Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-11 / 9. szám

1995. január 11., szerda Kulturális Panoráma 5. oldal A tévé képernyője előtt Ezúttal csupán két dologról szólnék: egy rendkívül idő­szerű dokumentumfilmről és egy színházi előadásról, mely megoszthatta közönségét. Ki az az őrült, aki éjjel 11-kor dokumentumfilmet néz, ráadásul nem is valami csiklandósat, hanem nagyon is földhözragadt témában; ar­ról, hogy az árverések után miként is alakulnak a dolgok Kisúj agrárvilágában. Pedig aki vette a fáradtságot, s szer­dán és pénteken este odaült a képernyő elé, vagy helyeseb­ben ott maradt, aligha bánta meg: hisz a valóságnak olyan terepére vitték el a látottak és hallottak, ahol a gyökeres vál­tozások feszültségei rendkí­vül nyugtalanítóak - csak a laikus nem látja, hogy tragi­kus dolgok történnek, fakadt ki keserűen a film egyik ala­nya-, másrészt ahol egy új tu­lajdonosi élet, gazdálkodói forma csírái bontakoznak - reménykeltőén. Árverés ■ Kisújszállás A Zolnay Pál és Nádasy László rendezte kétrészes film egyik erénye, hogy nemcsak a jelen állapotokat rögzíti, hogy mi is van most, hanem folya­matában igyekszik bemutatni a változásokat; éveket ölel fel a dokumentumfilm, ’92-től ’94-ig vizsgálja, tapogatja a történéseket. Emberevő idők - jelzi alcímében, s akik a ka­merák elé állnak vagy ülnek, őszintén beszélnek, főleg a bi­zonytalan jövő szülte gondja­ikról. Mert mit is kezdhet négy hektár földjével (jóllehet öröm, hogy visszakapta) Zsoldos János is, szerszám, hi­tel, pénztartalékok nélkül, és sajnos sokan vannak, akik hozzá hasonló cipőben járnak. Sokan? - mint kiderült, nem túl sokan. Ami azzal is ma­gyarázható, hogy az eredmé­nyes gazdálkodáshoz szüksé­ges földterület hiányzik, több­nyire, ami részben történelmi örökség is, hisz ezen a tájon régebben is a kisföldes gazdák voltak túlsúlyban. Talán ezért is van, hogy „földindulás” nem következett be a kárpót­lással sem, a szövetkezeti ta­goknak csak mindössze négy százaléka vált ki a közösből, s lépett egyéni útra. Félelem az újtól, a bizonytalantól, ez az ok, s jogos félelem. Csakhát az újtípusú gazdasági közös­ségek kialakításának, megerő­södésének is ezer az akadálya, főleg a jogi szabályozatlan­ság, mely növeli a zavart. Az érdekeltek úgy vélik, s erről sem hallgatott a nagy alapos­sággal, körüljárással készült film, a szövetkezetiek úgy ér­zik, hogy nem a valóság igé­nyei alakítják a szükséges ál­láspontot, hanem aszerint szü­letnek a felsőbb döntések, hogy milyen az üléspontja azoknak, akik a döntéseket hozzák. Az előbbiek lehetnének az érem egyik oldala, ha úgy tet­szik, a sötétebb, a másikon azonban az új élet néhány biz­tató jele - halovány remény­sugár -, például igyekezete annak a házaspárnak, mely a városból költözvén ide a ha­tárba, 70 hektárnyi bérelt föl­dön látott munkához, hogy egyelőre gazdaságot, s majd később gazdagságot teremt­sen, új életet a földön - a föld­ből. Vagy annak a fiatal­embernek az esete, aki a falu­gazdásszal együtt építgeti a jövő terveit. Hisz a fiatalok számára az üzemi munkahe­lyek ínséges idejében valószí­nűleg errefelé nyílik járható út. A kérdés: ki és hogyan kí­ván és tud közülük földmű­velő apáik örökébe lépni? Nem ismeretlenek azok a gondok, bajok, problémák, amelyeket a néző elé tárt a többórás dokumentumfilm, mely talán ritmusában lehetett volna kevésbé komótos, de azzal, hogy azokat szólaltatta meg, akik az ügyben a legér- dekeltebbek, akiknek „bőrére megy” a nagy agrárátalakítás ,játéka”, továbbá azzal, hogy a kamera nem vált „fekete do­bozzá”, hogy feketébe borít­son mindent, gerjesztve a kilá- tástalanság borúját, hogy nem hamis látszatok és előítéletek nyomába szegődött, hanem a sötét felhők mögül előbuk­kanó, ha csak pillanatokra is előbukkanó nap sugarait is észrevette, igaz képet adott az életváltozás eme izgalmas szakaszáról. Az Árverés - Kisújszállás két részben a ta­nulságos televíziós dokumen­tumfilmek hagyományait folytatja. Ez is operett? Folytatás, méghozzá ugyancsak jó szokásé az élő színházi közvetítés megjele­nése a képernyőn, némi meg­szakítás után - hagyjuk most, mi okból történt -, újra ellá­togathatunk a kamerát segít­ségével különböző színhá­zakba. Ráadásul havonta egy­szer el is igazítanak bennün­ket, hogy hova menjünk, s fi­gyelnünk mire érdemes. Ahogy első alkalommal is megesett, amikor a Vas- taps-ban Vitray Tamás segéd­letével bevezettek bennünket a vasárnap esti látnivalók „rejtelmeibe”, s megtudhat­tuk, hogy az az operett nem az az operett, melyet általában ismerünk, amelyik kellemes, elringató, dallamos, szépen hangzó muzsika, hanem va­lami egészen más - szóval ne lepődjünk meg. Mégis meglepődhettünk azon, amit a kaposváriak Kálmán Imre Csárdáskirály­nőjével műveltek, meghök­kenthette a műfaj ismerőit és főleg a kedvelőit. Eredeti el­gondolás, érdekes színházi vállalkozás - ismételgették a szakmabéliek -, de azért a Fővárosi Operettszínház di­rektora sem mutatta volna be közönségének ilyen formában a rendkívül népszerű zenés já­tékot - nyilatkozta. Azaz, megfosztva minden bájától, szomorú - elszomorító játé­kot faragván belőle; olyan nyelvi elemekkel is megtűz­delve, melyek nem egy elő­kelő estélyen, de még az Or­feumban is legfeljebb a mos­dóban hangozhattak el. Itt a szerelem is csak keserűség forrása, s a végső „boldog­ság” uralkodói, illetve főúri manipuláció eredménye: sze­gény Edvin, hiába kapja meg áhított Szilviáját, ettől még csak bánatosabb lesz. Van ebben a felfogásban némi igazság, de igazolása a játék folyamán meglehetősen erő­szakos rendezői megoldáso­kat kíván. Mohácsi János, övé ez a „tragikus” Csárdáski­rálynő, arról híres - ezt is hallhattuk az előadás szüne­tében zajló beszélgetésben -, hogy klasszikusok esetében is bátran vállalkozik hasonlóra, azazhogy vakmerőén átala­kítsa egy-egy dráma fazonját a színpadon. Szíve joga, a színháznak is, amely elfo­gadja. Lehet ez különös, ér­dekes, de szerencsés aligha, ha a mindenki színházában, a képernyőn mutatják, ahol a nézőtéren a legkülönbözőbb érdeklődésű és hagyományos ízlésű nézők ülnek. S nem arra kíváncsiak, hogy egy rendező miféle mutatványra képes, eleresztve fantáziáját, s engedve netán rossz közérze­tének, hanem szeretne kicsit ringatózni a Túl az Óperen- cián dallamain, ez esetben is, még akkor is, ha tudván tudja, hogy a boldogság, amiről szól, csupán mesébe való, puszta illúzió. Mohácsi János haragos, dühösen fortyogó Csárdáski­rálynőt rendezett. Vagy azért, mert nagyon haragszik a vi­lágra, vagy mert nagyon is szereti s ezért bosszantja, amit benne csúnyának tart. Ezt ne­héz eldönteni. Tény: ezzel az előadással újra színház a kép­ernyőn, élő - megnyílt a tele­vízió teátruma -, ahová mind­annyian hivatalosak vagyunk. Valkó Mihály Galéria a második emeleten Nemcsak bemutat, minősíthet is A sikeres Téli tárlat anyagából FOTÓ: MÉSZÁROS A művelődés szolnoki, köz­ponti házában van egy hely, a második emeleten, egyszerűen csak galériának hívják, holott nem is igazán árkádos folyosó, inkább csupán hatalmas, tágas terem, világos, szép, egyszerű­ségében is nemes, mi több, hangulatos. Főleg akkor, ha „lakói” vannak, nem üres - ké­pek a falán, festmények, grafi­kák, netán fotográfiák. Es ez csaknem mindig így van, azaz „lakják”, hol egy-egy művész állítja ki benne alkotásait, hol csapatba verődve mutatják be munkáikat a vizuális kultúra képviselői, nemcsak képzőmű­vészek, a fotózás művészei is. S bár a galéria élete nem iga­zodik a kalendáriumi időbeosz­táshoz, évadjának vége nem esik egybe az esztendő végével, mégis arra kértem az intézmény szellemi gazdáját, Tőzsérné Szigeti Ildikót, készítsünk gyorsmérleget az elmúlt esz­tendőről, az 1994-esről. Nos, az eredmény: öt egyéni tárlat, hat csoportos kiállítás az elmúlt év hónapjaiban. A számok alapján nem mondhatni, hogy sok avagy kevés lenne. Ennyi. De ha azt vesszük - s erről részlete­sen beszél, sőt örömmel, bár korántsem az elégedettség hangján a kiállítások szerve­zője, tető alá hozója -, hogy mi­lyen közönségsikert hozott kö­zülük nem egy, például a magát szerényen bőrésznek nevező Bállá Istváné, vagy a mézeska- lácsos formáival bemutatkozó Tari Mártáé, avagy a tavaszi szolnoki művésztelepi tárlaté, amelyre messze földről, a fővá­rosból is érkeztek látogatók, de az Indiáról szóló fotótárlat is ezreket vonzott, akkor a kép, ha nem is megnyugtató, de a mű­vészetek iránti sorvadó érdek­lődés idejében mindenképpen biztató. De érdeklődés övezte, méghozzá élénk, az Opus és a Vera Icon Egyesület tagjainak közös kiállítását, továbbá a Jászkunság című folyóirat alko­tói körének tárlatát, a karcagi Hangyási Attila bemutatkozá­sát, és egy-egy országos ren­dezvényhez kapcsolódva is szü­lettek tárlatok, mint például az állatorvosok konferenciája al­kalmából, a szakmabéliek kép­zőművészeti tárlata, vagy a Rá­csok nélkül című, a börtönla­kók képeit bemutató országos kiállítás. Van, lehet becse az efféle kezdeményezéseknek, ha arra is gondolnak az érdekében munkálkodók, hogy egy-egy kiállítás megnyitóját akár ese­ménnyé avassák; színes, szóra­koztató programmá, énekesek dalával, zenészek muzsikájá­val, vagy más, hasonló hangu­latteremtő elemeket alkalmaz­ván. Mert nem elég napjaink­ban egyszerűen kirakni a fa­lakra az alkotásokat, bármeny­nyire is ők a főszereplői egy ki­állításnak, kell a jó értelemben vett körítés. És méginkább a nyilvánosság, hogy a polgárok tudomást szerezzenek az ese­ményről. Propaganda, netán reklám - manapság a művésze­tekben is elkél a cégér, akár a jó bornak. Csak hát ennek ára van. Előteremteni rá a pénzt, olykor alapos utánjárásba kerül, állan­dóan kerestetnek a szponzorok. S nem mindig találtatnak. Arra pedig az intézménynek sem igen telik, hogy színes meghí­vóval és főleg színes program- füzettel kedveskedjen a kiállí­tónak. S azt sem várhatja, hogy maguk az alkotók állják a fel­merülő költségeket (ahogy ez egyébként egyes, más galériák esetében kiállításkor történik, amikor súlyos összegeibe ke­rülhet a kiállítónak, hogy meg­rendezheti tárlatát). Ez a galéria csaknem ingyenes az alkotók­nak és teljesen az a látogatók­nak. Ezért aztán nem véletlen, hogy az is betéved, „felmerész­kedve” az emeletre, s megtekint egy-egy kiállítást, aki csak a földszinti „perzsavásárra” ér­kezik. Hogy kik mutatkozhatnak be, kik állíthatják ki munkáikat, ma még az élet hozza, a szemé­lyes ismeretség szüli, esetleg a hírnév - vallja be a galéria egy­személyes irányítója. így az­után súlyos a felelősség, amely reá hárul, melyet természetesen örömmel visel, de ha sikerülne- s ezzel a gondolattal kacér­kodnak is - olyan baráti kört, netán valamiféle civil művé­szeti egyesületet létrehozni a házban, e galéria köré szerve­ződve, amely segítené akár a tárlatok rendjének kialakítását, a rendezés programját is, akkor- ha úgy tetszik - ez meg is könnyíthetné a kiválasztás je­lenlegi módját. Jóllehet, Tő- zsémé most is támaszkodik előszeretettel művészetben já­ratos ismerőseire, de akkor még szélesebb körűvé, tán határo- zottabbá válhatna a galéria igen üdvös tevékenysége. Mert nem könnyű manapság rátapintani az értékekre, hivatásosak mel­lett a nem hivatásosak munkáit is szemmel tartva dönteni: mi kerüljön a nagy nyilvánosság elé - közszemlére. Egy tárlat ugyanis nemcsak mutathat, de szerepével, melyet betölt a mű­vészeti életben, minősíthet is. A szolnoki művelődési köz­pont galériájában nem történtek forradalmian nagy dolgok, de él normálisan, s ez önmagában is dicséretes, elhaló kulturális in­tézmények idején. És élni fog - hisz az új tervek is formálódnak már a következő időkre, távlat­ban. Az elképzelések között, vagy talán úgy is mondhatnánk, hogy a látóhatáron ott vannak olyan érdeklődésre számot tartó kiállítások, mint a Sass Szilvié, avagy a színész Agárdi Gábor ikonjai, de talán sikerül egyszer megnyerni Szász Endrét is. V. M. Szolnoki mérleg Mottó: Minden könyv fölfedezés (Kosztolányi Dezső) A könyv 365 napja Simon István - jeles költő, műfordító, publicista, mellesleg szá­zadunk szülötte - írta: „...korunk egyik legtöbbet ígérő gazdag hagyatéka a jövő számára” az olvasó ember. Sokan hisszük, mert hinni akarjuk, hogy gond és stressz ár­nyékolta, kusza, zavaros világunkban még mindig igazak e so­rok. S létezik az olvasó ember, mi több, az igényes olvasó. Va­jon érezni-e valamit ebből az ígéretből? Ezt a tükröt tartottuk a Bibliofil Kft. szolnoki Szigligeti könyvesboltjában az elmúlt év forgalmát, könyvújdonságait, vásárlói szokásait vizsgálva, különös tekintettel az utolsó - ünnepi - hónapra. Aki segített a tájékozódásban: Hangodi Jánosné üzletvezető. A tizenkét hónap forgalmára a hullámzó kifejezés a legtalá­lóbb jelző. Húsvét után a gyer­mek vásárlók száma nőtt meg szembetűnően az üzletben. Örömmel tapasztalták az el­adók, hogy a locsolópénzen rendkívül sokan könyvet vásá­roltak. Az egyes névnapok - még a nagyon közismertek - sem növelték jelentősen a könyveladási statisztikát. Az 1994. évi könyvhét rendkívül kellemes meglepetéssel szol­gált, ugyanis várakozáson felüli igény mutatkozott a könyvúj­donságok iránt. A decemberi forgalom viszont kimondottan jó volt. A könyvesboltban egész év­ben - mint mindig - elsősorban a tartalomban, minőségben ér­tékes könyveket kínálják az ol­vasni és ajándékozni vágyók­nak, mivel úgy érzik - több éves tapasztalatra hagyatkozva - az ide betérőknek erre van igénye. Úgynevezett „utcai irodalmat” nem nagyon tartanak. A neve­sebb ponyvákból sem sokat rendelnek, de igazából nem is keresik azokat a vásárlók ebben a boltban. Most az utcai könyvárusítás szabályainak jelentős megszi­gorításával - fel kell készülni ezekből a kiadványokból is. Bár nagyon csínján kell bánni velük, mert nem biztos, hogy ezért bejönnek az emberek - hangsúlyozta Hangodi Jánosné. Az igazi, nagybetűs szenzá­ció rangját nem egyetlen könyv vívta ki magának, inkább több sikerkönyv fért meg jól egymás mellett, ami általában jelle­mezte az előző esztendőt. Fo­lyamatosan és egyre növekvő mértékben fogytak lexikonok, enciklopédiák, lényegesen na­gyobb kereslet mutatkozott az igényes bel- és külcsínű köny­vek iránt. Egyre többen keres­tek szép verseket, ugyanakkor a politikai jellegű művek iránt érzékelhetően megcsappant az érdeklődés. A decemberi könyvválasztás leginkább az igényesség jegyé­ben zajlott. A vásárlók több­sége értékes könyvet keresett. Ez egyaránt vonatkozott a tarta­lomra és a megjelenésre. A Szigligeti könyvesbolt vezetője úgy ítéli, a legigényesebb ve­vők elvárásainak is meg tudtak felelni gazdag kínálatukkal. Egyébként a különféle lexiko­nok és képzőművészeti albu­mok fogytak leginkább - a szépirodalom és versek mellett -, pedig áruk darabonként több­ezer forintot taksál. *** Egy fővárosi sikerlistát mu­tatok: 1. Gerald Durrell: A véz­naujjú maki meg én, 2. Mar- cello D’Orta: Rómeó alulról je­gyezte el Júliát, 3. Noah Gor­don: Sámán, 4. Daphne du Maurier: A manderley-ház asz- szonya, 5. Susan Hill: Mrs. de Winter, 6. Jean Effel: Az ember teremtése, 7. Isabel Allende: Szerelem és árnyak, 8. Emest Hemmingway: Édenkert, 9. Micimackó mesterkukta, 10. W. Somerset Maugham: Eső, 11. Stephen King-Peter Straub: A Talizmán. Valami hasonlót szeretnénk - szolnokiban. Rangsor nélkül megyeszék­Unicum a művészeti köny­vek között: Robert Denvirtől az Impresszionizmus helyünk Szapáry úti könyves­boltjában az olvasók, vásárlók érdeklődését és tetszését az alábbi könyvek nyerték el leginkább az év utolsó hónap­jában: Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya, Su­san Hill: Mrs. dr Winter (A Manderley-ház asszonya című regény folytatása), Noah Gor­don: Sámán, Gerald Durrell: A véznaujjú maki meg én, Emest Hemmingway: Édenkert, Ma­gyar idézetek könyve, Habs­burg Ottó: V. Károly, Rondo Cameron: A világgazdaság rö­vid története, A XX. század krónikája, Phillip Allan: Atla­szok atlasza, Officina Egyete­mes lexikon, Officina Világév­könyv ’94-95, Jack Clary: Ko­sárvarázs, Guinnees Rekordok könyve, Molly Moynahan: Kas­télyok Európában. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások című könyvét rendkívül rövid idő alatt elkap­kodták. Ami nem csoda, hisz tizenkét év után jelent meg is­mét a hiánypótló kiadvány. De jócskán fogyott az új Filmlexi­konból és a Larousse Enciklo­pédia három kötetéből is. Igazi különlegességek voltak Sha­kespeare Összes Művei biblia­papíron, Szabó Lőrinc A hu­szonhatodik év című kötete, Fe- renczy Béni bronzérmével. To­vábbá rengeteg József At- tila-kötet fogyott és Örök meg­újulás címmel válogatás a vilá­girodalom verseiből. A gyerekeket is gazdag kíná­lattal célozták meg. A kicsiknél a Hunyd le kis szemed!, Álomba ringató II. kötete lett az abszolút első, míg a nagyob­bacskáknál Gabriele Colditz: Állatrekordok könyve. Nagyon sokan keresték - a jó előre ün­nepi meglepetésnek beígért - Nagy illemkódexet. Sajnos eb­ből nem kaptak sem kará­csonyra, sem azóta. Viszont az előzőekben felsorolt kiadvá­nyok jelentős része az utolsó darabig elfogyott. *** Jelenleg a dolgozók leltároz­nak, és most állnak át a vonal­kódos számítógépes rendszerre is. Az idei év elé - szakmai szempontból - vegyes érzések­kel és várakozásokkal tekinte­nek, mint az emberek nagy többsége. ’94 kedvező tapaszta­latai után abban reménykednek, hogy az olvasókedv nem csap­pan meg. Szerencsére a köny­vek áfája csak 2 százalékot emelkedett (10-ről 12-re). Vi­szont mindenütt áremelkedések történtek, s többnyire nem ilyen szolid mértékben. Valószínű, hogy a lemondások listáján előbb szerepel majd a könyv mint a kenyér, de talán erre azért nem kerül sor. Tekintettel József Attila ka­rácsonyi sikerére, egy általa megfogalmazott idézettel - nem lezárjuk a könyvpiaci betekin­tést, hanem inkább elgondolko­dásra invitáljuk azokat, akik ve­lünk tartottak: „Az irodalmat nemcsak az olvasók befolyásol­ják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak." Mindenesetre előbbiek is vannak szép számmal, a holnap ígéretei, akik révén - remélhető­leg - a mából értékes múlt, ha­gyomány válik majd idővel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents