nagy meglepetésemre Radnai Laci, szolnoki zsidó ügyvéd fia fogadott bennünket. Ki tudja, hogy a zsidók üldözése közben miként lett ő ott parancsnok. A fiamnak adott egy behívóparancsot, s azt mondta: mire be kell vonulnia, úgyis itt lesznek az oroszok, addig meg a behívó oltalma alatt kihúzza, menjünk nyugodtan haza. Ott, ahol meghúzódtunk, a Nyugati pályaudvarral szemben, az egyik pincehelyiségben hat magyar katona is volt. A lakók agitálták őket, hogy ölt- sönek civil ruhát. Ők azonban azt mondták: az oroszok jó lelkű emberek, elég az, hogy eldobták a puskáikat. Az oroszok viszont nagy tűzerőn át, tetemes emberáldozattal tudták csak elfoglalni a házat, s feltehetően azt hitték, hogy a pincében lévő magyar katonák is lőttek rájuk. Összeszedték a férfiakat, az én tizenhat éves fiamat és a vadászruhában lévő sógoromat is. Szőke, kék szemű ember volt, azt mondogatták neki: germán, germán. Egy orvost, egy gyógyszerészt és a zsidó férfit szabadon engedtek. A zsidó ember néhány lépés után visz- szafordult. Az én Gyurkámra mutatott, s azt mondta: engedjék szabadon a fiamat is. így menekült meg az én fiam. A hat magyar katonát és a sógoromat agyonlőtték. Ezt onnan tudtuk meg, hogy az egyik szolnoki vasutas a Nyugati pályaudvaron lévő salakdombból - akkor még gőzmozdonyok voltak - kiálló karra lett figyelmes. így kerültek elő a holttestek, akik között a szolnoki vasutas felismerte a sógoromat, és értesített bennünket. Apósom a hír hallatán infarktust kapott és meghalt. A betonon nem temethettük el. Hordágyon - repülők jöttekor kapualjba húzódva - vittük a Nyugati pályaudvarra, ahol sikerült sírt ásni. Abba álltam le, a többiek úgy engedték le, koporsó nélkül a hullát. Borzalmas volt... A fiam összetákolt később egy szánkót. Arra ültettük hatéves lányomat. A fiam és édesanyám húzta, én toltam a szánkót. 1945 februárja volt. Kegyetlen hidegben indultunk haza, Szolnokra. Biztattam a családot: a kombinált szekrényemnek van egy titkos rekesze, abba rejtettem el szappant. Jó meleg fürdőt veszünk, ha megérkezünk. Itthon viszont nemhogy a szappant, a szekrényt sem találtuk. Bútorainkból csak két szék maradt meg. Állati ösztönök Egyik cukorgyári ismerősöm mesélte, hogy az üzem tőszomszédságában lévő magános házban egy tizennégy éves kislányon nyolc katona gázolt át. Állati ösztöneik mellett milyen leírhatatlan bosszúvágy hajthatta őket. A szerencsétlen kislányt az édesapja nem tudta megmenteni. Csak annyit tehetett, hogy egy talicskán betolta a kórházba. A háború háború. Tele ezernyi borzalommal, egyéni tragédiával. (Folytatjuk) Simon Béla Daban Horz! Jó napot! Újabb kiadványok a Jászok Egyesületétől így köszöntötték egymást jász eleink pár száz évvel ezelőtt Magyarországon, s így üdvöz- lik egymást őszét testvéreink a mai napig is a Kaukázusban. A jászok Magyarországra települése után, asszimilálódva, nyelvüket elvesztették. 1957. márciusában Fekete Nagy Antal véletlenül bukkant rá egy irat hátoldalán egy szójegyzékre, melyről a tudósok kimutatták, hogy a jász nyelv szavait tartalmazzák. Ezt a 35 névszót, egy kö- szöntési formát és 2 birtokos névmást tartalmazó listát, megfelelő magyarázatokkal kiegészítve könyvjelző formájában kiadta a Jászok Egyesülete. Értékmentő munkájuk közismert, s nem csak e kiadvánnyal készülnek a jász világtalálkozóra. A napokban látott napvilágot egy másik reprint kiadványuk is, a Jászságért Alapítvány gondozásában. A redemptio 250. évfordulója tiszteletére megjelentették Rusvai Lörincz ferences pap prédikációját, melyet 1745. július 12-én a redemptio alkalmával mondott el a jászberényi Nagyboldogasszony-főtemp- lomban, a hármas kerület vezetői és ünneplő közönsége előtt. A prédikáció latin nyelven hangzott el, s írásban is így maradt fenn. Később azonban magyar nyelven is kiadták 1751-ben, Kassán. A reprint kiadás e magyar nyelvű változatot tartalmazza a korabeli nyomdatechnika minden szépségével együtt. A szép kivitelű kiadvány nemes célt szolgál. Bevételéből a jászberényi főtemplom felújítását támogatja a Jászok Egyesülete.-keA MÓL Rt. várja Önt Szolnokon, a III. Szolnoki Nemzetközi Vásáron rendezett kiállításán ("J" szabadterület, 14-es stand), ahol MÓL [arner motorolajokat rendkívül kedvezményes áron vásárolhat. MÓL Magyar Olaj-és Gázipari Részvénytársaság —
