Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-24 / 303. szám

1994. december 24., szombat Új Néplap Interjú 5. oldal Beszélgetés gyerekről, családról, karácsonyról... / Egy óra Göncz Árpáddal Göncz Árpád köztársasági elnök a Parlament Nán­dorfehérvári Termében fogadta a Békés Megyei Hírlap, a 24 Óra, a Heves Megyei Hírlap, a Nógrád Megyei Hírlap, a Petőfi Népe, a Somogyi Hírlap, a Tolnai Népújság, az Új Dunántúli Napló, az Új Nép­lap főszerkesztőit, a Ferenczy Europress tudósító­ját, és válaszolt kérdéseikre. Az Új Néplap szerkesz­tőségét Hajnal József, a lap főszerkesztője képvi­selte. Az egyórás találkozón protokolláris formáktól mentes, közvetlen hangulatú beszélgetés részvevői lehettek az újságírók. A nagypolitika helyett ezúttal a családi kis közösségek dolgai, a karácsonyi készü­lődés gondjaiba-örömeibe közvetve vagy közvetle­nül beleszóló témák kerültek terítékre. Elsőként az, hogy sokan nehéz körül­mények között, ínséggel küszködve, létbizonytalanságban, munkanélküli­ként élik meg azt, hogy immár függet­len, szabad ország polgárai, akik sza­badon döntenek, melyik pártra, melyik jelöltre szavaznak, kit választanak ve­zetőiknek, képviselőiknek. De hát sa­nyarú helyzetük szorításában valóban szabadok?- Elvitathatatlan, hogy a szabadság­nak sok eleme van. Szabadság az is, hogy mindenkinek joga van a híd alatt aludni... Annak azonban, hogy a sza­badság valóban kiterjedt legyen, felté­tele a szabad életforma-választás, ön­magunk megvalósításának lehetősége is; mégpedig úgy, hogy ne menjen má­sok rovására - mondja az elnök.- Nem hiszem, hogy létezik teljes szabadság bármilyen társadalomban. Még azt az ideális felfogást is nehezen tudom elképzelni a gyakorlatban, hogy teljes esélyegyenlőség legyen. Hiszen a lehetőségeket, a legtisztességesebb vágyak beteljesülését is nagyon sok minden befolyásolja. A politikai szabadságnak például a gyülekezési és Szólásszabad­ságnak, a vezetők megválasztása sza­badságának eddigi legteljesebb meg­testesítője a parlámentáris demokrácia. Amit Churchill úgy jellemzett, hogy rossz - de jobbat még nem találtak ki.- Más kérdés, hogy a létbiztonságot a szabadság kategóriái közé sorolhat­juk-e vagy sem. A politikai szabadság megítélését még az előző rendszer ki­egyensúlyozott szakaszában is befo­lyásolta, hogy volt egy viszonylag ala­csony szintű létbiztonság, amely azonban a lakosságnak csakugyan biz­tonságérzetet adott.- A feladat, amely még előttünk áll, éppen a létbiztonság biztosítása a poli­tikai szabadság körülményei között. Nincs is más választásunk, hisz visz- szautunk nincs, sem keletre, sem a szocializmusba. Nézzünk csak körül: az ország egésze a nyugati életformá­tól elválaszthatatlan nyugati életszín­vonalat igényel, amely felé elindul­tunk. Semmi kétség, a kapitalizmus je­lenlegi formáját nem kedvelik az em­berek, de senki nem akar visszamenni az előző rendszerbe. Vagyis együtt él a szabadság és a létbiztonság kettős igé­nye. Pedig hát sokszor a szabadság annyit jelent, hogy az ember kikerül a szélbe, a viharba...- Szoktam mondani, hogy annak idején nekem, mint írónak, de gyakor­latilag a szocializmusban minden író­nak, kiszabatott a mindennapi ken­dermag. Viszont elvárták az embertől, hogy ezért a rendszer dicsőségét zengje. Most nyitva a kalitka - kire­pültünk, de nincs kendermag kiszabva. Ugyanakkor senki nem kötelez ben­nünket, hogy a kendermagot osztogató kéz dicsőségéről áradozzunk. ízlés dolga, hogy ki melyiket választja... Talán éppen a társadalmi körülmé­nyek változásai adták az indíttatást a köztársasági elnöknek, hogy időről időre fölemlíti: szükség volna valami­lyen, a népi kollégiumokhoz hasonló képzési forma újrateremtésére - hang­zott egy közbevetett kérdés. Göncz Árpád egyetértőén bólint. Egyre többe kerül a tankönyv, a felső szintű oktatásban bevezetik a tandíjat, egyre nehezebb a fiatalok iskolázása... Már szinte érezni, hogy szakadoznak a hajszálcsövek, amelyek a különböző társadalmi réte­geket összekötötték. Pedig meggyőző­désem, hogy az emberi tehetség egyenletesen oszlik el a társadalom­ban. De persze előnye van annak, aki otthonról jobb körülmények közül in­dul. Az indulási hátrányt kellene ellen­súlyozni ezekkel a kollégiumokkal.- Akik ismerték, tudják: a népi kol­légiumok nem diákszállók voltak. Sa­játos jegyük volt az egyén autonómi­ája, amit önkormányzatuk adott. És sa­játosságuk volt, hogy a kapcsolat szá­lai fennmaradtak a kis közösségekkel, amelyek a fiatalokat küldték, s ame­lyek hűséget igényeltek. Meggyőződé­sem szerint a népikollégium-rendszer fel tudja zárkóztatni a hátrányos hely­zetűeket; mi pedig nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a tehetséges fiatalok negyede-harmada elkallódjon. A jelen érveit Göncz Árpád 200-250 éves tapasztalatokkal, Nagyenyed, Sá­rospatak és a hajdani jezsuita kollégi­umok példájával támasztja alá.- Nem az amerikai luxusegyetemek körülményeit hiányolom, hanem a te­hetségek felkarolását és az egykori népfőiskolák szellemiségét - jegyzi meg. És fölcsillanó szemmel meséli: a minap járt az Ady Endre nevét viselő, kitűnően működő, meghitt légkörű felzárkóztató lánykollégiumban. Ide 4,5-4,9-es tanulmányi eredményekkel érkeznek a középiskolás korú gyere­kek. Aztán a budapesti versenyben visszaesnek jó egy jeggyel, de utóbb újra elérik a 4,9-et. Közben módjuk van-a számítógép-kezeléstől az autó­vezetésig mindent megtanulni, kitelje­síteni magukat. Vannak tehát nagy­szerű kezdeményezések; vannak olyan elemei az embernevelésnek, az együtt­élésnek, a közösségi hűségnek, ame­lyek most, a XXI. század küszöbén is többletet adnak, s amelyeket nem sza­bad veszni hagyni. Az elnök felidézte a legfiatalabb korosztályokhóz kötődő másik szemé­lyes élményét. Nógrádban, az ottani diákköztársaság kis polgárai között nemcsak az ország első közjogi méltó­sága, hanem az apa, a nagyapa is idő­zött. Megejtette a közösség melege az önálló döntéshozatal iskoláját is járó palánták elfogódottság nélküli őszintesége. S persze belopta magát a szívébe „kolléganője”, Kriszta, a nóg­rádi diákállam nagy többséggel meg­választott köztársasági elnöke, aki a minap levél kíséretében küldte el a ta­lálkozás képes emlékeit. Kriszti ál­lamfő postafordultával kézhez vehette a választ is, benne a „hivatalos” aján­lattal: föl kellene vennie a két köztár­saságnak a szoros diplomáciai kapcso­latokat... A beszélgetés ezután a legnehezebb sorsú kicsikre, a fogyatékos gyere­kekre terelődik. Ahogy az elnök mondja, kiszámíthatatlan, hogy me­lyik családba érkezik testi vagy szel­lemi sérüléssel a nagyon várt jöve­vény. Aki ártatlan-akaratlan hozza magával a szülői lelkiismeret-furda- lást, a bizonytalanságot, majd a ké­sőbbi életszakaszt beárnyékoló kínzó kérdést: ha kidől mellőlük az anya, az apa, lesz-e, akitől gondoskodást, törő­dést kapnak? Nem titok: a köztársasági elnök asz- szonya szinte minden idejében értük, sorsuk szervezett jobbításáért fárado­zik. Göncz Árpád leplezetlen férji büszkeséggel mondja:- Feleségem istenáldotta személyi­ség; hetvenévesen talált rá erre a napi 10-12 órát követelő csodálatos fel­adatra. Gondoljuk csak meg, voltak a múltban, vannak most is állami intéze­tek - tisztelet-becsület munkájuknak. Fedelet adtak, adnak a fogyatékos gye­rekeknek és sok minden mást is. De egyvalamit nem tudnak nyújtani: csa­ládi melegséget.- A nyugati társadalmak már jó 20-25 éve felismerték, hogy vagy a családnak kell lehetőséget nyújtani a házi ápolásra vagy olyan gondozóhá­lózatot kell teremteni, amely segít el­viselhetővé tenni a fogyatékosság ter­heit. Kis közösségeket, ahol szinte csa­ládi környezetben élnek, s ahonnan - ha úgy adódik tovább is tudnak in­dulni. S a köztársasági elnök a téma ava­tott ismerőjeként fejtegeti, hogy ná­lunk az elmúlt 4 évben csaknem 200 önkéntes, egymásról sokszor nem is tudó kezdeményezés bontakozott ki - megannyi humánus próbálkozás, ke­mény küzdelem egy ilyen hálózat lét­rehozásáért. Vannak köztük egyházi, világi vagy éppen állami intézmények. Szorgalmazói, talán szívük sugallatára is, „telibe találták” a legmodernebb szociológiai szemléletmódot. Az el­nökné asszony nevével fémjelzett ala­pítvány e kezdeményezések fölkarolá­sát, célba juttatását tekinti fölvállalt rendeltetésének.- Nem szervez mások helyett, nem diktál és nem lát el hivatali szerepet az alapítvány - magyarázza Göncz Ár­pád. Olyan társadalmi támogatottsá­gért munkálkodik, amelyet azután ma­guk az érintettek hasznosíthatnak. Újra személyes tapasztalatai tárhá­zából idéz, a regölyi kastélyban mű­ködő gyermekintézmény példáját em­líti. Itt a korábbi otthon gazdasági ve­zetője nevelt ki, gyűjtött maga köré fölkészüli gyógpedagógus-gárdát. Olyan kollektívát, amely meleg, tiszta lelki környezetben - filléres gondok­kal szembesülve is - megadja a szük­séges oltalmat a kis fogyatékosoknak. Az ilyen közösségek ügyét akarja szolgálni az alapítvány, amelynél, ahogy az elnök fogalmaz, kisebb sze­mélyzetű és szélesebb körű alapítvány aligha létezik. Nagyon irigylem a feleségem - mondja tréfás-komo- lyan. - Olyan környezetben dolgozik, önkéntes társadalmi munkásokkal, gyógypedagógusokkal, akik - merem állítani - az ország legáldozatosabb, legrokonszenvesebb rétegét alkotják. Nekem felüdülés tudni és látni, hogy ilyen emberek vannak. Mert azt bizo­nyítják, hogy Magyarországon van társadalmi kezdeményezés, van elég erő és ötlet a legnagyobb nehézségek legyűrésére is. Biztos vagyok benne. hogy előbb-utóbb létrejön a fogyaté­kos gyerekeket megfelelő lelki és szel­lemi felkészültséggel ellátó hálózat. Megfogják egymás kezét, s az ő kezü­ket megfogja a társadalom. Időnként, ha az értelmetlen civakodások, politi­kai viták rontják a kedvem, ezekre az emberekre gondolok. És azt kívánom: Isten áldja meg őket. S azt, hogy Isten áldja meg a feleségemet... Újabb, a szeretet ünnepen szinte önként adódó kérdés vagy in­kább beszélgetési téma: a társadalom alapsejtje, a család helye, szerepe mai világunkban. Göncz Árpád széles ho­rizontban láttatja e kis közösségek sze­repének alakulását.- Hosszú évszázadokon át volta­képp a társadalmi, főleg a paraszti munkamegosztás eszköze volt a csa­lád, ahol maga a gyerek is hozzájárult e munkamegosztáshoz. Ez persze a XX. század végére általában - ha nem is mindenütt - megváltozott. S bárha a család körül és a családban sok min­den átalakult, egyvalami nem kérdője­lezhető meg: a családra szükség van. Ezért ha a családot védjük, a család is véd bennünket, védi az országot. A köztársasági elnök úgy véli, hogy bánnennyit emlegetik is, nincs külön családpolitika - amint nincs külön szociálpolitika, lakás-, oktatás- vagy foglalkoztatáspolitika sem. Társada­lompolitika van, amelynek ezek egy-egy elemét alkotják.- Tagadhatatlan, hogy világszerte átalakulóban van a családmodell, s megkockáztatom: a világban sok he­lyütt bizonyos mértékig válságban van a család - folytatja. - S bizony nálunk is roppant nehéz a helyzetük. Persze nem mindegyiké... Vannak, amelyek­nek naponta meg kell küzdeniük a fennmaradásért és azért, hogy remény­telenül le ne szakadjanak. És vannak, amelyek messze előreszaladtak. Ez is egyfajta jelzése annak a reális ve­szélynek, hogy a társadalom kettésza­kad. Másfajta vészjelekre is kitér a köz- társasági elnök. A várható élettartam a kontinens országaihoz viszonyítva - nálunk a legalacsonyabb. Igaz, a múlt­hoz viszonyítva jobbak az életkilátá­sok, hiszen sikerült visszaszorítani a gyermekágyi halálozást, a csecsemő- halandóságot. A lehangoló halálozási statisztika nem azt jelenti, hogy egyön­tetűen alacsony az élettartam. Társa­dalmunknak az a része, amely jól, sőt nagyon jól él, magas kort ér meg, má­sik részének pedig, amely a létmini­Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke műm határán él, rövid az életútja. A cigány lakosság átlagos életkora pél­dául 42 év. Vagyis valójában a szociá­lis egyenlőtlenség tükröződik a rossz statisztikai arányban.- Az utóbbi két évben már-már ka­tasztrofálisan visszaesett a szülési kedv - sorolja tovább az aggasztó fo­lyamatokat Göncz Árpád. Hozzáteszi: amíg munkanélküliség fenyeget, amíg nem kielégítő a lakáspolitika, aligha lehet azzal számolni, hogy a fiatalok gyereket vállaljanak. Egész politi­kánknak azt a célt kell szolgálnia, hogy ez megváltozzék. V - Nekem meggyőződésem, hogy a kormány - minden nehézség ellenére - alapjában véve szociális gondolko­dású, társadalomcentrikus, ennélfogva családcentrikus. De jómagam szívesen látnék markánsabb rendszabályokat a negatív tendenciák visszaszorítására. Mert előbb-utóbb a demográfiai muta­tók olyan mélypontra esnek vissza, hogy a társadalmi lét alapfeltételei ke­rülnek veszélybe. Az árnyak mellett azért a fényekről is szó esik. A köztár­sasági elnök alighanem egyik legszí­vesebben teljesített protokolláris köte­lezettségeként a napokban - a család éve alkalmából - két édesanyát tünte­tett ki. Egyikük 9, másikuk 16 gyer­meknek adott életet. i - A köszöntés személyükön keresz­tül az anyák mindegyikének szólt. Voltaképp úgy illett volna hát, hogy az államfőknek kijáró legmagasabb elis­merést kapják meg. Ámbár a nagy csa­ládban, a gyerekek tisztes iskoláztatá­sában, fölnevelésében az apáknak is van valami részük. Megkockáztattam: mondjuk, úgy 25 százalékban... Az egyik kitüntetett azonban rám licitált, mondván, hogy ő megszavazza az 50 százalékot... Az újságírói kérdések közül termé­szetesen nem maradhatott ki a szeretet ünnepe: melyik volt az államfő legem­lékezetesebb vagy épp legszomorúbb karácsonya? Göncz Árpád ezúttal nem „kapásból”, hanem némi tűnődés után válaszol. Börtönben töltött szentesték emlékét eleveníti föl. Az ’56-os kará­csonyét, amikor rabtársaival együtt még nem érezték elveszettnek a forra­dalom ügyét, s még nem tudták, sze­mély szerint mi vár rájuk. Fénytele­nebb, gyötrelmesebb volt ’57 karácso­nya. Mert az ünnep előtti héten, a ki­hallgatáson a fogvatartók megcsillan­tották a reményt: ha személyesen nem is, fényképről láthatják a családot. Éjfélkor azután hatalmas rúgás a zárkaajtón, s az ordítozó fegyőmél ott a várva vár fotó. De ki nem adja a ke­zéből, csak kajánul kérdezi: Ismeri?... Igen? Akkor minek ez a fotó magá- ‘ nak? S ha felakasztják? Akkor is mi­nek... Ha mégsem akasztják föl, majd úgyis meglátja őket... A szeretet, az együvé tartozás képes üzenete tehát a börtönbe megérkezett, de a címzett Göncz Árpádhoz nem ju­tott el. • Szívesebben beszél arról, hogy mint az utóbbi években, az idén is egybe­gyűlik a Göncz família, a gyerekek, az unokák. A feleség-nagymama a szer­vező, mert az öregekkel együtt 5 csa­lád programját kell összeigazítani. Ka­rácsony napján, 25-én délelőtt lesz a családi találkozás. Istennek hála, erre nagyon alkalmas a rezidencia, van hol fölállítani a karácsonyfát, van elég hely, még ha a gyerekek belakják is az egész házat...- Hogy ki milyen ajándékot kap? Azt nem mondom el, mert még előre megírják az újságban - neveti el ma­gát. Ánnyit azért utóbb elárul, hogy feleségével együtt idejében begyűjtik a kívánságokat, s alapos mérlegelés után „diszkrecionális jogukkal élve” dönte­nek, hogy mi teljesíthető, mi nem. A karácsonyi kívánságlistákon jórészt elektronikus játékok, CD-játszók és hasonlók sorakoznak... A beszélgetésre szánt percek gyor­san elszaladnak, az államfőt már vár­ják hivatali dolgai. Idő már csak a szí- Vvélyes búcsúra marad és egy rövid üd­vözlésre: Azt üzenem v olvasóiknak, hogy szép és fontos tar­tozéka a karácsonynak az ajándékozás, az ajándék. De talán még fontosabb és tartósabb az együvé tartozás érzése és a szeretet...- bajnok - Ferenczy Europress

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents