Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-19 / 273. szám
12 Irodalom----művészet 19 94. november 19., szombat N agymarti András hazakerült a Dontól, csak a karjait hagyta ott. Azokat se egészen, maradt belőlük egy-egy jó arasznyi, ami nem sok, de több a semminél. Szálas, hosszú léptű, kevés szavú, mezővárosi magyar volt, amúgy inkább csak ünnepkor templomos. Az sem a lövészárokban, sem a katonakórházban nem jutott eszébe, hogy ő itt meg is halhatna, mint körülötte annyian. Csak tova, amikor az oly- mosi állomáson a vonatról lesegítették. Mert akkor már egyre azon töprengett, tán jobb lett volna, ha mégis ottpusztul valahol. Közben ugyanis sorra vette, mi mindenre lesz ő alkalmatlan odahaza. Szántani, ugye, nem szánthat többé; előszámlálta a háztáj valamennyi szerszámát, melyeket ezután nem foghat kezibe. Elvégezte tehát a kor egyik legközhelyesebb számvetését - aztán váltóval, térdével megpróbálta betaszítani a kaput.- Csakhogy a Jóisten hazasegített. - Avagy aggodalompárás anyai sóhajtozás; kötény mögé menekülő kezek.- Majdcsak lesz valahogy. - Ez meg idősb Nagymarti András, aki most hinni is szeretné, amit a töredezett szavak kihordanak.- Megládd, itt leszek én veled, felnő a gyerek, az Isten megsegít. - Ezt csakis Bencze Bori mondhatja, ifjabb Nagymartiné; na meg Európa-szerte az a pár százezer rokkantkatona-feleség. Mindebből alig hallott meg valamit. Hanem a gyermek... Ahogy elnézte, arra gondolt, ő ezt az apróságot sohasem etette, mert ugye SAS-behívó, meg ami utána következett, de ez a gyermek nemsokára etetni fogja őt. Hát nem. Inkább felköti magát. Az ám, csak azt is hogyan? Kútba ugrani? A kutat megvert anyósok, elboldogtalanult menyecskék szokták választani. Napokon át némán járt-kelt a házban, éjszaka álmatlanul leste, a hajnali derengés mikor választja le végre a barna gerendamennyezetről a fehér falakat. Akkor csendben kióvakodott, s a tornácról bámult az istálló, a szekérszín s a disznók pajtája felé. Egyik hajnalon aztán, mintha iszapidőből ocsúdnék, elunta a bámészkodást, s úgy ingujjban, alsóban átbaktatott az udvaron, térdével felütötte az istállóajtó reteszkallan- tyúját, s megszólongotta a két ökröt: - Csinos, te, Mozsár. Azok feléje fordultak, de nem igyekeztek tápászkodni, ezt ő most nem is bánta, letérdelt melléjük, s szájával, fogával megpróbálta a lánckarikákból a keresztéket kiakasztani. Aztán, hogy az ökrök nyakáról végre lehullott a lánc, meztelen talpával kezdte lökdösni őket: - Mozduljatok! Miután fölálltak, maradék karjával bökdösve, térdével térintgetve kituszkolta a két ökröt a színbe a szekér elé: - Most segíts, Úristen, mert ha nem, abba is hagyhatod! Letérdelt a járom elé, rendre foga közé vette a járompálcák karikás felső végét, s kiemelte furatukból ezeket a félméteres vasszegeket. Aztán újra lehajolt, tarkóját a járomfej alá feszítette, majd miután valahogy fölegyenesedett vele, váltót a szekér- rúd vége alá kínlódta, s megpróbált a nehéz alkotmánnyal úgy fordulni, hogy a nyitott járom az ökör nyakára igazodjon. - Ne mondulj, Mozsár! - A képtelen hadművelet sikerülni látszott; hisz most már a járom másik fele üresen hintázott, azt a maradék karjával is a Csinos nyakára emelheti. * Ennyi kín-keserves erőfeszítéssel meg lehetett volna nyerni egy világháborút. Persze azt akkor már megint tudni lehetett, arról szó sincs, hogy Nagymarti Andrásék megnyerhetnének világháborúkat. Merthogy azt rendszerint mások szokták. Na de csak elkezdett a lelke-kedve lábadozni, az után a járommal való viaskodás után. Aznap el is indult hazulról, délután betért Czirják- hoz, a borbélyhoz, aztán úgy gondolta, a Papramorgó felé kerül, valahogy kívánkozott. A korcsma cégérét, mióta nem járt erre, átfestették, Zöldfa vendéglő lett az új neve; a pohos biztos azt hitte, ezzel pantallósokat is idecsalogat. Az ivó legbelső asztalánál ott ült Le- hóczky Jankó, ő még ’42 őszén sebesült; és ott ült Vitéz Csáki, mankói támasztották a falat; és ott ült Sánta Báró, ő még a másik háborúban hagyta ott a lábát, köztük ezután ez a vén falábú lesz a rokkantrangidős. Köszöntötte őket, s visszakanyarodott a söntés elé: - Végy le nekem egy magas söröspoharat - mondta a csaposnak -, töltsd meg borral, s hozd majd oda ... Azok ott hárman elég vígan voltak, Lehóczky azzal szórakoztatta a bandát, hogy csonka ujjaival - maradt neki vagy három a két kezén - cigarettát sodort. Leült negyediknek közibük. A csapos hozta a borát. Maradék karja végeivel dédelgette kis ideig a hatalmas poharat, aztán bütykei közé szorította, fejét előre szegte, s nyakát addig nyújtotta, míg ajkával elérte a pohár peremét, majd derekát, váltót hátrafelé dőjtve lassan kortyolni kezdte belőle az italt. Akkor a fertályból még egyetlen asztal körül elfértek két háború rokkantjai. Aztán elkezdtek sokasodni, egyre több asztalt foglaltak el. A magyar „törzsgárda” mellett szép számmal akadtak svábok s románok is, de nem aszerint alakultak az asztaltársaságok, hogy kit melyik templomban kereszteltek, hanem csataterek, offenzívák, hídfők, ellentámadások színhelyei szerint. Voltak galíciások, doniak, tordaiak, később debreceniek. Ahány asztal, annyi hadműveleti terület, ahol ott lehetett hagyni lábakat, kezeket. * Azok az első hetek, míg Nagymart András beletört a muszáj-élet keserveibe, lassabban teltek, mint később évtizedek. Igaz, mi elkerülhetetlen volt, elég gyorsan bekövetkezett. Olymosra, mintha ki lett volna csinálva, örökké hadtáp nélkül érkezett a katonaság ... A hízót elrámolták hát a visz- szavonuló németek. Az oroszok ráérősebben haladtak, alaposabb munkát végezhettek: előbb lelődözték a ludakat, tyúkokat, aztán, hogy ennek nem volt szaporája, elhajtották az ökröket. Ilyen két szelíd zsemleszín jószágot sohse kötöttek aztán Nagy- martiék jászol elé. Vagyishát nem kötöttek többé semmilyent. Pedig nagyon elkelt volna bár egy hitvány tehén, mert Bori közben várandós lett, hiányzott a tej. ... Hanem tehén helyett megint impéri- umváltozás. Míg a németek vonultak, sze- delőzködött a maradék magyar hatóság; majd az oroszok nyomán visszajött a román. Idővel, igaz, a románok is adtak a hadirokkantnak kevéske segélyt. Meg évi egy pár gumitalpú zsírosbőr bakancsot. Azoknak is, akik a fronton hagyták a lábukat... A Papramorgó újra elevenedni kezdett, a hátsó traktust tovább népesítették a vert hadak. Számuk most már épkézláb roncsokkal gyarapodott: kezdtek hazaszállingózni a hadifoglyok ’47 után. Köztük végre Mijás Mihály, aki Nagymartitól még Uriv alatt elszakadt. Mijásékkal mindig jól megvoltak, idősb Nagymarti egyszer még valami kétes passzusügyet is eligazított nekik. Most, hogy megint román világ lett, rajtuk volna a sor. Hisz a java-neheze még csak ezután következett. Nemsokára Oroszországba deportálták a svábokat; de elhurcolták a korcsmárost is, merthogy állítólag kizsákmányoló. A csapos maradt. A cégérre, mihelyt a korcsmát államosították, ráfestették, hogy VICTORIA. * Nagymarti Andrást alighanem a nyomo- réksága mentette meg, amikor elkezdték kollektívbe kényszergetni a népeket. Tudták, vele nem sokra mennek, a feleségét kezdték környékezni. Borit éppen megint gyötörte az áldott állapot. Bár örökké leányt szeretett volna, valahányszor impériumvál- tozás jött, vagy újabb nyomorúság köszöntött rájuk, szült egy fiúgyermeket.- A föld az enyém - mondta Nagymarti András a szervezőknek -, de ha kezem nincs, hogy írhassak alá? - Elkezdtek kiabálni, komiszkodni velük.- Ha a keze megvolna, belépne? - Ezen azért érdemes volt eltöprengeni.- Nem, akkor se - mondta. - Ha a kezem megvolna, akkor pláne, nem. Mer’ akkor minek? Ordibáltak, fenyegetőztek, nem tudták, mit kezdjenek vele. Kényszermunkára a Duna-csatomához nem küldhetik, ha egyszer nyomorék. Verjék agyon? Kimértek neki néhány lánc földet a határ túlsó végében egy elhagyott sovány legelőn, melyet Én-mezőnek hívtak az olymosiak. És megvonták tőle a bakancsot meg a rokkantsegélyt. Még tán a lábbelit bánta inkább. Vásárolt tíz juhot, merthogy eleinte a nem té- esztagnak gazdálkodni csak ennyivel volt szabad; az istálló úgyis ott állt üresen, mióta az oroszok felették a jámbor, zsemleszín ökröket; szerzett egy borzos pulit; Bori haj- nalonta vászonkendőbe kötötte a falatokra aprított szalonnát, sajtot, hagymát, kenyeret, mellé beállított egy üveg vizet, a pásztortáskát ura nyakába akasztotta - indulhatott aprócska nyájával az Én-mezőbe a bot nélküli juhász. Mert olyan juhász lett ő, akinek botja őmaga. Aztán ahogy a kollektív körül csillapult a láz, Mijás Mihály eljárta, hogy visszaadják neki a havi segélyt s az évi bakancsjuttatást. Legalább negyven pár segélybakancsot elnyűtt, mire megint mutatkozott némi változás. Ha nem is az impériumé. Hallani lehetett, a kommunisták félrehúzódnak valamennyire; a földekből állítólag' visszaadnak; hátha az övéiből is itt a város alatt. Annyi bizonyos, történnie kellett valaminek, mert a Papramorgó megint gazdát s nevet cserélt. A csapos, aki a korcsmát privatizálta, vagy mi a frászt csinált vele, rá- pingáltatta a cégérre, hogy TEXAS BAR. Mijás Mihály újra fennforgott, mint kenyérhéj a moslék tetején, pedig a hetvenben ő is igen benne járt. Neki megint szerencséje lett: a hadifogságban lehúzott évekért kárpótlást kapott a magyar államtól román létire. Hiába, na, zsenge korában szart evett. A summa hallatán azt mondta, ha már így alakult, pár hónapot még ott tarthatták volna az oroszok annak idején ... Nagymarti András így szerencsékkel nem dicsekedhetett, mit bánta ő immár, ki, hogy boldogul; még tán jó is, gondolta, hogy megöregedett. S vele Bori. Most szülhetné megint a fiúgyermeket ... * Hanem egyszer még megvallatta a nyo- moréksága a legújabb újvilágban is. Közel- gett a választás, a magyar utcabizalmi beszólt: András bácsi, nekünk most minden szavazat számít, esetleg idejönnénk az urnával, hátha engedélyezik.- Ide nem, fiam - mondta az öreg harcos. - Én csak rokkant vagyok, de nem vagyok beteg. Ott leszek én, amikor annak ideje. Abban nem is volt hiba. Csupán a választási törénnyel adódott némi gond, az ugyanis olyan figurát nem ismert, hogy valaki más kezével is ráüthetné a szavazólapjára a bélyegzőt. S ha ez így van, vele ne tegyen kivételt a bizottság. K özben előkerült Mijás Mihály, neki megengednék, mondták, hogy bemenjen a fülkébe ővele. Hogyne, most így beszélnek, s a végin megsemmisítik miatta az egész fertály szavazatát...- Add a számba az ívet, Mihály! - Ha csak egy ív lett volna; annyi párt volt, hogy a szavazólap egész brosúra. Azt ő megpróbálta a nyelvével lapozni a fülke pulpitusán. Csak közben érezte, orra nyergén elkezd lefele vándorolni a szemüveg. - Gyere, na - szólt ki Mijásnak. - Gyere lapozd!- A tulipánt keresed, ügyi? .- Azt most bízd reám. Te csak lapozz, s tartsd a szemüvegem. Az lesz az, megállj. Add a számba a pecsétnyomót! * Szilágyi István írása III. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank és a Soros Alapítvány támogatott. Jobbját üvegen nyugtató nő Az oldalt Schnitzler János rajzaival illusztráltuk Erdei-Szabó István: Bujdosóének Csönd van bennem hatalmas csönd szinte ásít egyik éjszakám a másikba vásik szemem mögött háborúzik Szerbia Bosznia ha az ember maga elől is menekül hová lehet húzódnia miféle erdő elfuserált évszak fogadna be verstelen idők jöttek nem kell a tiszta mese Csönd van bennem hatalmas csönd minden sejtemben pusztít az idő vásznáról letörölhetetlen katasztrófa-film végéig fogynak a szereplők a remény is vélük ám otromba kezek a tekercset kicserélik és pereg a film kidőlnek csecsemők vének fájdalmuk haláluk átrajzolja a világtérképet hiányuk csöndem bástyáját építi hiába kiáltok versben értük remélem csonka testükből épen száll ki a lélek üzenem nékik várjanak a föltámadással boldogabb időkig S ose vettünk egymásnak drága ajándékot. A jegygyűrűmön kívül soha nem kaptam férjemtől ékszert. Nem gyűjtöttünk festményt és szőnyeget, nem gyűjtöttünk semmit. Ha volt két krajcárunk, elutaztuk. Ha volt ezer forintunk, azt is. De utazás közben fejedelmi bőkezűséggel osztogattuk ajándékainkat. Párizsban Lacinak gdtam a Place des Vosges-t. Én megkaptam tőle Firenzében örök időkre a Signoriát és a Ponte Vecchiót. Sienát mindenestül, a kagyló alakú tértől a lovasjátékokig Lacinak ajándékoztam, njert Sienát nagyon szereti. Én elkértem tőle egy szőke hajú kislányt Prágában, az Orloj tövében, de nem kaptam meg. Férjem szigorúan rám szólt: embert nem ajándékozunk. De nagylelkűen nekem adta Japánban a Ke- gon vízesést, enyém lett egy szép japán közmondás, amely így hangzik: „Ha szereted a fiadat, utazni küldd.”Lacié Fehér Klára: A mostari híd Rio de Janeiro tengerpartján a sétány hullámmintaia, és enyém a kecskeméti harangjáték. Talán húsz éve annak, hogy keresztülmentünk a mostari hídon. Azon a régi hídon, azon a gyönyörűn, amit Csontváry képéről már ismertünk. Csodálatos nyári reggel volt, a hídhoz vezető keskeny, emelkedő utcában megálltunk a péknél, vettünk két pitát, amolyan jóízű friss lepényt, kicsit odább egy bu- gyogos muzulmán árustol egy marék fügét. Vásárosok, árusok, szamarat hajtők, fényképező turisták színes, gyönyörű forgatagában mentünk felfelé a hídhoz. Érezni lehetett a frissen pörkölt kávé illatát, a híd túloldaláról, a pici török kávézóból áradt ki. És a hídról kicsi gyerekek ugráltak a rohanó folyóba. Lélegzetelállító mutatvány volt, bátran és nevetve dobtak át magukat a korláton. Hány nemzedék játszhatta ezt a félelmetes játékot? Kihajoltam a korláton. Szikrázva csapott fel körülöttünk a víz. Ezerszínű kavargó örvény, tajték, buborék, szédítő tükör. A zöld folyó, a nap arany fénye, a millió színben kavargó tömeg, a levegő mézes illatába keveredő virág, erdő, kávé, füge illata, a friss lepény íze a szánkban, soha nem érzett boldogsággal árasztott el. A béke és nyugalom érzése volt, a gyerekkor biztonsága, a csodálkozó, áradó felismerésé: milyen szép a világ. És akkor telhetetlenül azt kértem a férjemtől: - Kérlek, add nekem a mostari hidat. - Szívesen - válaszolta, -, de aztán jól vigyázz rá. - És ezen nevettünk, harsányan és gyanútlanul, ugyan, mit kell vigyázni egy fél évezredes hídra? Őrködnek rajta a pitaá- rusok és a turisták, ezek a kócos vízbe ugráló gyerekek, a luló domboldalon lap házakapul ban élő asszonyoK, anyák, tanítók, horvátok, szerbek, bos- nyákok ... / É jszaka gyakran arra ébredek, hogy nem vigyáztam a hídra. Se én, se te, se mások. Valamit nem tettünk meg, valamit elmulasztottunk, valamit nem így kellett volna. Hallom, fel fogják építeni a hidat. Olyat, de már soha ugyanazt. Hol vannak eltemetve a kócos gyerekek? Ki főzi most a kávét? Ki siratja a pitaárust? Jaj, vigyázzunk a hidakra!