Új Néplap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-01 / 27. szám

1995. február 1., szerda Kulturális Panoráma 5. oldal A tévé képernyője előtt Semmilyen tévét nem akarok - hangzott el vasárnap délután egy fiataloknak szánt maga­zinban, mely, mint címében is hordja - Hurrikán -, pusztító szélvészként söpört végig a képernyőn, és alaposan fel­borzolhatta a néző idegeit is. A technikáról kívánt beszélni, és ordítozás lett belőle, csak­nem alpári ötletekkel: véleke­dések zűrzavara, villogó ké­pekkel „elmesélve”. Hurrikán söpört Felteszem, a forma, ez a képi kavalkád a pró és kontra felfogások drasztikus szem­besítése, sőt ütköztetése, a fia­talokhoz fiatalosan szólni je­gyében született. Aki látta, máig törheti a fejét, mit is ke­resett a képernyőn például az egy keréken bicikliző, „apá­caruhás” fiatalember, ráadá­sul a Lánchídon, aki nemcsak nyeregben igyekezett tartania magát, közben lihegve suta­ságokat „eresztett ki fogai ke­rítésén”. Láthattunk továbbá egy szakállas nomádot is, aki, mert megcsalták a kompute­rek, most megcsalatva, távol a világtól, vadkörtén(?) tengeti életét. A sok szamárság köze­pette el is veszett a lényeg, hogy tudniillik a technika mégiscsak áldás az ember éle­tében, még ha vannak is átkos ártalmai; hogy korunk kultú­rája nem képzelhető el a tech­nika vívmányai nélkül - nem­csak mindennapjainknak, ci­vilizációnknak is szerves ré­sze. A vad zenéből, az ugrán­dozó képekből mindezt nehéz volt kihallani, kiolvasni. És mintha valamiféle kozmikus félelem mozgatta volna az egészet, bár Nemere István, a fantasztikus történetek író­mestere igyekezett megnyug­tatni közben, a robotok nem lázadhatnak fel soha ellenünk, és miért kellene tartanunk más űrbéli lényektől is, hisz magunk is azok vagyunk - a Föld ufói. Talán nagyobb figyelmet fordítottam, s több szót szen­teltem e Hurrikánnak, mint ér­tékei kívánnák, de mert a fel­növekvő nemzedéknek ké­szült, és mert részt kíván venni az ifjúság jövőképének alakításában, ezért nem kö­zömbös: elhullajtott lehető­ség, avagy hasznos időtöltés válik-e e sorozatból. Bemu­tatkozási formájában ha megmarad, biztosan az előbbi. Filmelőzetesek, óh! Apropó: technika, a külön­böző felfedezések nélkül aligha születhetett volna meg a film is, amely ebben az esz­tendőben tölti be épp századik életévét. S bár eredetileg mo­ziújdonságként robbant bele a szórakozás világába, ma a ké­pernyő „mindennapi kenyer­eként” vált a televíziós szóra­koztatás fogyasztási cikkévé. Film követ filmet a televízió műsorában, régiek és még ré­gebbiek, újak avagy kevésbé újak, magyarok, nem magya­rok egyaránt. Ez ma már megváltoztathatatlan hagyo­mánynak számít, film dél­után, film vacsora után, film éjszaka. Ami azonban nem volna jó, ha hagyományos szokássá válnék: a filmek rek­lámja a képernyőn! Újabban napokra előre híreli a televí­zió, nem egyszer, nem két­szer, sokszor, mit is láthatunk majd a közeljövőben; játék­filmet, olyat is reklámozva bősz kedvvel, amelyről in­kább hallgatni illenék, nem pedig kicsemegézve egy-egy hátborzongató részletét, ezzel riogatni előre a nézőt. Egyéb­ként sok esetben az az érzé­sünk is lehet, hogy ezek az el­szaporodó előzetesek a műso­rok között támadt időűrök ki­töltésének eszközei is. Van egy kis lyuk a programban, nosza, jöjjön a filmkínálat, ha már fizetéses hirdetés kéznél éppen nincsen. Nem hiszem, hogy ezzel az agyonreklámo­zással a Magyar Televízió jobban műsorához tudná csá- bítani-kötni a nézőt, akár az idegen, külföldi csatornák programjainak ellenében. Ezek a reklámok csak rabol­ják a drága időt! Időt lopni sokféleképpen lehet, rabolni a néző idejét. Egyszerű esete lehet, ha egy vitaműsorban „szalmát csé­pelnek”, ha benne üres fecse­gés folyik, ha a lényeges he­lyét a lényegtelen foglalja el. Ahogy ez szombaton is tör­tént, a Nyitott szájban. És nem is először. A mindenki azt mond, amit akar elve fur­csa gyakorlatot hozott a kép­ernyőn, a szabad-szájúságot és a szánalmas kisszerűség, kicsinyesség „diadalát”. Csak a szex? Különösen megmutatko­zott ez a férfi és nő kapcsola­tát, e két nem társadalmi egyenlőségét boncolgatni hi­vatott eszmecserében, mely egyébként tárgyában is, ön­magában is sok konvencioná­lis, elkoptatott közhelyet hor­doz. De hogy az úgynevezett vita csak a szexualitásra ösz- pontosító csevelyre süllyed­jen, amelyben a férfi és nő közötti kapcsolat netovábbja, mármint a boldogságban, a szexuális kielégülés és az egyenlőség is aszerint alakul­hat, hogy ki, melyik fél mi­ként szolgálja ki a másikat, hogy valójában melyik van jobban kiszolgáltatva, akár főnökének is, nő a férfinak, avagy fordítva: férfi a női ve­zetőnek, hogy melyiknek me­lyik tesz gyanús mozdulato­kat szoknyája vagy nadrágja felé, félreérthetetlen szándé­kokkal, s erről hosszan tart a vita - ez bizony nem méltó a gondolkodó emberhez, szín­vonala a pletyka nívója, egy­szerűen méltatlan a közszol­gálati televízió komolyságá­hoz. Lehet effélékről csám­csogni szűk körben, de nagy nyilvánosságot adni neki, enyhén szólva illetlenség. Teljesen jogosnak tartom - ha a támadó hangvételét, formá­ját nem is helyeslem - a meg­szólaló médiaszakértő kifa- kadását az említettek hallatán, hogy tudniillik ilyen módon nem sok értelme van, ha a te­levízió, Juszt László tágra nyittatja az emberek száját. Hogy mi illik, mi nem, mi helyénvaló vagy épp minek nincs helye, másképp esik latba egy kifejezetten szóra- kozató műsorban, egy show-ban, még ha az talk is az istenadta, mint egy ko­molynak szánt televíziós vi­tában. Mégis szomorú szívvel néztem és hallgattam a „fan- tasztikusz” Friderikusz egy-két vendégét, a furcsa ra­jongók között, akik pillanat­nyi elmezavarból-e, vagy más okból váltak szenvedélyes csodálóivá egy-egy híres vagy felkapott művésznek. Azt természetesnek mondhat­juk, ha egy tizenéves kislány, romantikus történetbe illően rajong, mint a kis Vári Ági is, imádott színészéért, még a lába nyomát is követve, kí­sérve. És hogy erről nyíltan beszél is. De hova tegyük azt az élete derekán járó hölgyet, aki egy popegyüttes ifjú tag­jába „esik bele” oly mód, hogy nevét még papagájával is megtaníttatja otthonában, fotójával rakja teli szobáját, s minden koncertjén az első sorba vált jegyet, hogy közel­ről láthassa kedvencét. Mind­ehhez szíve joga van. De erről mindenki előtt vallani, ami az ő legbensőbb magánügye, a legszentebb, s aminek köz­érdekű tartalma semmi, ez egyszerűen csak az önmaga­mutogatás kategóriájába soro­landó, ízléstelen. Érdekes önmagában lehet, de kár a nyilvánosság rangjára emelni. Közrebocsátóit legfeljebb az nyugtathatja meg, hogy a jó ízlés birtokosai úgyis kritika tárgyává teszik mindezt. Valkó Mihály Az itt élő, innen elszármazó írók, művészek kéthavi lapja A megtartó köldökzsinór A racionalista gondolkodó Megyénk, régiónk, egyetlen országosan is jegyzett, tiszta pro­filú kulturális folyóirata a 41. életévébe lépett Jászkunság. Hová, merre tart az ezer példányban, kéthavonta megjelenő periodika? A szellemi műhely aktuális gondjairól beszélget­tünk Körmendi Lajos íróval, aki egy ’89-es pályázati kiírást el­nyerve, hetedik éve áll főszerkesztőként a lap élén.- Az elmúlt héten volt „A sze­lek útja” című antológiaköte­tük sajtóbemutatója. A kiad­vány - első olyan válogatás, ami a Jászkunsághoz kötődik- 38, a folyóiratban publikáló író, költő, képzőművész alkotá­sait tartalmazza. Jelzésértékű­nek érzem ezt a budapesti iro­dalomtörténész-kritikus, Vasy Géza válogatásában, szerkesz­tésében megjelent kötetet. Jel­zés arra, irodalmi értékek te­rén nem is állunk rosszul.- Az elmúlt években a fiatal írókból középnemzedékké ki­növő társaság vállalt szerepet a folyóirat arculatának formálá­sában. Sikerült visszahoznunk a lapba a korábban „elvadult”, vagy közel sem került szerzők nagy részét. A mai napig is igyekszünk a helyi értékeket megőrizni, továbbadni, különö­sen ’91 óta, amikor a megyei önkormányzat úgy döntött, szüksége van a folyóiratra. Egyik fontos célunk lesz a jö­vőben is az itt élő és innen el­származott írók, művészek, tu­dósok bemutatása.- Egyfajta köldökzsinór sze­repét betöltve ezzel. Hogyan tud fennmaradni egy kultúrá­val foglalkozó folyóirat? Időn­ként rossz hírek keringenek a lap létéről, nemlétéről.- Minden évben visszatérő probléma, lesz-e elég pénz. Amit lehet, mindent megpályá­zunk. Egyre kevesebb esély van arra, hogy nyerjünk. A speciáli­san folyóiratoknak szóló pályá­zatokon még soha nem nyer­tünk, arra hivatkoztak, a régió folyóirata vagyunk, így tartson el ő minket. A régió viszont ad egy minimális támogatást, de visszadobja a labdát, pályáz­zunk a folyóirat-támogatási alapból, hisz azért van. Ördögi kör ez, úgy tűnik, nincs kitörés. A megyei önkormányzat a lap­gazda. Hogy létezhetünk-e to­vább - négyévente ismétlődően -, a megyegyűlés szavaz majd hamarosan róla. Az elmúlt év­ben kaptunk 2,4 millió forintot. Ezzel majdnem elértük az 1989-es szintet, igaz, ez az ösz- szeg már régen nem ugyanazt jelenti. Akkor 2,5 milliót kap­tunk. Az elmúlt évet épp csak ki tudtuk húzni. A pályázati úton nyert legnagyobb összeg 250 ezer forint volt.- A szűkös anyagiak vagy kézirathiány indokolja a két­havi megjelenést?- Rengeteg kéziratunk van, dupla terjedelemben, 96 olda­lon és havonta is ki tudnánk adni a lapot. A pénzhiány miatt állandó gondot okoz, mi marad­jon ki. Szolnok város önkor­mányzatától az elmúlt évben kaptunk először támogatást, reméljük, az idén is gondolnak ránk. Példák vannak rá - Mis­kolcon a Holnap című folyó­iratnál -, hogy a megyei lap­gazda mellett a város is milliós nagyságrenddel támogatja a la­pot. Ugyanezt el tudjuk kép­zelni Szolnokon is.- Mi történne, ha a megye nem tudna adni további támo­gatást?- Megszűnne a Jászkunság egyik napról a másikra.-A működtetés más formája nem jöhetne szóba?- Nem látok rá lehetőséget. Sehonnan sem tudnánk ele­gendő pénzt szerezni a kiadás­hoz. Alapítványi működés ese­tén is csak akkor van pénz, ha a megye, város, megfelelő támo­gatást ad. A megye végigkoldu- lását egy ilyen alapítvány érde­kében kilátástalannak látom, nem beszélve arról, ezzel len­nénk elfoglalva, nem azzal, hogy mi kerüljön be a lapba. A A KOR 1ALAKA ....... A z idős hölgy (utolsó?) látogatása, avagy tűnődések a művészek megbecsüléséről Tavaly első ízben Szolnok város is támogatta a folyóirat megjelenését vállalt feladaton túl kitűzött cé­lok érdekében - egy-egy álta­lunk kiadott könyv megjelente­téséhez - egyébként is össze kell kalapolnunk időnként a szükséges pénzt. Ehhez a lap­gazdától nem kapunk anyagi segítséget. A Jászkunság füzet­sorozatot is így jelentetjük meg, sokszor 2-5 ezer forintonként összeszedve a rávalót.- Mennyi a Jászkunság pél­dányszáma?- Ezer. Elkel mind. ’ 89-ben 135, most pedig már 450 előfi­zetőnk van. Az utolsó megje­lent számból például három da­rab van a szerkesztőségben. Harminc darabot kértek egy helyre úgy, hogy már nem tud­tunk adni belőle.- Hogyan ítéli meg az elis­mertségüket?- Szívesen írnak nekünk köz­ismert szerzők, ez is egy mérce. A másik a sajtóvisszhang. A közelmúltban a rádió egyik műsorában a vidéki folyóiratok egyik legjobbikának nevezték a Jászkunságot. Országos lapok is szemlézik. Volt olyan Látó­határ-kiadvány, amelyik kilenc írásunkat vette át másodköz­lésre, ami óriási szám. Simon Cs. József Kitüntették a keramikusból lett virágművészt Mihály Bélát Göncz Árpád köszöntötte születésnapján Mihály Béla keramikusművész, Jászapáti világhírű szülötte most töltötte be 65. életévét. Nevét azonban nemcsak kerami­kusként ismerheti a világ, hanem „virágkötőként”, pontosab­ban virág-díszítőművészként. Virágból alkotott remekműveit számos híres, nemzetközi rendezvényen lehetett megcsodálni. E sokoldalú művész tegnap vette át a Parlamentben Göncz Ár­pád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét munkássága elismeréséért.- Művész úr, mindenekelőtt hadd gratuláljak az Új Néplap nevében! Mit gondol: miért ép­pen most kapta meg ezt a kitün­tetést?- Azzal kezdem, hogy ez az első személyes találkozásom az elnök úrral. Nagy kitüntetés számomra, s különös érzés, hogy itt lehetek a Parlament­ben, s átvehetem tőle a díjat, amit azért most kaptam, mert ma vagyok 65 éves. Úgy gondolom, ezt a kitünte­tést az elmúlt 33 évi munká­mért kaptam, amit keramikus­ként végeztem, illetve az elmúlt 20 évért, amit a virágdíszítéssel töltöttem. Elég sok világhírű rendezvényen készítettem vi­rágdíszítést. Például az Inter- operetten - amelyet az idén negyvenhárom országban köz­vetítettek - vagy a Habs- burg-esküvőn, hogy az EBEÉ-ről már ne is beszéljek.- Meglehetősen szokatlan, hogy egy keramikus virágdíszí­téssel foglalkozzon . . .- Rajtam kívül nem is csinál senki ilyen hatalmas munkákat. Előfordul, hogy 3-4 ezer szál virágot kell bedolgozni, úgy, hogy az látványban is megállja a helyét, s el is férjen az adott helyen. Az EBEÉ-n például olyan virágkompozíciót kellett a színpadra készítenem, ami mindenkinek megfelel - s ez nem kis teljesítmény, higgye el. Nem is beszélve az elnöki rezi­denciákról, ahol szintén virá­gokat kellett komponálni. Itt Nagyon megtisztelő, hogy a Parlamentben köszönik meg a munkámat - mondja Mihály Béla pedig tudni kell, hogy melyik elnök melyik virágra allergiás.- És ezt honnan lehet tudni?- Ha az ember ebben a szakmában dolgozik, akkor is­mer olyanokat, akik súgnak. Kérdezősködni kell: ki mit és hogyan szeret? Erzsébet király­nőnek mégsem csinálhat az ember olyan virágokból kom­pozíciót, amiket nem szeret...- Hatvanöt évesen kapta a kitüntetést, de ugye nem a „ visszavonulása” alkalmából?- Olyannyira nem, hogy most három órára már újabb helyszínen kell lennem. Egy közéleti személyiségnek most van a 75. születésnapja. Ez al­kalomból gálaműsort adnak, amire közel 3 ezer virágból ké­szítek kompozíciót. Még a be­tűt is virágból csinálom. Ott vár a sok munka reggelig.- Beszélne néhány szót ön­magáról, a családjáról?- Hát... - sóhajt egy na­gyot, majd sokkal nehezebben kezd beszélni magáról, mint a munkájáról -, a szüleim, ponto­sabban az édesanyám él, én nőt­len vagyok. A Jászságból szár­mazom, Jászapátiból. A Vágó Pál Múzeumnak ajándékoztam a kerámiáimat. Ott található az egész egy nyolcszor nyolc mé­teres teremben.- Hogyan lesz egy kerami­kusból virágkötőmüvész? S ho­gyan lehet eljutni a díszítőmű­vészetnek ilyen magas fokára?- Az úgy kezdődött, hogy 1962-ben Brünnben volt egy kiállítás, amelynek a „Krizan­tém a lakásban” volt a címe. Itt ikebanatálakat kellett kötni. Hét díjat lehetett elnyerni, s mind a hetet én kaptam, pedig először csináltam. Áztán hazajöttem, s Magyarországon én honosítot­tam meg az ikebanatálat. Aztán nagyobbat csináltam, még na­gyobbat, egyre nagyobbat... Valahogy így történt. * S ez az „egyre nagyobb”, egy élet munkája meghozta gyü­mölcsét: a köztársasági elnök kitüntetését. S azt a közvetlen hangú, családias beszélgetést, amely a kitüntetésátadás proto­kolláris részét követte a Parla­ment Nándorfehérvári termé­ben, a köztársasági elnök, Sze­keres Imre országgyűlési kép­viselő, Jászapáti polgármestere és Békés Itala színművésznő „közreműködésével”. Cs. Csáti Réka (Fotó: Mészáros János) „A csodák nosztalgiája Szerbnél olyan intellektusból fakad, melynek legfőbb is­mérve mégis a racionalizmus. Szerbnél racionalistább gon­dolkodót egyet sem ismerünk a magyar esszéisták sorában”- írta Sőtér István. Szerb Antalt kiváló íróként és irodalomtörténészként tartják nyilván. Nem mindennapi tudá­sán, műveltségén kívül kelle­mes humoráért is közkedvelt egyéniség volt, amolyan vérbeli társasági ember. Műveltségé­nek biztos alapja a piarista gimnázium. Huszonhárom éve­sen magyar, német, angol sza­kos tanárként doktorált. Ezt megelőzően Sz. A. Kristóf né­ven a Nyugatban versei és no­vellái jelentek meg. Több évet töltött külföldön, Franciaor­szágban, Olaszországban és Angliában. Országosan 1934-ben vált ismertté az Erdé­lyi Helikon pályázatára bekül­dött Magyar irodalomtörténet I-II. kötetével. „Szerb Antal életművének kialakulása azokra az esztendőkre esik, mi­kor a polgári humanizmus megkísérli a tiltakozást, az el­lenszegülést, hogy az irraciona­lizmussal, a fasizmus szállás- csinálójával szembeszegüljön.” A világirodalom története I-III. kötete legalább olyan ér­dekes, mint regényei: a Pendra- gon legenda. Utas és holdvilág, A királyné nyaklánca. Műfordí­tásban is kiválót alkotott, első­sorban angol, francia, olasz műveket tolmácsolt nagy igé­nyességgel. Bár közel állt hozzá a filológia, mégis a mű­vészi esszében mozgott igazán otthonosan - vélekednek róla. Mint sokan mások, abban a korban ő is a fasizmus üldözött­jévé vált. Talán menekülésként a borzalmak elől állította össze- a világirodalom remekei kö­zül - a Száz vers című antoló­giát. E versek elrendezését rendkívül tudatos válogató­munka előzte meg. Az antoló­gia nem egyenlő száz szép verssel, sokkal több annál. Az irodalom, az élet igenlése a ha­lál előszobájában. Szerb Antal a háború alatt többször volt munkatáborban, ahonnan kétszer is meg akarták szöktetni, de a többiek iránt ér­zett szolidaritásból ezt nem fo­gadta el. 1994 utolsó hónapjá­ban a balfi munkatáborban már nagyon beteg volt a megpróbál­tatásoktól és az éhezéstől. Egyedül a Száz vers jelentett számára vigaszt, mely az utolsó pillanatig vele volt. Ötven éve, 1945. január 27-én a nyilasok elhurcolták és brutálisan meggyilkolták - puskatussal verték agyon. Ha­lála után posztumusz kötetei je­lentek meg, melyek esszéit, cikkeit tartalmazzák Gondola­tok a könyvtárban és A va­rázsló eltöri pálcáját címmel. Több művét idegen nyelvekre is lefordították. Szerb Ántal ko­rai halála nagy veszteség volt a magyar irodalom számára.-jzs­Zenei fesztivál Újabb együttműködési megálla­podást kötött Szolnok város és a nemzetközi hírű Liszt Ferenc Kamarazenekar. Várhegyi Attila polgármester elmondta: a szer­ződés alapján az önkormányzat anyagilag támogatja az együt­test, amely mindezért cserébe sűrűn felkeresi a Tisza-parti te­lepülést. így ismét házigazdája lesz a március-áprilisban rende­zendő szolnoki zenei fesztivál­nak. Az eseménysorozaton a ze­nekedvelők többek között él­vezhetik a Budapesti Fesztivál- zenekar, Kincses Veronika és Anatolij Fokanov operaénekes, Perényi Eszter hegedűművész, valamint Kobajasi Ken-Icsiró vezényletével a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadását. Emellett a kamarazenekar négy­szer koncertezik a megyében, tagjai pedig rendszeresen láto­gatják a szolnoki zeneisko­lát. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents