Új Néplap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-25 / 48. szám

8. oldal Kulturális Panoráma 1995. február 25., szombat Jászberényben Ősztől korszerűbb tanítóképzés Jelentkezés előtt nem árt tájékozódni! A felsőoktatás megreformálása az egyik legfontosabb garanci­ája lehet hazánk Európa fejlett országaihoz való - oly sokat emlegetett - felzárkózásának. S bár az anyagi feltételek egyre nehezebbé válnak, az egyes in­tézmények oktatói, vezetői többségükben maguk is azt vallják, hogy a változások nem odázhatók el, s - a maguk lehe­tőségeinek mértékéig - meg is tesznek mindent megvalósítá­suk érdekében. Erről beszélget­tünk dr. Benedek Sándorral, a Jászberényi Tanítóképző Főis­kola főigazgatójával.- Főigazgató Úr! Úgy tud­juk, hogy intézményükben a rö­videsen végehajtandó, oktatást érintő változtatásokat törvény is garantálja.- Valóban. Az elmúlt évben kormányrendelet intézkedett a négyéves tanítóképzés 1995. szeptember 1-jei bevezetéséről. Mint ismeretes, a hároméves képzés mellett eddig is volt nyolc féléves képzésük azok­nak, akik német nyelvtanítói szakot, illetve könyvtár vagy művelődésszervező szakot is felvettek.- Mi az új képzési forma leg­főbb tartalmi újdonsága a ko­rábbihoz képest?- A négyéves tanítóképzés egyik lényegi különbsége a há­roméveshez képest, hogy ebben a rendszerben mindenkinek kell műveltségi területet választa­nia. A műveltségterületek tehát a szakkollégiumok, illetve sza­kok helyett „lépnek be”, de kö­telezően választható jelleggel. Az így szerzett „tanító” szak- képesítés (diploma) jogosít az iskolai oktatás 1-4. osztályában - az idegen nyelv oktatásának kivételével - valamennyi mű­veltségi terület (tantárgy) okta­tási, nevelési feladatainak ellá­tására, valamint az 5-6. osz­tályban legalább egy (megne­vezett) műveltségi területen az oktató-nevelő munkára. A műveltségi területekkel bővült tanítóképzés összóra- száma oly magas (minimum 3200 óra), hogy ehhez újabb szakok kapcsolása - vélemé­nyünk szerint - túlzott terhelést jelentene, veszélyeztetné az alapképzés színvonlát. Arra azonban várhatóan - tanulmá­nyaik ideje alatt - lesz lehető­ségük a hallgatóknak, hogy to­vábbi speciális szakismerete­ket, illetve felsőfokú szakkép­zettséget szerezzenek költség- térítéses alapon. A kormány- rendelet értelmében ezen szak­ismeretek megszerzéséről az oklevél kiegészítéseként „Ta­núsítvány” szerezhető.- Mi lesz a korábban indított szakok sorsa? Ezeket a követ­kező tanévtől megszüntetik?- A főiskolánkon eddig indí­tott szakokat továbbra is meg­hirdetjük, csak nem a tanító- képzéshez kapcsolva, hanem nappali tagozaton új szakpá­rokban (művelődészer­vező-szociálpedagógus, műve- lődészervező-könyvtáros) leve­lező tagozaton pedig önálló szakokként. Az utóbbiak (leve­lező tagozaton) költségtérítése­sek. Összességében tehát bővül­tek főiskolánkon a továbbtanu­lási lehetőségek. Fontos tudni, hogy a tanítói szakra jelentkező a műveltségi területet a jelentkezéskor még nem jelöli meg, és kötelező jel­leggel nem választ. Ha kérünk is információt választási szán­dékáról, például a felvételi vizsga során, annak nem lesz kötelező érvénye. Azaz csak a felvétel után, a tanulmányai el­kezdésekor (vagy később) vá­laszt a felkínált lehetőségek kö­zül a hallgató. Tehát a felvételi vizsga és a felvétel feltételeit nem befolyásolja, hogy a ké­sőbbiekben milyen műveltségi területet választ majd a pá­lyázó.- Úgy hallottuk, hogy az új szakok, lehetőségek megismer­tetése nem megy „zökkenők" nélkül.- Sajnos, így van. A hivata­los felvételi tájékoztatóban ugyanis a főiskolánkra való je­lentkezés feltételei a régi sza­kokkal jelentek meg. így nem csoda, hogy a kevéssé tájéko­zottak ennek megfelelően adták be jelentkezésüket. Mivel még március 1-ig lehet jelentkezni, kérjük, hogy akik hozzánk sze­retnének jönni, jelentkezési lap­juk beadása előtt megfelelően tájékozódjanak arról - akár itt, a főiskolán is hogy milyen szakok indulnak a következő tanévben. Sz. P. Űj igazgató Mezőtúron, a Fazekas Múzeumban Baráti kört alakítanak Dr. Nagy Molnár Miklós távo­zása után nem sokáig maradt ütésén a túri Fazekas Múzeum igazgatói széke. Dr. Tolnay Gábor, a történettudomány doktora február 20-tól az in­tézmény kinevezett igazga­tója. Az előd elévülhetetlen ér­deme: ő dolgozta fel a túri fa­zekasság történetét, és ő hozta létre 1983-ban az állandó fa­zekaskiállítást. Az új igazgató történész kandidátus, így mel­lette fiatal néprajzos kolléga dolgozik majd, hogy a szigo­rúan vett szakmai feladatok megoldásában tevékenyen le­gyen az igazgató segítségére, aki bár anyagi lehetőségei kor­látozottak, új terveket dédel­get: megalakítják majd a me­zőtúri múzeum baráti körét, és idővel szándékaik szerint létre kellene hozni egy, a város környékén talált archeológiái leleteket, valamint a túri élet­mód történetét bemutató ál­landó kiállítást, mely a felnö­vekvő nemzedékek számára is lehetővé tenné a környék, a túri világ megismerését. Tör­ténészként közel hetven ta­nulmányt publikált dr. Tolnay Gábor, a század agrártörténe­téről. Fő kutatási területe a Nagyatádi Szabó István-féle földreform, kandidátusi disz- szertációját is e témakörben írta. A közeljövőben pedig a Jászkunság Füzetek sorozatá­ban háromkötetes munkája lát napvilágot, amely Jász-Nagy- kun-Szolnok vármegye mező- gazdaságának 1920-1944 kö­zötti időszak kérdéseivel fog­lalkozik. Fél évszázados kényszerpihenő után is korszerűek Kodály Zoltán-Adám Jenő könyveivel ismerkedtek a megye énektanárai 1947^18-ban Kodály Zoltán és Ádám Jenő énekeskönyveket írt az általános iskolák vala­mennyi osztálya számára. An­nak ellenére, hogy ezek a könyvek kiválónak bizonyul­tak, „nem kívánatos” voltuk miatt bezúzatták, s csak néhány féltve őrzött példány maradt meg az utókor számára. A könyveket nemrégiben újra kiadták, s csaknem ötven év után ismét használhatják őket az énektanárok. A napok­ban - a megyei pedagógiai in­tézet meghívására - a megye énekpedagógusainak tartott a kiadványokról figyelemkeltő előadást dr. Szabó Helga, az ELTE Tanárképző Főiskolájá­nak ének tanszékvezető tanára.- Kedves tanárnő, kérem mondja el: mi indokolta azt, hogy ezeket az énekeskönyveket ilyen hosszú kényszerpihenő után újra kiadják?- Azzal kezdeném az indo­kok sorolását, hogy engem már évtizedek óta bánt: miért nem valósul meg jobban Kodály el­képzelése Magyarországon? ír­tam is e témáról egy könyvet „A magyar énektanítás kálvári­ája” címmel. Ebben szót ejtek arról, hogy 1950-ben tiltották be a Kodály-Ádám írta énekes­könyveket, s azóta lényegében ugyanezeket a könyveket „va­riálta” valamennyi tankönyv- szerző - csak éppen a forrás­munka nem jelenhetett meg! A magyar énektanítást rengeteg gond nyomasztja; jómagam so­kat gondolkodtam azok orvos­lásán. Az az ötletem támadt: mi lenne akkor, ha a fent említett énekeskönyveket újra hozzá­férhetővé tennénk a tanárok számára? Ezért aztán alaposan áttanulmányoztam őket a mai pedagógus szemléletével, s úgy találtam: az eltelt, csaknem fél évszázad során egyáltalán nem évültek el. Arra a felfedezésre jutottam, hogy segítségükkel megújhodhat a magyar énekta­nítás. Kodály Zoltán és Ádám Jenő énekelni tanít; könyveik felépítése, pedagógusszemmel nézve kifogástalan. Remekül szolgálják e kiadványok a ké­pességek kibontakoztatását: a készségfejlesztést; buzgó taní­tók és jó énektanárok keze által valóban a megújhodás nagy­szerű eszközeivé válhatnak.- Hogyan foglalná össze a könyvek legfőbb erényeit?- Elsőként említeném, hogy sem a népdalt, sem a műdalt nem használják szerzők a kész­ségfejlesztés eszközeként. Ez­által a népdalt megmenti az örömszerzés céljára, hasonlóan a műzenéhez, melyre a grego­rián énektől Bartók Béla zené­jéig adnak a könyvek sok-sok gyönyörű, érdeklődést felkeltő szemelvényt. E könyvek tanítása során ta­lán elérhetjük, hogy végre itt­hon is „működhessen” a világ­szerte elterjedt és sikerrel al­kalmazott, úgynevezett Ko- dály-módszer. Á könyvek talán épp ezért örök értékűek, épp úgy, ahogyan egy Michelan- gelo-alkotás sem évül el soha­sem. Nagy örömömre szolgál, hogy az itt megjelent énektaná­rok komoly érdeklődést tanúsí­tottak a könyvek iránt, hiszen pedagógusok nélkül holt tőke marad a legjobb kiadvány is. „Nem sokaság, hanem lélek” - ha ez a húsz nevelő elhinti a magot rábízott osztályokban, nagyot lépünk előre a kodályi úton. Sz. J. Lukács Sándor: Elgondolkodtatni és kikapcsolni a közönséget Lukács Sándor színművésszel egy szolnoki jótékony célú bá­lon találkoztam, ahol sanzo­nokat adott elő. Kézenfekvő volt tehát, hogy egy kicsit a lí­ráról is faggatom.- Milyen verset ír éppen?- Tavaly nyáron jelent meg a „Valaki szólított” című köte­tem. Azóta egy árva sort sem ír­tam - tegnapelőttig. Akkor éj­szaka hazajöttem egy fárasztó nap után, és verset írtam.- Sok embernek elment a kedve, nemcsak versolvasástól, hanem mindenféle irodalomtól. De úgy látom, hogy Önnek nem.- Szerintem nem a versektől ment el az emberek kedve. A feltételeink olyanok lettek, hogy sokan annyira el vannak foglalva az alapvető gondokkal, hogy nincs se mentális, se fizi­kai energiájuk arra, hogy egyál­talán foglalkozzanak ezzel. A kötetem elfogyott - valami ér­deklődés mégiscsak van. A Vígszínház nézőtere ezeregy­száz személyes - és majd min­den este jó 90 százalékos ház­zal játszunk. Van egy réteg, amely a nagyon szűkös havi jö­vedelme mellett áldoz azért a kultúrára, a könyvre.- Ön szerint a színésznek mennyire feladata, hogy „vigye a fáklyát", hogy az egyre in­kább háttérbe szoruló fontos dolgokról, az érzelmekről be­széljen?- Szerintem ez minden mű­vésznek feladata. Az, hogy „fáklyavivés” és hasonlók - ezek talán nagy szavak. Egy mesterember, aki elkészít egy padot, a képességeihez, lehető­ségéhez képest törekszik arra, hogy a legtökéletesebben csi­nálja meg. Ugyanez az én fel­adatom is: hogy aznap este azt a szerepet, azt a verset, azt a san­zont, a lehető legnagyobb ener­giával és odaadással közvetít­sem. Hogy ezzel kikapcsoljam, más hangulatba hozzam a kö­zönséget.- Hogyan érzi magát mint színész, mint ember a mai vi­lágban?- Mindig boldog vagyok, ha van lehetőségem arra, hogy dolgozzak. Ha vihetem azt a bi­zonyos fáklyát. Hála Istennek, idáig nem panaszkodhatom, mert még ezekben a nehéz időkben is van munkám, ame­lyeknek igyekszem eleget tenni. Fáklyavivés? Talán nem. De az is elég, ha szórakozik, elgondolkozik a közönség- Azt hallottam, hogy nagyon jól érzi magát a Vígszínházban.- Lassan huszonöt éve va­gyok a tagja, és nem véletlen, hogy ennyi idő alatt nem vál­toztattam helyet. Ez mindig nyitott, progresszív színház volt. Ez alatt a 25 év alatt a víg­színházi rendezőgárdán kívül, Jurij Ljubimovtól Harag Györ­gyön át Babarczy Lászlóig mindenkivel dolgoztam, mert ez a színház mindig beeresz­tette a legerősebb tehetségeket. Ezért is maradtam ott. Meg azért is, mert a társulat nagyon erős. Én játszhattam még töb­bek között Páger Antallal, Bulla Elmával, Pethes Sándor­ral, Bilicsi Tivadarral.- Szerepel a Kisváros című sorozatban is. A sorozatokat azonban szakmailag nem sokra becsülik.- Sorozatok mindenhol a vi­lágon léteznek. Vannak persze, akik lenézik - ez egy sznob és nagyképű dolog. Az emberek nagy többsége igényli ezeket a sorozatokat. Igenis, az embere­ket el kell gondolkodtatni és ki kell kapcsolni. Ezt persze lehet értékes művészettel is.- Nem érzi úgy, hogy az adottsága beskatulyázta a jó­képű férfi szerepbe?- Nem, mert rengeteg tévé­filmben játszottam, és a legkü­lönbözőbb karakterszerepeket is megkaptam. Voltam Napóle­ontól kezdve Kossuth belügy­miniszteréig minden. Színház­ban Vak Béla királytól kezdve XV. Lajosig nagyon változatos karakterszerepeket játszottam.- Korábban a hölgy rajongók egyik kedvence volt. Ma is kap olyan sok szerelmes levelet?- Közel sem kapok annyit, mint tíz évvel ezelőtt, hiszen a kamaszok kedvencei elsősor­ban a húszas-harmincas korosz­tályból kerülnek ki. Mi viszont „visszük magunkkal” a saját korosztályunkat. Ezt egy szí­nésznek tudomásul kell venni, mert ez az élet rendje. Paulina Éva Fotó: Imre Lajos A Jászkunság-antológiáról A szelek útja Egy-egy antológia a tolerancia szentélye, Rákos Péter szerint a tolerancia pedig nem kényelmes. Hogy is lenne az, ha a türe­lem mellett a tűréssel, az el- és megtűréssel rokonítható. Az antológiák szerkesztői jól tudják, hogy ahol nincs tolerancia, nincs játék - a másikat másságában tűrni meg, olyan komoly játék, melyben alapszabály, hogy más-más jellegű, különböző rendű-rangú művek helyet teremtenek maguk körül az össze- férhetésre. Előttem egy küllemében előkelő, vonzó kötet, három­szász oldal olyan váratlan játé­kos rendje, melynek alaphang- vételében szinte bosszantó a kiegyensúlyozottság, dacos egyenletesség. Váratlan, mert ahol a regionalitás az egyik legfontosabb kötetszervező erő, ott az antológiák sajnos sa­játos jellemzőjévé a színvonal ütemes ingadozása tolakszik elő, nem egyszer csupán hova­tartozás végett „előre megbo­csátva” néhány sikerületle- nebb, kevésbé nyomdaérett munkának, netán a pályakez­dők botladozásainak. A Jászkunság című társa­dalmi-kulturális folyóirat fennállásának 40. évfordulója alkalmából megjelentetett kö­tetben, A szelek útjában az ütemes ingadozás csak a téma- választások sikerében, sikerü- letlenségében van jelen. A szövegeknek létezik egyfajta intertextualitása, s nem hát­rány, hogy a közös tőről fakadt vándormotívumok kissé zár(kózott)ra varázsolják a nyelvhasználatot: otthonos, szinte házias íz ez a szövegtér az olvasónak. Hogy példával is illusztráljam, a Zagyvarékason született, Miskolcon élő Ser­főző Simon versei ebben a kö­zegben vannak igazán otthon, itt érzik jól magukat, sorai úgy találnak vissza a gyökerekhez, mintha sohasem lettek volna onnan (erőszakkal?) „levá­lasztva”, azért, hogy újabb haj­tásait egy borsodi gyárváros sarából táplálja. Ugyanúgy szólal meg itt, mintha a kény- szerűség miatt el sem ment volna. A témaválasztás(ok) si- kerületlensége itt az „elszár- mazás” óta eltelt idő, a (közel három évtizednyi) nagyváros­béli tapasztalatok lenyomatai­nak hiányában van jelen. Túl­zóan szigorúnak tűnhet talán a témaválasztás sikerületlensé- gének róni fel, hogy a költői nyelvbe nem épül be a moder- nitás, a szövegekre nincs ha­tással az iszonyatosan megnőtt információtömeg, a környezeti tényezők drasztikus fejlődése. Az, hogy Serfőző versei nem a kor kihívásainak, hanem vátesz szolgálat-ideáljának fe­lelnek meg, nevezhetjük ezt is (pfuj, de utálom) irányzatos ki­szolgáltatottságnak, nevezhet­jük „hűségnek a gyökerekhez”, nevezhetjük bárgyún az átlé- nyegítés igénye nélküli meg­szólalásnak, az attól a pillanat­tól nem lesz fontos, ha megta­lálják eredetüket, ahol azt a fajta kiegyensúlyozottságot sugallhatják, amit annak a kö­tetnek az egésze ad. Neveztem föntebb ezt azért bosszantó­nak, mert irigylem az ilyetén rendet, amit éppen az arra való hajlam tesz készségessé hite­lességünk, érvényük felisme­résére - más kérdés, de ha ez nem csupán csírájában érvé­nyesnek minősíthető költészet, ami ebben a kötetben szeren­csére többek jellemzője, kell-e fertőzni, s ha igen, milyen mér­tékben az általunk igaznak vélt, szövegírásra késztető helyzeteinket irodalmi termi­nus technikusokkal. Jakobson 1933-ban írja, hogy a költő olyan mint az öreg Karama- zov, akinek nem létezett csú­nya nő. Szerinte nincs olyan ál­lapot vagy esemény, nincs olyan vidék vagy gondolat, amely kívül esne a költői té­mák körén, a költői téma tehát üres, értelmetlen... S ha már a strukturalizmus­nál tartunk, Szenti Ernő verseit olvasva eszünkbe juthat Popo- vic, aki szerint a nyelvtani sza­bályok olcsóbbak a logika sza­bályainál. A szelek útjában számomra Szenti munkái a leg­izgalmasabbak, képeinek és szövegeinek megkapó, eredeti logikája az egymásra fényké­pezett dimenziók víziójában sokáig emlékezetes marad. A Tetovált búzavirágban írja: „nézéssel befogott látás. Po- cséta és rakéta. / Foghíjas hó­rukk, szabályos nemlétformá­ció. / A türelem a kivárás kap­tafája.” Fegyelmezett, minden­kor következetesen definiatív attitűdjében hol a képzőművé­szeti eszközökkel megvalósí­tott költői dokumentum, hol a költői eszközökkel „nyelvtano- sított vizualitás, játszi köny- nyedséggel kezelt formái ural­kodnak. Szövegei zártak, még ha egy-egy szóösszetétel néhol megmütyürkézettnek is hat, tel­jességükben mégsem ott kez­dődnek, ahol az első szó nyom­tatásban megjelenik, és nem ott végződnek, ahol az utolsó el­hagyja a lapot: olyan teret hoz létre, melynek tágassága a be­fogadó végtelenjébe nyúl. Ki­mondja, amit gondolok, kigon­dolja, amit mondok. így vagyok a költők prózái­val, melyekben leginkább Za­lán Tibor és Körmendi Lajos írásaiban érzékelhető a költői „akcentus” izgalom, az fajta kétnyelvűség, ami különös báj­jal köszön előre az olvasónak. A kor falára címmel Zalán Jászkunság-béli sorozata így egybegyűjtve még nagyobb örömömre szolgál. Közérzet­esszé, talapzaton nyugvó szö­vegszobrok, ha mindenáron nevesítenem kellene - de mindegy minek nevezem. A lényeg az, ami ennek az anto­lógiának is sajátja: káros mel­lékhatások nélkül, jóízűen el­fogyasztható, gyógyszernek nem minősíthető gyógyhatású szer. Háromszázkilencvenkilenc forintért, mélybordó műbőrkö­tésben, Vasy Géza szerkeszté­sében. Jó szívvel ajánlom, ott a helye minden kortárs irodalmat kedvelő olvasó polcán. Vass Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents