Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-16 / 270. szám

1994. november 16., szerda Hazai tükör 5 A tévé képernyője előtt Volt idő, nem is oly rég, amikor azon keseregtem, je­lentős filmalkotások miért csak későn, az éjszakai órák­ban tekinthetők meg; most vi­szont azt nem értem, mi indo­kolhatja, hogy izgalmas tár­gyú, a jelen problémáit fesze­gető riport - vagy dokumen­tumfilmek - miért csak este tíz után juthatnak szóhoz a programok sorában. Mindennapi valóságaink Példák az elmúlt hét gya­korlatából: Korkép - Magyar- ország jelenidőben - hétfőn este fél tizenegykor, Acélka­pocs pénteken éjjel, öt perccel tizenegy előtt, és egy harma­dik, melynek témáját tekintve talán érthető kései sugárzása, egy jótékony bártulajdonosról készült, cicababákkal színe­sítve. Azonban az első, Varga Ágota filmje a hazai szénbá­nyák sorsáról adott képet, fel­tárva ellentmondásait, kutat­ván a kibontakozás, a válság­ból kijutás új lehetőségeit. Módszerében alapos, szemlé­letében kritikus film készült sok-sok érintett bányász és felelős vezető megszólaltatá­sával, s nem hiányzott a ke­ményebb felelősségkeresés hangja sem, felelősség a vál­ságoshelyzetért, amelyben a nagy múltú ipari-termelési ágazat került. Mi lesz veled, magyar szénbányászat? Erre a drámai kérdésre kerestetett a válasz, egyáltalán nem költői kérdésként kezelve. Ésszerűsí­tés, karcsúsítás - feloldható-e az az ellentmondás, amely a drágábban előállított hazai és a behozatalból származó, kedvezőbb árú szén között fe­szül a felhasználás, hasznosí­tás gyakorlatában. Nyugtala­nító látleletet kaptunk az ér­dekek nyílt ütköztetésével, köz- és magánérdekek szem­besítésével. Ugyanez elmond­ható Almási Tamás riportfilm­jéről - az Acélkapocsban az ózdi dráma hétköznapjait rög­zítette celluloid szalagon, de közben tragikus pillanatok is felvillannak, mitagadás, szív- bemarkolóan. A kohók vasz- szerkezetének szétvágása, a hatalmas építmény halálának látványa a film utolsó kockáin egyszerűen döbbenetes; a kép túlmutatva egyszeri önmagán jelképessé emelkedik, fenye­getően felmagasodik, s a pusz­títás szimbolikus kifejezésévé válik. Almási Tamás régóta és jól ismeri Ózdot, filmjében ve­lük, az ózdiakkal együttléleg- zik, nem kívülállóként köze­ledik a városhoz s emberéhez. Ez jólesően „édesíti” az elke­serítő valóságról szóló riport- filmet. Megjegyzem: mindkét alkotás előkelőbb sugárzási időt érdemelt volna. Erotika, szex A harmadik szóban forgó mű, a Jótékony éjszaka más­fajta gondolatkörbe tartozik, jóllehet itt is napjaink a tét, és ezt is műfaji rokonság köti az előbbiekhez, azaz riport-do- kumentumfilm. Egy maszek bártulajdonos, kinek jól megy dolga, arra szánja bevételei­nek jórészét, hogy abból ne­velőintézeti gyerekeket támo­gasson, hogy futballista-cse­metéket „istápoljon” anyagi­lag. A helyzet furcsasága, mondhatni pikantériája: egy erkölcsileg vagy talán még inkább ízlésbelileg megkérdő­jelezhető foglalkozásból származó forintokkal szolgál morálisan magasrendű, nemes célokat az ajándékozó kedvű Pásztor Bertalan. Egyesek szerint talán így próbálja elal­tatni a tevékenysége miatt fel-felébredő lelkiismeretét, mások különc őrültnek tartják egyszerűen. A riportfilm nem tesz igazságot, nem mossa fe­hérre, ami valójában fekete, mint az élet érdekes darabját tárja oda a jelenséget a néző­nek, a bártulajdonos nem vá­lik előttünk szent emberré, de nem is csinálnak ördögöt be­lőle, aki az evilági pokol bugyraiban kotorászna. Bor­bély Zoltán szerkesztő-ripor­terként olyan területre „té­vedt”, ahová kényes dolog még ma járni. Kényes dolog, mert szex van benne, az említett riport- film cicababái is e nemben szolgáltatnak Pásztor úr bár­jában. De hogy beszélni kell róla, azt Havas Henrik új mű­sora, a Közhang is bizonyít­hatja, minthogy a prostitúció, a pénzért nyújtott örömök kérdését vállalta fel vitaté­mául kedden este a kettesen. A központi kérdés: legyen-e ismét, mint egykoron, intéz­ményesített formája a most parttalanul, szabadon űzött „iparnak”, vagy maradjon minden úgy, ahogy most dí­vik - ellenőrizhetetlenül, egyes helyeken - például a főváros VIII. kerületében - a békés lakosság legnagyobb megütközésére. Abban a meghívott vendégek, szak­mabéliek és a nézőtéren ülők mélységesen egyetértettek, hogy nyittassanak újra olyan házak, amelyekben európai módon történik az arra vá­gyók módszeres örömbéli ki­szolgálása, abban azonban már nem született elfogadható vélemény, hogy hol is létesül­jenek e piros lámpás épületek: külön a várostól, netán hatá­rában, avagy egy kijelölt ne­gyedben, csakhogy melyik­ben. A VIII. kerületiek meg­nyilvánulásaiból egyértel­műen derült ki, mennyi kel­lemetlenséget okoz nekik az, ami egyeseknek bő kellemes­ség forrása. Ami a vita dina­mikáját, hevét illeti, a stúdió­ban meglehetősen langyos légkör uralkodott. Ez a Köz­hang, egy régebbi Havas Hen- rik-műsor felújítása némi formai kozmetikával. Kényes dolog az erotika, a szex, főleg a képernyőn, mindaz, ami az úgynevezett testiséghez kapcsolódik. Ezt igazolta legutóbb a Frideri- kusz-show is. A műsorgazda szégyenkezve mentegetődzött az egyik produkció előtt, amikor is az óvszerfelfúvás- ban rekordra törő német fiatalember mutatta be „tu­dományát”, fejére húzván azt a szert, amit egészen másra alkalmaznak normálisan. Igaz, ez talán nem is annyira kényesség, mint már inkább ízlés dolga. De a téma csik- landósságát mutatja a nép­szerű színész, Koltai Róbert esete is egy erotikus filmbéli jelenettel, ugyanis a Csók anyuban félelmek és szoron­gások közepette tudta csak megvalósítani szerepe szerinti jelenetét, ábrázolni a testi kapcsolat kivételesen mezte­len pillanatát. Egyébként Vámos Miklós Lehetetlen? című műsorában találkozhat­tunk Koltaival, aki mondhatni régi-újként jelent meg a ké­pernyőn, hisz azt teszi most is, mint előzőén, művészeket beszéltet, ezúttal főleg törté­neteket csikarva ki belőlük. Ám korántsem csikorgósan, hanem könnyeden, játékosan, humorral. Hozzá még kisi- nasa is van, aki segédkezik neki e mutatványban. Koltai Róbertben jó mesélőre akadt, kérdés, ki lesz a folytatás, si­kerül-e Vámosnak hasonló alanyra lelnie. Röviden Ha egy tévéjáték helyett megfejtendő talánnyal találja szembe magát az ember, ahogy ez a szombat esti Man­dulák esetében történt, azaz a személyes darabokra tördelt cselekmény részei a nézőnek kell egészbe raknia, de ahhoz sem az írótól, sem a rendező­től nem kap kellő segítséget, az bizony nem szerencsés do­log. Ahogy azt nem tudni, miként kerültek mandulák a zongorába, s hogyan lehet e csonthéjas gyümölcsöt sima­kézzel feltömi, holott olykor a kalapács is kevés hozzá, oly módon marad titok, mi is iga­zán a baja a dráma szereplői­nek, miért marják egymást, mi is van a lelkűk mélyén. Régen készülhetett a Forgách András írta, Zilahy Tamás rendezte tévéjáték, még Csá­kányi László hangját is hall­hattuk benne, nyilván a tele­víziónak is akadtak kételyei befogadhatóság tekintetében. Erősebben hallgathatott volna rájuk: a Mandulák sajnálatos kudarc a képernyőn. V. M. Két napig tartott a vőfélytalálkozó íme a vőfélyek. Ezt a szakmát kizárólag férfiak végzik, 15-től felfelé, korhatár nélkül. Tiszafüredi népdalosok Tiszafüreden, a Zrínyi Ilona Általános Iskolában nagy fi­gyelmet fordítanak a népi ha­gyományok ápolására. Amel­lett, hogy a kihalófélben lévő népi mesterségek fogásait és a népi kultúra füredi értékeit tan­órákon ismerhetik meg a gye­rekek, a pedagógusok nagy hangsúlyt fektetnek az olyan rendezvények szervezésére is, mint a népdaléneklő verseny volt a minap. A huszonöt résztvevő főleg a Tisza melléki folklór népdal­kincseiből válogatta ki reperto­árját, de a határon túli magyar­ság énekei is hűen tettek eleget a megyei pedagógiai intézet jelmondatának, hiszen „csak tiszta forrásból” énekeltek a kis aspiránsok. A versenynek - me­lyet Deák Róza és Nagyné Tóth Judit énektanámők irányításá­val idén negyedszer rendeztek meg - már szakmailag is rangja van, hiszen az innen továbbju­tók a megyei versenyeken is példásan megállták idáig a he­lyüket. Erről győzte meg a né­zőket és a zsűrit is az ének sza­kos Bencze Anita és Kiss Mó­nika, valamint az általános ta­gozatos Szilágyi' Viktória pro­dukciója. Ők a megszerzett első hely eredményeként szintén szép reményekkel indulhatnak a de­cember 10-én megrendezendő megyei döntőn. A vetélkedő si­kerével jó főpróbája volt a hó­nap végén, november 28-án kezdődő Zrínyi-napoknak is, ahol egy héten keresztül a ren­dezők hasonló színvonalú prog­ramokkal kívánnak élményt, tartalmas szórakozást nyújtani az érdeklődőknek.-percze­Bizony két napig, mert az este kezdődött rendezvény - amelyet Szolnokon, a Ságvári Művelődési Házban rendeztek - másnap hajnalban fejeződött be. Nem akárhogyan, mert a 34 vő­fély jószerével a megye minden csücskét képviselte. Telis-tele volt a nagyterem, mintegy há- romszázharmincan ülték körül a fehér asztalokat a meghívottak, amikor Pálinkás Györgyné igazgató néhány mondatot szólt a szépszámú publikumhoz. A Corvinka gyermektánccsoport kezdte a műsort, majd Fehér Endre kisújszállási vőfély és Kiss Béla tiszavárkonyi rímfa­ragó köszöntötte a megjelente­ket. A vacsorát a főszervező fia, ifjú Hoffer Károly ajánlotta be. Azután egyenként mutatkoztak be a lakodalmak mókamesterei. Ki miképpen ajánlotta be ma­gát, íme egy kis ízelítő: „Azért lettem, mert amikor édesapá­mék együtt voltak, még nem volt televízió.” A másik: „Két gyerekem van, két anyósom, esetleg lehet cserélni velem.” Akadt, aki agglegény maradt. Hogy miért? Az igaz, rátalált a nagy szerelmére: „De feleségül nem vettem el ám, mert öt évvel volt öregebb, mint anyám.” Tánc- és szépségverseny szí­nesítette a programot, majd a vőfélyeknek váratlan helyze­tekben kellett dönteniük. Úgy­mint: a felkínált pálinka helyett, tévedésből vizet öntöttek a po­hárba. A vendég reklamált. Mi a teendő? Tánc közben hátul tel­jesen szétszakad a menyasszony ruhája. Van-e megoldás? Akadt ajánlkozó, aki ezt írta: magam­mal fedném be azt a részt. Szó­val, efféle kérdésekre illett vá­laszolni. Válaszoltak, sőt né­gyen a maximális pontot kap­ták: Szűcs Béla, Lukács Pál, Csák József és Nagy István. Végül is a hajszál felével a mezőtúri Nagy István feleleteit találta legeslegjobbnak a zsűri. De hát nyert mindenki, az is, aki beszélgetni akart, az is, aki tán­colni, mivel Kadlott Karcsi és együttese húzta a talpalávalót. Az is kiderült, a lakodalmakban újra divatba jött a vőfélyeske- dés, és egyféle szakmai tanács­kozásnak is számított ez az 5. megyei találkozó. Zárt körben arról is megemlékeztek, hogy azóta elhunyt a 91 éves Balajti Károly bácsi és két másik, me gyénkbeli társa. Tervezik, ha jövő ilyenkorra ismét kiforr az újbor, meglesz a 6. megyei összejövetel. De ezt már anyósszépségverseny szí­nesíti. Sőt, ahogy hallottam, ér­keznek vőfélyek Erdélyből, Székelyföldről is vagy hatan. Az sem lesz akármilyen ren­dezvény. Ha meghívnak, isten- uccse, megint igent mondunk. D. Sz. M. (Fotó: Imre Lajos) „Akarom, hogy velem kiáltsatok.. Alkoholista, öngyilkos, drogos? ... Mert felelőtlen, akaratgyenge, ezzel akar ki­tűnni, ahelyett, hogy dolgozna. Lusta. Rá­adásul erkölcstelen és korlátok nélküli... Egyre csak ragasztgatjuk és ragaszt- gatjuk a címkéket. Miért van ez így? Ta­lán a tapasztalatok ösztökélnek katego­rikus ítéletek alkotására? Honnan a ta­pasztalat? Elegendő-e megcáfolhatatlan általánosítások kimondásához? Hol a mi helyünk e társadalmi jelenség dinamiká­jában? Saját cselekedeteink értékelésébe időt és energiát fektetünk. Képesek va­gyunk hosszasan keresgélni a logikus okokat, magyarázatokat, hogy békében élhessünk saját személyiségünkkel, hogy továbbra is értékes embernek tarthassuk magunkat, és mások is így tekinthesse­nek ránk. Miért fosztjuk meg ettől a le­hetőségtől embertársainkat? Ahelyett, hogy feloldozó magyarázatot keresnénk önmagunk számára, hallgassunk meg valakit. A neve: Lobó (18 éves lány).- Hát... megszülettem. Három hónapos koromban elvittek a szüleimtől. Ők börtönbe kerültek, én csecsemőotthonba. Két és fél éves koromtól nevelőszülőknél éltem. Ebben volt jó is, rossz is. Idegenek voltak, furcsa volt. Sokat vitatkoztunk ... Egyszer balesetet szenvedtünk. Anyuval elcsapott minket egy motor. A látvány volt szörnyű ... Anyunak orrán-száján folyt a vér. Én el akartam sza­ladni. Nem akartam beszállni a mentőbe, sír­tam ... A mai napig is sokszor előjön gondo­lataimban. Otthon egyre többet veszekedtünk. Egy­szer, mikor kutattam, otthon a polcon találtam egy füzetet, a gondozónőm feljegyzései vol­tak benne ... Kiskoromban még a veszekedő gyerekeket is szétválasztottam, közéjük ül­tem. Amikor a másodikat kezdtem olvasni, anya széttépte előttem. Utána más dolgokon is összeugrottunk. Bennem is van hiba, én is csináltam olyat, amit nem szabad. Amikor joggal bántottak, azt aláírom. Nagyon sokszor kikaptam, olyankor is, amikor nem én voltam a hibás. Fájt. Családi botrányok voltak. Min­dig veszekedés alakult valakik között. Egy­szer apám részegen jött haza. Nem tetszett neki, hogy a bátyám nem megy vele inni, és minket inkább a film érdekel. Családi vereke­dés tört ki, amitől próbáltam eleinte mene­külni, amiben nem voltam vétkes, mégis be­lekeveredtem. Rossz volt. Máig bánt a dolog. Apám magát hibáztatta, mondogatta: „Hülye vagyok.” El is akart költözni. Előtte kellett volna gondolkozni. A történések fontosak. Kamaszodtam. Van az a mondás, hogy „jön a farkas, jön a farkas ..Aztán amikor tény­leg itt van, nem hisznek az embernek, egyedül marad. Kiskoromban kényszerből hazudtam, hogy ne kapjak ki mindenért. Aztán egyszer érezni kezdtem, hogy egyedül vagyok. Ben­nem is vannak problémák, tudom, sokszor makacs, önfejű vagyok, de amikor igazam van, szeretném, ha meghallgatnának az embe­rek, megpróbálnák elfogadni, amit gondolok. Ahogy nőttem* bátrabb lettem. Az iskolá­ban verekedtem. Bizonyítani akartam, én is vagyok olyan ember, mint más. Meg tudom verni a másikat, ha akarom. A szüleim szerint is sokat szájaltam. Tizenhárom éves korom­ban így állami gondozásba adtak. Sokáig fájt. Szerettem őket, de volt bennem egy távolság- tartás, idegenek voltak. Ahogyan történt ez az egész, az volt szörnyű. Nagyon szerettem sportolni, jó eredményeim voltak. Aznap ép­pen edzés volt,.. Összeomlott minden Sikerült a koncentrációm, éreztem, hogy ma jól fog menni a játék. Ekkor jött a gondo­zónő, kihívott. Valami félelemérzés volt ben­nem. Kint állt egy autó, benne két férfi. Beül­tettek, hoztak Szolnokra. A szüleimmel nem is beszéltem erről, a biciklim is az iskola előtt maradt. Később anyu vitte haza. Ő azt mondta, hogy nekik is rossz volt, de nem tud­tam elhinni... Esetleg ledobtak magukról egy követ. Nem láttam, hogy megrázta volna őket a dolog. K.-ra kerültem intézetbe. Ösz- szeomlott bennem egy világ, úgy éreztem, hogy elveszett minden. Mezőgazdasági szakmunkásképzőbe jártam J.-be. Ott össze­verekedtem egy lánnyal. Minden előjött, hiá­nyoztak anyuék. Bementem a WC-be, fogtam egy pengét, elkezdtem húzogatni a karomon. Kipróbáltam, milyen lesz, ha mélyebben vá­gom, ha végképp reménytelenné válik min­den. Furcsa gondolataim voltak, úgy éreztem, megnyugszom, ha látom a saját véremet. Az­tán csak arra emlékszem, hogy a kórházban ébredtem. A serdülőpszichiátriáról visszake­rültem K.-ra. Mondták, hogy van egy iskola, ahol lehet tanulni. Elvittek D.-be. Kiderült, hogy ez egy zárt intézet. Senki nem mondta ezt, csak hogy lehet ott tanulni. Nagy törést je­lentett. Voltak leszbikusok, voltak, akik ittak, akik sorozatos öngyilkosságot követtek el, voltak szipusok. „Szipusok” között Egyik napról a másikra mondták, hogy nem próbálom-e ki. Először nem mertem. Aztán úgy gondoltam, már úgyis mindegy. Rááll­tam. Belefújták a zacskóba a csavarlazítót. A dobozt is benne hagyták, hogy tartsa az anya­got - mi így mondtuk. Az első szívás még rossz volt. Égyre többet kívánt a szervezetem. Próbáltuk technokollal, pálmatexszel, pálma­fixszel, nitrohígítóval. Nem lebegtem, ahogy más szipusok mondják, egyszerűen csak el­zsibbadtam. Mámoros volt. Magaménak tud­tam egy másik világot. Akkor úgy éreztem, megszabadultam a gondjaimtól, pedig nem igaz. Nem tudtam, hol vagyok. Fene tudja, ilyenkor mire képes az ember... Elkövettem egy súlyos testi sértést is ilyen állapotban. Nem volt időm kitisztulni, már szívtam a kö­vetkezőt. Aztán ittam is rá. A nevelők nagy része nem tudta, aki tudta, nem mert róla be­szélni. Nem is tudtak ellene mit tenni. Már késő volt, ha szóltak is. Ilyenkor bevitettek a kórházba. Az anyagot ritkán mi vettük, de ál­talában a kintiek adták be az ablakon. Volt, hogy kiszöktünk, kimenőről nem mentünk vissza, fivéríkor Tűtyos büntetést kapítúnk’ Semmi hatás. Annál jobban csináltuk. jNenj tudtak eredményt elérni. Talán, ha megkér­dezték volna az embert, ha egyenrangúnak néztek volna, azzal hatottak volna ránk. Ha nem kellett volna félbeszakítani, amit elkezd­tem, mert fontos elfoglaltságuk volt. Ez olyan érzés, hogy nem akarnak meghallgatni, vagy lehet, hogy unalmas vagyok, vagy csak be­képzelem magamnak az egészet, pedig úgy gondolom, hogy ez nem így van. Én két neve­lővel tudtam csak beszélgetni. Ez sok is,-ke­vés is. Elég lett volna nekem egy ember, aki­vel igazán jó a kapcsolatom. Ok nem voltak elegek nekem, de máig tisztelem őket. Be­szélgettünk a többiekkel, miért csináljuk. Mindenki a lelki problémáját mondta ... Na­ponta csak háromszor mehettünk le a szo­bánkból, egyszer az udvarra. Amíg nem szi- puztam, mindennap kimehettem, szerencsém volt. Egyébként kérvényre engedtek kime­nőre. Egy hónapban általában egyszer. Este más soha nem volt semmi foglalkoztatás. Egy idő után gyakran nem volt anyag. Jöt­tek a mellékhatások. Fájt a fejem. Hányinge­rem volt. Nem tudtam felébredni, enni. Szen­vedtem. El is vitt a mentő. Nem mondtam el senkinek, hogy ez mitől van. A kórházban el­gondolkoztam róla magamban: mi vagyok én, hogy ezt csináltam? Azt hiszem, túl akartak adni rajtam. És én is vissza akartam menni K.-ra. Ott szoktam le teljesen. Magamtól. Nem szabad feladni A nevelőszüleim újra keresni kezdtek. Újra veszekedések voltak, amitől annyira féltem. Nem tudtuk egymást elfogadni. Emiatt és a sok sikertelenség miatt volt egy komolyabb öngyilkossági kísérletem. Nem okolok senkit. Csősz Lászlónak köszönhetek mindent, amit elértem. Ő egy igazi biztos pont. Ő az első és azt hiszem, az utolsó orvos, akiben megbíz­tam. Szeretném, ha megismernék az emberek. Ami nekem nagyon jó volt, az általános is­kolai évek T.-n. Ámi nagyon tetszett, az az emberi kapcsolat. A tanárok beszélgettek ve­lünk. Segítettek ünnepi műsort csinálni. Tud­tunk játszani, örülni. Ákkor nagyon szerettem a társaságot, ma már kevésbé. A tanáraimtól kértem tanácsokat. Például hogyan lehet az ember eredményesebb. A sportban ez elő­nyömre vált. Később értettem meg, amit ak­kor hallottam, hogy nem szabad feladni. Ha mindez nem így lett volna, csak nehezít a helyzetemen. Most leendő férjemmel Cserke- szőlőn élek. Jó érzéseim vannak. Szeretnék biztos célokat: munkahelyet, házat, családot, megértést. Amit mondhatnék nevelőknek, nehéz hely­zetű fiataloknak, az embereknek? ... A meg­értés. Á törődés. A kapcsolatteremtés. Mind a két részről. Kapcsolatteremtés főleg drogo­soknak a jó társaság felé. Az emberek próbálják megérteni azt, aki ezekben a helyzetekben van! Próbáljanak vele kapcsolatba kerülni! Ha igazán ember az em­ber, akkor megérti egymást. Báli Erzsébet i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents