Új Néplap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-04 / 54. szám

1995. március 4., szombat

5. oldal

Megvalósult és tovatűnő tervek, álmok

Szombati Jegyzet

Ki emlékszik ránk?

Panaszkodik ismerősöm feleségé. A sorsára, az életére, a problémáira. Bajainak forrása hasonló, mint sok százezer embernek szerte e hazában: sok a munka, túlterhelt, agyonfáradt, a pénze kevés, soha nem jön ki belőle rendesen a hónap végéig. Nem sok öröme van az életben. Leginkább azt fájlalja, hogy rosszkor született. Vagy korábban, vagy később kellett volna.

Magam is elgondolkoztam már ünnepségeken állva, hallgatva mások elévülhetetlen érdemeit, olvasva a kitüntetések indoklásait, netán emlékműavatásnál elmerengve a hősök érdemein. Persze, persze, meg kell emlékezni azokról, akik hősiesen viselkedtek, akik kiemelkedő teljesítményt produkáltak. De mi lesz velünk? - villan belém ilyenkor. Ki fog emlékezni ránk? Jelzi-e valaha valahol emléktábla, ház, múzeum, vagy csak egy utcanév, hogy mi is itt voltunk? Hogy mi is itt éltünk?

Baj van ezzel a nemzedékkel. Ezzel a harmincas, negyvenes korosztállyal. Kimaradt mindenből. Ugye, már nem tartozik ama „nagy generáció” tagjai közé, és fiatalságát nem szépítették meg a „fényes szelek” sem. Nem voltak a háború részesei, „ötvenhatos”-ak is legfeljebb a születési dátumukat tekintve lehetnek.

Abban a szerencsében sem lehetett részük, hogy a „langyos diktatúra” idején „megszedjék” magukat, mert akkor még az iskola padjait koptatták. És kimaradtak abból a jóból is, hogy gyermekkoruk a hetvenes-nyolcvanas évekre essen, anyagi biztonságban élő szülők kényeztessék őket.

Ismerősöm felesége tipikus képviselője ennek az „elfelejtett” generációnak, ő az, aki a gyermekkorát nélkülözések éveiben töltötte el. Aki az egyetemet úgy tudta elvégezni, hogy a nyári szünetekben meg a hétvégeken munkát vállalt, és mindig csak egy cipője, egy kabátja, egy csizmája volt.

Aki aztán megismerte a pályakezdés meg a családalapítás, a lakásszerzés keserveit. Aki úgy nevelte a gyennekeit, hogy közben a munkahelyén is eltöltötte a maga 8-10 óráját, vállalta fillérekért a pluszmunkát, a továbbtanulást, a továbbképzést. Mindig tudomásul vette (ha elfogadni nem is tudta), hogy az alacsony keresetűek közé tartozik, hogy a fizetésük, a házastársával együtt épp hogy csak elég a megélhetésre.

Meg fog-e emlékezni valaha valaki is róla?

Hogy élt egy generáció, amelyik nem követett el különösebb hőstetteket, csak megpróbált talpon maradni mindig? Amelyik az évek során aztán odajutott, hogy emberfeletti erőfeszítéseket tesz azért, hogy megteremtse, megtartsa az életkörülményeit családja számára? Amelyik úgy nevelte a gyerekeit, hogy nem tudta, mire, minek? Akinek nem volt meg a biztonsága,

mint apáinak, hogy azt mondhassa gyermekeinek: tanulj, fiam, hogy boldogulj? Aki mégis ezt próbálja elhitetni gyermekeivel, aki úgy mosolyog és úgy örül fia-lánya iskolai sikereinek, mintha nem nyomasztaná az a tudat, hogy holnap a gázszámlát kell befizetnie? Akitől mindenki csak megértést és türelmet kér. Elsősorban is a különböző kormányok, élükön a pénzügyminiszterekkel. Aztán a saját gyerekeik. Akiknek tanulását, továbbtanulását összeszorított foggal is, de fizetni szeretné.

De közben oda kellene figyelni a nagymamára is, hogy hogy jön ki a 9 ezer forintos nyugdíjából. Nevelni kellene a gyereket, segíteni a saját szüleit, és közben megélni, talpon maradni valahogy. Mindemellett fittnek, egészségesnek maradni, mert a beteges kinézetű, sápadt munkaerőt nem szívesen veszik a munkahelyen. No, meg nyelvet tanulni valamikor a nap huszonötödik-harmincadik órájában, mert ez a nemzedék hiába ölte bele éveit az orosz nyelv tanulásába, most úgy kérik számon tőle a németet és az angolt, mintha már a bölcsőben külföldről szalasztott nörszök ringatták volna.

„Nem tudom, bennünket valahogy másképp neveltek” - fogalmazta meg a minap egy orvos, ennek a nemzedéknek a képviselője.- „Valahogy úgy, hogy azért a becsületes munkára voltunk büszkék. Hiányzott belőlünk az üzleti szellem, belőlem hiányzik a mai napig is. Hogy kezdenék el én vállalkozni? Maradok szegénynek... De hát aki nem üzletember, azt le kell nyomni a víz alá? Én abból szerettem volna becsületesen megélni, hogy becsületesen gyógyítok. Vagy ez már nem számít?”

Számít-e? Számítani fog-e valaha is, hogy élt itt egy nemzedék, amely nem írta be a nevét hőstettekkel a történelembe? Amelyik csak megtanult lemondani azért, hogy ház, lakás épüljön; azért, hogy a gyerekek tanulni tudjanak? Amelyik csak úgy egyszerűen, a maga módján vitte,viszi évtizedeken keresztül az ország terhét.

Amelyik nélkül ez az ország nem tartana itt.

Még itt sem.

Q,

OüuJUutK CitfLé

Pénzük után futó hízótartók

Még nyomozati szakban az ügy

Tavaly októberben foglalkoztunk először azzal az üggyel, amelyet élelmes felvásárlók a Tofa Kft. nevében követtek el. Hogy mikor és kinek mennyivel tartoznak, erről vall jónéhány kárvallott.

Sebestyén Ferenc tiszapüspöki lakostól két hízót vettek át.- Emlékszem rá, tavaly június 4-ét írtunk, és fizetendő súly 210 kiló volt, amiért 25 ezer forint járt.

Akkor azt mondta Aszódi Tibor felvásárló, hogy két héten belül fizet. Azóta fizeti, csak éppen mi ebből egy petákot nem kaptunk.

Belefogtunk a gáz bevezetésébe, darabban maradt, mert nem tellett rá.

Arról nem beszélve, hogy van két gyerekünk, egy unokánk, kellene a pénz.

Bácsi Ferencné szintén tiszapüspöki panaszos.- Ugyanezen a napon tőlem is elvittek nyolc hízót 865 kiló súlyban, amely 93 ezer 565 forintot ért. A fiam is leadta neki, az ötért 68 ezer 160 forint járt volna.- Mire tervezték az összeget?- Kellett volna, nagyon kellett volna a gázra, a gyerekek iskoláztatására.- Mennyiből élnek?- Szomorúan kevésből: én szociális járadékos vagyok, ez hayi 7 ezer 600. A férjem rokkantnyugdíjas, 9 ezer 300-at kap. Sajnos, így bánt el velünk Aszódi úr, meg a társai, a Tofa Kft.

Takács László Kuncsorbán lakik. Rokkantnyugdíjas, két gyerekük közül az egyik még otthon van.- Ketten havonta 18 ezer körül kapunk, és mit tehet az ember vidéken, hizlalással bajlódik. Kellett volna az a pénz

szántásra, vetésre, mivel földdel is küszködünk.

Leadtunk július 13-án három hízót, és nekem azt mondta Aszódi úr, hogy egy héten belül kifizeti. Rossz lehet a kalendáriuma, mert az egy hét sokszorosan letelt, de üdülés közben, meg utána valahogyan tartósan megfeledkezett rólunk.

Ezért a mai napig tartozik 34 ezer 775 forinttal.

Ollári István szintén kun- csorbai. Munkanélküli, egyedül él, a havi járandósága 7 ezer 600.- Hat darabot adtam le 669 kiló súllyal, és 71 ezer 583 forint jár érte. Tőlem is Aszódi úr, meg a Tofa Kft. illetékesei, társai vitték el, és ígérték: egy hét múlva pénz áll a házhoz. Háromszor voltam eddig a pénzem után: beszéltem Aszódival meg a munkatársaival is. ígértek fűt-fát.

Azt adták, de forintot a mai napig sem.

Kerepesi Adóm kuncsorbai rokkantnyugdíjas. A feleségével együtt két középiskolás gyereket nevelnek.

A havi bevételük 25 ezer forint.- Hármat hizlaltunk, adtunk le, amiért járna 34 ezer 775 forint. Ez azóta is jár. Nagyon kellett volna őszre, szeptemberre a gyerekek beiskolására, mert bizony manapság a tenév- kezdés nem olcsó mulatság.

Utolsónak Antal Ferencnét szólaltattuk meg Törökszent- miklósról, a Hajnal útról.- Ketten a férjemmel 23 ezer

forintot kapunk havonta. Ebből élünk, neveljük, taníttatjuk a nyolcadikos fiunkat is.

Tőlünk kilenc hízót vittek el tíz mázsa hat kiló súlyban, amiért 103 ezer 248 forint járna. Jár is azóta.- Mire kellett volna?- A fiunk beiskolázásához, a háztáji művelését kifizetni, de átvágtak, nagyon átvágtak bennünket.

Annyit még megtudtunk, hogy március elején még nyomozati szakban volt az ügy.

Aszódi Tibor házát, jobban mondva annak a felét zár alá vették. A sértettek, magyarul a károsultak száma eddig 32, az összeg pedig 1 millió 873 ezer forint.

Közben a pénzük után futók egy része, 26 ember fogadott egy fővárosi ügyvédnőt is. Telefonon beszéltem vele, aki elmondta a jog szerint a Tofa Kft. tartozik az embereknek. Ezért polgári, nem peres eljárás folyik a kft. ellen, és követelik a vételárat, valamint annak a kamatait is.

Ez az összeg nem egészen 1,4 millió.

*

Itt tart ma az ügy. Jó, jó mondja erre az olvasó, különösen az érintettek, de mikor lesz ebből pénz?

Az igazságszolgáltatás menetét, gyakorlatát, az ügyek sokaságát tekintve, egyet bizton állíthatok. Többen fűtésre, tüzelőre, vagy a gáz bevezetésére fordították volna az összeget.

Szerintem már jóval elmúlik a fűtési szezon, mire az ügyben ítélet születik. Ha tévednék, a helyesbítést szívesen vállalom mind a magam, mind a kárvallottak nevében. -dsz„Mindenkinek van egy álma” - énekelte egykoron Harangozó Teréz. A hajdani népszerű sláger csak annyiban szorul kiegészítésre: nem egy, de több álma is lehet egy-egy embernek. Riportalanyainkat arról faggattuk: terveik, elképzeléseik közül mi minden valósult meg, vagy szenvedett csorbát, olykor törést. A legifjabb válaszadó tizennyolc múlt, a legidősebb pedig egy híján kilencven.

Gyuris Krisztina Tiszaföld- váron, a Hajnóczyban az intézet egyik legjobb tanulója. A negyedik a osztályba jár, dögunalmas a bizonyítványa: nincsen ebben változatosság, csak az 5-ös sorakozik egymás után, ki tudja hányszor. Kriszta napi négy órát tanul, és különböző tárgyakból volt már megyei első, negyedik, ötödik, hetedik, oroszból országos tizenkilencedik.- Ah, nem én vagyok jó fej, az öcsém az.-Hány éves?- A Feri? Tíz. Őt tessék faggatni!- Majd egyszer, de most te vagy soron. Végül is mi szeretnél lenni?- Korábban orvos, de legújabban nemzetközi jogász. Ha kitűnő leszek, a hatvan ponthoz kapok, viszek még ötöt, mivel angolból és oroszból középfokú nyelvvizsgám van. Erre tettem, teszem az életemet. Ha nem sikerül, ismét megpróbálom.- A szülők?- Pedagógusok.- Akkor az anyagiak?- Ezek bizony nem jók. De hát imádják, amit csinálnak, és úgy hiszem, boldog emberek. Akkor is, ha mondjuk külföldi utakra, nyaralásokra nem futja. Egyébként nekem még van egy álmom.- Hallgatom.

Látni a Tadzs Mahalt- Látni szeretném egyszer az életemben a Tadzs Mahalt.

Mit tehetnék mindehhez? Úgy legyen, Kriszta!

Kalicz Péter harmadéves, a mezőtúri főiskola egyik büszkesége. A haját hátul összekötve hordja, úgy tűnik, a borotvapengével is hadilábon áll. Huszonkét éves múlt februárban, és mivel a tanulmányi átlaga 4,5 feletti, köztársasági ösztöndíjas.- Már az én huszonéveim alatt is annyit változott a világ, módosult az emberek elképzelése, köztük az enyém is, hogy kimondani is sok.- De azért csak hallgatlak.- Kunhegyesen végeztem az általánost, majd Törökszent- miklóson, a Bercsényiben is lehúztam egy évet. Akkor átiratkoztam Mátrafüredre, Erdészeti Szakközépiskolába. 1992-ben kitűnővel végeztem. Amikor ezt a sulit elkezdtem, jószerével minden osztálytársamnak akadt munkahelye. Amikor érettségiztünk - ha pontosan emlékszem - ketten bírtak elhelyezkedni a szakmában. Akadt egy remek osztályfőnököm, tanárom, megszerettette velem a géptant. így kerültem a főiskolára. Most ötvenen végzünk, és egy kézen meg tudom számolni, ki az, akit valahol mu- kahely vár.- Akkor mi lesz? Például veled?- Tanulok tovább, mit tehetnék, de sokan gondolkodnak így a többiek közül is. Szeretnék a természet, a környezet védelmével, gazdálkodással foglalkozni, és úgy tudom, ilyen eredménnyel felvesznek Sopronba, az Erdészeti Faipari Egyetemre.- És otthon? Mit szólnak ahhoz, hogy se erdész, se gépész nem lettél, nem leszel?- Támogatnak: azt mondják, amíg lehet, tanuljak, mert annak most van az ideje. Elvégre ez újabb öt év.- Segítenek?- Nem kell, jószerével önellátó vagyok, mivel az ösztöndíjam havi 12 ezer. Ez elég. Nem mondom, ha adnak, jól jön, köszönöm és elfogadom.- Hol dolgoznak a szüleid?- Apu munkanélküli, anyu

tanítónő, úgy hogy nem veti fel őket a forint.- Már elnézést, de 27 leszel, ha végzel. Elképzelhető, hogy Sopronból nősülsz?- Nem kizárt. Sok gimi van ott tele lánnyal, meg egy óvónőképző is ...- így képzelted el a jövőt?- Nem, de ki tudta mondjuk hat éve, hogy diploma ide, diploma oda, az állás olyan, akár a fehér holló.

Harangozó Mátyásné Klárának Kunszentmártonban akad állása, hiszen a Tisza Fü- szért Diszkont Áruházának az egyik pénztárosa. Huszohat éves, a férje rendőr, a kislányuk lassan négy éves lesz.

Egy apróság van- Szolnokon érettségiztem a keróban - jelesre. Egy hármasom lett, a többi mind ötös, és akkor úgy gondoltam, főiskolára megyek. De hát dolgozni kellett, meg nehéz lett volna a munkahelyről hosszabb időre elszakadni, ezért ez álom maradt. Majd Klárika, a lányunk tanul.- Mi az, ami megvalósult?- Hat éve férjhez mentem, és már van egy szép lányunk. Igaz, eredetileg kettőt terveztünk, de napról napra érezzük, sokba kerül a gyerek, és amit lehet, meg szeretnénk neki adni. Szóval, nem mondtunk le végleg a kis testvérről, de most még biztosan nem lesz.- Mennyi a keresetük?- Ketten negyvenezret viszünk haza.- Ez nem rossz errefelé.- Igen ám, de sok a tartozás, az ilyen-olyan részlet. A házba is fizetünk havi hétezer törlesztést. Régi parasztház, sokba kerül, nem beszélve arról, mindig van rajta csinosítani való.- A nagyszülők?- Segítenek, ezer szerencsénk, hogy segítenek. Jószágokat tartanak, és innen is, onnan is kapunk ennivalót. így a pénzből, ahogy mondani szoktam, szűken-szépen kijövünk.- Almaik?- Szeretnénk csukott folyosót csinálni a ház elé, esetleg egy szobát toldani hozzá. A férjem vágya egy autó. Hogy miben bízunk? A fizetésre szükségünk van, de hetente veszünk egy totót meg egy lottót. Ezekben . . .

Korosodnak, egyre korosodnak a riportalanyok. Beleznay Sándor 47 éves, Tiszaszen- timre polgármestere.

. - Nem erre a pályára készültem, korábban én mindig mezőgazdász akartam lenni. El is végeztem Kunhegyesen a technikumot, és utána a következő öt évet ebben a szakmában töltöttem . Igen ám, de közbejött valami. Jobban mondva valaki.- Azt mondják, keresd a nőt!- így igaz. Együtt jöttünk Ti- szaszentimrére, és azóta is jó- ban-rosszban kitartunk. Nekem pályát kellett módosítanom, a községházára kerültem. Sok tanulás következett, majd vb-tit- kár lettem, illetve másodszor is polgármester.- így gondolta a vezetést?- Óptimista vagyok, nem adom fel, de nem így. Mi kis települések hatáskört, feladatokat kaptunk, de forintot nem.- Erre az a válasz: tessék adókat kivetni!- Jó. De kinek, kiknek vessünk ki? Kétezer-hatszázan élünk ma itt. Van vagy hatszáz ember, akinek nincs munkája. Nekik vessem ki? Azután a nyugdíjasok száma hétszáz körüli, az átlag járandóságuk havi tíz-tizenkétezer. Esetleg őket adóztassam? Vagy az aktív dolgozókat, akiket adóztat derekasan az állam. Talán az ötven vállalkozót háborgassam? A többségük a létéért küzd. De ennél is nagyobb bajnak látom, hogy hosszabb távon eladósod- nak a települések. Fejlesztés nem lesz, mert a címzett és cél- támogatás rendszerét a legutóbbi két parlament úgy alakította ki, hogy azokhoz a tízezer lélek alatti községek képtelenek hozzájutni.-A magánélet?- Két gyereket nevelünk: az

egyik egyetemista, a másik középiskolás. Talán sikerül nekik az élet. Az is ide tartozik, hogy több egészség kellene.- Kinek?- Például nekem. Rakoncát- lankodik a szívem.

B. Tóth Imre túl az ötvenen, de még innen a hatvanon, To- majmonostorán lakik immáron 26 éve. Krisztusi szakállal, magasodó homlokkal. Tanár, a felesége két helyen is dolgozik fél-félállásban. Két fiuk van: a nagyobbik 27 éves, autószerelő, hivatásos gépkocsivezető és kereskedelmi eladó, de nem tud elhelyezkedni. A kisebbik most érettségizik Szolnokon.- Tanár akartam lenni, ez sikerült. Foglalkozom én mindennel, mert arra is volt példa, hogy nem csak a nagyobbik fiam, de a nejem is munkanélküli lett.- És van eredménye?- Lett volna, de mint any- nyian, mi is beugrottunk ebbe a gilisztaügybe. Haszon egy fillér sem, maradt 346 ezer törlesztésünk. Ezt húsz hónap alatt kellett kifizetnünk. Jószerével ennivalóra sem maradt. Ezt kinyögtük, de hogy látunk-e belőle valamit, arról én már lemondtam. Szóval, csőbe vit- tekbennünket.- Vágyak, elképzelések?- Tisztességes megélhetés, a gyerekeinknek munka. Csak ennyi lenne, ami nem sok, de a mai viszonyok közt nem is kevés. Ki tudja, mi teljesül belőle.

Ez az ősz hajú, kék szemű hölgy már bizton készíthetne egyféle leltárt a megvalósult és teljesületlen elképzeléseiről, terveiről, hiszen 89 éves. Má- csai Margitnak hívják és Karcagon, a kórház melletti szociális otthon lakója.- 1956-ra már meghaltak a szüleim, a bátyám meg még korábban kiment Angliába, mert vitézi címet kapott. Félt a megtorlástól. 1957 elején végre engem is kiengedtek, és 32 évet töltöttem a szigetországban.- Dolgozott?- Jószerével az első naptól kezdve. Először cukrászdában, bár az angol cukrászda pékség is. Azután olyan gyárban, ahol tankokat készítettek. Én ott takarítottam. Később egy híres írónő házvezetőnője lettem, majd nyugdíjasként az öregek otthonába költöztem. Gyönyörű lakosztályom volt.- Mégis hazajött.- Mert a szívem visszahúzott, mivel magyar vagyok. Mindez 1989-ben történt. Budapestre mentem az unokaöcsémhez, aki Karcagról nősült. Végül itt kötöttem ki.- Milyen volt az élete?- Jó, mert éreztem, az Isten mindig mellém állt.- Nem ment férjhez.

Volt egy szerelem- Nekem is volt egy nagy szerelmem, de azután az élet elsodort egymás mellől bennünket. Nem voltam csúnya, többször elvettek volna, de én azt az egyet szerettem, és nem akartam az oltár előtt hazudni. Ugyanis hithű katolikus vagyok, kedves. Tudja, hogy magát az Isten küldte?- Most már tudom.- Szóval, egyszer azt mondta az egyik plébános: nézze, Margit, ha meggondolta magát és férjhez megy, átadom a gyóntatószéket tíz percre, és mindjárt elmegy a kedve a férjez menéstől. De hát mint mondtam, én egyet szerettem.- Hogyan érzi magát itt?- Aránylag jól, nem vagyok terhére a fiataloknak. Amióta nyugdíjas lettem, hét helyen laktam. Mindenhol szerettek, még Angliából is érkeznek ismerős családok, hogy megnézzenek.-Az élete? Milyen volt?- Az élet nem más, mint egy ajándék. Gyönyörű ajándék. Van benne ború is, meg derű is, és hogy mi a több: az az embertől is függ. De ha máskor felkeres, és lesz másfél-két órája, azt is elmondom még, mit szeretnék csinálni. Elvégre csak 89 éves vagyok . ..

D. Szabó Miklós