Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-05 / 261. szám
1994. november 5., szombat Szatirikus melléklet 11 Zserbó-bó-bó Közérzet Megkérdezték: milyen a közérzetem? Ezúton válaszolok: Köszönöm, jó. Sőt, kiváló! Még mielőtt bárki azt gondolná, meghibbantam, gyorsan elárulom, közérzetem kiváló voltának okai általánosak, ha úgy tetszik, elviek, mindenekelőtt arra vezethetők vissza, hogy ez egyáltalán érdekel valakit (bár talán nem feltétlenül azokat, akiknek ebbéli érdeklődését legszívesebben vennénk, ugye, tisztelt Pénzügyminiszter Úr?!). A konkrétabb kérdésekre a fentinél „valamivel” borongósabb válaszokat tudnék adni, pontosabban adtam is. Szóval közvélemény-kutatás „áldozata lettem”, amelyben megkérdeztek a közérzetemről. Ez jó. Ha a kutatások nem csak öncélúak, hanem a döntéshozókig is eljutnak, még jobb. Ha ettől valami is javul. Amitől aztán majd az ember közérzete is. Nemcsak általában, elvi okok miatt, hanem konkrétan, „zsebbéli okok” miatt is. De kételkedem. Talán nem ez a cél, talán csak a további „teherbíró képességemet” akarják tesztelni (amely teher a zsebben nem pluszként, hanem éppen mínuszként jelentkezhet). Kérem, ha bárki kíváncsi, íme „maszek listám”, miről tudok még lemondani a „köz” érdekében. Kulturális területen már lemondtam a színházról, moziról, szórakoztató irodalom olvasásáról. Pomókiadványokat korábban sem vásároltam, e tekintetben saját nyelvi leleményemből adódóan, ha nem is képi, de verbális úton még „spontán ellátó” , is voltam családom és szomszédaim ilyen jellegű igényeit kielégítendő. Nem kellett hozzá más, mint egy-egy jelentősebb áremelés, munkahelyem elvesztése, családi botrány stb., aztán jött is a dolog magától. Utána a szak- irodalom, a folyóiratok, majd az újságok olvasásáról mondtam le, ma már csak a levélszekrényembe bedobott ingyenes reklámkiadványokat olvasom, azt is csak azért, hogy el ne felejtsem magát a műveletet. De ezekről is hajlandó vagyok lemondani. Ruházkodás területén is van még tartalékom. Tíz éve már semmit se vettem, amit azóta hordtam, már lerongyolódott rólam. Lyukas gatyámat még felajánlhatom az állami költségvetés számára (bár tudom, annak is kilóg a segge a sajátjából), de csak akkor, ha szociális fügefalevél-juttatásban részesülök, télire pedig küldenek néhány használt állatbőrt (feltéve, ha még találnak néhány akkora állatot ebben az országban, akiről bármiféle bőrt le lehet még húzni). Az étkezés már nem probléma, a Boross-kormány idején áttértem - az egysejtűektől lesve el „trükköt” - egy lappangó (látens) életmódra, így jelen pillanatban nincs is anyagcserém. így sajnos nem tudok semmit felajánlani, még az anyagcsere végtermékét sem. Lakásomban már mindent kikapcsoltak, egydül én magam jelentek még ez alól kivételt. Felajánlom tehát, hogy magamtól kikapcsolódom, így legaláb a szórakozás is le van tudva. Temetésem - stílszerűen, így halottak napján - az állami költségvetést nem terheli, vállalom ugyanis a harmadosztályú temetést. Egy temetkezési vállalkozótól tudom, hogy ilyenkor a halott maga húzza a koporsót, majd betemeti magát. Üzenem tehát a közvélemény-kutatóknak, és rajtuk keresztül mindenkinek, hogy a közérzetem kiváló. Vannak még rejtett tartalékaim. Ha rajtam múlik, lesz szociális paktum is. Én már látom az alagút végét. Tegnap ugyanis kint jártam a temetőben, és elpróbáltam a harmadosztályú temetést. Sz. P. Néhány héttel ezelőtt ismét újságtéma lett a pesti Ger- baud-ház ügye. Amely a maga szövevényes mivoltában is bizonyítja a Csépi-csapat zsenialitását. A sztorit csak röviden, mert én sem egészen értem: Ellenszolgáltatás nélkül adják oda egy német cégnek a mil- liárdot érő Gerbaud-ház tulajdonjogát, s amikor kiderül, hogy ezért megüthetik a bokájukat, 200 millióval gyorsan betapasztják a németek száját, s így őrzik meg jó hírünket. Ügyes! Elvégre b. személyünket sem érte gáncs, ráadásul a Gerbaud-palota is a miénk maradt. Hát nem megér ez nekünk potom kétszázmilliót? Erre ezek az újak mégis fölmentették a Lajost, ezt a Key- nesbe ojtott Iacoccát. Hát ilyen gazdagok vagyunk? (waiter)- Az az igazság, Lajoskám, hogy a nyugdíjemelésen kívül nem tud felizgatni semmi. >ir * £ * I f- Érdekes, mindig azt hittem, hogy Brazíliában egy év alatt csak egyszer lehet rossz a kávétermés. Bevásárlás rí T HP§ § Li- A kolerától nem félek! De ha valami jó kis védőoltást tudna adni a doktor úr a szegénység ellen... Ketten dumálnak- Hamis a mája...- Tessék?!- Dúdolom a régi slágert: „Hamis a mája...” Ugyanis nálunk lassan az égvilágon minden hamis lesz!- Ami igaz, az igaz. Hogy mást ne mondjak, hamis a paprika. És újabban az ételízesítő Vegeta is.- Mivel hamisítják?- Sóval.- Marha...- Sérteget?- Dehogy sértegetem! Csak mondom, marhasóval hamisítják, és az is marha, aki megveszi.- Az semmi! A mosópor is hamis. Mosóporhintés az egész.- Aha, van benne por, de nincs benne mosószer, vagy csak pitiáner mennyiségben...- Nem mindig. A múltkor kimosta a nejem a zoknimat egy újfajta hypóval, és a fuszeklim- ból csak a lábszag maradt meg...- Bezzeg a paprika ólmozott. A horgász barátom viszont örült neki...- Hogyhogy örült?- Megolvaszotta a paprikát és annyi ólom olvadt ki belőle, amennyi a horgászszezonra elegendő lesz ólomnehezéknek!- A párom is ólmozott paprikát fogyasztott valószínűleg.- Miből gondolja?- Napok óta ólomlábakon jár-kel, a szempillája meg lecsukódik, mintha ólomból volna, és állandóan azt hajtogatja: csak szilveszter lenne már, hogy ólmot önthetne...- No ne bolondozzon! Többen komolyan megbetegedtek az ólmozott édesnemestől. Hallottam, volt akinek kihullott a haja...- Az semmi, az egyik honatya azt állította, többen meghaltak mérgezett paprikától.- Ez igaz?- A Kuncze cáfolta. S amit egy rendőrminiszter cáfol, annak még a demokráciában is szaga, mégpedig paprikaszaga van!- Szóval, hamisítunk! Maga mit hamisított, ha szabad kérdeznem?- Ultinál a piros hetest.- A piros hetest?!- Igen. De én nem ólmozom, hanem cinkezem a lapot!- Hát mi maga tulajdonképpen?- Hamiskártyás vagyok, uram! -donkó-
