Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-25 / 21. szám

1995. január 25., szerda Kulturális Panoráma 5. oldal " ....................1 A tévé képernyője előtt Ritka dolog történt az elmúlt héten: két eredeti, honi témájú és honi származású tévéfilmet láthattunk; az egyiket egy ju­bileum hozta, a másikat a ma­gyar kultúra napjának kö­szönhetjük, merthogy a ha­gyományos ünnepet a televí­zió is megtartotta vasárnap. Nem csak este, már délután is akadtak programok, amelyek e nap jegyében foganva szü­lettek, illetve jelentek meg a televízió műsorában. Gondo­lok itt például Kölcsey mély bölcsességet hordozó Parai- nesisének megszólaltatására, mely a színész Kulka János rendkívüli teljesítményeként is elkönyvelhető. Ragyogó in­tellektussal adott életet a ha­lott szövegnek, a legsúlyo­sabb gondolatok is könnye­dén váltak befogadhatóvá igen kifejező, nyelvünk szép­ségeit is felvillantó előadásá­ban. Aligha dicsérendő vi­szont a hozzáteremtett képi környezet, didaktikus mutat­ványával a produkció egyálta­lán nem lett szemléletesebb, még kevésbé élvezetesebb. Feltámadás Makucskán Ami a két televíziós filmet illeti, mindkettő mondhatni az elevenünkbe vágott, időszerű húrokat pengetett, jóllehet igen eltérő módon, más-más eszközökkel. A Feltámadás Makucskán, mely Szabó De­zső hattyúdalnak is beillő, de ugyanakkor gyilkos szatírája a ’30-as évek magyar közéle­tének, a különböző típusú po­litikusi gondolkodást és szó-járást veszi célba, olykor Karinthy stílusparódiájának módjára. Elég, ha ama bizo­nyos parlamenti jelenetet vesszük, amelyben egymás után emelik fel szavukat a kü­lönböző politikai pártok jeles képviselői, a makucskai fel­támadók ellenében, de amelyben Üem volt nehéz ész­revenni ma is ismerős hango­kat. Szinte hihetetlennek tű­nik, hogy egyes mondatai nem ma születtek, hanem már több mint ötven esztendeje. Talán ezért is biggyesztette oda Esztergályos Károly filmje élére a szokatlan köz­leményt, hogy tudniillik alko­tásában minden az eredetihez hűen hangzik el a képernyőn. Ahogy annak idején az író mondta, leírta. Például: A magyar kisgazdáknak mi va­gyunk az egyetlen jogos kép­viselője - hangzott el az úgy­nevezett országos Kisgazda- párt szónokának szájából a parlamentben. (Ugye isme­rős?) De megkapják itt a ma­gukét, mármint a filmben a túlbuzgó magyarok, vagy még inkább magyarkodók, a heves és fanatikus fajvédők, az ódon konzervatívok, az ol­csó demagógia, a közönség megtévesztésének, manipulá­lásának megannyi módja és fogása. Mélyre hatoló, ironi­kus, gunyoros, groteszk hang jellemzi ezt a szenvedélyes tablót, melynek megfestésé­ben kitűnő színészek működ­tek közre. Kivétel nélkül va­lamennyien. Az ötlet, mármint a novella ötlete egyébként aligha mondható eredetinek, hason­lóval találkozhattunk Mik- száthnál is, ő Zrínyiéket tá­masztotta fel hamvaikból, Szabó Dezső viszont a ma- kucskaiakkal tette meg ugyanazt. Nála azonban ke­gyetlenebb és keményebb a tanulság, mint anekdotázó elődjénél, hisz azzal, hogy a falubéliek, no meg az ország maga nem fogadja be a várat­lanul életre támadt paraszto­kat - „merthogy az ezeréves alkotmány sem ismer feltá­madást, s aki itt feltámadna, minden jogon kívül állna” - azzal, hogy visszaparancsolja őket örök nyugvóhelyükre, a temetőbe, bizony kimondatik: ilyen világban nincs mód fel­támadásra. f Időszerű kérdést feszeget a Rónay György írásából készí­tett tévéfilm is, elsősorban morális síkon haladva és a jól ismert kis realizmus eszköze­ivel élve, egy magánnyomo­zás cselekményéből kibontva a részleteket, egy különös ügy részleteit. A párduc és a gödölye Aki pedig „nyomoz”, egy friss diplomás fiatalember, orvos, aki nem tud belenyu­godni, hogy orvos apját, aki egyébként már halott, szemét embernek tartsák; mit követ­hetett el és miként? Milyen bűn terhelheti őt, és ha vala­mit elkövetett is, milyen fe­lelősséggel tartozik érte? Ezekre a kérdésekre igyek­szik választ keresni az íróval tökéletes egyetértésben Mi­hályi! Imre is, aki képernyőre vitte az erkölcsi tanulságok­kal szolgáló „nyomozást”, melynek során feltárulnak a gerinc- és lélekroppantó sze­mélyi kultusz idejének meg­próbáltatásai, a félelem nap­jai, amikor koholt vádak alap­ján, meggyőződése ellenére kell halálos ítéletet hoznia a bírónak, s amikor egziszten­ciális okokból kell megalkud­nia a gyógyítás emberének, amikor az élet kényszeríti rá az embert, hogy olyasmit is cselekedjék, amit szabad aka­ratából nem tenne meg. Lépésről lépésre halad előre a film, egyenes vona- lúan, újabb és újabb szálai bontakoznak ki az úgyneve­zett bogárdi ügynek, majd fo­nódnak egybe, s tárul fel így egy alapjában véve mocskos világ. Aki belekeveredik - bemocskolódik. Akárcsak dr. Stoll Aurél is, a bíró, aki soha nem tudja már megbocsátani magának, hogy meghozta ama halálos ítéletet: ma­gányba, borba fojtva tengeti életét, elhanyagoltan, meg­unva, keserűen az élet morális rokkantjaként. Bács Ferenc ezt a kiábrándult, összetört bí­rót tökéletesen, lélektanilag is pontosan állítja elénk, hús-vér mementó ez: hova is juthat az ember, ha... Nem is kér ebből a világból a fiatal orvos, aki­nek ugyan meglenne biztos helye az áhított kórházban, a neves professzor mellett, volna, aki ezt neki garantálná, csak cserébe némi „szívessé­get” kellene tennie, elmesélni egyet s mást, ami a kórházban történik, ő azonban nem kér ebből a kenyérből, tisztán, szabadon kíván élni és dol­gozni. (Ehhez azonban az is kellett, hogy tisztán lásson apja dolgában is, akiről kide­rült, hogy nem bűnös.) És ez alighanem a válasz, ha nem is a teljes a felvetődő kérdé­sekre, hasonlókra ma is há­nyán, de hányán keresnek vá­laszt, akár titokban, akár be­vallottan, sőt van, akinek hi­vatalosan meg is kell a választ tennie. Figyelmeztető mű ez - gondolkodásra sarkall. Röviden Mélypontján van a magyar film idehaza, elkerüli a kö­zönség a moziban, de megle­het, hogy az kerüli el közön­ségét. Nem így külföldön, fesztiválokon, versenyeken szerzi díjait. Például a Woy- zeck, amely eddig már tizen­négyszer díjaztatott, s a fősze­repét alakító Kovács Lajos is többször nyert előkelő elis­merést. A film képi világának megteremtőjét, Máthé Tibort pedig kinevezték a fesztivál legjobb operatőrének az ope­ratőrök találkozóján. Nos, ideje volt, hogy láthassuk „mindenki mozijában”, a képernyőn is Szász János al­kotását. Szombat este végre széles körben is megismerhet­tük, s jó, hogy így történt. Döbbenetes erejű, bár nyo­masztó film, a kiszolgáltatott­ság ábrázolata fekete-fehér­ben, de a vizuális nyelv pom­pás gazdagságával. Olyan át- költése ez a büchneri drámá­nak, mely konkrét és mégis kortalan, s amely - Illyés sza­vaival - feloldja, mert szépen kimondja a rettenetét. Valkó Mihály Tavaszra tervezik a „találkozást” Pólya Tibor hazatér... Portré készül a művész szolnoki síremlékére Hármas önarckép Szolnok két világháború között virágzó művésztelepének le­gendás hírű alakja volt a két Pó­lya testvér, Tibor és Iván. Amellett, hogy kitűnő művé­szek voltak, számos bolondos történet, vérbő tréfa, egymás ugratása fűződik nevükhöz. Eredeti ötleteiket, csattanós szólásaikat, bökverseiket mai napig őrzi nemcsak az emléke­zet, de művészbarátaik írásos feljegyzései is. Ma már szinte mesebelinek tűnő vidám élet folyt akkoriban a Zagyva-parti kolónián. Szolnok magáénak érezte a művésztelepet. A város polgá­rai szerették tudni, mi történik a műtermek falai között, mikor érkeznek, távoznak és mivel foglalkoznak kedvelt művé­szeik. Már a sajtótermékek száma is az akkoriban pezsgő kulturális életről tanúskodik. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, a Szolnok és Vidéke, a Szolnoki Újság, a Szolnoki Tü­kör, a Nemzeti Jövőnk rendsze­resen közölte információit a te­lepen tartózkodó művészek te­vékenységéről, életéről. Tudó­sítottak a készülő festmények­ről, kiállításokról, a művészek terveiről s persze a nyári szóra­kozásaikról, a csónakázásokról, a zenés-táncos partikról, a kü­lönböző bohóságokról is. A vá­ros személyesen ismerte a mű­vészeket, művészbarátokat és természetesen a családtagokat is. Olvastak róluk az újságjaik­ban, találkoztak velük az utcán, a piacon, boltokban, az étter­mekben, kávéházakban. To­vábbadták a róluk szóló legú­jabb pletykákat, történeteket. A szolnokiak egymás között csak keresztnevükön szólították a művészkert lakóit. így emleget­ték Pólya Tibor gyönyörű leá­nyát is a becenevén: „a Gogo”. Pólya Tibor Hármas önarc­kép című festményének török­ülésben ülő, szénszemöldökű, égő szemű kislánya mosolygott rám Párizsban, amikor tavaly novemberben a Villa Spontini műtermes lakásában ajtót nyi­tott. Ezt a randevút néhány hó­nappal már megelőzte egy pesti találkozás, az első benyomá­sok, tapogatózó ismerkedés, hasonlóságok, kölcsönösségek felfedezésének néhány röpke órája. Egyénisége varázsos, be­lülről sugárzó, természetes. Ta­lán édesapja lehetett ilyen köz­vetlen, lenyűgöző, ő maga is művész, magas állami díjjal ki­tüntetett divattervező, akit a közeljövőben lapunk hasábjain közelebbről is szeretnénk olva­sóinkkal megismertetni. Annál is inkább, mivel férjével, Káro­lyi Istvánnal 1947-ben hagyta el Magyarországot, és azóta 1994-ben lépett először hazai földre. Oka többféle volt, mindenekelőtt látni kívánta éde­sapja sírját a szol­noki temetőben. Pólya Tibor 1886-ban Szolno­kon született, s a művészeknek kijáró legnagyobb tiszteletadással, Munkácsy-lepellel leterítve, több ezer gyászoló kíséreté­ben itt helyezték örök nyugalomra, 1937 decemberé­ben. Sírkövébe Kis­faludy Strobl Zsig- mond készítette volna el portréját, de a relief helye ma már feledésbe merült indokok miatt mindmáig üres maradt. A festőművész leá­nya most a Szol­noki Művészte­lepről Simon Fe­renc szobrász- művészt kérte fel a portré megmin­tázására, amely várhatóan a ta­vasz folyamán készül el. A szolnokiak ma már csak könyvyekből, nagyszülők elbe­széléseiből tud­hatnak a valami­kori Szolnoki Művésztelepről, Pólya Tiborról. Festményei kö­zül néhány a Damjanich Mú­zeum raktárában vn, de a legtöbb jellegzetes hu­morú, téli alföldi képe szétszóró­dott az ország­ban, a világban. Catherine de Ka­rolyi, alias Pólya Gogo ezért elha­tározta, hogy minden tőle tel­hetőt elkövet azért, hogy édesapját, édesapja művészetét megmutassa szülő­városának, a mai Szolnoknak. Az első találkozást a város pol­gáraival a síremlék reliefjének elkészültekor tervezi. Szeretne egy bensőséges síremlék-lelep­lezést, egy Pólya Tibort bemu­tató kamarakiállítást, ahol nem­csak festményekkel, rajzokkal, plakátokkal, karikatúrákkal is­merkedhetne a közönség, de a művészről szóló írásokkal, ver­sekkel, könyvekkel is. Pólya Gogo - talán szólíthatjuk mi is így - apja oeuvre-jének meg­ismertetése érdekében a bemu­tatóra rendelkezésre bocsátja a Párizsban őrzött képeket, em­léktárgyakat. Ez a tavaszi ka­marakiállításhoz talán elég. De kevés egy távolabbi cél megva­lósításához: egy olyan nagy gyűjteményes Pólya-kiállítás­hoz, ahol a magyar köz- és ma­gángyűjteményekben szereplő Pólya-művek bemutatása mel­lett talán hazatérhetnek a Pá­rizsba, Amerikába került mű­vek is. A Szolnok történelmére, múltjára, kulturális értékeinek felkutatására, megőrzésére lét­rejött Szemafor Alapítvány tá­mogatja Pólya Tibor leányának szándékát. Hozzuk haza, gyűjt­sük össze Pólya Tibor műveit, hogy a hoszzú évekig elhallga­tott, ma már alig ismert művész végre méltó helyére kerülhes­sen a művészet történetében. Egri Mária Catherine Karolyi - „Pólya Gogo” A műsoron: Bécsi klasszikus mesterek muzsikája Hangverseny a Szigligeti Színházban Kijevben: Özvegyek Kertész Ákos Özvegyek című darabját mutatta be a hét végén a Kijevi Állami Ifjúsági Szín­ház. Évek óta ez az első alka­lom, hogy az ukrán fővárosban immár nemcsak magyar operet­tet, hanem drámai művet állíta­nak színpadra. A sikerrel lezajlott bemutatót a kijevi társulat Kontakt (kap­csolat) nevű műhelyének tagjai szervezték, és ők is játszanak az előadáson. A szerelmi dráma főszereplője a fél éve végzett Szvetlána Tomascsuk, a ren­dező Vlagyimir Mihalevics. Orff ellenálló? Carl Orff, akit a nácik „isten­áldotta” zeneszerzőnek titulál­tak, a második világháborút kö­vetően állítólag ellenállónak adta ki magát. Egy kanadai tör­ténész legújabb kutatásai szerint a „Carmina Burana” komponis­tája 1946 márciusában az ame­rikaiaknak a „Fehér Rózsa” müncheni ellenállócsoport egyik alapítójának mondta ma­gát, s ezt az állítását az amerika­iak nem is kérdőjelezték meg. A „Fehér Rózsa” egy 1942 és 1943 között működő, diákokból álló ellenállócsoport volt. Orff - aki egyébként éppen az idén lenne 100 éves - korábban még mentorának nevezte a Harmadik Birodalom „Reichsjugendführe- rét” (birodalmi ifjúsági vezető­jét) Baldur von Schirachot. Orff neve a kanadai intézet kutatásai szerint ott szerepelt a Göbbels által felállított „istenáldottak” listáján is - írja a DPA. A Nemzeti Filharmónia bérleti sorozata soron következő hangversenyének ismét a szol­noki Szigligeti Színház adott otthont hétfőn este. A koncer­ten fellépő Szolnoki Szimfoni­kus Zenekar ezúttal bécsi klasszikus szerzők müveit tűzte műsorára, s ez a prog­ram telt házat eredményezett. Elsőként J. Haydn D-dúr, „The Miracle” szimfóniája hangzott el (Op. 96.). A mű egyike an­nak a tizenkét szimfóniának, melyeket a komponista londoni útjaira írt, s amelyekkel az 1791. március 11-i bemutató alkalmával az angol főváros közönségét tökéletesen sikerült meghódítania. A szimfónia alcíme arra az eseményre utal, mely szerint a bemutató hangversenyen a hallgatóság elhagyta helyét s a színpad felé tódult, hogy köze­lebbről láthassa a művét maga vezénylő híres zeneszerzőt. E pillanatban zuhant le a hatal­mas csillár épp az üresen ma­radt székekre. A szimfónia, mely ily módon legalább 30 ember életét mentette meg, e szerencsés kimenetelű baleset kapcsán nyerte a „Csoda” alcí­met. (A kutatás kiderítette ugyan, hogy ez az esemény egy másik Haydn-szimfónia bemu­tatójakor történt, ám a londo­niak emlékezete évekkel ké­sőbb mégis a kedvenc D-dúr szimfóniával kapcsolta össze a „csodaesetet”. A szimfóniát lassú bevezető szakasz nyitja, maga az első té­tel telve van meglepetésszerű effektusokkal. Az Andante tempójú, második tételt a be­mutató hangverseny hallgató­sága nyomban megismételtette. A Menüett népzenei ihletésű; a Vivace assai tempójú finálé mozgalmassága a perpetuum mobilét idézi. A hangverseny második da­rabjaként W. A. Mozart egyik ritkán hallható műve: a fuvo­lára és hárfára írott koncert hangzott el (C-dúr; K. 299.). Az 1778 nyarán Párizsba látogató zeneszerző Guiness herceg megrendelésére írta a verseny­művet, a szólókat maga a meg­bízó és leánya volt hivatott el­játszani. Mozart nagy lelkese­déssel kezdte el írni a művet. Közben azonban csalódnia kel­lett a hercegben. így aztán a há­rom tételből álló koncert nem hordoz mély mondanivalót, csupán könnyed, elegáns társa­sági muzsika. A harmadik bécsi klasszikus mester: Beethoven életművéből ezúttal a VII. (A-dúr; Op. 92) szimfóniára esett az előadómű­vészek választása. A bemutató dátuma 1813. december 8-a, ta­lán ekkor ért a komponista di­csősége csúcspontjára, bár karmesterként az akkor már tel­jesen süket mester nem sokat tehetett műve kifogástalan megszólaltatásáért. A bemutató hatalmas sikere - a II. tételt meg kellett ismételni - így in­kább a szimfóniát megszólal­tató, nagy létszámú zenekar ér­deme. A VII. szimfónát R. Wagner a Tánc megdicsőülésének ne­vezte. Szerkezete valóban a ba­rokk szvitekre rímel; az I. tétel élénk szakaszában pedig a gigue látszik újjászületni. A mű Beethoven leginkább előremu­tató alkotásainak egyike, benne előrevetítődnek a romantikára jellemző stílusvonások. A Haydn-szimfónia - a kon­certen elhangzott első darab - mindjárt nagy tapsot aratott, melyen jogosan osztozhattak a zenekar vonós szólamai, a ki­tűnő fúvós szólisták és a kar­mester: Báli József. A szimfó­nia tételei közül a negyedik tolmácsolásával szerezték az előadók a hallgatóságuknak a legszebb perceket. A koncert legjobban sikerült interpretációjának a Mo- zart-versenymű bizonyult. A darab végén vastaps jutalmazta a két nagyszerű szólista, Gyön- gyössy Zoltán Liszt-díjas fuvo­laművész és Maros Éva hárfa­művész játékát, melyhez szép keretet adott a közreműködő, kitűnő kamarazenekar. A szó­listák és a kamaraegyüttes játé­kát összehangoló karmester tolmácsolásában a mű második és harmadik tétele ajándékozta a legmaradandóbb élményt. A Beethoven-szimfónia ne­héz próbatétel, komoly kihívás minden zenekar és dirigens számára. A Szolnoki Szimfoni­kusok és Báli József mindenek­előtt a hatalmas mű lírai szaka­szainak élményt nyújtó tolmá­csolásával kivívta a közönség vastapsban kifejezett tetszését. Szathmáry Judit 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents