Új Néplap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-18 / 65. szám
1995. március 18., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Lemondok Nem sok kétségem van afelől, hogy a Szonda Ipsos Közvélemény-kutató Intézet soros listáján jónéhány ponttal csökken a kormány - és egyes kormánytagok - népszerűségi indexe. Szó mi szó, az egy hete átadott szociálpolitikai csomagterv nem éppen népszerűségnövelő tényező - afelől sincsenek kétségeim, hogy a kabinet ezzel is tökéletesen tisztában van. Es persze nem olyan naív, hogy ne tudná azt is, hogy a kemény megszorító intézkedéseket nem érdemes, igazából nem is lehet észérvekkel megmagyarázni. Dicséretére legyen mondva: nagyon meg sem próbálta. Az érv mindössze annyi volt, hogy „az ország romlását meg kell állítani”. Az érzelmi azonosulást pedig bűnös naivitás lett volna elvárni. Egy hete bontogatjuk azt a bizonyos csomagot, ízlelgetjük a tartalmát - és mi tagadás -, egyre keserűbb tőle a szánk íze. Amit már megismertünk, annak alapján a jövő nem tűnik valami rózsásnak. Pedig korántsem tudunk mindent! Napról-napra kapnak lábra újabb és újabb hírek a várható szorításokról - még komorabbá, még perspektívátlanabbá téve jövőképünket. És még csak abban sem reménykedhetünk, hogy rémhírekről van sző. Egyébként is, mi már régen nem hiszünk a rémhírekben, mert azok többnyire kiszivárogtatott igaz információk. Nem lehet csodálkozni azon, hogy - legyen a kormánydöntés bármennyire is felelős, indokolt és megalapozott - a sokk hatására nagy a felháborodás és a tiltakozás. Szemmel láthatóan kibontakozóban van egy nagyszabású elégedet- lenségi hullám, jegyzékek készülnek, kék szalagokat varrnak. Az emberek reakciója olyany- nyira természetes, hogy megint csak azt mondom: az történt, ami várható volt, és ezt a kormány nagyon is jól tudta, felkészült rá. Abban viszont nem vagyok egészen biztos, hogy egyes kormánytagok, vezető tisztviselők lemondását is számításba vették. Bár a magas politika rafinációiba nincs betekintésem, engem mindenesetre meglepett, hogy a kabinetülést követően - tiltakozásukat demonstrálandó - nyomban bejelentette lemondását a népjóléti és a titkosszolgálatot felügyelő miniszter. (Talán ők lesznek azok, akik a népszerűségi listán előbbre rukkolnak.) Később a felsőoktatásért felelős kultuszminisztériumi helyettes államtitkár, a privatizációs kormánybiztos is útilaput kötött a saját talpa alá. Néhányan pedig - többek között a parlament szociális bizottságának elnöke, a tévéelnök és mások - fontolgatják lemondásukat. És a sornak ezzel minden bizonnyal még nincs is vége. Szokatlan velejárói ezek a megváltozott politikai légkörnek, a demokrácia szélesedésének - és a megszorító intézkedéseknek. Őszintén szólva számomra nehezen érthetők még ezek a „felső demonstrációk” - egyáltalán a lemondás gyakorlata. Évtizedeken keresztül nem találkoztunk ilyesmivel. A kiemelések és kinevezések többnyire mindhalálig szóltak. Olyan előfordult, hogy valamelyik kádernek „megromlott az egészségi állapota”, vagy „más, fontos beosztásba került” az illető. Lemondani egyszerűen nem lehetett. Az utóbbi években aztán valamelyest változott a helyzet. A lemondás még mindig ritka madár volt - egyszerűen felmentették, leváltották a vezetőt posztjáról. Ezekre gondolva értetlen- kedek a mostani lemondásokon: itt vannak ezek a makkegészséges emberek, akiket senki nem küld el, és ők egyszer csak azt mondják, hogy elég, nem csinálom tovább! És még más fontos beosztásra sem áhítoznak - legalábbis ismereteim szerint. Nem vagyok gyanakvó természetű, de tudok mondani példát arra a korábbi parlament gyakorlatából - amikor is egyesek lemondtak mandátumukról, vagy átültek egy másik frakcióba - , hogy az ilyen lépések mögött taktikai megfontolások húzódnak meg. Persze a távozásnak egyszerű személyes vagy elvi okai is lehetnek. A politikusok és érző emberek, akik elfáradhatnak, beleúnhatnak, esetleg „nagy cipőt” kaptak, vagy olyan, elveikkel összeférhetetlen cselekvési kényszerhelyzetbe kerülhetnek, amelyet már nem visel el a lelkiismeret. Egyszerű, emberi, hétköznapi dolgok ezek. A gond az, hogy berögzült szemléletünkkel mi a minisztereket nem tekintjük egyszerű embereknek, és távozásukat sem hétköznapi eseteknek. Éppen ezért vegyes érzelmekkel tekintek a vezető tisztviselők távozására és a távozásukat fontolgatókra. Egyfelől karakán embereknek tartom őket, mert szilárd elveik vannak, és annak szellemében nem hajlandók a megalkuvásra. Szimpatikus számomra az is, hogy van merszük megválni egy olyan rangtól és kivételes helyzettől, ami igazán csak kevés embernek adatik meg. Igen, ha valaki önmaga és elvei feladására kényszerül, akkor az a legtisztességesebb, ha távozik. Másfelől viszont némi rosszallással tekintek a leköszönőkre. Neheztelek rájuk, mert úgy gondolom, hogy ebben a nehéz helyzetben egyszerűen etikátlan „lelépni a hajóról”. Egyáltalán: „akik felkötötték a kolompot, azok ko- lompoljanak” addig, amíg a megbízatásuk szól. Meg hát könnyű lemondani azoknak, akiknek van miről. Könnyű az elvek oltárán áldozatot bemutatni azoknak, akiknek nincsenek és nem is lesznek egzisztenciális gondjaik, ugyanis nem hiszem, hogy a távozókra sanyarú életkörülmények várnak. A lemondok ilyeténképpen megoldották belső konfliktusukat, amelyet az ominózus kormánycsomag keltett. Az élet persze megy tovább. Jönnek majd az új miniszterek, és bizonyára kerül helyettes államtitkár is. És még csak az sem biztos, hogy kevésbé szilárd elvekkel rendelkeznek elődeiknél. A baj csak az, hogy akiket igazából érintenek a megszorító intézkedések, azoknak maradniuk kell, nincs módjuk lemondani posztjukról. Nem tudnak gesztust tenni senkinek, az elveikkel sem tudnak sokat kezdeni. Nekik másfajta lemondás rendeltetett: lemondani szó nélkül jövőbeli terveik egy tekintélyes részéről, és bízni abban, hogy valamikor majd jobb lesz. És ez a lemondás fáj igazán nekünk. Gondolatok a tandíj körül Akik a tandíjat fizetni fogják Nyolc-kilencszázan jönnek naponta Mennyire beteg a túri ember? Harminc százalékkal kevesebb ágy maradhat Ha egy főiskolásnak vagy egyetemistának van 2000 forintja, mire is költi? Vehet rajta két-há- rom könyvet, esetleg fél pár cipőt az olcsóbbikból, vagy befizetheti egy hónapra a menzát. Jövő szeptembertől - azt hallottuk, ennyit fog havonta tandíjra költeni. Válogatás nélkül mindenki. Nézzük hát, mit szólnak mindehhez ők: főiskolások és továbbtanulás előtt álló gimnazisták! Szendrei László, negyedéves hallgató, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola, Szolnok.- Engem személy szerint nem érint, mert utolsó féléves vagyok, de nem tartom teljes mértékben elhibázott lépésnek, hogy tandíjat fognak bevezetni. Ez nyugaton már így működik, normális dolognak tartom. Merkel Orsolya, első éves, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola.- Ezzel nem mindenkinek lesz egyenlő esélye bejutni a főiskolára. Más országban megvan arra is a lehetőség, hogy dolgozzon az ember, de itt nem lehet 2-3 órás munkát vállalni. Pedig én már szeretnék önálló lenni, és nem a szüleim segítségével tanulni. Albérletben lakom, az minimum 7000 forint egy hónapra, ez tandíjjal együtt 9000 forint kiadás lenne. Éhhez képest az ösztöndíj... Váczi Virág, a hallgatói önkormányzat elnökhelyettese, Jászberényi Tanítóképző Főiskola.- Nem tudjuk elfogadni a tandíjrendszert, bár tulajdonképpen nem a tandíj ellen vagyunk. Mi is szükségesnek látjuk, de nem ebben a formában, és nem most. Szükségesnek tartanám a differenciálást, aszerint például, mennyire piacképes az a diploma. Két hét múlva várható a hallgatói önkormányzatok újabb közgyűlése, úgy gondolom, erről bőven lesz szó. Kalicz Péter, Mezőgazda- sági és Gépész Üzemmérnöki Főiskolai kar. Mezőtúr.- Rengeteg diákot fog érzékenyen érinteni a tandíj. Sokuknak munkanélküliek a szüleik, tehát nem tudják támogatni a hallgatókat. Mezőtúron munkalehetőség sincs igazán. Arra mindenképp szükség lenne, hogy a hátrányosabb helyzetű, tehetséges fiatalok részére kompenzációt biztosítsanak. A tandíjrendszer azzal jár,, hogy a módosabb rétegből könnyebb lesz továbbtanulni, míg a kisebb településekről származó hátrányos helyzetű diákok potenciálisan kimaradhatnak az egyetemekről, főiskolákról. Csontos Sándor, Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium, 3. osztály:- Egyáltalán nem helyeslem, hogy tandíjat vezessenek be a felsőoktatási intézményekben, így nagyon sok családot kizárnak a felsőoktatás lehetőségéből, akik mondjuk kevésbé állnak jó anyagi helyzetben. Szerintem az államháztartás reformját nem itt kellene elkezdeni, hanem egész máshol. A kiadásokat csökkenteni, esetleges létszámleépítésekkel, takarékossággal. Az oktatástól nem kellene elvonni az anyági támogatást. Igaz, hogy külföldön hagyományai vannak a tandíjnak, de ott az életszínvonal is magasabb, a családok meg tudják fizetni. Itt ennek még nem érkezett el az ideje. A kérdés engem is érint, mert egyetemre szeretnék felvételizni. Csábi Orsolya, a diákönkormányzat vezetője, Varga Katalin Gimnázium, Szolnok.- Nem tudom, mire szolgál ez az egész, ha ugyanúgy kell a felsőoktatási intézményekbe felvételizni. Talán szükség van arra a pénzre, hogy maguk az intézmények működhessenek, s hogy az oda járó diákok számára jobb előadásokat, tanárokat, eszközöket biztosítsanak. De nem sok diák engedheti meg magának, hogy minden hónapban 2000 forintot fizessen, plusz laknia is kell valahol és a többi. Ha mondjuk a felsőoktatást úgy tennék tandíjassá, hogy nem kellene felvételizni, azzal egyetértenék. Mert 1-2 pont miatt kiesni valahonnan, az nagyon kellemetlen. Úgy érzem, mindenki megérdemli a lehetőséget, hogy tanulhasson. Sz. E. Reggel hét után már több száz ember népesíti be a mezőtúri kórház mindhárom emeletét. Azt a részt, ahol a járóbeteg-gondozást végzik. Találomra választottunk ki egy csütörtöki napot: vajon kik, milyen panaszokkal keresik fel a szakrendelőket. Az első emeleten két fiú feszeng egymás mellett.- Testvérek vagyunk és a református iskola hatodikosai. Megfáztunk, röntgenen is voltunk.- Nincs véletlenül dolgozatírás?- Mit tetszik gondolni rólunk? Azért lehet, hogy írunk egyet, de nekem akkor is fáj a fejem.- A tanulás?- Elfogadható: én négyes vagyok, a tesóm 4,5. Atellenben velük sötét pulóverben egy őszülő hajú férfi várakozik. Kiderül, hogy tanár.- Úgy tűnik kérem, hogy a 34 tanév nem múlt el nyomtalanul.- Mi a panasza?- Borda- és izomfájdalmak, meg majd kiderül. Meg is fáztam, idegzsábám is van.- Sűrűn beteg?- Nem jellemző. A 34 év alatt most vagyok negyedszer. Reméli, nem sokáig- Ha kiírják?- Beviszem az anyagot az iskolába, hogy a többiek tudják, mit tanítsanak, amíg helyettesítenek. Remélem, nem sokáig, mivel érettségiző diákjaim is vannak. A sebészet előtt fiatal anyuka és még fiatalabb lánya. Hosszú hajú, most éppen sírós szemű az ifjú hölgy, akit Pusztai Melindának hívnak, és a Kossuth iskolában koptatja a padokat. Bár hősiesen állja a várakozás perceit, egy-egy könycsepp azért a szeme sarkába lopakodott.- Testnevelésórán szekrényt ugrottunk, és kifordult a kezem. Egyre jobban fájt. Délután megröntgenezték, és kiderült, eltört a bal kézfejem. Begipszelték, és rajta lesz két hétig. Ma még be kellett jönnöm.-Fáj?- Ha mozgatom, igen.- Utána?- Visszamegyek az osztályomba. Jobbal írni tudok, 4,8 az átlagom, és nem szeretnék lemaradni. Lassan fél tíz. Valahogyan nem nagyon fogy a nép: jönnek is, mennek is. A III. emeleten a belgyógyászat előtt korosabb hölgyek, urak várakoznak. Egy sötét szemüveges, nyugdíjas nővel elegyedem szóba.- A fiam kísért el, ellenőriztetem a cukromat. Ez azt jelenti két-háromhavonta idejövök.- Cukorbeteg?- Sajnos, hét éve. A szememmel is baj volt, bizony gyengén, nagyon gyengén látok.- Diétázik?- Muszáj. Meg van szabva, miből mennyit ehetek. A kenyér például 180 gramm naponta. A fiával a beszélgetésünk után szintén váltunk néhány mondatot. Azt mondja, csak így írjam a nevét, 1.1.- Ha már összefutottam egy újságíróval, szerkessze ki, hogy beteg vagyok én is, és tele a hócipőm a politikával.- Hallgatom.- Abba betegszem bele, hogy lehúztam 33 évet, komoly szakmával rendelkezem, de munka semerre. Most ott tartok, hogy van két gyerekem, és egy fillér keresetem sincs, mert már mindenből kikoptam.-Miből él?- Levegőből, tavaly július óta. Ki tudja, hány helyen kopogtattam. És nem hiszi el: egy helyen biztattak. Talán április 1-jétől felvesznek.- Mit javasol?- A tornyos házban sokkal kevesebb képviselőt. Nekünk meg munkát, mert nem szoktam én meg ezt az életet... Tóth Zsigmond - akár a többi megszólított - szintén mezőtúri. Hetvenegy éves. Minden utolérte- Tavaly júniusban elkapott a nyavalya. Azóta orvoshoz be, orvostól ki. Káromkodtam egy kacifántosát Simon főorvos úr előtt is, aki megértőén bólogatott, és így szólt: Tóth bácsi tudja meg, hogy 60 év után minden utoléri az embert.- Önt mi érte utol?- Leállt a vesém. Az az érdekes, hogy én soha nem ittam, se nem cigiztem. Úgy látszik, rám ez lett kiszabva.- Egyedül lakik?- Két éve igen. Van egy fiam, de most menni kellett neki dolgozni.- Ebéd?- Diétás koszt, de egyenlő a halállal. A macskának többet adok. Mindig mondják: egye meg, Zsiga bácsi, attól erősödik. Attól aztán aligha. Ráadásul a szomszéd olt be, naponta egyszer reggel, mert cukros is vagyok. így nehezen múlik az idő. Eljártam én korábban az öregek klubjába, de amióta lerobbantam, bizony, messze van. Ide is már a harmadik lábam, a bot segített, de bíz’ ezek nem érnek annyit, mint a másik kettő húsz éve. A szemészet előtt két ember. Az egyik R. I. nyugdíjas, ősz hajú, sötét szemüvegben.- Sajnos, én is cukros vagyok. húsz éve, és ez részben összefügg a szememmel is. Látok, de időnként ellenőriztetem a lélek tükrét.- Enni mit lehet?- Diétásat, meg amire futja. 14 ezer 500 a nyugdíjam. Két és fél éve felvettünk 300 ezer forint OTP-hitelt gázra, szennyvízelvezetésre. Ezt nyögjük havi 9 ezer törlesztőrésszel. Képzelheti, mi marad! írja le uram: így megy az ember sorsa Mezőtúron, pedig 43 kemény évet dolgoztam le.- Törzsvendég a kórházban?- Ha úgy nézzük, igen, mert havonta általában egyszer meg kell jelennem valamiért. A másik oldalon egy hölgy ül, a neve V. F. Még fiatal asz- szony, de már két éve leszázalékolták.- Cukrós is vagyok, naponta négyszer oltom be magam inzulinnal. Ez nem elég, félévente szemfenékvizsgálatra is járok, de a vérnyomásom is vacakol. Legutóbb is 180/120 volt, ami sok. Tizenegy éve- Mióta beteg?- Cukros 11 éve. Akkor született a kisebbik fiam, azt mondják, a szülésnél kaptam. Egyébként két fiút nevelünk, még általános iskolások. Az én járandóságom 8 ezer 390, a férjem is hoz haza családi pótlékkal 20-22 ezret, ennyiből élünk. Higgye el, azt se tudjuk, hová tegyük. Szerencse, hogy kertes házban lakunk. Volt két hízónk, nevelek aprólékot, valamit ez is segít. így tengetjük a napjainkat, ráadásul egy ideig a párom munkanélküli volt. Pedig én az eddigi negyvenkét évemből huszonhatnál is többel dolgoztam, ezért a valamivel több, mint havi 8 ezerért. így lényegében a gyerekekre futja, nekik elég, másra nem. Ahogy halad az idő, egyre kevesebb a beteg. A fogászat előtt egy fiatalember, Csekő Lajos egy kislánnyal.- Nem én mentem be a doktorhoz, a feleségemet kísértem el.- Talán fél a párja?- Ah, az orvosoknál ő a bátrabb, különösen, ha a fogászatról van szó. Telnek-múlnak a percek, és egyszer csak megjelenik a fiatalasszony.- Amikor a most másfél éves Szilvikével voltam terhes, megsínylették a fogaim is. Itt az ideje, hogy rendbe tetessem őket. Kettőt tömtek most is. Vártam rá egy órát azért, mert Szentesi Zsuzsanna főorvosasszonyban bízom. Ezt is írja le,jó? íme: teljesítem a kérést. A röntgen elé éppen akkor ült egy ifjú, hosszú hajú hölgy. Kiderült róla: 19 éves, tavaly érettségizett, és a monogramja K.L.- Az az igazság, hogy a munkából jövök.- A főnök?- Nyugodtan tessék leírni: tud róla, elengedett. Meg kell röntgeneztetnem elől két fogamat, hátul meg egyet, hogy kitudódjon: baj van-e velük, és ha igen, az milyen jellegű.- Húztak-e már ki a 32-ből?- Igen, hármat. Nem tudom, ezekkel mi lesz. Egy biztos: most még dolgozom, de ősztől 0. éves leszek, a mezőtúri főiskolára készülök és ... Tovább nem folytathatja, mert máris szólítják, én pedig három fiatalember mellé huppanok a sebészet előtt. Az egyik Fórizs Csaba, aki 19 éves, eladó.- Kulcscsonttörés, fejre álltunk a Trabanttal...- Olcsón megúsztad. Te vezettél?- Áh, dehogy! Egy hónapig gipszet is kaptam, de már levették, és most felülvizsgálatra hívott a főorvos úr. Mellette egy másik panaszos: Rácz Béla 25 éves.- Kificamodott a térdem. Kifordult a térde- Rossz helyen jártál.- Csak fociztunk a teremben. Én a Zsibo SC-ben rúgom a bőrt, ietapadt a tornacipőm, és kifordult a térdem. Ez egy hete esett meg velem, és azóta is fáj. Eljöttem megröntgeneztetni, és most várom a leletet.- Munkahely?- Az nincs . .. A harmadiktól megtudom: ő egészséges, csak afféle kísérő. Lassan-lassan delet harangoznak, mire elfogynak az aznapi panaszosok. így megyek dr. Ambrózy Péter orvos-igazgatóhoz.- Mennyi ennek a kis kórháznak a napi betegforgalma?- Pontosat az évesre tudok mondani: tavaly például 225 ezer gyógykezelési esetünk volt. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi a betegszám, mert akad, aki januártól decemberig húszszor is jön, míg a másik panaszos négyszer-ötször.- A napi átlagot - gondolom — azért nagyjából lehet sejteni.- Úgy 8-900 ember szinte minden nap megfordul nálunk, ahol a 12 szakmában 17 orvosunk van. Bizony, egy kezelésre 6,5 perc jut.- Tudja, hogy csak egy szidta a kórházat?- Ennek nagyon örülök, úgy tűnik, jó napon keresett fel bennünket. Nagyobb százalék sem lepett volna meg, mert a mezőtúri ember sokszor azt érzi, hogy csak Szolnokon gyógyítják. Ismerős a szemlélet, mert a kórházakat illik szidni. Azt és ott, ahol él az ember. Azt is megtudtam, hogy a megye legkisebb kórházában 221 ágy van, a kihasználásuk 64,9 százalék. Ezért 30 százalékát az ágyaknak megszüntetik, ha minden igaz, április 1 -gyei. Persze, erre végül is az önkormányzat mondja ki a végső szót. A többi marad, mert azért ne feledjük, itt naponta többszáz ember keresi fel a rendelőket. Hát kérem, ennyire betegek a mezőtúriak. Bizonyára, mert aki ide eljön, általában nem jókedvéből teszi. Kivéve néhány hétfői panaszost, aki a piros betűs napokat „kiadós” gurgulá- zással zárta. De hát efféle „páciensek” mindenhol előfordulnak. Vagy nincs igazam? D. Szabó Miklós
