Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-21 / 300. szám

1994. december 21., szerda Körkép 5. oldal A tévé képernyője előtt Tart a küzdelem az amerikai és az európai film között, a mozikban éppúgy, mint a képernyőn; az utóbbi igyek­szik védeni magát és pozícióit a forgalmazásban az előbbi lehengerlő mennyiségével szemben. Az elmúlt hét mintha azt mutatná, a televí­zió filmprogramjában kezd kialakulni egy egészségesebb arány: kedden svéd tévéfilm kezdődött, szerdán egy olasz játékfilmet sugározott a tévé, és jött vasárnap a Hanta-pa- linta. Kiragadott példák. Hanta-paliiita Végre egy igazán kellemes és kedves vígjáték, mely nem az idegeinket háborgatja, megnyugtatólag hat kedélye­inkre. Bizonyára sokan nyug­tázták a kapott élményt ezzel a jó érzéssel, akik vasárnap este a Hanta-palintát válasz­tották, jóllehet a kettesen a Sütő-dráma előadását kínál­ták, az Advent a Hargitán nemzeti színházbeli bemuta­tóját. A franciák vígjátéka, a nagyszerű Depardieu-vel a főszerepben, aki Cyranoként aratta világsikerét, különleges filmcsemegét ígért, és nem is okozott csalódást. Egyáltalán nem. A súlyos egyéniségű színész remek komédiásként játszotta mulatságos, de ugyanakkor nagyon is emberi szerepét; elbűvölően alakí­totta a kamasz lányát féltve őrző apát, ugyanakkor meg­értvén gyermekének a nyila­dozó szerelemmel járó konf­liktusait, játékában egyszerre volt meg a természetes aggo­dalom és a megértő, meleg apai szeretet lányáért, ki a kamaszokra jellemző daccal kereste a maga önálló útját. Mi tagadás, a Verót, a tizen­éves lányt alakító ifjú szí­nésznő, Marie Gillain méltó Társa volt Depardieu-nek, bá­jos, kedves, aranyos, meg­kapó és megható érzelmi hul­lámzásaival. Gerard Lauzier pompásan építette fel ügyes, finom fordulatokkal filmjét, még egy kis Cyrano-ízt is be­csempészett a film hangula­tába, lásd a leány szerelmi vallomása apai súgással ked­vese, Benjamin ablaka alatt (ezt akár fordított „erkélyje­lenetként” is felfoghatjuk, de­rűs, groteszk mozzanat). A pornóról szavakban Maradva a filmeknél, hisz nemcsak műfajban, de tárgyát tekintve is sok fajtája létezik, ott van például a pomófilm is, amelyben „szeméremsértő nyíltsággal ábrázoltatik a ne­miség”, idegen nevén a szex. Televíziónkat még elkerülte, a képernyőn történő honosítá­sára hervatag kísérlet történt ugyan már az éjszakai órák­ban, de hamarosan el is halt, megbukott. Beszélni persze miért ne lehetne róla, ha már mutatni nem is ildomos - vé­lik egyesek. Hisz vidáman el lehet csámcsogni rajta, hálás téma, aki hozzányúl, annak biztos siker. Nosza, lássuk! - így Friderikusz is, tárgyaljuk meg, hogyan is állunk e ké­nyes kérdéssel ebben a mi „álszemérmes” kis hazánk­ban. Jöjjenek azok „civilben”, akik rendszeres szereplői a szexfilmeknek, az úgyneve­zett hivatásos szerelmeske- dők. Előbb azonban az utca embere mondja csak el a vé­leményét - a többség elítéli e mesterséget, ám akad, aki anyagi okokból megérti -, az­tán jöhetnek maguk a lányok, asszonyok. Van, aki a kalauzi szolgálatot cseréli fel a jöve­delmezőbb foglalkozással, másokat már az édesanya eleve erre a csiklandós pá­lyára irányít; megszólal az asztalosból lett pornósztár, és hallhatjuk a live show művé­szeit. De azzal a kíváncsiság­gal, mintha egy kukucskálón át tekintgetve igyekeznénk megismerni a mesterség rej­tett titkait. Mit érez például a hölgy, aki pénzért adja magát oda teljesen idegen partneré­nek, a „legmagasabb” pillana­tokban? Avagy hogyan képes a férfi egyetlen este többször is megismételni ama bizonyos aktust vagy akciót, és mit szól mindehhez otthon a feleség? El lehet mindezen csám­csogni, kajánkodva is hozzá. Ám ezek többnyire oly dol­gok, melyek kinek-kinek - akár aki nézi, akár aki csinálja - igazából magánügye. Nem álszemérem tiltja az effajta nyilvánosságot, a jó ízlés dik­tálja. Létezését kár volna ta­gadni, de műsorban feltálalni, méghozzá szenzációra va­dászván, mindenképpen túl­zás. Különösen pedig akkor, olyan időpontban, amikor a képernyő elé ülhetnek azok is, akiknek fantáziáját talán túl­ságosan is igénybe veszi és nem kívánt irányba tereli az effajta mutatvány, magyarán, amikor gyermekek is láthat­ják. Lehet mindezekről be­szélni, még úgy is, ahogy ez történt, de nem este 8-kor, hanem jóval később, mondjuk éjféltájban. Egy csodálatos ember Viszont nem vagyok benne biztos, hogy a Korkép sorozat újabb darabjáért sokan vállal­ták az éjszakázást hétfőn este a képernyő előtt, pedig az „Ahol az ég is meghajlik...” című dokumentumfilmben olyan csodálatos embert is­merhettünk meg, aki bár e vi­lágból, közülünk való, de egyáltalán nem e világban él. Niedermayer Teréz, Teréz nővér évtizedek óta a szeretet apostola egy észak-magyaror­szági falucskában, melynek ráadásul templomot is épít, il­letve építtet, s benne a kör­nyék cseppkőbarlangjából származó csillogó kő, mely a világ végezetéig hirdeti majd az Űr dicsőségét; a kő, mely­nek a nővér szerint lelke is van. nemcsak csillogása, másképp hogyan is lehetne oly szép. Keressük mindany- nyian a szépséget, Sipos Pál rendező, Takács András ope­ratőr - milyen gyönyörűek a képei -, Studulka Péter szer­kesztő rátalál a természetnek ebben a rejtett zugában az Estramos-hegy lejtőjén, ahol a magány, a szeretet megte­remti az ember szabadságát, ahol a természet templomá­ban érezheti magát a halandó, akit az áhítat csendje vesz kö­rül simogatóan. Rátaláltak és felmutatták nekünk a képer­nyő „oltárán”, az emberi és természeti szépnek ezt a va­rázslatos harmóniáját. A Balla-tanyán Más tája, vidéke jelent meg az országnak a képernyőn a Magyarország ma sorozatban, másfajta valósága: kemé­nyebb, vaskosabb, zordabb és keserűbb is. A Túrkevétől nem messze eső Balla-tanya- iak életét tárta elénk a szegedi stúdió dokumentumfilmje; a munka, kereset nélkül maradt családok vergődését, akik a mezőgazdaság robbanásszerű átalakulása folytán úgy kerül­tek partra, mint a vízből kive­tett halak. A bizonytalanság fojtogató levegője üli meg e tájat, benne még a vállalkozni merészkedő gazdálkodót is. Az állami gazdaság megszű­nésével vége lett a régebbi munkahelyeknek, újakra pe­dig aligha lehet számítani, még a közeli városban, Túr- kevén sem - nyilatkozta a polgármester. Ki hogy tudja, úgy tengeti életét. S amíg a panaszokat halljuk, omladozó gazdasági épületek, kihalt ólak, szétszórtan heverésző gépmaradványok - a pusztu­lás lehangolóan szomorú képe. S a látlelet végén Okos Attiláné kétségekkel teli sza­vai arról, hogy egyáltalán mire is számíthatnának. Kínzó, nyomasztó élmény ez, a valóság maga, és nem annak égi mása, de mégsem közön­séges, naturális lenyomata, higgadt szembenézés a való­val, benne a lehetségessel, s talán még a lehetetlennel is. Valkó Mihály Egy kiállítás margójára: 2000 éves kazahsztáni üst és osztják női felsőruha A Jászkunságban olvastuk Elemző írások a Magyar Golgotáról A Jászkunság legfrissebb szá­mának borítóján piros betűk hirdetik - 1994. december/ 1995. január - az idő múlását. „December nyitott jégmárvány egén / Szürke felhő az eget ta­karja” - írja versében Pádár Julianna. Jóllehet az időjárást a szür­keség jellemzi, a folyóiratot nem. Zalán Tibor a művészek megbecsüléséről, az irodalmi éhenhalásról, Spéter Erzsébet visszavonulásáról „fanyalog” - a szerző kifejezésével élve -, majd Szemet szemért? címmel dokumentum-összeállítást ol­vashatunk az október végi kunmadarasi emlékműavatáson elhangzott és meglehetősen nagy vihart kavart beszéd saj­tóvisszhangjáról. A Szolnokon felavatott Ma­gyar Golgota emlékmű megje­lenési formája, a szobrászmű­vész-építész alkotópáros szob­rának sajátságos jelképrend­szere, nem a köztéri alkotások­tól eddig megszokott látványt nyújtja. A közvélemény hangja a szoborról itt-ott zavarodottsá­A szarvassá vált szűz (Jú­lia) emléke - lapillusztráció got tükröz. „Nincs a látványnak szavakkal világosan megfogal­mazható jelentése. Zavarba esik hát a néző” - írja Tóth At­tila is „Emlékmű szembenézet- ből” című írásában, miközben értékes alkotásnak tartja Györfi Sándor művét. Mészáros János felvételeivel illusztrálva Rideg Gábor is elemző írást szentel az emlékműnek, s ez az előzővel együtt minden bizonnyal segít­het sokaknak a szobor értelme­zésében. Néprajzi kuriózum Kabay Lizett illusztrációkkal gazdagon díszített 12 oldalas tanulmánya, amelyben a Júlia szép leány című székely népballadát elemzi. A Gondolkodóban a 60 éves Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár történetéről, a kora­beli könyvtárpolitikáról olvas­hatunk Szurmay Ernő tolla nyomán, Sarusi Mihály Román­járás Magyargyulán című regé­nyéből pedig újabb részletet közöl a Jászkunság. S. Cs. J. A címben jelzett tárgyakat, amelyek az első pillantásra egymástól teljesen független­nek tűnnek, egy dolog mégis szorosan összeköti: népünk ős­története. Ahogy arról korábban la­punkban már hírt adtunk, a szolnoki Damjanich János Mú­zeumban december 9-én nyílott meg az „Őseink és rokonaink” című időszaki kiállítás, amely­nek látványos anyagát az orosz (moszkvai és szentpétervári) múzeumok finnugor vonatko­zású anyagából válogatták ösz- sze a két ország muzeológusai. A kiállítás iránti figyelem fel­keltése céljából is itt két tár­gyat: egy régészeti vonatko­zású, kovácsoltvasból készített üstöt és egy unikális néprajzi ruhadarabot mutatunk most be röviden az olvasóknak. A vasüst az 1980-as években került elő Kazahsztánban, a bajkonuri űrállomás bővítését megelőző régészeti kutatások alkalmával. Valahol itt, Közép-Ázsiában, a Szir-darja alsó folyásánál húzható meg az a képzeletbeli vonal, amely az i. e. I. és az i. sz. I. évezred között elválasz­totta egymástól a már letelepe­dett földműves népeket az egymás után ide hullámokban érkező nomád népektől. Az em­lített időszakban - elsősorban édesvizű tavakat és folyókat keresve - megfordultak e terü­leten többek között a szarma­ták, a hunok, a besenyők, a ku­nok és kazárok, de minden va­lószínűség szerint a mi őseink is. A kovácsoltvas üst készíté­sének időpontjában, az i. e. I. és i. sz. I. évszázad környékén a tájat éppen a hunok uralták, a leletkörülmények alapján azonban mégsem lehetünk biz­tosak abban, hogy a szóban forgó üst is hun kézművesmes­ter munkája, hisz tartozhatott az más, ekkor esetleg éppen a hu­noknak alávetett vagy azokkal szövetségben lévő népek ha­gyatékához is. Azt ugyan tud­juk, hogy a hunok kultikus-val­lásos elképzeléseiben nagy sze­repet játszott az úgynevezett áldozati üst - hazánkban a leg­szebb darab a közeli Törteién került elő -, s az is igaz, hogy az itt bemutatott üstöt temetke­zésből (kurgánból) emelték ki az orosz régészek, ma mégis inkább hajiunk arra a felte­vésre, hogy ez az edény vala­mikor profán, hétköznapi (konyhai) szerepet tölthetett be. Ezt igazolná, hogy használata során - a képen is jól láthatóan - többször is javították, toldot- ták-foldották, tehát nélkülözhe­tetlen edénye lehetett a háztar­tásnak, sőt még azt is feltéte­lezhetjük, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődhetett. A kiállítás másik figyelemre méltó darabja az az osztják női felsőruha, amely a múlt század végén került Nyugat-Szibériá- ból a Szentpétervári Néprajzi Múzeumba. Ez a tradicionális, ma is változatlan formában használt öltözék is szoros kap­csolatba hozható népünk őstör­ténetével. Az uráli nyelvcsalád finnugor ágán belül az ugor ágba tartozó ős obi-ugor nyelv valamikor az i. e. I. évezred kö­zepének táján szakadt csak el az ősmagyar nyelvtől. Az ős obi-ugor nyelvből kifejlődött vogul (manysi) nyelvet - amely egyébként a legközelebb áll a magyarhoz - ma mindössze 7 ezer ember beszéli, az osztják (hanti) nyelvet pedig mintegy 20 ezer ember tartja anyanyel­vének. A két rokon nép elszakadt a nyugat felé tovább vándorló magyarságtól, s mind a mai na­pig a közös őshaza területén, az Urál keleti oldalán, az Ob, Irtis és Tobol folyók alsó folyásánál éli a maga sajátos életét. Első­sorban vadászok és halászok, kisebb részben pedig rénszar­vast tenyésztenek és földet mű­velnek. A két nép öltözetét az emlí­tett foglalkozások alapján is meg tudjuk különböztetni, de az eltérő ruházat kialakulásá­ban mégiscsak a kemény szibé­riai éghajlat játszotta a döntő szerepet. Ä képünkön bemutatott, hód- és rénszarvasbőrből var­rott, úgynevezett „bőrmozaik­kal” díszített osztják felsőruha például elárulja, hogy viselője tajgai rénszarvastenyésztő csa­lád nőtagja volt, mert a tund­rán, következésképp a hidegebb éghajlaton élő rénszarvaste­nyésztők, akik szánon is gyak­rabban utaznak, ennél lényege­sen melegebb és zártabb ruhá­zatot viselnek. Természetesen ez utóbbi esetben is állatbőr a ruházat alapanyaga, s az évez­redek folyamán kialakult díszí­tőmotívumok is azonosak. Az itt leírt, szinte önkénye­sen kiragadott két kiállítási tárgy csupán szerény töredéke annak a rendkívüli gazdag anyagnak, amely márciusig a szolnoki múzeumban látható.- törő ­A HEMO-ban Újra szól a dzsessz Úgy látszik, sokéves hányat­tatás után a szolnoki dzsessz- koncertek végre otthonra lel­tek a vendégszerető HEMO-ban. A műfaj kedve­lői igazán elégedettek lehet­nek, hiszen két remek hang­verseny után a szokásos idő­pontban: csütörtökön este nyolc órakor várhatóan újabb élményben lesz részük. A koncerten ezúttal két együttes lép fel. Elsőként a De­lirium kvartett mutatkozik be. A muzsikusok közül hárman - a névadó Dely Róbert (gitár), Glaser Péter (bőgő) és Tóth Sándor (szaxofon) - a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakának hallgatói. A kvartett negyedik tagja: Baló István (dob) rendelkezik a leg­nagyobb rutinnal zenésztársai közül. A Delirium fél éve ala­kult önálló együttes, többször szerepelt a legkülönbözőbb dzsesszklubokban. Stílusuk modern; szerzőjük - Dely Ró­bert - J. Coltrain és J. Scofield zenéjét érzi magához legköze­lebb állónak. Mindannyian kí­sérletező kedvű muzsikusok, akik most keresik egyéni hang­jukat, arculatukat. Azt vallják: nehéz erről beszélni, inkább já­tékukkal szeretnének bemutat­kozni közönségüknek. A csütörtöki hangversenyen másodikként Berkes Balázs (bőgő) és két fiatal gitáros: Ju­hász Gábor és Gyárfás István lép pódiumra. Az összeállítás érdekessége, hogy bár mindkét gitáros más-más stílusirányza­tot képvisel, mégis kitűnő az összhang a trió tagjai között; így können meglehet, hogy az „alkalmi” társulásból hosszan tartó együtműködés születik. A trió vezető egyénisége, Berkes Balázs vallja: a tehetséges fiata­lokkal való együtt muzsikálás megtiszteltetés, számára a kö­zös játék mindig számos meg­lepetés forrása. Berkes Balázs bőgőművész, basszusgitáros, dzsesszbőgőta- nár neve a műfaj barátai előtt ismerősen cseng. Korábban 17 éven át a Magyar Rádió tánc­zenekarában játszott, majd ala­pító tanára lett a magyar dzsesszmuzsikusképzésnek, melynek először a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, 4 éve pedig a budapesti Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola ad otthont. Berkes Balázs 1995-ben ün­nepli 30 éves tanári jubileumát. Befutott művész, aki alig győz eleget tenni a sok koncertfelké­résnek, kül- és belföldi szerep­lésnek. Partnerei között ott sze­repel a magyar és nemzetközi dzsessz szinte minden csillagá­nak neve. Szathmáry Judit Őszinte és kritikus ... Könyv a Don-kanyarról A Zrínyi Kiadó gondozásában az ünnepi könyvvásárra megje­lent Szabó Péter Don-kanyar című monográfiája, amely a 2. magyar hadsereg 1942—43 kö­zötti történetét mutatja be. A Hadtörténeti Intézet tudo­mányos főmunkatársa határa­inkon belül és kívül feltárta a fennmaradt és elérhető levéltári forrásokat. Felkeresett több, még élő résztvevőt, és feldolgozott a feledés homályába merült ko­rabeli naplókat, feljegyzéseket is. A kötet szakszerűségével, a legapróbb részletekre történő kitekintéssel a magyar hadtör­ténetírás jelentős vállalkozása, az egész nemzetet megrázó tra­gédia őszinte és kritikus bemu­tatása. A könyv egyúttal emléket ál­lít a mintegy 120 ezer katona és munkaszolgálatos soha nem felejthető tragédiájának. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents