Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-26 / 279. szám
12 Irodalom — művészet 1994. november 26., szombat Kiss Dénes: Vadászat A nyulak vadászatra készülődtek. Az erdőrengeteg kis tisztásának szélén gyűltek össze. A nagy Öreg Szürke körbenézett. A bokrok alján suttyók, sihederek han- cúroztak, és középkorúak, öregecskék ültek. Az utóbbiak voltak a legkevesebben. Az Öreg Szürke szólni készült.- Muc-muc... Figyelmet kérek. - Erre kissé nyugalmasabb lett a kép. Miután úgy látta, hogy mindenki lekuporodott, s a csönd káposztafejek formájában guggolt közöttük, megszólalt újra. - Holnap vadászat lesz az erdőben. Tehát föl kell készülnünk. - Lassan körbenézett újra. - Kérdés van?- Muc-muc... - Mocorgás keletkezett, a csöndek káposztalevelei kissé szétbomlottak, csak a fű világoszöldjét simogatta enyhe szél. S a fűszálak rendjén hullámzó fénylés futott át időnként. Mondhatnánk: meg-megborzongott a rét. Az egyik mocorgó siheder- féle fölhegyezte a fülét.- Kérdezz - szólt oda neki az Öreg Szürke.- Mit jelent az, hogy vadászat?- Muc-muc... Nagy hajtás lesz. Puskások jönnek - válaszolta az Öreg Szürke. Aztán elhallgatott. A siheder újra szólt.- No de mit kell csinálni? Muc-muc... Az Öreg Szürke megrezzent. Mintha türelmetlen lett volna.- Mit kell csinálni?... Mit kell csinálni? Hát futni kell.- Futni? Aztán hova? - kíváncsiskodott a siheder.- Hát a bozótba, meg mindenfelé - mondta kurtán az Öreg Szürke, és nyugtalanul nézegetett körbe.- Muc-muc... - szöszmö- rögte a siheder, és ő is nézte a többieket. Azok rágcsáltak valamit, mintha el is feledkeztek volna az egészről. - Mást nem kell csinálni? - kíváncsiskodott tovább. Még valami mást? Az Öreg Szűke megint megrezzent, de aztán, mint aki észbekap, válaszolt.- Dehogynem! Bukfencezni kell.- Bukfencezni? - A siheder értetlenül vakarózott, és megismételte: - Bukfencezni?- Hát persze - élénkült föl az Öreg Szürke -, fölbukni és bukfencezni. A siheder úgy tett, mint aki érti.- Mikor?- Amikor durran! Érted már? Akkor.- Muc-muc - a siheder tovább vakarózott. - És ha nem durran?- De durran. Az biztos! - Az Öreg Szürke kissé büszkén húzta ki magát.- És ha nem sikerül bukfencezni?- Eddig még mindenkinek sikerült! A siheder sehogy sem akarta abbahagyni.- Aztán miért kell fölbukni?- Miért? Miért? - türelmetlenkedett az Öreg Szürke. - Azért, mert muszáj!- De miért muszáj? - Értetlenkedett tovább a siheder, ám a többieket nem nagyon érdekelte a dolog, kezdtek szétoszlani. A legtöbbje azt az egyetlen szót is elfeledte, hogy vadászat.- Azt én se tudom! - vágta ki végre az Öreg Szürke. Muszáj, és kész! A tisztáson már csak ketten voltak. A ká- posztafej-csöndeket szétharapdálta a föltámadt szél. A bokrok is meg-megrezdültek.- Na, ilyenek az öregek - jegyezte meg maga elé a siheder, és ő is elindult a többiek után, hátha akad igazi, harmat mosta káposztalevél vagy kikaparható sárgarépa. De azért, ahogy az igazi jó tanulók szokták, maga elé mormolta megnyugtatásul:- Muc-muc... Durranás? Bukfenc! Eddig még mindenkinek sikerült. * Kiss Dénes írása III. díjat nyert az MTI-Press 1994. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti kuratóriuma és a Soros Alapítvány támogatott. Tóth-Máthé Miklós: Szarvasbogár Máté fiam ötletéből- Jó napot kívánok! Dr. Blézer Béla állatorvos urat keresem.- Én vagyok az. Mi a probléma, kérem?- Még magam sem tudom, de az az érzésem, hogy ennek a szarvasbogámak a bal mellső lába törött. Mintha húzná, kérem.- Micsoda? Minek törött a bal mellső lába?- A szarvasbogámak. Itt van a gyufásdobozban. Pardon. Egy pillanat! Kiengedem ide az asztalra. Na, bújj elő! így. Ugye milyen szép? De tessék csak nézni. Sántikál.- Kérem, én nem gyógyítok szarvasbogarat!- Nem? Akkor mit gyógyít?- Mindent. Akár elefántot is. De bogarat, rovart! Ne haragudjon, hogy jutott ilyesmi az eszébe?- Hogy jutott? Ültem a parkban egy pádon, és akkor megláttam ezt a gyönyörű szarvasbogarat. Rossz volt ránézni, ahogy vonszolta magát. Megsajnáltam, beletettem egy gyufásdo- bozba, és idehoztam. Miért? Hová kellett volnavinnem, ha nem egy állatorvoshoz?- Nem tudom, uram, de én állatokkal foglalkozom, és nem ízeltlábúakkal. Mégis mit gondol? Mit tudnék én ezzel csinálni?- Mi az, hogy mit tudna? Meggyógyítja.- Hogyan? Gipszeljem be a lábát? Egyáltalán, honnan tudja, hogy el van törve?- Na, ne vicceljen! Nézze, hogy biceg. Figyelje csak, most fel akar mászni arra a dossziéra, de nem tud. A lábát fájlalja. Ne legyen olyan kegyetlen, doktor úr! Csináljon már valamit.- Na jó, nem bánom. Megnézem nagyítóval. Szerintem csak elfáradt ez a bogár. Vagy melege van. Nem csoda, én is alig bírom ezt a kánikulát. Na lássuk! Igen, jól sejtettem. Nincs eltörve a lába.- Biztos ez, doktor úr?- Biztos. Minden rendben. Ezek az agancsszerű rágói is remekül szuperálnak. Szép, fejlett, nagy bogár. Mit akar kezdeni vele?- Felszúmi a bogárgyűjteményembe. Szenvedélyes bogarász vagyok.- Nem értem. Ha úgyis fel akarta szúrni, akkor miért akarta előbb meggyógyíttatni?- Emberségből, drága doktor úr! Köszönöm, hogy megpróbált segíteni. Most visszateszem a dobozba. Hol van? Hová mászott?- Nem tudom, az előbb még itt volt. Nézzünk körül. Bár eléggé reménytelen. Könyvek, papírok, műszerek. Akárhová elbújhatott. Sajnálja?- Hát persze. Díszpéldány volt. Mivel tartozom, doktor úr?- Csak a vizsgálatért. Majd az asszisztensnőmnek fizessen. Van még valami?- Van. Itt ebben a másik gyufásdobozban lapul egy hőscin- cér. Köhög. Megnézné? A pályaudvar vakvágányai elgazosodva, összefogódzkodó, kivénhedt lo- komotívok rozsdásodnak, szét- forgácsolódott tehervagonok vázai, deformált tartálykocsik. Az egyik vagon ablakából kályhacső áll ki, vékonyka füstje az ég felé iparkodik. Száradó ruhák sziluettjei ott, belül. Asz- szony is van, övék e találékonyság. Meg macska is a lépcsőn, mintha tornácon ülne, s dorombolna az elrohanó vonatok utasainak. A tisztviselő forgatja fejét. A kásás hóié belemar a lábikrájába. Gyerekarc villan az egyik ablakban. De eltűnik, berántják. Nem jó itt az idegen.- Hahó, hahó! - kiabált befelé. A macska megriad. Már a vagon tetején van. Egész otthonosan fut végig rajta. Szikkadt, fejkendős női arc az ajtóban.- Mit akar? Kit keres?-Julit! A Lakatost!- Honnét jött? Nincs itt ilyen! A tisztviselő tudja, hogy van. Csak ezek nem mondják meg. Benne a vérükben a tagadás.- A Hivatalból. Beszélnem kell vele!- Mondja meg, hogy beszélt! A tisztviselő mosolyog. Ez már jó jel. Fél beismerés.- Maga nem az!- Miből gondolja?-Tudja, agyerek... Addigra az ablakok már megtelnek kukucskáló szemekkel. A szomszéd vagon ajtajában is csüggnek vagy hárman. A tisztviselő szaporán forgatja a fejét. - Nem mehetnénk be? A fejkendős nő körbenéz.- Mit bámultok? Tisztuljatok befelé! A tisztviselő megtorpan az ajtóban. Azt hiszi, a pokol küszöbére ért, olyan szag és látvány fogadja. Keresi a kapaszkodókat. Nincs kapaszkodó sehol- sem. Csak riadt arcok, szétfröccsent tekintetek. S a vagon belseje?! Fekhellyé eszkábált fapadok, párnák és pokrócok. Zsúfoltság, limlomok. A fejkendős asszony hellyel kínálja. Egy mozdulattal felrántja a párnát, pokrócokat. De csak any- nyira, hogy a másik végében a szopós gyerek még ottmaradhasson. A gyerek felsír a mozdulattól. Ott fénylik a deszká- zott fapad.- Üljön le, lelkem! A tisztviselő riadtan forgolódik, behúzza a nyakát, mint aki attól fél, hog hátulról áldást oszt a fejére valaki.-Tudja, a Juli...- Mi van a Julival?- Hát a gyerek... Odébbhúzza a fejét, mert érzi, hogy valaki a sapkája körül matat. - A gyereket végre sikerült... Szavába vágnak. Miről beszél ez? Mi sikerült?- Sikerült otthonban elhelyezni... A Lajoskát. Lakatos Lajoskát - és boldogan vigyorogva néz körül. Kit? - nevet a foghíjas nő. - Ott van a Lajoska! Nevet mindenki, mert Lajoska éppen a tisztviselő sapkáján lévő makk fityegőkkel játszott, szabadon maradt kezével. A másikat tövig benyomva a szájába, szopta.- És hol van az anyja? - pattant fel, de visszatessékelték.- Éppen nokedlit főz. Most kavargatják neki! - nevet mindenki. Még Lajoska is, kirántva szájából fehérre szopott ujjat, hogy most már két kézzel tudja bizgerélni a két makkocskát. Valaki még mutatja is a tenyerében a kavarást és a főzést. A tisztviselő elvörösödik. Meleg lesz a kabát, izzad a sapka alatt a feje.- Miért jó ez maguknak?- Zabálni kell. Abból él az ember, amije van. Inkább hozott volna pénzt meg tűzifát, meg ennivalót, nem a Lajoskát elvinni. A rák essen bele, aki el akarja vinni! Száradjon el a keze! - és odamegy a gyerekhez. Megpaskolja pucér fenekét. A gyerek sivalkodik. Magához veszi. A mozdulattal együtt jön a sapka is. Felvillan a tisztviselő kopasz feje. Nevetik. Most érzi igazán, hogy kutyaszorítóba került. Hiába mondták neki: „Oda ne menj, a vagono- sok nem szeretik az idegent. A vasutasok is csak legyintenek. A rendőr akkor megy arra, ha vér folyik. Küldj egy idézést. Annak van nyoma a nyilvántartásban.” De ő nem fél. Érti a nyelvüket. Mindenki nevetett rajta, amikor a fityegő mak- kocskákkal díszített sapkát fejébe nyomta, és a levelet a kat- tintós zárú táskába tette. Hirtelen váltott. Elvégre a Hivatalt képviseli. Igen, a levél. Felkattintotta a nagy, szögletes táskát. Ott lapult a levél az irományok, tízórai és egyéb fontos okmányok társaságában.- Itt a levél, Julinak hoztam.- Adja oda neki! - kuncogott a fejkendős. Valamennyien vigyorogtak.- Kérem, én hivatalos küldetést teljesítek. És a sapkámat is kérem vissza! A sapka addigra már Lajoska fején díszelgett. Szép látványt nyújtott pucér fenékkel, sapkában, szinte az ökléig berántott szopós kézzel. A tisztviselő megrökönyödött, úgy pattant fel, mintha ki akart volna az ablakon ugrani. De elállták útját.- Menjen, keresse meg a Julit! Ott flangál a szokott helyén. Akár leckéket is vehet tőle. Hatalmas röhögés. Még Lajoska is kivigyorította néhány tejfogát. Ekkor vette észre, hogy milyen sokan vannak. Va- karódzni szeretett volna, mint a többiek, de ő nem vakaródzhat.- Szeretnék kimenni! Kérem, engedjenek ki!- No, nem keresi meg a Julit? Pénze biztosan van. Egy ilyen finom embernek a pénztárcája is duzzadt. A tisztviselő már az ajtóban járt. Valahogy levergődött a lépcsőkön, belehuppant a kásás hóba. A sapkáját úgy hajították utána.- Én magukat feljelentem! Rendőrt hozok magukra!- Mit csinál maga velünk? - állt elé zsebre dugott kézzel két cseperedő bajszú legény.- Semmit, semmit! Csak a táskám...- Itt a táskája - dobták utána. A táska szétnyílott. Irományai és a tízórai a hóba hullottak. E gy vonat robogott el, zaja elnyomta a röhögésüket, ahogy a táskába gyömöszölte a sok papírost. Derkovits, a rézkarcoló Derkovits-év az idei. A magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja éppen száz esztendeje született, és hatvan éve halt meg. Az alkalomhoz méltó kiállítást csak szülővárosában, Szombathelyen rendeztek. Ezért örvendetes, hogy mégsem múlik el az év anélkül, hogy Budapesten ne emlékeznének meg kiállítással a művészről, mert a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtekinthetők Derkovits Gyula rézkarcai. A kiállítással egy időben mutatták be a közönségnek a Derkovits rézkarcaiból összeállított grafikai mappát, Kömer Éva szerkesztésében. Derkovits életművében a grafika, azon belül is a rézkarc különleges jelentőséggel bír. Amikor a rézkarc mint műfaj kiteljesedett a reneszánszban, Goya munkásságában egyúttal az igazság kimondásának a lehetőségévé is vált. Amolyan képzőművészeti publicisztika volt. Ez a szerep tért vissza az első világháborút követő években. Olyan művészek művelték, mint Kmetty János, Szobotka Imre, Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos és Derkovits. Rézkarccal éppen tíz évig foglalkozott Derkovits, 1920 és 1930 között. Előbb festői, majd rendkívül finom, vonalas hatásúak ilyen jellegű munkái. Időközben megjárta Bécset, 1923 és 1926 között élt ott. Festett, rajzolt, kiállított. Míg korai rézkarcai Cezanne, Mareés és a korái kubizmus hatását mutatják, s némiképpen a német exp- resszionizmusét, a bécsi évek alatt ez utóbbi hatás fokozódóan érzékelhető Derkovits munkáiban. Izgatott nyugtalanság hatja át kompozícióit és témáit. Az alakok magatartásában és helyzetében a lelki szenvedés, szenvedély jelenik meg, utalva magyar valóságra, háborúra, nyomorra, fehérterrorra. Művészete a húszas évek második felében szoros kapcsolatba kerül a társadalmi igazságtalanságokkal, a kitaszítottak, a szegények életét ábrázolja. Dózsa fametszetsorozata után elkészül néhány rézkarc is e témából, az 1930-as vérbe fojtott munkástüntetésről szólván. Az Ismeretlen katona című rézkarca talán valós látvány megörökítése, talán a millenniumi emlékmű persziflázsa, ám mindenképpen korabeli társadalmi látlelet. Az oldalon látható: fent részlet a Felkelők sorozatból s lent a Mi, ketten című rézkarca. TT »» // I * / Toro István: Kutyaszorító Sárándi József: Üdvtörténet Lelki szegénynek lenni előrehozott „menny”, túlvilág, s miközben régtől temet - odafigyel rád a világ. Félig itten, félig amott, számára már egyértelmű, határeset vagy, öregem, pontosabban: félkegyelmű. Ne legyél magadra büszke, hamar érted jön az ördög, vagy Isten vakar el magán, kellemetlen, rút szemölcsöt. Szőke Kálmán: Bosnyák ősz Famagasságban kékszilva villan. Futóbab néz vissza a kertből: pirospaprika kúszik az ereszig. Messzire kerülve a cukorrépa aknamezőit, szőlősorok megszedett nemzetei menekülnek a dombokon át. Csanády János: A tölgyes Erdő suhogása, eső suhogása most már örökké, örökké, csontok töretése, ízek ropogása térdig kopott lábak száraz kopogása most már örökké, örökké, égből futó szálak örök suhogása betyárjárta vadon öreg zokogása, a tölgyes, a makkos foszforeszkálása most már örökké, örökké, hajt az ordas bánat, s az angyal-bocsánat, arany tallérjait nyugalmasan várhadd, hulló falevéllel hull a hulló alkony, könnyteli a szemed, könnytelen az arcod most már örökké, örökké.
