Új Néplap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-05 / 80. szám

995. április 5., szerda Kulturális Panoráma 5. oldal / A tévé képernyője előtt Amit régóta rebesgettek - végre megtörtént: Bobby ./el­támadt” a képernyőn. Bobby „feltámadása” S amit elképzelni alig tud­tunk, miként is lehet valakit visszahozni a sírból - s ez iz­gatta a nézőt leginkább, a visszatérés hogyanja, nem is annyira a ténye - a sorozat készítői megoldották egysze­rűen; nem erőltették meg fan­táziájukat. Gondolván, egy já­tékban minden lehetséges, miért ne lehetne elintézni az egészet egy álommal, így ami a Bobby halála előtti pillana­toktól történt, mindaz csupán Pamela álma. Véget ért tehát az álom, folytatódhat minden újra on­nan, ahol abbamaradt. A dra­maturgia egyetlen „kapavá­gással” megoldotta a lehetet­lennek látszó feladatot. (Az ember önkéntelenül is arra gondol: milyen jó lenne a Dallas módjára életünkből is egyetlen álommal elsöpörni éveket vagy akár évtizede­ket!) Tény, most már újra vív­hatja a család berkein belül különös küzdemét a két test­vér, s nincs béke Jockey és Samantha kapcsolatában sem. Ez a közönséges dramaturgiai fogás azonban talán még in­kább aláhúzza: a sorozat csak játék, nem szabad túl komo­lyan vennünk, idő múlatásnak szánt szórakoztatás. Férfinap a Leporellóban Valami efféle, bár egészen más formában vasárnap dél­előttönként a Leporelló, mely szabadon nyitogatható „ké­peskönyv”, ott üthető fel a képernyőn, ahol akarjuk, s az helyezhető el benne, ami ép­pen tetszik nekünk. Bár van rá eset, hogy tar­talma egy-egy főgondolathoz kapcsolódik, ahogy ez leg­utóbb is történt, amikor is úgy határozott a szerkesztőség, hogy: férfinapot rendeznek a képernyőn. Amiről tehát a hagyományos nőnapokon csak „álmodoznak” a férfiak, most valósággá tette a televí­zió - ha csupán kétórányi időre is, merthogy eddig él a Leporelló az ünnepnap dél­előttjén. Ezúttal stílusosan csak női műsorvezető fogta össze a szálakat - Endrei Ju­dit vállalta magára - segítő­társa pedig az ugyancsak Ju­dit, de már Hernádi, a közis­mert színésznő. Ők ketten „hordták tenyerükön” a férfi­akat, képletesen szólva. És úgy vizsgálgatták meg- hányva-vetve, milyen is lenne az a bizonyos ideális, azaz eszményi. Kirajzolódtak a hagyomá­nyos férfikép - erős, okos, szellemes, van humora - vo­násai, de ami talán különle­ges: akadnak nők, nem is ke­vesen, akik azt a férfit szere­tik, akit pátyolgatni lehet, a balszerencsés, ha úgy tetszik peches férfiakat. Természete­sen a férfi-nő kapcsolatról is sok szó esett, a kettő különb­ségéről is, s alighanem meg­lepő, amit az egyik megszó­laltatott hölgy hangoztatott, miszerint a különbség: a nők­nek éppúgy vannak gondola­taik, akár a férfiaknak, ám az utóbbiak meg is akarják való­sítani őket, míg az előbbiek... A lényeget tekintve pedig egy fiatal hölgy vallomását érezhettük kifejezőnek; egy választás előtt álló fiatal lány véleményét, aki ekként fo­galmazott: hála a jó Istennek, hogy a férfiakat megterem­tette nekünk. A férfiakat, tette hozzá a Leporelló, akik között persze vannak vérszívó Casa­novák, meg szívtipró Don Jü­anok és hírhedt Kékszakállok is. Megszólalt a Don Jüant épp most színpadon alakító Cserhalmi György is a be­szélgetésben, aki arra a kér­désre, hogy Casanova 122 nője - életében ennyinek csa­varta el ugyanis a fejét - va­jon mai mércével sok-é avagy kevés - megfelel a mai ét­vágynak - válaszolta gondol­kodás nélkül. (Csak megjegy­zem, a nőfaló Casanova élete végén a világtól elfeledve várta zokogva a tisztaságot.) Mindezt oldottan, szórakozta­tóan tálalta elénk a vasárnapi magazin; egyszer volt Budán kutyavásár, hát volt most egy­szer egy férfinap a képernyőn. Belmondo, a férfiideál Maradva a férfiideálnál, mely jól tudjuk, koronként is más és más, változik. Hol van már például az úgynevezett szép férfiak ideje? Ma sokak sze­rint inkább az érdekes, szokat­lan járja; a vagány, aki áthág minden akadályt, aki különle­ges tettekre képes, aki nem alakjával - sajátos tehetségé­vel tündököl. Amilyen Bel­mondo is, francia kalandfil­mek sztárja. Aki bár csúnya, ám mégis vonzó, akiben van valami nagyvárosiasán mo­dem. Még cinizmusa is ro­konszenves. Ezért is lett az újhullámos francia filmek kedvelt hőse. De mindemellett rendkívül természetes és erőteljes a já­téka, amit megcsodálhattunk a szombat esti színházi közve­títésben, amikor is a kettesen az Alexandre Dumas színmű­véből született előadásban őt láthattuk a címszerepben. Te­hát ezúttal színpadon, ráadá­sul egy nagyszerű előadásban, amelyben Jean Paul lenyűgö­zően játssza egy olyan színész szerepét, aki a zsenialitás és az őrültség között egyensú­lyoz, nem tudván különbséget tenni olykor magánélete és színpadi szerepe között. Kean szerepében Belmondo őrülten jó. Még valamiért örülhetünk e színházi közvetítésnek, ha­csak felvételről kaptuk is, íze­lítőt vehettünk ily mód a hatá­rainkon túli, sőt nyugat-euró­pai színházi kultúrából, s mód nyílott a hazai gyakorlattal történő összehasonlításra is, megállapítani: hogy játszanak ott, és hogy játszanak itt, ná­lunk. Röviden Vastaps szombaton ismét - havonta jelentkezik egyszer -, a készülő színházi előadások és tévéjátékok televíziós „rek­lámja”; előzetes a várható bemutatókról. Vitray Tamás vezeti, de mintha nem egé­szen az lenne, amiért eredeti­leg életre hívták: vonzó beha­rangozás helyett ugyanis te­matikus elemzésekre vállal­kozik. Akárcsak legutóbb, amikor a regény színpadra al­kalmazásának műfaji kérdése­ivel bíbelődött, már látható előadások összevetésével. A győri és Madách színházbeli Vörös és feketét boncolgatták az említett szempontból; azt bizonygatván, hogy egy klasszikus remekmű is külön­böző módon közelíthető meg, ha színházat kívánnak csi­nálni belőle. Ez inkább mű­hely jellegű elemzés, s nem pedig figyelemfelkeltő, vára­kozásokat ébresztő tájékozta­tás. Több, illetve kevesebb a kelleténél - előzetes helyett „utólagos”. Nem mesél tovább a Film­híradó, véget ért a televízió egykori híradófelvételekből komponált sorozata, mely öt esztendő, 1939-1944 esemé­nyeit elevenítette fel filmsza­lagról, megtámogatva közben történészek mai szemléletű megjegyzéseivel. Az összeál­lítás tehát nemcsak a múltban barangolás érdekességét nyúj­totta - milyen érdekes volt vi­szontlátni például a kenderesi hősi emlékmű felavatását rögzítő képeket, a kormány­zóval és a falubéliekkel, egy­ben a történések hajdani tála­lásának módjára is rávilágí­tott, a valóság bemutatásának helyenként elfogult voltára. Befejeződött e sorozat, pedig mesélhetne tovább a Filmhír­adó, hisz további időszakok­ról lehetne mit mondania - tanúlságul. Valkó Mihály III. szolnoki zenei fesztivál A Szolnoki Szimfonikus Zenekar Beethoven-estje Az est szólistái: Pászthy Júlia, Takács Tamara, Daróczi Tamás és Kováts Kolos A Szolnoki Szimfonikus Ze­nekar koncertjével immár ötödik rendezvényéhez ér­kezett a fesztivál gazdag eseménysorozata. A hang­versenynek a Szigligeti Színház adott otthont hétfőn este. Lamoral Egmont gróf a tizen­hatodik században élt. H. Fü- löp, spanyol király Flandria kormányzójává nevezte ki. Egmont azonban a szabadságu­kért küzdő németalföldiek élére állt, s ezért a spanyolok tőrbe csalták és lefejezték. A hősről Goethe írt tragédiát; a költő művéhez Beethoven komponált 1810-ben nyitányt és kisebb terjedelmű aláfestő zenét. A nyitányban a spanyol elnyo­mást a félelmetes erejű harmó­niatömbök és a sarabande sú­lyos ritmikája személyesíti meg. A kezdet tragikus moll hangneme a nyitány végén dia­dalmas dúr hangzással fénye- sedik; Egmont az egyetemes emberi szabadságeszmény hő­sévé magasodik. Beethovent a VII. és a VIII. szimfónia megírása közben többféle terv foglalkoztatta. A gondolatok végül egyetlen fo­lyammá egyesültek: a zene­szerző megírta a IX. (d-moll) szimfóniáját. Áttörve a hagyo­mányos forma kereteit, az utolsó tételben Schiller öröm­ódájának hangokba foglalásá­hoz igénybe veszi a szólóéne­ket és a kórust is. Beethoven minden tételben más és más zenekari apparátust használ; nem dolgozik zárt témákkal, a gondolatok közvetlenül egy­másból szövődnek. A bemutató előadáson - 1824. május 7. - a közönség megérezte a mű rendkívülisé­gét, a már tökéletesen süket mestert lelkes ünneplésben ré­szesítette. A kortárs muzsiku­sok némelyike vitatta a mű ér­tékeit - Wagner Richárd azon­ban felismerte a szimfónia va­lódi nagyságát, lelkes szavak­kal ismertette annak értékeit, és mint karmester, méltó elő­adásban hozta azt a közönség elé. A szolnoki szimfonikusok és Báli József már a nyitány tolmácsolásával is nagy sikert arattak. A karmester kitűnően építette fel a mű Goethe és Beethoven sugallta gondolati tartalmát. Az Egmont-nyitány zárószakasza és annak előké­szítése nagyszerű mesterek interpretációit idézte a hallgató emlékezetébe. A „kilencediket” a megala­kulásának harmincadik évfor­dulóját ünneplő zenekar és az együttes karmestere az első nyolc szimfónia eljátszása után születésnapi ajándékul szánta magamagának és a szolnoki hangveseny-látogató közön­ségnek. Közhely azt írni, hogy ez a monumentális darab hatalmas feladat elé állítja az azt előadni szándékozókat. A szimfónia a zenekar minden egyes muzsi­kusa számára technikai próba­tétel, nem kevésbé az a szóló­énekesek és a kórus (főleg a szoprán és tenor szólamok) számára. A karmester szerepe sem könnyebb: az ő feladata a grandiózus darab egységgé kovácsolása, Beethoven örök érvényű testamentumának „felolvasása”. A IX. szimfónia valamennyi szereplőjét elismerés illeti. Nagyon szépek voltak a tételek indításai, emlékezetes marad az I. tétel repríz szakasza, az emelkedett hangulatú IV. tétel, benne az örömóda „felveze­tése”. A zenekar jól vizsgázott, habár a kis létszámú vonósszó­lamok fortéi és fortissimói he­lyenként kissé erőltetetteknek bizonyultak. A túlméretezett hangerőt „átvették” a fűvósz- szólamok is, s ettől aztán kont­roll hiányában helyenként har­sány hanghatás alakult ki. Ä koncert végén felcsattanó szűnni nem akaró vastaps mindenekelőtt szólt a születé­sének szép évfordulóját ün­neplő „hazai” zenekarnak, a Szolnoki Szimfonikusoknak és a koncert karmesterének, Báli Józsefnek. Szólt a szólisták­nak: Pászthy Júliának, Takács Tamarának, Daróczi Tamás­nak, Kováts Kolosnak és a Debreceni Kodály Kórusnak. A produkciót lelkesen tapsoló közönség szívesen látta volna a sikert és a virágokat megkö­szönő művészek között a kórus karnagyát: Kamg Salamont is. Szathmáry Judit Gogolra emlékezve Nyikolaj Vasziljevics Gogolt (1809-1852) az orosz realiz­mus kiemelkedő írójaként, az úgynevezett kisember-irodalom megteremtőjeként tartják szá­mon a világirodalomban. Próza- és drámaíró - az ő mű­vészetével fordult el az orosz irodalom a verstől a prózai mű­fajok, a regény és az elbeszélés felé. Az ukrajnai kozák család sarja április hó első napján látta meg a napvilágot. Már ifjú gimnazista korában megmutatkoztak művészi haj­lamai - írt, vonzódott a festé­szethez, színielőadásokon ko­mikus szerepeket alakított. 1828-ban Pétervárra került, volt színész, hivatalnok, egye­temi tanár. Puskin fedezte fel az iroda­lom számára, tőle kapott nem­csak ösztönzést, de felhasznál­ható irodalmi témákat is. Az ő ötlete alapján született meg Gogol két legismertebb alko­tása, a Holt lelkek s a világvi­szonylatban is előkelő helyet elfoglaló Revizor. „A Revizorban ki akartam fejezni mindazt a rosszat..., mindazt az igazságtalanságot, amit tapasztaltam, hogy egy­szerre nevessenek rajta” - írja Gogol. Hivatalnoknovelláiban az életet úgy mutatja be, mint ész- szerűtlenségek kusza halmazát. A furcsa históriák többnyire a kisember tudattalan szorongá­sait ábrázolják, mint leghíre­sebb groteszk elbeszélése, A köpönyeg. „Valamennyien Gogol kö­pönyegéből bújtunk ki” - vallja később Dosztojevszkij, az orosz irodalom óriása. Művé­szetére jellemző realizmusával nem zárja ki az elbeszélésből és regényből a csodát, mert „nem pusztán romantikus toldaléknak tartja...” (Szerb A.) Műveit már életében megis­merte a külföld: a harmincas évek végén számos elbeszélését fordították más nyelvekre. 1835-től alkotóereje kimerülé­séig csak az irodalomnak élt. A negyvenes évek realista nem­zedéke (így Dosztojevszkij, Goncsarov, Turgenyev) köve­tőjének vallotta magát. Szatiri­kus, groteszk, sőt abszurd lá­tásmódja nyomon követhető a szovjet korszakban is. Gogol 1836-ban elhagyta Oroszországot, kisebb megsza­kításokkal Itáliában tartózko­dott, s csak 1848-ban, miután elzarándokolt Jeruzsálembe, tért véglegesen haza. Utolsó éveit meghasonlott lé­lekkel, súlyos depresszióban töltötte. -kj­V I Oriens kulturális találkozó Oriens ’95 címmel április 5-től 8-ig rendezik meg Békéscsabán a II. kelet- és közép-európai kulturális találkozót. 1992-ben az első találkozó alkalmával 14 nemzet képvise­lőjét, 900 művészt és kulturális szakembert fogadott a város. A rendezvény - amelynek fővéd­nöke Göncz Árpád - fölmutatja a régió népeinek kulturális eredményeit, lehetőséget ad ta­lálkozásokra, nézetek cseréjére. Programján szerepel lengyel és horvát dzsesszkoncert, nemzet­közi afrotánctréning, román és szlovák népi táncegyüttesek műsora. A békéscsabai város­házán négynapos konferenciát tartanak „Civil szervezetek a kelet- és közép-európai régió­ban” címmel, amelynek célja, hogy tudományos megközelí­tésben mutassa be a régió or­szágainak szervezeteit. Április 8-án kollokviumot tartanak „A kultúra új ösvényein” címmel, amely áttekintést ad a külön­böző szellemi áramlatokról. A nemzetiségi rendezvények so­rában a Békéscsabával testvér- kapcsolatban álló települések polgármestereinek találkozó­jára is sor kerül. Ko’ egy csapat - a mozikban Hamarosan a mozikba kerül a Kő’ egy csapat című kacagtagó filmvlgjáték, melynek szerep­lői katonák, csakhogy korántsem tökéletesek; olyanok, amilyenekre igazán szüksége lenne a had­seregnek. Bizony nem ízlik nekik a szabályzat, és nem tudnak megbékélni a fejesek hataloméhsé­gével, diktátort szigorával sem. „Képzeljék el az elképzelhető legkevésbé katonás figurát, tegyenek a vállára egy rakétavetőt, és faragjanak belőle hőst” - mpndja a film rendezője a főhősről. Aki mindezek ellenére hősi cselekedetet hajt végre, egy líbiai katonai támaszpont lerombolásában sze­rez érdemeket. Különben azzal a szándékkal állt a seregbe tartalékosként, hogy majd az ott szerzett pénzből lemezboltot nyit, és így oldja meg életének problémáját; eléri katonaként azt, amit a civil életben nem tudott megteremteni magának. Persze rá kell ébrednie arra is, hogy a háború nem videojáték, ott lőnek is egymásra. A főszerepben Pauly Shore, kinek apja is híres komikus, s maga is komédi­ákban aratja sikereit, többek között a Kaszakőben. Korántsem csak felhőtlen bolondozás azonban a Kő’ egy csapat, az alkotók szándéka azt is megmutatni, hogy a katonaság minden furcsasága elle­nére is képes egy felelőtlen egyénből a tetteiért felelősséget vállaló, másokat segítő lényt faragni. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents