Új Néplap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-29 / 100. szám
199S. április 29., szombat Nézőpontok 5. oldal _________Szombati Jegyzet M ár tíz éve Nem érem utol az időt. Fut előlem, mint nyúl a szántáson, ha meg szaporázom a lépteim, ő is gyorsít. így azután mindig késésben vagyok. Tartozom valakinek, valakiknek, valamivel. Egy szép cikkel, beszélgetéssel, csendes poha- razgatással. esetleg rövid, utcai eszmecserével, valahol a rügyező, lassan zöldbe boruló akácfák mellett. Igen, ilyen lett az életünk: mindig futunk, rohanunk, vágtatunk valami után. Azután csodálkozunk: ennek ellenére semmire sem marad időnk. Még arra sem, hogy bekopogjunk a szomszédhoz, csak úgy, rövid fertályórára. Szóval kopnak a jó szokások: mások, hidegebbek, számítóbbak, ridegebbek kerültek a helyükre. Valamit valamiért - mondja a ma időszerű embere. És mégis, mindahányunk környezete tele van elégedetlen, zord, zárkózott, zsémbes lélekkel, máról holnapra élő céltalannal. Akiknek múltjuk még csak-csak van, de jelenük, vagy mondjuk jövőjük? Megállók egy pillanatra, szemem a végtelenbe réved, eszembe jut nekem is a sok közül az egyik adósságom. Pontosan tíz éve beszéltem utoljára jó apámmal. Szomorkásán bazsalygott: én most meghalok, ne, ne vigasztalj, fiam, érzem. Pedig rosszkor jön a kaszás, mert sejtem: nagy dolgok lesznek készülőben. Jó lenne megérni, ha már végighajszoltak két világháborúban, forradalmakban, puccsokban, összegezte hosz- szú, eseményekben gazdag életét. Nem tudom, honnan érezte az elmúlás leheletét, de tényleg jött a kaszás. Sunyi módon, álmában, hogy egy istenhozzádot sem bírt mondani, mielőtt nekiindult annak a másik ismeretlen világnak, amelybe minden élők útja elvezet. Az eszemmel felfogtam, de a szívemmel még most sem, hogy már nincs többé. Hogy nem vár a kiskapu bejáratánál, nyújtja kérges tenyerét, mutatja a szőlőket: az idén is úgy tűnik, jó termés lesz, fiam. Olykor a messzeségben, az esti szürkületben feltűnik egy hozzá hasonló, aki az ő kinézetét formálja, de közelebb érve kiderül: csak hasonlóság, látomás az egész. Szóval tíz éve már, hogy keresem, kutatom: tartozom neki egy jó beszélgetéssel, de végül rá kell jönnöm: itt van velem. Bennem él tovább, olykor vezeti a toliamat, kérdéseket tesz fel, kétkedik, mert afféle vívódó típusú volt. Mindent és mindennek a fordítottját látta a huszadik században: hatalmasokat máról holnapra porba hullani, névteleneket a világ uraivá emelkedni, mert ez a 'kilencszázas évek története. Gondolkozom: mi az, amit még nem látott, láthatott. Hát az utóbbi változásokat. Azt, hogy ennyi idő után már az ötödik kormány vezeti ezt a kis megnyomorodott népet. Hogy merre- felé, ha már a szocializmusnak vége? Hát a kapitalizmusba. Jó, jó, de milyenbe? Olyanba, amelyiknek az a lényege, hogy 9 millió ember dolgozik, vegetál, nem halad máról holnapra, pár tízezer jól él, pár ezer pedig sokszoros milliomosként? Persze tudom a válaszokat: rengeteg az adósság, temérdek a fizetnivaló. Elhiszem, de hát mikor kecmergünk ki ebből? Hol az a kormányprogram, amelyik erre még csak hozzávetőleges választ is ad? Mert én olyasmit még nem olvastam. Hallottam viszont a titkos- szolgálat lemondott főnökétől, hogy lopják a tőkét, nyugatra viszik. Évente ez eléri az egy-két milliárd dollárt is! Ezek iszonyatosan nagy számok, és valahol végtelenül szomorúak. Mert ezt a lefelé csúszó nép termelte, de hazai gyarapodások helyett nyugati bankokat gazdagít, esetleg néhány száz magyar bennfentest. És ezt nem Mari néni mondta, hanem egy igencsak (volt) szakértő. Akkor adott a kérdés: merrefelé is halad ez az ország? Mert csak a szélirány változott, minden más maradt. Negyven évig keletre nyaltunk, fizettük a milliárdos nagyberuházásokat, most meg nyugatra hajbólokunk, az újabb zöldhasú bankókért. Fennen hangoztatva: oda szeretnénk jutni. Az más dolog, ott is olyan szegény rokonok lennénk, akiknek csak a pénze, esetleg a munkája kell, más aligha. Szóval tíz év alatt jókorát változott az ország, és ami a legszomorúbb: fogalmunk sincs, mit hoz a jövő. Nagy a bizonytalanság: továbbra is siralmasan keres a tanár, a mérnök, a jó szakmunkás, feltéve, ha akad állása. Erre tessék: a rájuk, a nyakunkra tett kötelet húzzák feszesebbre, újabb és újabb paragrafusokkal, törvénymódosításokkal, amelyekben egy a közös: még lefaragni, még elvenni amúgy is szerény bérükből. Vagy említsem a nyugdíjasokat, a pályakezdő, állástalan fiatalokat? Esetleg a kisgyerekes családokat? Istenem, ez egy ilyen világ. Meg olyan is, hogy azért egyre több a nyugati kocsi, a tengerparti üdülőhelyeket idéző csodapalota, szóval azért nem mindenkinek megy rosszul. Csak a többségnek, a nagy többségnek. Annak biztosan, látom, tapasztalom riportútjaim során. Hogy újabb évtized teltével merre, hol kötnek ki? Mi jön még? Fogalmam sincs, pedig nekem, mint sokat látott, tapasztalt toliforgatónak tudnom vagy legalább sejtenem kellene. Nem tudom, de ami ennél nagyobb baj: gyanítom, az ország nagyjai sem tudják. Hozzáteszem: a jelenlegi nagyjai, mert esztendővel korábban egészen mások ültek a volánnál. Hogy azután tíz, esetleg öt év múlva kik lesznek ugyanott, ezt majd az tudja, aki megéri. Egy biztos: a nép marad, bár ez sem így igaz. Megfogyatkozva marad, mert több a temetés, mint a születés. Holott formailag szabad az ország, de a valóságban rab. A tőke, a nincstelen- ség, a pénztelenség rabja. Egyébként, apu, a sír szép. Már ha lehet, vagy illik ezt mondani egy sírra. Tele temérdek virággal: felét ültettük, vetettük, jó részük nőtt. Afféle apróságok, vakítóan kék színűek. Százan és százan, ezren meg ezren bújtak ki, helyet követelve maguknak, akár az emberek. Az egek csatornái, meg én öntözöm őket, valahányszor arra járok: remélve, pár év múlva beborítják a területet. Én most ennyit tudok mondani az elmúlt évtizedről, tisztelt lenn nyugvók, kedves fenn élők. Talán nem kevés ember nevében, tapasztalatait összegyűjtve, akik velem együtt még tovább róják a rájuk mért hosszabb-rövi- debb útjukat idefent.-fiait) Ihlfóf Mezőtúr négyéves gazdasági programja Mezőtúr város képviselő-testü- lete április 27-én tartotta ülését. A napirendek között szerepelt a Tigáz Rt. szervezeti változásairól és a mezőtúri gázszolgáltatási üzem tevékenységéről szóló tájékoztató. Elhangzott, hogy a gázvezeték-hálózat 85 százalékos kiépítettségű, tömeges fejlesztés nem várható. A következő napirend Mezőtúr város ’94. évi közbiztonsági helyzetének értékelését taglalta. Javaslatként elhangzott, hogy a tulajdonosok, vállalkozók bűnmegelőzést szolgáló eszközöket szerezzenek be a rendőrség számára. Kiegészítésekkel módosítva elfogadták Mezőtúr város ön- kormányzata programját az 1995-98-as évekre. Többen elmondták a képviselők közül, hogy a négyéves programot nagyon nehéz volt összeállítani az ország rossz gazdasági helyzete miatt. A program foglalkozik a város gazdaságával, fejlesztésével, az oktatással, a művelődéssel, a sporttal, az egészségüggyel, a város pénzügyeivel. Foglalkozott a képviselő-testület a cigány kisebbségi önkormányzattal való együttműködéssel. Döntést hoztak abban a kérdésben, hogy új járatot indít a Volán Rt. javaslatára a Mező- túr-Kunszentmárton-Szolnok vonalon, s megszűnik a Mező- túr-Mezőhék-Mesterszállás- Kunszentmárton-Kecskemét helyközi járat. Az új járat indításának anyagi vonzata, üzemeltetése a mezőtúri buszállomást terheli. Együttműködik az APEH a kamarákkal Egyéves előkészítés után tegnap aláírta a három megyei gazdasági kamara és az APEH megyei igazgatósága az együttműködési megállapodást. Bár a kamarák adatigényeit az adótitokra tekintettel az adóhatóság nem tudja teljes mértékben kielégíteni, az viszont könnyen elképzelhető, hogy a be nem fizetett tagdíjak beszedésében az APEH közreműködik majd. Fontos tépésnek értékelte Söllei János, az APEH megyei igazgatója a gazdasági kamarák létrejöttét. Mint kifejtette tegnapi sajtótájékoztatóján, végre három szervezettel kell csak a kapcsolatot tartani a gazdaságban működők tekintetében a számtalan érdekképviselettel szemben. Legfontosabb mindkét oldal számára a feketegazdaság és a fantomcégek elleni fellépés összehangolása. A megkötött megállapodás keretjellegű, a jövőben minden egyes gazdasági köztestülettel külön megállapodást köt az APEH. Jelenleg a kamarák számára részletes adat nem adható ki - kivétel az agrárkamara, ahol a mezőgazdasági vállalkozók tekintetében az adatok kiadására felhatalmazza a törvény az adóhatóságot -, ezért a négy szervezet szorgalmazza az adótitok fogalmának törvényi módosítását. Az adóhatóság jelenleg csak akkor szolgáltathat teljes körű információt egy-egy vállalkozásról, ha az hozzájárult a közléshez. Egy fontos kérdésben már a megállapodáson túl is egyezség született. E szerint az APEH a központi ügyfélszolgálatán 1995. július 1-jétől egy kamarai munkatárs részére elhelyezést biztosít, így a kezdő vállalkozások kamarai regisztrációja az adóhatósághoz történő bejelentkezéssel együtt elvégezhető. A megkötött megállapodásban az is szerepel, hogy a kamarák tájékoztatják az adóhatóságot a jogszabályok gyakorlati végrehajtásáról, az általuk szükségesnek tartott módosítási javaslatokról. ei „Felduzzasztott osztályok és bizonytalan létű pedagógusok . . Nem csak Abonyi úti iskolasirató Szolnok város önkormányzata meghozta döntését. Lehet vele vitatkozni, kiválthat indulatokat, talán lesz olyan is, aki egyetért. Megváltoztatni aligha lehet. Nehéz helyzetben van az ország, ezt a mondatot igen gyakran lehet hallani. Vélhetően így is van, a szomorú csak az, hogy a jelenlegi oktatáspolitikával a kiéhezett költségvetés felfalja az aranyat tojó tyúkot. Csökken a gyermeklétszám - ez az egyik indoka annak, hogy a város általános iskoláinak tantestületét mintegy hatvan pedagógusnak kell elhagynia. Lehet, hogy munkanélküliségre kárhoztatva, lehet, hogy nem. A legnagyobb vesztesek újra csak a gyerekek. Az utánunk jövő nemzedék arra hivatott, hogy kihúzza ezt az országot a kátyúból. Vajon képes lesz-e rá? Azt sem tudja, merre van a jobb és a bal, vagy még az útjelző táblát sem tudják elolvasni ivadékaink? Fáradt és nyúzott pedagógusok magyarázkodhattak a szülőknek, hogy hiába jártak a választott intézménybe január óta órát látogatni, szülői értekezletre, mégsem a kiszemelt iskolába járhat gyermekük. Kisné Benedek Eszter, a szolnoki Abonyi Úti Általános Iskola igazgatónője próbálta védeni a pedagógusok és a diákok érdekeit a városi tévében - az elmúlt napokban - sugárzott műsorban.- Mi volt ez a sokat emlegetett határozat? Mennyiben érinti a vezetése alatt álló intézményt?- Nézze, én úgy látom, inkább eszköz vagyok az önkormányzat kezében, mint partner. Arról már szó sincs, hogy esetleg cél is lehetne az oktatás támogatása. Hogy mennyiben érinti ez az iskolát? Majdnem a fele a tantestület, úgy tűnik, munkanélküli lesz. A gyermeklétszámunk is csökkeni fog, akik pedig itt maradnak, a párhuzamos osztályok megszűnése miatt egy mesterségesen fel- duzzasztott létszámú osztályba fognak járni.- Valami oka csak van annak, hogy éppen ez az iskola került ilyen keserves helyzetbe, hiszen ennyire radikális leépítés talán nincs is máshol. Hacsak azt nem vesszük leépítésnek, hogy az egyik iskola beleolvad a másikba.- Még a délibábos kollégám is jobb helyzetben volt nálam. Ugyanis telefonon kaptam meghívást - a tavaszi szünetben!!) - egy előkészítő tárgyalásra, ahol közölték, hogy milyen változások várhatóak az iskolánkkal kapcsolatban. Időm sem volt egyeztetni akár a tantestülettel, akár a szülőkkel. Hogy miért éppen mi? Egy korábbi vita alkalmával felvetettem, terítsük ki Szolnok térképét, világítsuk meg rajta az iskolák helyét és hívjunk egy Mars-lakót, hogy bökjön rá a három felesleges iskoláit. Azt gondolom, hogy ebben "legalább annyi rendszer és logika lett volna, mint a mostani vég-\ rehajtásban. A Pletykafalu - ha tetszik, ha nem - igenis egy elöregedett része a városnak. Valóban, mi külterületiek vagyunk, ahogy ezt mondani szokták. Mi több, itt ez a híd. Melyik szülő gyalogol ki a belvárosból ide szívesen? - kérdezem én. De meg is tudom válaszolni: az, aki látja az itteni színvonalas munkát. Az a baj, hogy bármit kínálhatok, ennek felvállalása a belvárosi családok nagy része felé képtelenség. Nem vagyunk tagozatosak, de az eredményeink önmagukért beszélnek. Itt vannak az eredménynaplók, nézze meg. Mi nem vagyunk sport tagozatosak, mégis a Belépés nem csak tornacipőben versenyen két első díjat hoztunk el, évek óta megyei döntős a kézilabdacsapatunk. A környezetvédelmi versenyen megyei első lett Modía Ágnes tanulónk, az országos versenyen sem vallott szégyent. A megyei angol-német versenyen a nem tagozatosok közül a negyedikek lettünk, és a matematikaversenyeken, valamint egyéb tantárgyi versenyeken is mindig szépen szerepelnek tanítványaink. A Curie kémiai emlékversenyen is döntőbe jutottunk. Most akár azt is mondhatnám, egyenlő eséllyel indulunk, se itt nem lesz tagozat, se máshol. Lesz azonban felduzzasztott osztályok sora és bizonytalan létű pedagógusok tömege. Tulajdonképpen visszatérünk a harminc évvel ezelőtti állapotokhoz. Mi több, eljuthatunk oda is, hogy újra analfabetizmus lesz Magyarországon. Azt nem értem, kinek lehet ez az érdeke?- Nem dramatizálja túl a helyzetet? Végül is az iskola ezután is dolgozhat, ezután is lesznek gyerekek. Az igazgatónő szerint a jövőkép nem túl biztató- Ezt az iskolát a Pletykafalu és a Mól Rt. elődje építette. Ebbe az iskolába nagyon sok olyan gyerek jár, aki sehová máshová nem kellett! Tudomásul kell venni, hogy itt a kis létszámú osztályokban igenis problémás gyerekek tanultak, és nekünk elsőrendű feladatunk volt őket felzárkóztatni egy bizonyos szintre a nekik megfelelő tempóban. Mindez most veszélyben van. Nyolc osztályt kell megszüntetni, egytől nyolcig össze kell vonni a párhuzamos osztályokat, ami azt jelenti, hogy az eddigi mondjuk 3. a és 3. b osztályból lesz egy harmadik, legalább harminc tanulóval. Hol lesz itt a személyre szóló bánásmódra idő? Három napközis csoportot meg kell szüntetni. A gyerekek egy része itt kapott enni. itt volt meleg helyen és felügyelet alatt a napköziben. Azok lába alól húzzák ki a talajt, akiknek a legnagyobb szüksége volt erre. Ebben az iskolában mindig is sokat adtunk a minőségre. Mondhatom, hogy családias légkörben éltünk. Most nézzen végig a tantestületen. A harmincnégy pedagógusból tizenötöt kell elküldeném. Persze, van olyan, aki el is akar menni. De lesz olyan, akit muszájból küldök el. Egyre nehezebbek a mindennapok. Elsősorban azok maradhatnak, akik itt laknak, ismerik a családokat, vagy már törzstagjai a testületnek. Hogy a szerződéssel itt dolgozókkal, a fiatalokkal mi lesz, magam sem tudom. Vargáné Vígh Judit alsó tagozatos, hangja remeg, szeme könnyes. Látszik rajta, hogy végigsírta már néhányszor az éjszakákat.- A legjobban az döbbentett meg, hogy a hónapok óta folyó átszervezésről váratlanul értesítettek bennünket. Meg sem adták a lehetőséget, hogy a szülők kiállhassanak értünk, mint ahogy az másik iskolában előfordult. Higgye el, értünk is lehetett volna lobbyzni. A tizenhat tanítónő közül nyolcnak mennie kell. Nyolc kiváló szakember az utcára kerül. Az igazi tragédia azonban az, hogy olyan gyermek-nevelő kapcsolatok mennek tönkre, amelyeket nem lehet pótolni. Sok olyan tanulónk van, aki rossz körülmények között nevelkedik, számára a tanító a pótmama volt. Félek, féltem a munkahelyemet. Eddig is szív- vel-lélekkel tanítottam, idevalónak érzem magam. Szeretem a gyerekeket, és nagyon szeretnék itt maradni. Mit csináljak? Mondjam el a védőbeszédemet? Mit tegyek, hogy én maradjak? Szörnyű ilyen légkörben élni és tanítani. Megmérgezi a lelkünket. Rajta Istvánná szintén alsó tagozatban tanít. Először el sem akartam hinni, hogy van ilyen. Negyedik osztályos tanító vagyok, a tanulóim fele megyei és országos versenyeken szerepel, és szép eredményeik vannak, a másik fele pedig dyslexiás és ráadásul nagyon szerencsétlen sorsú családból valók. Ezt a vegyes osztályt szakmailag is nagyon nehéz vezetni: komoly feladatot ró a pedagógusra nap mint nap, hiszen a gyengébbek a maguk tempójában igyekeznek követni a jókat. Ez az iskola egy nagy család volt, a mai napig visszajárnak a diákok, ha másért nem, hát játszani egy kicsit az udvaron. Ide szegény gyerekek is sokan járnak. Nélkülünk talán még Szolnok határát sem hagyhatták volna el soha. Mi elvittük őket hazanézőbe, láthatták többek között a Parlamentet, az ország legnevezetesebb helyeit, a városi erdei iskolának a programját is mi dolgoztuk ki. Bennünket az itt élők hoztak létre! Szörnyen érezzük magunkat, féltjük az igazgatónőt is, hogy meddig bírja még idegileg és fizikailag. Mutasson még egy iskolát, ahol az első számú vezető minden gyermek nevét tudja! Az oktatást ennyire tönkretenni szerintem sehol sem mernék! Makai Lászlóné felső tagozatos tanár.- Egyetértek mindazzal, amit a kollégáim elmondtak, és nem is akarom ismételni. Én nem az állásomat féltem, hiszen több mint húsz éve vagyok tanár, megtettem, amit megtehettem. A gyerekeket féltem, mi lesz velük? Itt szeretet, megértés van. A pedagógiánk a toleranciára épül. Remegő kézzel és fájó szívvel marad, aki marad, borzasztó hiányát érezve az elmenőknek. Ákinek mennie kell, azokkal mi lesz? Szolnok munka nélküli pedagógusokkal lesz tele. Kérem, ezek a gyermekek érző lelkű emberek, nem tárgyak! Nem szabadna a gyermeknevelést üzletté tenni, lealjasítani egy iparág szintjére. József Attila már tudta, hogy az ember nem kartotékadat. Éppen egy iskolaváros önkormányzata ne tudná ezt? Csabai Ágnes Vargáné Vígh Judit, Rajta Istvánná és Bakai Lászlóné (balról jobbra) szerint azok sem felhőtlenül boldogok, akiknek megmarad a munkahelye
